Kedvenc Lemezeim - Darkology: Altered Reflections

írta Mike | 2011.09.20.

Mit keres egy viszonylag friss album a Kedvenc Lemezeimben? Ráadásul mindjárt egy, a nagyközönség számára szinte tökismeretlen előadóval veszítem el e rovatbéli szüzességem? A válasz egyszerű: noha annak idején már szerepelt a magazin hasábjain a Darkology, méghozzá a méltán népszerű Első hallásra mustrában versenyeztettük meg az anyagot, rendes kritika nem született róla, holott bennem már régóta érlelődött a dolog, és viszketett a tenyerem, hogy mégiscsak megérdemelnek pár keresetlen mondatot. Meg aztán akkor a kollégák sem repestek érte, jobbára átlagosnak, klisésnek és nehezen élvezhetőnek titulálták a lemezt, így aztán – minek is titkolnám? – szerettem volna kellőképpen megreklámozni a bandát afféle fogadatlan prókátorként, ha már ilyen izmosra sikerült a debütálásuk a metalvilágba.

Tisztában vagyok vele, hogy ez utóbbi kijelentésemmel többen szembehelyezkednek, mint ahányan egyetértenek, de sebaj, kitartok véleményem mellett, miszerint az ’Altered Reflections’ az egyik legizgalmasabb kortárs metal album. És az egyik legnehezebben szerethető is, hogy egy kicsit az ellenlábasokkal is lepacsizzak. De csak egy kicsit. Mert bármennyire is szélsőséges rétegmuzsika ez, én a zenehallgatók azon 0,01%-ba tartozom, akiket kifejezetten szórakoztat az ilyenfajta valóban barátságtalan, sőt mi több taszító talpalávaló. De erről egy kicsit később. A Darkology előéletét tekintve túl sok információval nem szolgál a netes média (az együttes honlapja pedig furcsamód nem csupán szűkszavú, de egy jó ideje nem is frissül), és bizony egy nyúlfarknyi múlttal rendelkező egylemezes csapatról nem is lehet önfeledten anekdotázni; annyit viszont érdemes megemlíteni, hogy a texasi brigád 2004-ben alakult a Harris testvérek (a dobos Brian és a gitáros Michael) kezdeményezésére. Brian olyan nevesebb formációkban fordult meg, mint a Firewind vagy a Kenziner többek közt, testvérének neve pedig főként a prog metalos Thought Chamberből lehet ismerős (itt énekel Ted Leonard, régi nagy kedvencem, az Enchant pacsirtája is – vajon mi lehet velük?). A melléjük szegődött basszusgitáros, Mike Neal, nem tudom, ki fia borja, ám a kicsivel később csatlakozott frontember nem más, mint az a Kelly ’Sundown’ Carpenter, akit a jelenkori metal-színtér egyik legtehetségesebb énekesének tartok. Ő az a vándormadárféle, hisz azelőtt az avantgárd Beyond Twilight és power metalos Outworld egy-egy albumán hallatta hatalmas hangját, ez évben pedig a szintén aranytorkú Mats Levént váltotta az Adagióban, illetve nemrégiben egy remek progresszív metal operában is szerepet vállalt, ez volt az Epysode projekt.

