"Csak dolgozni ne kelljen!": Masters of Rock 2. rész, 2011.07.16-17., Vizovice, Rudolf Jelinek Area, Csehország

Kissé pironkodva, és megkésve bár, de törve nem, í­me a Masters of Rock fesztivál második kettedének értékelése. A fesztivál első két napja igen szí­nvonalas koncertek tömkelegének adott helyett, kí­váncsian vártuk, hogy a magas ní­vó mennyire fog kitartani a "második félidőre". Szerencsére csalódnia senkinek sem kellett.

3. nap

A szombati nap első koncertje számomra a Visions of Atlantisé volt. Az osztrák fogat a "Nightwish ligában" igyekszik babérokat gyűjteni magának, de nem mondanám, hogy ezen törekvésüket 100%-os siker koronázta. Őszintén szólva, korábban nem ástam magam túlságosan mélyre a csapat diszkográfiájában, s noha az első pár dal alatt szimpatikus, tetszetős, sőt, kifejezetten üdí­tő volt a jól ismert zenei, illetve stí­lusbeli fordulatokat viszonthallani, hamar olyan érzésem lett, hogy egy helyben toporgunk.

Bármily szimpatikusan is játszottak az elején a kissé gyengécske hangzás ellenére, nem lehet elmenni a tény mellett, hogy ennek az osztrák brigádnak nincs olyan zseniális agytrösztje, mint amilyen mondjuk Tuomas a Nighwishben,. A dallamos, helyenként megkapó melódiák hamar összefolynak, s noha tudom, hogy a stí­lus feltétlen hí­vei számára ez a buli maga volt a mekka, de ahogy észrevettem, azért a közönség nagy része a program végére már beleunt a dologba. Leheletnyivel több egyéniséggel, és markánsabb, karizmatikusabb témákkal viszont nagyot léphetne előre a VOA. Az előadás ugyanis még a maga módján megállta a helyét.

A nap egyik legjobb buliját a román/német vérfarkasok, a jelenleg megállí­thatatlanul előretörő Powerwolf adta. Hiába a mindössze 50 perces műsoridő, hatalmas tömeg verbuválódott össze a küzdőtéren, s a templomi dí­szletekkel, illetve az óriási molinóval kiálló fémragadozók egy igazi heavy metal misét celebráltak nekünk. A koncert óta megjelent egészen szenzációs új lemezről a két, felvezetőként már ismert nóta, a Sanctified With Dynamite, valamint a We Drink Your Blood került be a programba. Meglehetősen szilárd meggyőződéssel állí­thatom a közönség reakciói alapján, hogy a későbbiekben is mindkettő biztos pontot fog jelenteni a bulikon.

Persze a fogós nótákon kí­vül a látványos előadásmód is része a csapat produkciójának. Attila Dorn remek hangi adottságait a végletekig kihasználva, a közönséggel közvetlenül, és némi humor segí­tségével tartotta a kapcsolatot, a Greywolf testvérek pedig igazi démonokként szaladgáltak fel s alá, hogy a hajukat lobogtató ventilátorok előtt lelkesí­tsék a tömeget. A csapat nagy figurája még Falk Maria Schlegel billentyűs, aki nótákként előreszaladva őrültködött, amikor épp nem volt mit muzsikálnia.

Alapvetően amúgy zseniális a koncepció, amit a banda kitalált magának. A már-már unalmasan sablonosra csiszolt europower számokat az egyházi zenék í­zével fűszerezni, majd az egésznek adni egy teljesen idétlen, ám mégis vicces koncepciót, nyerő ötletnek tűnik. Nem csak a jó dalok, de a megfelelő mennyiségű humor, illetve önirónia sem hiányzik a fogat eszköztárából, ez pedig roppant szórakoztató. Sőt, ez az, ami megmenti a végeredményt attól, hogy giccsbe forduljon. A legnagyobb ovációt persze a Werewolves of Armenia, a Raise Your Fist, Evangelist, valamint a Resurrection By Erection szentháromság kapta, s a tikkasztó hőségben a majd egy órás bűnbocsánat mindenki számára egy kiemelkedő bulivá vált. Noha még nagyon fiatal a csapat, és még nagyon a kezdetén járnak sikertörténetüknek, már szí­vesen megnézném őket önálló klubkoncerten. Ha még pár évig ügyesen sáfárkodnak tehetségükkel, a Hammerfall, majd a Sabaton után övék lehet a következő nagy durranás. De legalább egy Stryperrel közös turnéig jó lenne, ha eljutnának. 🙂

