fbpx

Első hallásra - Július, augusztus a szerkesztők fülével

írta Hard Rock Magazin | 2011.08.30.

Öreg rocker nem vén rocker! Ezt a tétel bizonyítja, hogy az őskövületnek minősülő Night Ranger legyalázta a teljest mezőnyt, főlényesen kerülve a dobogó felső fokára, kenterbe vágva olyan ifjú titánokat, mint az Edguy vagy a Trivium – egyedül a Powerwolf tudta megközelíteni a teljesítményüket. Persze nem minden visszatérés sikerült ilyen jól, a tabellán olyan kultzenekarok lettek a sereghajtók, mint a Queensryche, vagy a Manilla Road, és lássuk be, az új Yes album sem nyerte el a szerkesztőség maradéktalan tetszését...

8.4 – Night Ranger: Somewhere In California
8.0 – Powerwolf: Blood Of The Saints
7.3 – Outloud: Love Catastrophe
7.1 – Everwood: Without Saving
6.9 – Edguy: Age Of The Joker
6.8 – Trivium: In Waves
6.5 – Communic: The Bottom Deep
6.5 – George Lynch: Kill All Control
6.3 – Yes: Fly From Here
5.9 – Rob Moratti: Victory
5.2 - Queensryche: Dedicated To Chaos
3.8 – Manilla Road: Playground Of The Damned


Adamwarlock

9.0 – Night Ranger: Somewhere In California
8.5 – Powerwolf: Blood Of The Saints
8.0 – Everwood: Without Saving
8.0 – Outloud: Love Catastrophe
7.0 – George Lynch: Kill All Control
6.5 – Communic: The Bottom Deep
6.5 – Edguy: Age Of The Joker
6.0 – Rob Moratti: Victory
6.0 – Yes: Fly From Here
5.5 – Trivium: In Waves
5.0 - Queensryche: Dedicated To Chaos
3.0 – Manilla Road: Playground Of The Damned

Night Ranger: Így kell AOR-t csinálni! Nem kell ezt túlgondolni, meg kell írni az egyszerű dallamokat, beletenni egy kis jókedvet, de vigyázva, nehogy elcukrozzuk, és kész. Egy igazi bulilemez, de való a kocsiba, vagy ha pocsék hangulatban vagy. Közel hibátlan, egy 30 éves karrier megkoronázása.

Powerwolf: A csapat hozza a szokásosat, azaz baromira odacsapnak, veretik rendesen, pörögnek ezerrel, csodásan hupákolnak, kiválóan emberkednek, és még zenélni sem felejtettek el. Továbbra is a modernkori heavy metal egyik konzisztensen minőséget hozó csapata. Mondjuk én erről a zenéről egy pillanatra sem asszociálnék egy farkasra, úgyhogy még mindig nem értem a névválasztást, de ez kit érdekel?

Everwood: Végre egy igazán kreatív, remek csapat. Egyáltalán nem hibáznak a lemezen. Ott vernek oda, ahol kell, és ott okosodnak be, ahol szükség van rá. Hangzás, dalszerkezetek, dallamok minden rendben van. Egy tökéletes modern metal lemez.

Outloud: Tetszik a lendületük, jók a számok, és ami a legfontosabb: van atmoszféra! Ebben a könnyed hard-heavy-aor átmenetben én jelenleg nem nagyon hallottam jobb lemezt, úgyhogy megérdemlik a kerek 8-ast. Tényleg az egyszerűsége, és katartikus Whitesnake szerű dallamvilága elég a csapatnak a sikerhez.

George Lynch: Remek lemez, mi tagadás, minden benne van, amit egy rock-fan elvárhat, de én úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Van, akinek sikerül, hogy egy műfaj pőre egyszerűségét megmutatva érjen el sikert, van olyan, aki a hihetetlen komplexitással, profizmussal éri el a célját, és van olyan is, aki mindenkit maga mögé utasít a karakterrel. Ez a lemez, mintha mindhárom receptbe bele akarna kóstolni, de igazán egyiket sem teszi igazán magáévá. Sajnálom ezt, mert így 7 pontnál nem ér többet, pedig semmi szégyellnivaló nincs a korongon, csak hát nem lesz soha klasszikus…