A Darkology ezen bemutatkozó korongja tulajdonképpen Carpenter előző bandájának, az Outworldnek a hangzásvilágát emeli át, jóllehet az énekest leszámítva a többieknek semmi közük nem volt ahhoz az alakulathoz, még úgy sem, hogy mindkettőnek tagjai texasi illetőségűek. A zenészek pedig olyan példaképeket említenek meg, mint például a Judas Priest, a Rush, a Crimson Glory, a Nevermore, a Metal Church vagy a Pantera, s egyik-másik hatása valóban visszacseng a dalaikból, de én még mindenképpen idebiggyeszteném a Beyond Twilightot is, és nem kizárólag Kelly közreműködése miatt (ő a kultbanda három alkotása közül csupán a középsőn, a 2006-os ’Section X’-en énekelt). Adva van tehát alapként a sűrű szövésű, kicsavart-kifacsart gitárjátékkal operáló power metal erőteljes progresszív beütéssel (inkább Zero Hour, mint Dream Theater), ehhez dukál a vészterhes atmoszféra, az egészre pedig egy olyan énekes teszi fel a koronát, akinek ha meghallod a hangját, az ötödik másodpercben kiderül, hogy szeretni fogod – vagy gyűlölni. Mondhatjuk úgy is, Carpenternél dől el, tetszik-e az anyag vagy sem: merthogy ilyen őrületbe kergető hisztérikus hang, mint az övé, nem sok van kerek e világon, ráadásul Kelly még rá is tesz egy lapáttal, torkában ugyanis megbúvik egyfajta sötéten fortyogó, gonosz tónus, ami az egészet még nehezebben befogadhatóvá, nehezebben elviselhetővé teszi. Mintha folyamatosan egy izzó borotvapengével nyesegetnéd a húsod… Nem beszélve arról, hogy teljességgel atipikus énektémái vannak, amelyek alig nyújtanak kapaszkodót a kevés közérthető dallamnak köszönhetően, így aztán – mint ahogy már fentebb kitértem rá – a legtöbben rögvest gyomorideget kaphatnak tőle. Mégis ha van benned valamiféle perverz vonzódás az ilyen hibbant trubadúrok iránt, akkor ezt az ürgét nagyon fogod szeretni; hisz a leginkább Jorn Lande orgánumára hajazó Carpenter egy technikailag kiváló hangszálakrobata, aki valósággal imád lubickolni a saját epikus, elmebeteg énekében. Az Outworld egyetlen kiadványán hallható tébolydához képest azonban valamelyest visszafogottabban visítozik ezúttal, de még így is jóval extrémebben vokalizál, mint a pályatársak zöme.

A szövegi koncepció alappillére a fantasy és a sci-fi, ahogy az okkult borítókép is erre rímel (egy bizonyos John E. Holland grafikus munkája, akinek művészetéről ezen az oldalon tudhatsz meg többet), az ötvenöt perces lemez tíz szerzeménye pedig a témához illően afféle komor, mi több beteges hangulatot áraszt, imígyen a bandanév hűen tükrözi a muzsikában rejlő „sötét tudomány” szókapcsolatát. Nem kívánom kielemezni az összes számot, ugyanis meglehetősen egységes a színvonal, nincsenek középszerű pillanatok, ám határozott csúcspontok sem igazán akadnak. Mégis érdemes kiemelni egynéhányat: az I Bleed egy gyászos power balladába ágyazott doom metal (s ehhez készítettek egy „teszkógazdaságos” klipet), az enyhén Nevermore-ízű Dark Energy pedig egy komplex őrlés kiváló futurisztikus jazz-kiállással megbolondítva, bár a refrén véleményem szerint lehetne emlékezetesebb. A zaklatottan örvénylő Nobot-ban Carpenter végre előkapja a dallamos, tiszta énekét is, kár, hogy a szüntelen rekesztés-sikoltozás mellett kevésszer domborítja ki ezt a melodikusabb oldalát. Az Eyes Of Argus hallatán nekem valamiért a kései Death-anyagok és persze a Control Denied egyetlen sorlemeze ugrik be, a jazzes elemek ismét felütik a fejüket, Naplemente úr pedig módfelett hatásosan hozza a velejéig romlott, eszelős énektémákat. Az Aura Of Xhad egyes részein jóféle manowaros galoppozást is találunk, a Revitalize hagyományosabb US power-jellegű tétel, és a Carl Albert-korszakos Vicious Rumorsra emlékeztet – ha már így belejöttem a hasonlítgatásokba. Az albumot pedig a misztikus-epikus Trance Of The Gorgons bő 9 perce zárja, mint a legösszetettebb szerzemény mindközül, számos tempó- illetve hangulati váltással tarkítva, mitológiai tematikában. A fapados hangzás hagy némi kívánnivalót maga után, főként a pergők szólnak élettelenül csattogva, holott e muzsikát egy Andy Sneap-féle bivalymegszólalás illetné meg!

Az ’Altered Reflections’ éppen két évvel ezelőtt látott napvilágot, azóta nem sokat hallatott magáról a banda; bízom benne, lesz még folytatás, és Kelly Sundown sem jut Jorn Lande sorsára azzal, hogy egyik csapatból a másikba kóvályog tehetségét aprópénzre váltva. Végezetül annyit mondhatok, jóllehet az amerikai Darkology „Módosult gondolatok” című bemutatkozása csakugyan nem egy korszakalkotó munka, amellett a kevés fogódzót nyújtó, nehezen megnyíló jellegéből fakadóan nem is egy hallgatóbarát anyag, mindezek ellenére azonban rendelkezik azzal az elementáris erejű energiadózissal és egy olyan furcsa-torz bájjal, amely vonzóvá teszi az erre fogékony elvetemültek számára. Mint amilyen én is vagyok…

Mike