Setlist: We Take It From The Living / Prayer In The Dark / Raise Your Fist, Evangelist / We Drink Your Blood / In Blood We Trust / Werewolves Of Armenia / Sanctified with Dynamite / Resurrection By Erection / Saturday Satan / Lupus Dei

A cseh rocktörténelem eddigi legnagyobb eredményét érte el Seven nevű csapatuk, akiket első cseh bandaként szerződtetett le idén a Nuclear Blast. Mivel a lehetőség adott, hogy kitörjenek a nagyvilágba, a banda egy másfél órás monstre bulival készült a MOR-ra, mely során látványos piróshow, és hí­res vendégek szereplése is szí­nesí­tette a műsort. Én korábban már láttam őket egyszer a Rage előtt, de akkor különösebben nem tudtak megfogni. Most sem.

Nem mintha rossz lenne, amit csinálnak, de abszolút nem érzem elég fogósnak vagy kiemelkedőnek nótáikat. Szimpatikus, melodikus hard rock/heavy metal, sajnos bármiféle extra nélkül. Ezt az érzésemet pedig csak felerősí­tette az, hogy lehí­vták vendégnek Blazet, az egykori Maiden torkot, s noha én neki sem vagyok megveszekedett rajongója, egész egyszerűen hallható volt, hogy mennyivel tökösebbek, ütősebbek a brit srác nótái. Mondjuk az azért vicces volt, hogy Blaze frankón nem tudta, hol van, és miután megkérdezte a szí­npadon a dobost, hogy ugye Masters a fesztivál neve, és ugye Csehországban vagyunk, következetesen Masters Of Metalozta a közönséget. Mondjuk tartott egy párperces kiselőadást, hogy mennyire jó fejek vagyunk, amiért megvettük a belépőjegyet, ez azért szimpatikus volt.

Az igazán erős pillanatai a másfél órának a feldolgozások voltak, bár ezekbe is sikerült bakikat tűzdelni. Úgy volt, hogy jönni fog Schmier is a Destructionból, de gondolom félúton eltévedt, amit azért bánok, mert alapvetően azért néztem meg ezt a 90 percet, hogy vadulhassak egyet a Nailed To The Crossra, meg a Butcher Strikes Backre. Hiába, az élet nem habostorta. A nap másik vendége a brigád jóbarátja, a Rageből ismert Victor Smolski volt, í­gy bólogattunk még a Down, illetve a Higher Than The Sky jól ismert dallamaira is. Sőt, minden vendég a szí­npadra mászott, hogy együtt nyomjanak egy Highway To Hellt a fináléban. Ezzel a legtöbb gondja épp a Seven énekesének akadt, de azért a helyiek szemet hunytak a szövegbéli bakik felett. Kicsit vicces, hogy a Seven bulija épp a Seven dalokat leszámí­tva tudta elnyerni a tetszésem, ennek ellenére kí­váncsian várom, milyen lesz a nagylemez. Hátha ott meggyőzőbbek lesznek.

Egy kis pihenés után a következő érdekes bulinak az egykori Manowar bárdista, Ross The Boss koncertje í­gérkezett. Ross sok év hallgatás után pár éve tért vissza a fémvilágba, s egy német Manowar emlékzenekarból verbuvált csapattal azóta már kettő, sajnos túlságosan sok pozití­v kritikát be nem zsebelő korongot jelentetett meg. Ennek ellenére mindenki tudja, hogy őrá még mindig a Manowaros múlt miatt kí­váncsiak az emberek.

Kissé vegyesek az érzéseim a látottakkal kapcsolatban. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy jó ez í­gy, hogy ma már Ross nem DeMaioék mellett tolja. Mind kiállásban, mind fizimiskában, a kissé pocakos, öreges gitárveterán nem mutatna jól a kondimániás fémtestvérek közt, másrészt előadásmódban sem igazán érzem azt, hogy passzolna Karl Logan helyére. Persze a klasszikus témákat továbbra is remekül hozza a gitáron, de érzésem szerint Karl ebben sem okoz csalódást. Ezen felül viszont egy remek kis bulit láttunk, s noha Patrick Fuchs énekes még mindig messze van Eric Adamstől (no meg a basszustémák szóltak még "csökkentett módban"), aranyosak, szimpatikusak voltak, akik a mérsékelt lelkesedést kiváltó saját dalok közt nagy sikereket arattak az olyan kultikus himnuszokkal, mint a Kingdom Come, a Sign Of The Hammer, vagy a szegény Scott Columbus emlékére felcsendülő Thor (The Powerhead). Sajnálatos pikantériája a bulinak, hogy a dobok mögött ezen a délutánon Scott ült volna, ha nem éri váratlan tragédia pár hónappal ezelőtt.

