A Leopárd Szí­ve még mindig dobog: Def Leppard, Heart -Verizon Wireless Amphiteather Charlotte, NC.

írta Hard Rock Magazin | 2011.09.05.

Még márciusban tudomást szereztem erről a párosításról és már akkor mocorgott bennem a kisördög, hogy talán meg kéne nézni Őket. A „talán” szót csak a Leppard miatt használtam a mondatomban, mert bár már jó párszor láttam Őket, mindig fancsali pofával mentem haza a bulijukról. Azonban a remény hal meg utoljára, ahogy szokták mondani, úgyhogy egy jó buli reményében mégis vásároltam egy jegyet erre a koncertre...

Először érkeztem időben és végre nem fullasztó hőségben Charlotte városába. Mivel bőven volt még időm, úgy döntöttem, hogy csinálok egy képet a kiszolgálásról, hátha ez is érdekel néhány HRM olvasót. Szóval a parkolást – ami egyébként este ingyenes és jól megvilágított - felvezető bóják és rengeteg zászlós ember segítsége tette könnyűvé, a tradicionálisan limóval járó tehetősebb rockereknek pedig, egy külön parkolót is biztosítottak.

Rövid séta után meg is érkeztem a bejárathoz, ahol az igen rutinos securitys arcok a szokásos alapos vizsgálat nélkül gyorsan beengedtek, mivel a jegyen fel volt tüntetve, hogy csak profi kamerát nem lehet bevinni.

Természetesen a pólós standhoz vezetett az első utam, ahol szemet-szájat gyönyörködtető, minden igényt kielégítő kínálat fogadott. Ezután a „Szükség nagy úr!” jeligére meglátogattam az árnyékszéket, ahol is, mivel korán érkeztem, patika tisztaság fogadott, sőt, hogy nehogy információ nélkül hagyjam el eme fontos intézményt, a niagara kiengedése közben még egy kulturált kis táblán az elkövetkező bulikról is érdeklődhettem. 

Hogy a gyomrom igényei is messzemenően kielégítésre találjanak, felkerestem a helyszín több pontján elhelyezett büfék egyikét, ahol gyorsan rájöttem, hogy a lehúzás nem magyar találmány: egy nyüves hot dog öt dolcsi volt, egy sörért pedig zokszó nélkül elkértek kilenc dolcsit. Még jó, hogy antialkoholista vagyok, na de egy tízes azért így is elment a chilis hot dogomra…

Majd tettem egy rövid sétát a füves részen, ahova általában tizenöt-húsz dolcsi a jegy – hozhatsz ide takarókat magaddal, vagy egy ötösért még székeket is bérelhetsz magadnak, hogy kényelmesen nézhesd a koncertet a kivetítőkön – mivel azonban egyre többen érkeztek, elfoglaltam az igen pazar kilátást ígérő száztíz dolláros helyemet.

Na, ennyit a körülményekről és jöjjön a legendás Wilson nővérek bandája, a Heart.

Heart

Az biztos, hogy az utolsó Heart koncertemet, ahol csókot kaptam a búrámra a sosem beteljesülő, örök plátói szerelmemtől, Nancy Wilsontól és amely koncert egy első soros buli volt számomra teli szuvenírekkel, semmi sem tudja überelni. Szép emlék, de törődjünk inkább a jelennel. A nappali világosságban szép lassan, komótosan a színpadra sétáló zenészek látványa nem volt valami bizalomgerjesztő, de ahogy belekezdtek a Cook With Fire nótába azzal a tempós dobfelvezetővel, na azért az azonnal meggyőzött, hogy csak a séta volt álmos, de a buli nem lesz az.

A régmúltat idéző kezdés és a buli elején már hibátlan hangzás fürtökben hozta be az embereket az arénába a büfékből, mert ennek a bandának, annak ellenére, hogy ezen a napon épp előzenekari státuszt töltöttek be, rangja van és nem is akármilyen! Maradtunk egy kicsit a régi időkben és jött 1976-ból a Heartless, amiben Ann Wilson rendesen ki is engedte a torkából az ott rejlő hangbombákat. Pompás kezdés volt és az átkötő szövegből az is kiderült, hogy számomra a folytatás is az lesz, ugyanis azt az nyolcvanas évek olyan nagy slágereiből állítottak össze, mint a Never, amit a kedves olvasó meg is tud nézni, itt:

A What About Love csodálatos melódiája után jött az est fénypontja - ugyanis azt a büdös életben nem gondoltam volna, hogy valaha is fogom hallani ezt a dalt élőben -, a You’re The Voice, amit eredetileg John Farnham énekelt, nem is akárhogy, teszem hozzá, de nekem akkor is ez a verzió a gyilkos, ráadásul a legvadabb hairmetal korszakból. Sajnos a körítés most elmaradt, de ahogy Ann énekelte ezt a gyöngyszemet, több száz kar lúdbőrözött az arénában, a nyári hőségben. A végén én csak azt hajtogattam magyarul vagy húszszor az amcsik nagy örömére, hogy ááááááááááááááááááááááá, ilyen nincs vazze, áááááááááááá, ilyen nincs vazzzzzzze!!! Ann nem először és nem utoljára énekelte le a csillagokat az égről, pedig azok még fenn sem voltak ebben az időpontban. Fenomenális és felejthetetlen számomra, ahogy eltolták ezt a dalt ezen az estén!