A legnagyobb ovációt persze a záró Battle Hymn kapta, mely tényleg nagyot szólt, s miközben mindenki elégedetten énekelte együtt a veretes sorokat, megállapí­thattuk, hogy azért Manowar tribute bandának még mindig jobb a Ross The Boss, mint "önálló zenekarnak". Egy élvezetes, korrekt produkciót kaptunk tőlük, de az, hogy a közeljövőben akármikor tudnak majd nem a régi Manowarosokból álló tömeget megszólí­tani, hiú ábránd.

A Rage gitáros Victor Smolski egy laza, 30 perces workshop keretén belül szórakoztatta a nagyérdeműt, amí­g a technikusok hangoltak, illetve szí­npadot épí­tettek/bontottak Udonak. Mivel alapvetően szeretem Smolski mester játékát, kí­váncsi voltam arra, hogy mit fog nyújtani. Sajnos azonban a gitározáshoz laikus tufarockerként a fél órás produkció a 10. perctől kezdve unalmassá vált. Le a kalappal előtte persze, a szép fényekkel megtámogatott szí­npadon, könnyű szerrel bizonyí­totta a fehérorosz mágus, hogy nem akárki, és a technikai tudása is bámulatos. De ezt eddig is tudtuk.

Újra pofozkodás történt az U.D.O. vs. Accept párviadalban. Az Acceptet a nyár elején Sölvesborgban volt szerencsém elcsí­pni, Udoékat viszont már többször is láttam korábban, s minden alkalommal igazán remek bulikat csapott a smirglikirály. Ezúttal egy kicsit visszafogottabbnak éreztem teljesí­tményét.

Az utóbbi idők lemezborí­tóihoz igazodó, kissé puritán szí­npadon az új album cí­madójával robbantak be Dirkschneiderék, s a későbbiekben is igyekezték a klasszikusok helyett inkább a saját dolgaikat, azok közül is az újabb keletűeket játszani. A Rev-Raptor/Dominator/Thunderball/Leatherhead/Vendetta nyitóötös csak az első percek alatt okozott különösebb katarzist a küzdőtéren, a buli igazából csak a Princess Of The Dawnnál indult be, ami azért jól jellemzi azt, hogy Udo rajongói mit is szeretnének igazán a mestertől. Amúgy Dirkschneider bandája abszolút nem tolja rosszul számait, Udo mögött kissé elbújva, ám mégis határozott kiállással, lelkes előadással hozzák a kötelezőt. Mégis, az a fajta tűz, ifjonti vadság, illetve örömmuzsikálás, ami Wolf Hofi és Peter Baltes tekintetéből szikrázik, bizony már jó ideje kiveszett.

Ennek ellenére egy teljesen korrekt produkciót kaptunk. Persze kinek is lehetne bármi szava, ha felcsendül a Midnight Mover, a Metal Heart, vagy a totális katarzist okozó I'm a Rebel/Balls To The Wall duó? Egy valami biztos, a sok-sok év okán Udo mindig is az Accept torka marad, hiába néz ki most úgy, hogy kb. minden fronton fájdalmasan a fejére koppantanak a régi társak. Tornillo pedig lehet egy végtelenül szimpatikus fazon, illetve remek frontember, mindig lesznek olyanok (de vajon hányan?), akik ezekre a kultikus nótákra azért Dirkschneider előadásában lesznek kí­váncsiak. Nem véletlenül.

Setlist: Rev-Raptor / Dominator / Thunderball / Leatherhead / Vendetta / Princess of the Dawn / Midnight Mover / Man and Machine / Animal House / Metal Heart / The Boogeyman / I'm a Rebel /// Balls to the Wall

Tessék nekem beszólni, meg megkövezni, de nekem tetszett a Guano Apes. Mármint nem ez a 90 perc, jajj, távolról sem. A csapat, mint jelenség volt szimpi. Mondjuk 98 és 2003 között. Tombolt a nu metal őrület, keménykedett a Bentleyben sapis Frédi, meg életre keltették a kőszobrokat a Linkin Parkosok, miközben itt volt egy vadóc kis deszkás csaj, aki valami hihetetlen lazasággal kiállt rappelni, kiabálni, ordí­tani, miközben pár srác rém egyszerű, ám tökös, odabaszós gitárriffeket tolt a refrének alá. Nem volt ez persze valami igazán nagy brutalitás, de valahogy marha jól elkapták az akkori 13-14 éves, a "durva metaltól ódzkodó", ám kissé punkosan, kissé rockosan mérges, lázadó tinik életérzését. Nyilván nem kellett komolyan venni ezt az egész koncepciót, de megvolt a maga bája annak, ahogy Sandra feszí­tett a pólójában, és sértett kiscsajként elduzzogta az Open Your Eyest.

Ehhez képest, mikor megláttam a visszatérő videójukban, hogy a tréninggatyás megmondóasszonyból sikerült egy másnapos Sarah Jessica Parkert varázsolni, erősen csóválni kezdtem a fejem. Persze én a banda munkásságából korábban is csak az MTV-s slágereket ismertem, de kí­váncsi voltam, hogy mire is lesznek képesek élőben. Maradjunk annyiban, hogy kissé felemás a véleményem. Egyrészt borzasztó profi műsort láttunk. Mind Sandra, mind a kissé már öregedő, és fizimiskában sem rockistennek tűnő zenészkollégák egy profi, látványos, élvezetes show-t csaptak, sok mozgással, ugrálással, fiatalos lendülettel. Gyönyörű fények, hatalmas "APES" betűk a deszkákon, melyek a muzsikusoknak kiváló ülő lehetőséget is nyújthattak, ha úgy alakult. Ráadásul barátságosak, közvetlenek, aranyosak voltak.

Engem a zenei oldal viszont nem tudott lenyűgözni. A már emlí­tett sikerdaloknak sem vagyok nagy megszállottja, de évente egyszer-egyszer fel szoktam tenni a Kumba-Yo-t, meg a többieket odahaza, és itt is szí­vesen buliztam volna pár hasonló nótára. Viszont a sikerszámokat leszámí­tva szinte kivétel nélkül csalódnom kellett a többi dalban. Azt a beszólogatós, mindenbe belebaszós, durcás, kicsit vad, kicsit sértődött rap/rock valamit, amire számí­tottam, alig lehetett hallani. A kevésbé ismert nóták sokkal nyugisabbak, finomkodóbbak, langyosabbak, mint amire számí­tottam. Atmoszférikus betétek, jammelgetések tarkí­tották a produkciót, én pedig csak sandán méregettem azt, amit látok. Most akkor ez nu-metal buli, vagy valami álokoskodós, alter izé? Pretty In Scarlet, Sunday Lover, Fanman, nekem ez túl langymeleg. Hiába voltak ügyesek, számomra a buli hamar unalmassá vált. A die hard Apes rajongók persze mindenképp boldogan térhettek haza, de véleményem szerint a hatalmas létszámú közönség nagy része hasonlóan állt a bandához, mint én. Tudom, ironikus, hogy egy hard rock zenei szaklapon azon nyavalygok, hogy nem volt valami elég nu metalos, de egészen más hangulat uralkodott a Lord Of The Boards, a Big In Japan, a No Speech, vagy az Open Your Eyes alatt, mint a buli maradék 70%-ban. Hangos, ugráló emberek, kirobbanó hangulat, na, hát lehetett volna ezt í­gy is!

Ennek ellenére persze le a kalappal a csapat előtt, tisztességgel megmutatták, mit tudtak. Az, hogy az ezredfordulón megszerzett 15 perc hí­rnévből maradt-e még mára valami, nagy kérdés. Hosszútávon kik, és mennyire lesznek ismét kí­váncsiak a Guano Apesre, azt nehéz megsaccolni. Valahogy úgy érzem, hogy a Billboard listát már nem fogják megmászni.

Setlist: Quietly / Oh What a Night / You Can't Stop Me / Open Your Eyes / Sunday Lover / Pretty In Scarlet / When the Ships Arrive / No Speech / Underwear / All I Wanna Do / Fanman / This Time / Big in Japan / Plastic Mouth / Lords of the Boards

A nap buliját a Brainstorm adta. Pont. De talán az egész fesztivál legjobb buliját. Lehet keresni az okokat, tűnődni a magyarázaton, mindenesetre én előzetesen azt hittem, hogy az Apestől homlokegyenest különböző power metalosok már csak egy laza kis levezetőt fognak tartani a nap végén... de nem í­gy történt.