Nem tudom, hogy a nőnek mi van a tüdejében, vagy milyen chip van a torkában, de erőtől duzzadó hangja hihetetlenül lebilincselt és nem először életem során; kivételes énekesnő, akitől csak tanulhatna a sok önjelölt díva. Persze az Őt körülvevő zenészek sem voltak kutyák. Az évek óta biztos tag Debbie, a kissé bolondos copfjaival, igen megbízhatóan nyomult a billentyűkön és nem mellesleg hihetetlenül jól vokálozott. Az alapokat Ben Smith szolgáltatta, aki bár szerény stílusával szinte láthatatlanná vált, de nem a játékával. Az újonc is láthatóan egyre jobban érzi magát a színpadon és basszusgitárja is szépen muzsikált. Craig pedig, aki a banda visszafogott figurája, igen meggyőző volt ezen az estén is szólóival. Nancy sűrűn játszott akusztikus gitáron, de nem keveset nyomult herflin is, meg aztán nálam Ő úgy etalon, ahogy van. Azért, hogy az „ááááááááááááá, ilyen nincs vazzzzze” még többször előforduljon ezen az estén, arról az akusztikus hangszerek kíséretében előadott Alone gondoskodott és természetesen Ann, a csodálatos hangjával.

A végére pedig szépen odapakoltak egy slágercsokrot, amiben a Crazy On You és persze a Barracuda is szerepelt. A szép számmal összegyűlt közönség jól át lett mozgatva ezzel a slágerparádéval és nem is nagyon akaródzott leengedni Őket a színpadról, aminek csodák csodájára meg is lett az eredménye, mert kaptunk ráadást is, mégpedig egy Led Zeppelin átiratot, amit a szívem szerint én kihagytam volna, ugyanis annak ellenére, hogy nem rossz ez a nóta, szerintem egyáltalán nem felelt meg a buli záró szerepnek. Lassú, vontatott és agyas szerzemény, ami bizony nem gyengén ültette le az addig igen jól prosperáló közönséget. Kár volt érte, de az az igazság, hogy még így is reggelig hallgattam volna Őket. A Heart egy olyan kivételes zenekar a hetvenes évekből, akik a mai napig talpon tudtak maradni úgy, hogy a színvonalból és a minőségből egy centit sem engedtek. Örülök és szerencsésnek érzem magam, hogy háromszor is láthattam Őket, melyek közül egy sem volt csalódás! Remélem, hogy lesz még szerencsém hozzájuk!

Def Leppard

Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok türelmes a fiúkkal, mert ha jól számolom, ez már a hatodik Leppard koncertem volt, melyen újfent a szuperprodukcióra vártam, de a Heart után már úgy voltam vele, ha esetleg megint befürdök Leppardékkal, akkor sincs baj, mert a Wilson nővérekért már úgyis megérte eljönnöm. A roadok a szokásukkal ellentétben most nem szántották fel a színpadot, így majdnem teltház mellett, körülbelül negyven perc után egyszer csak elsötétült minden és sejtelmes villódzások közepette a színpadon termett a banda. A nyitónóta címet a nemrég megjelent lemezről sikerült kiérdemelnie az egyik legjobban sikerült újdonságnak, az Undefeatednek, ami már a lemezen is tetszett a kicsit visszanyúlkálós stílusával, ráadásul itt élőben is megállta a helyét. A nézőtéren már az első taktusokra elszabadult a pokol, ami azt bizonyítja, hogy itt Júeszéjben még mindig töretlen a banda népszerűsége.

Elég látványosra sikeredett a színpadkép a rengeteg led panellel a háttérben, sőt, volt egy kis kifutó rész is a színpadtól, amit az egész buli alatt előszeretettel használtak a zenészek. Nekem eddig a hangzással volt a legtöbb problémám, ami egyelőre nagyon jó volt. A nyitó nóta után szünet nélkül következett a Let’s Get Rocked, amit rögzítettem is a tisztelt olvasók kedvéért.

A hangulat parádés volt és első szuszra a zenekar is jól teljesített, a hangzásról nem is beszélve, ami tökéletes volt. Úgyhogy kezdtem hátradőlni és élvezni a show-t; a látványvilág, a hangzás, Joe jó formája, a zenészek láthatóan jó kedve és a programban szereplő ütős hármas, az Animal, a Foolin’ és a Love Bites ,végre nekem is mosolyt húzott a számra. Nem tudom, mióta vártam már erre, de éreztem, hogy ezen az estén nem fognak hibázni a fiúk és hatalmas élménnyel fogok végre hazatérni. A buli hangulata egy cseppet sem lankadt, köszönhetően a fakanál mellől elszabadult, negyvenöt év körüli milfeknek is, akik sikítottak, énekeltek és hála az égnek, riszáltak is rendesen. A Rock On című nótában pedig az a pillanat is eljött, hogy Rick megmutassa, mit is tud művelni a négyhúroson; bár eléggé középszintű volt a szólója, mégis méltán aratta le a sikert az amúgy igen jól kinéző zenész.