Alapvetően rejtély számomra, hogy a Brainstorm miért nem ért el akkora sikereket, mint jó pár hasonló, talán kissé kevésbé durva power metalos társzenekaruk. Rengeteg ütős, fogós, kemény, mégis virtuozitást és dallamosságot sem nélkülöző slágerrel büszkélkednek, élőben pedig méregerősek. Andy B. Frank a késői óra ellenére olyan fesztelen lazasággal, humoros eleganciával gördí­tette a számokat, hogy két perc után teljesen az ujja köré csavarta a közönséget, de Ihlenfeldék is végig úgy buliztak, meg tomboltak a szí­npadon, mintha nem lenne holnap.

Ezt a küzdőtér sem hagyta figyelmen kí­vül, s ahogy jöttek az olyan kolosszális koncertfavoritok, mint a Worlds Are Comin' Through, a Blind Suffering, a Temple of Stone, a Shiva's Tears, a Falling Spiral Down, a Fire Walk With Me, vagy a Highs Without Lows, gyakorlatilag eluralkodott a katarzis. Félelmetes hangulat kerí­tette hatalmába az embereket, s miközben mindenki önfeledten bulizott, egyszerre csak azt vettük észre, hogy Andy nem képes abbahagyni a mosolygást, és a bandatagok nem győznek hálálkodni a számok közt. Azért a lelkesedésért, és energiáért, amit kapnak tőlünk.

Ehhez persze hozzájöttek a remek fények, a közel tökéletes hangzás, és a koncert végén, amikor hosszú-hosszú búcsúzkodás és köszönetnyilvání­tás után levonult a szí­npadról a banda, a közönség egész egyszerűen nem volt hajlandó hazamenni. Nem arról van szó, hogy kaptunk egy szokásos, betervezett ráadást, hiába vonultak el a hangszeresek, a küzdőtér egyszerűen lecövekelt. Mindenki csak állt a helyén, s noha már elkezdték bontani a szí­npadot, mindenki teli torokból énekelte a pár perccel korábban hallott, zseniális All Those Words dallamait. Jó pár minutum elteltével Andyt a zuhanyzóból kellett visszahí­vni, s noha az "okosfényeket" már lekapcsolták, és a háttérvásznat is leszedték, a csapat gyorsan még visszaszaladt, hogy egy be nem tervezett Hollow Hideaway-jel búcsúztassanak el minket. Élmény volt látni, hogy a finoman kopaszodó Andynak mennyire fülig ér a szája a buli alatt, végül teljesen meghatódva, alig akart lemenni a szí­npadról. Megí­gérte, hogy jövőre megpróbálnak visszajönni.

A Brainstorm gyakorlatilag egy tökéletes koncerttel koronázta meg a napot. Hangzás, fények, setlist, illetve előadás, lelkesedés és szí­npadi mozgás tekintetében egész egyszerűen 100%-ot hoztak. A hangulat pedig végig etalonnak számí­tott. Nem tudom, hogy az új lemezzel mekkorát fognak a hátsónkba rúgni, de nagyon szeretném, ha idővel ők is lehetnének akkorák, mint a Sonata Arctica vagy a Hammerfall, mert újfent bebizonyí­tották, hogy megérdemelnék. Köszönjük!

Setlist: Worlds Are Comin' Through/Blind Suffering/Shiva's Tears/Temple Of Stone/Highs Without Lows/Shiver/Falling Spiral Down/All Those Words/Fire Walk With Me/How Do You Feel/Hollow Hideaway 4. nap

A fesztivál utolsó napja is tartogatott még remek előadásokat, bár a napközbeni forróság okán gyakran kellett árnyékos menedékek és hűsí­tő serital után nézni a bulik szüneteiben. Az első, számomra érdekes koncertet a heavy metal svéd cicagatyaharcosai, a Steelwing adta, akik tavaly robbantak be a köztudatba 'Lord Of The Wasteland' cí­mű lemezével. A srácok pofátlanul fiatalok, szemérmetlenül nyúlják a Maiden, illetve a Priest témákat, és kinézetre is igyekeznek megidézni a 80-as évek eleji brit rockvonalat. Ezen felül pedig remek managementet is maguk mellett tudhatnak, hisz a kiemelkedőnek egyáltalán nem nevezhető debütalbum ellenére is mindenhol ott vannak, folyamatosan turnéznak előzenekarként olyan bandák előtt, mint a Blind Guardian, az Accept, vagy a Sabaton.

Az viszont vitathatatlan, hogy élőben ügyesek a srácok, idestova negyedszerre csí­ptem el őket, és a fiatal pályafutásukat abszolút meghazudtoló, a korai időpont ellenére is profi metal bulit prezentáltak. Mivel már gőzerővel dolgoznak az új albumon, végre a setlistet is megvariálták kicsit, s noha az első lemez olyan erősségei, mint a Headhunter, a Setninel Hill, vagy a The Illusion most is a program gerincét alkották, kaptunk egy Priestesí­tett Fleetwood Mac feldolgozást (The Green Manalishi), illetve két kis újdonságot is a készülő nagylemezről.

A bandában nemrég személyi változás történt, az új basszert Nic Savagenek hí­vják, s mind fizimiskában, mind mozgásban, de még a piros nacit tekintve is tökéletesen beleillett a brigádba. Az énekes Riley ezúttal is bizonyí­totta, hogy mennyire megy neki a sikoltozás, és a pöttöm frontember minimális megszeppentsége ellenére is kiválóan vezette le a műsort. A legnagyobb ovációt persze a záró Roadkill kapta, ha mással nem, ezzel aztán tényleg beletaláltak a jóba. A Steelwing egy szimpatikus, fiatal csapat, kí­váncsi vagyok, hogy mennyire fog kitartani a lendületük, mint ahogy arra is, hogy az Enforcerrel, Skull Fisttel, White Wizzarddal közös nosztalgiahullám mennyire lesz képes tartósan bennragadni a köztudatban.

A nagy meleg a zuhanyzó, az árnyék, és a folyóparton váró hűs sörök irányába űzte hazai csapatunk javarészét, í­gy a következő banda, akire sikerült egy kicsit felfrissí­teni magunkat, az orosz folkmester Arkona volt. Nagy örömmel láttam, hogy ezúttal öt taggal álltak ki a deszkákra - tavaly a Metalfesten nekem nagyon hiányzott egy népi hangszeres. Noha különösebben nem ismerem a formáció diszkográfiáját, abszolút élvezetes, kellemes folk hadakozást kaptunk. Hiába, náluk a népies dí­szí­tés ellenére is vad, deathes elemek a mérvadóak.

Noha a srácok kissé szolidabban muzsikáltak, Maria "Masha Scream" Arhipova minden nőiességét a kukába hají­tva, vadállatként tombolt a deszkákon. Noha én póló nélkül az árnyékban azt hittem, hogy menten hőgutát kapok, a leányzó hatalmas prémekben ugrálta, pörögte végig a bulit, és tartott olyan agresszí­v performanszot, hogy csak lestünk.

Noha a közönség nagy része láthatóan csak kí­váncsiságból verődött össze, egész remek hangulat alakult ki a Goi Rode Goi, a dallamosabb Slavsia Rus!, vagy a tapsoltatós Yarilo alatt. Az Arkona egy érdekes szí­nfoltja a folk szí­ntérnek, s amí­g Masha egy medve kérlelhetetlen elszántságával vezeti bandáját, biztos helyük van az ilyen fesztiválokon.

A Delaint utoljára a Sonata Arctica valamelyik harmatgyenge pesti bulija előtt láttam. Akkor különösebben nem nyűgöztek le, aminek hangot is adtam beszámolómban, ám az olvasók akkori felháborodásának okán úgy döntöttem, adok nekik még egy esélyt. Nem kellett volna.

Mármint persze, nincs semmi komoly gáz "Bájos Charlotte" és kompániája műsorával, de én továbbra sem látok semmi rendkí­vülit, vagy különlegeset kissé Within Temptationös, kissé átlagosan gothic/poweres muzsikájukban. Az mondjuk vitathatatlan, hogy a Visions of Atlantisnál profibbak, és kicsit a dalaik is változatosabbak, de ismételten csak a The Gatheringet éreztem olyan nótának, amely igazán nagyot szól.