Persze ez a jelző mindegyiküknek kijár, mert fittek voltak, rengeteget mozogtak a színpadon és láthatóan nemcsak a nagyérdemű, hanem Ők is jól érezték magukat. Különösen Phil tette oda magát rendesen, mind a kinézetét, mind a mozgását tekintve. Amúgy néha tök olyan érzésem volt, hogy egy régi Leppard koncerten vagyok, mert a szerkók, amikben a zenészek tolták, a rengeteg csilivili cucc a színpadon, a mikrofonállvány, ami úgy csillogott, mint Salamonnak az a bizonyos cucca, szóval minden egy kicsit a múltat idézte és ez nálam nagyon bejött.

Majd elfelejtettem, két mirrorball is fel volt függesztve, amit rendesen használtak is a srácok, nem kevés feelinget csempészve ezzel is a show-ba. A Rocket a végletekig el volt nyújtva, de az is csak azért, hogy Joe megmutassa, Ő bizony még mindig tud énekelni, Phil pedig hűen segített ebben neki. A szokásos énekes-gitáros párbajt láthattuk tehát a kelleténél kicsit hosszabb időtartamban és megfelelő technikai segítséggel. Ez azonban semmit sem von le az aznap nálam jelesre vizsgázott énekes teljesítményéből, pláne úgy, hogy az ezt követő akusztikus blokkba már segítség nélkül hozta a Two Steps Behind témáit, ráadásul gyönyörűen. Ennél a résznél mindegyik zenész előrejött a kifutó szélére, majd pacsiztak a rajongókkal, akik közül az egyik feldobott nekik egy papírfecnit, amire az volt írva, hogy „Hozzátok vissza a nyolcvanas éveket!”. Ámen, mondtam erre én, de adott is a banda bőven ízelítőt ebből a korszakból ezen az estén.

Az akusztikus részt egy dobbal támogatott gitárpárbaj követte Phil és Vivian között, amit hangzását tekintve mindig a Gibson nyert, mondom ezt annak ellenére, hogy Vivian nem tartozik a kedvenc zenészeim közé. Nekem még mindig hiányzik Steve Clark a térdig engedett gityójával. Ha lehetne vagy ötven kívánságom az aranyhaltól, akkor amellett, hogy szeretném megérteni az állatok nyelvét, biztos, hogy benne lenne Steve feltámasztása is. A párbaj végül döntetlennel zárult. Nem úgy a show vége, amit mi, a publikum nyertünk, mert a banda apait, anyait beleadva teremtett parázs hangulatot olyan számokkal, mint a Hysteria vagy éppen a Photograph, melyek alatt a ledeken a régmúlt és a közelmúlt fotói jelentek meg a banda egykori és most is aktív tagjairól. Ha már az elején egy videóval kezdtem a beszámolóm, akkor stílusosan a koncert végét is megmutatom a kedves olvasóknak.

A ráadás a Rock Of Ages volt, amire még mindig teltház előtt nyomták a fiúk, ami itt bizony nagy szó, mert ilyenkor már általában versenyfutás van a parkolóba, de nem most, mert ez egy olyan kivételesen jó Def Leppard koncert volt, amiben szerencsére végül én is részesülhettem hosszú évek böjtje után. A régi feelinget visszahozva, az új technikával vegyítve, olyan parádés koncertet adott a zenekar, ahol egy percig sem érzetünk unottságot, hakni szagot vagy épp hibáktól hemzsegő izzadságszagú kínlódást. Helyette kaptunk egy korrekt színpadi show-val megáldott profi koncertet jó formában lévő zenészektől.

Ha mégis bele kéne kötnöm valamibe, akkor az a túl sok szóló volt, melyek helyett inkább meghallgattam volna a Woman című dalt, valamint Vivian gúnyos mutogatásait is kihagytam volna a technikus felé, amiből azonban még a végére is tartogatott emberünk. A jó isten és csak Ő tudhatja mi volt a baj, mert az tény, hogy a hangfalakból mindig az Ő szólója tűnt erőteljesebbnek. Mondjuk, azt nem tudhatom, hogy Ő mit hallott a kontroll ládákból, de akkor sem volt túl szép a rengeteg középső ujj mutogatása kifelé.

Ezt leszámítva a banda 110 %-ot rakott le elénk aznap este, hogy végül végre én is elégedetten ballagjak a parkoló felé. Def Leppardot ebben a formában Budapestre is!!!    

Redneck IMI, Szöcske

Fotók és videók: Redneck IMI