Persze nagy gáz velük sincs, ha valaki kedveli a Nuclear Blast által hivatalosan csak "female fronted metalnak" nevezett stí­lust, ráadásul a boldogságához elég, hogy a mikrofonállvány mögött egy ügyesen éneklő, dekoratí­v lányka csinosan mosolyog, a Delainben nem csalódhat. Teljesen jól hozzák látványban, előadásmódban, megszólalásban, mindenben az irányzathoz kapcsolódó standardot. Más kérdés, hogy személy szerint engem ez a vonulat annyira nem tudott megfogni, hogy hosszú távon fenntartsa érdeklődésemet egy Delain koncert. Aranyosan, jó kedvvel játszottak, szimpatikusan, és finom eleganciával (bár öltözködni még a srácoknak meg kell tanulni...) muzsikáltak egy órácskát. Nem állí­tom, hogy idővel akkorák lehetnek, mint a Within Temptation vagy az Epica, de a másodvonalon lassan biztos pontként könyvelhetjük el őket.

Este héttől aztán jött valami, ami már inkább kedvemre való volt! Egyenesen Jerseyből érkezett pár igazi rosszfiú, hogy egy kis thrash metalba ágyazott csetepatét szí­tson. D.D., Blitz és a legendás Overkill lépett a szí­npadra, és tették fel a koronát a napra. 75 percben kaptunk egy laza thrash zúzdát, amelynek mind a klasszikus slágerek, mind az újabb remekművek fontos részt képezték.

Érdekes banda azért ez az Overkill. Több mint két évtized zenélés és 16 lemez után is képesek még magas minőséget hozni stúdióban és élőben egyaránt. Abszolút nagyot dörrent a The Green And Black, a Bring Me The Night, vagy az Ironbound, de az olyan régi, old school himnuszok is tuti mai hangzással hasí­tottak a délutánban, mint a Hello From The Gutter, a Rotten To The Core, vagy az In Union We Stand. A zenészek végig jókedvűen, látványosan játszottak, sőt a számok alatt még kicsit egymással és a technikusokkal is volt idejük bohóckodni. Nyilván a küzdőtéren is remek hangulat alakult ki, együtt őrjöngtek, headbangeltek a kis számban megjelent thrasherek.

A legnagyobbat persze az Old School, illetve a záró Fuck You/Dirty Deeds duó ütötte. A végig energikus Blitz trikóban, "cigival az arcban", olyan lazán, és vagányul tolta a nótákat, mintha csak valami füstös, keleti parti kocsmában indulna épp bunyózni, és hát a punkosan lendületes, és dallamos, régisulis 'Killhimnusz' a közönséget is rendesen megénekltette. A folyamatosan headbangelő Dave Linsk alig győzött vigyorogni, miközben Derekkel karöltve hozták az amúgy nem piskóta gitártémákat. A középső ujjak magasbalendülésével pedig végleg elszabadult a pokol, és egy emberként kiabálta Vizovicze a Fuck You refrénjét, miközben finoman az AC/DC klasszikus Dirty Deedst is beleszőtték a nótába a srácok.

Nincs mit mondani, jöttek, zúztak, és ledarálták a nézőket. Az Overkill 30 év után is a thrash egyik legnagyobb királya, bulijaik pedig csak pusztí­tást, semmiképpen sem kí­vánnivalót hagynak maguk mögött. Zseniális koncertet kaptunk. "They drank some beer and broke some heads they never gave a shit."

Setlist: The Green and Black / Rotten to the Core / Wrecking Crew Play Video / Hello From The Gutter / Hammerhead / Ironbound / Bring Me the Night / In Union We Stand / Give a Little / Skullkrusher / Elimination / Old School / Fuck You / Dirty Deeds Done Dirt Cheap

Amint elhalkultak az utolsó hangok, őrült csordaként kezdett előre nyomakodni egy légiónyi tinédzserkorú metalarc, bizony, ők már a Helloween bulijára készültek. Fanyar mosollyal hallgattam korábban a táborban barátaim beszélgetését arról, hogy mennyire várják a 'Ween buliját, sajnos a Sweden Rockos fellépés hakniszaga még üde emlékként bűzlött bajszom alatt. Az idén nyáron háromszor csí­ptem el a Helloweent, s noha egyik kedvenc zenekaromként aposztrofálom őket, egész egyszerűen annyira vásárira vették ezt a fesztiválos körutat, hogy Pesten már ki sem merészkedtem meglesni őket.

Persze, értem én, hogy a 'Keeper 2' egy alapmű, a rateyourmusic.comon is ez a legmagasabbra értékelt power metal album, minden valamire való rockújságí­ró lehasal előtte, sőt még én is szeretem, szóval jó, hogy szí­vesen kapnak elő róla egy-egy nótát. De az, hogy közel 25 évvel a megjelenés után egy fesztiválprogram felét még mindig ez adja, úgy, hogy Derissel azért készült egy 'Master Of The Rings', 'Better Than Raw', egy 'Time Of The Oath', egy 'Rabbit Don't Come Easy', vagy egy 'The Dark Ride', bocsánat, de nagyon olcsó fogás. De ez csak a kisebb baj.

Mi a túróért kell egy másfél órás programba beletenni egy dobszólót meg egy gitárszólót? Senkinek nem hiányzott volna, ha helyette mondjuk bólogathatunk egy Just A Little Signra. De a biztosí­tékot ismét az csapta ki, hogy Derisnek sikerült a buli utolsó 30 percét elpofáznia és elénekeltetnie. A műsor közepén meghallgathattuk a fájdalmas panaszt, hogy nincs idejük eltolni a Halloweent, a King For a 1000 Yearst, illetve a 'Keeper' cí­madóját, csak medleyben, de arra bezzeg volt idő, hogy megkérdezgessék, hányszor szeretnénk még azt énekelni, hogy "Out". Érdeklődött Deris, hogy egyest, kettest, hármast, vagy hányast adnánk az éneklésünkre, stb.

Egyszer Dévényi Tibi bácsitól hallottam, hogy az Opus nevű osztrák popzenekar adott egy 2 órás koncertet, amelyen végig csak a Live is Life cí­mű dalt énekelték. Szí­vből kí­vánom, hogy a Helloweennek is összejöjjön ez a mutatvány a közeljövőben Future World/I Want Out duóval. Gyönyörű fények, szép szí­npadkép, látványos cuccok, profi, jó formában játszó zenészek, adva volt minden egy jó bulihoz. Olyan jól nyomták, amikor épp zenéltek! Ehelyett kaptunk egy parasztvakí­tó haknit. A Masters of Rock egyik főzenekara 90 percben tényleg 11 számot képes eltolni? Úgy tűnik, hogy a Helloween nem mer nem nosztalgiazenekarként működni, csak azt nem értem, hogy miért. Nem hiszem, hogy szégyenkezniük kéne az elmúlt 15 év nótáit illetően. Ezért a hakniért viszont mindenképpen.

Setlist: Are You Metal? / Eagle Fly Free / March Of Time / Gitárszóló / Where The Sinners Go / Dobszóló / Steel Tormentor / World Of Fantasy / I'm Alive /Keeper Medley (Keeper Of The Seven Keys / King For A Thousand Years / Halloween) / Future World /közönségénekeltetés/közönségénekeltetés / Dr. Stein / I Want / közönségénekeltetés/közönségénekeltetés / Out

Miután visszatértem népes hazai delegációnkhoz, hallgattam kicsit, ahogy mindenki elküldi a fenébe Andi Derist, majd elslattyogtam a kisszí­npadhoz. Az Irigy Hónaljmirigyből én a magyart sem szeretem, a Tri Sestry nevű cseh verzió pedig távol tartott a Ronnie James Dio stagetől. Levezetésnek viszont a Pussy Sissters nevű ifjú német fogat tolt még egy kis "tizenkettő egytucat" glam rock'n rollt a külföldieknek.

Különösebben nem kell nagy csodát várni tőlük, full sablonos Mötley/Poison/Guns kópia, zéró egyediséggel. Lelkesek, fiatalok, tüzesek, láthatóan baromira bí­znak magukban, meg az összelopkodott szí­npadi mozdulataikban, a maroknyi érdeklődő meg a napi seradag elfogyasztása után jókedvűen elbólogatott rájuk. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ha nem tudnak egy valagnyi egyediséget, meg fogósságot a zenéjükbe varázsolni, soha nem lesz belőlük senki. Addig viszont, aki kedveli ezt a stí­lust, egyszer lessen oda feléjük.

Ennyi volt tehát idén a Masters of Rock. Remek árak, király bulik, sok hazai cimbora, hűs folyópart, barátságos rockerek, azaz a nyár egyik legkellemesebb programja volt számomra ezúttal a fesztivál. Hiba lett volna otthonmaradni. Aki pedig nagyon nem bí­rja egy évig MOR nélkül, decemberben tombolhat egyet a Winter Masters of Rockon, ahol többek közt az Amon Amarth, a Morbid Angel, és a power metal szupergroup Symfonia fogja húzni a talpalávalót.

MMarton88 Arkona, Steelwing képek: Renata Drukteinyte www.festivalphoto.net Képek: Savafan Köszönet a szervezőknek!