Communic: Én azt mondanám, hogy nem vagyok teljesen elégedett. A lemezzel sem, de magával az együttessel sem igazán. Előbb jöjjön az utóbbi: nem igazán tartom megfelelőnek a kedves énekes úr hangját. Bizonyos tartományokban elgyengül, ami avatottabb füleknek maga a megtestesült horror. A lemez amúgy a bejövős kategóriába tartozik, a számok alapjában véve jól vannak szerkesztve, és ötletesek is. Nagy részük leköti a figyelmet, de a fantáziámat nem sikerült felkorbácsolnia. Egyszer azért hallgassuk meg mindenképp.

Edguy: Amikor hallgatom a Jokert, arra gondolok, hogy ejgen, ez egy egész jó kis korong, fogós refrénekkel, egészen jópofa dallamokkal, rendesen meghangszerelve, megírva. Ám ugyanakkor ott van mindig a fájó pont, hogy ennél azért volt sokkal, de sokkal jobb is ez az együttes, sőt Tobias barátunknak sikerült életműve során megalkotnia a dallamos power metal legnagyobb himnuszait. Ettől eltekintve nem egy rossz alkotás.

Rob Moratti: Érzem, hogy szeretnem kéne ezt a lemezt, mert az objektív énem hallja, hogy ennek jónak kell lennie, de…egyszerűen nem megy. Ez már nekem túl nyálas: adok rá egy hatost, aztán elmegyek kibékülni önmagammal.

Yes: Nagyon-nagyon érezni, hogy eljárt fölöttük az idő. Hallatszik, hogy minden számnál vért izzadtak a legendás zenészek, hogy megtalálják a kreatívabbik énjüket. Persze, aki szereti az időutazást, és tud kompromisszumokat kötni annak tetszeni fog, de számomra ez egy izzadtságszagú próbálkozás lett. Kapnak egy hatost, mert mégiscsak ők a Yes!

Trivium: Igencsak bizonytalan érzések keringtek bennem az ’In Waves’ hallgatásakor, és nem csak azért, mert előző este chilis babot ettem. 1. Nem vagyok nagy rajongója ennek a fajta muzsikának 2. A hangszeres figurák teljesítményével nem volt bajom, sőt kifejezetten ötletgazdagnak tartom 3. Az énektémák mind a tiszta, mind az okádós hangsávban borzasztóak. Ebből a háromból összeraktam egy jó kis ,,épphogy átlagon felüli, de azért még nem épp jó”-nak számító 5.5-öt. Szerintem nagyon görcsös lett ez az anyag, mintha túlzott megfelelési vágy lenne benne.

Queensryche: Nos, az év egyik legnagyobb csalódásával állunk szemben. Én mondjuk nagyon nem lepődtem meg, mert szerintem a prog-legenda már évek óta nem találja önmagát. A valaha megunhatatlan csapat mára önismétlő, és idejétmúlttá vált, aminek ékes példája ez a nyomoronc lemez.

Manilla Road: A hangzás olyan, mintha a nagybratyó pincéjében vették volna föl, ahol szivaccsal próbálták leszigetelni a falakat. Borzasztó. Jószerivel nem is hallani, hogy mi történik ezen a lemezen, az éneket fel sem lehet ismerni (nem lepődöm meg, ha kiderül, hogy én énekelek rajta…), basszus, ha akarom van, ha akarom nincs, a dobfelszerelésre meg valószínűleg egyáltalán nem volt pénz, mert én csak poharakon meg tányérokon való csörömpölést hallok. A zene meg olyan mintha a Manowar akarna Slough Feget játszani, csak éppen maga mögött hagyta azt a dögöt, amitől true lenne, és azt az elborultságot, amitől meg alter lenne. Tehát az egész korong egy nagy: PFFFFFFFFFFFFFFFF!


Kotta

8.5 – Edguy: Age Of The Joker
8.0 – Outloud: Love Catastrophe
7.5 – Powerwolf: Blood Of The Saints
7.5 – Night Ranger: Somewhere In California
7.0 – Communic: The Bottom Deep
7.0 – George Lynch: Kill All Control
7.0 – Everwood: Without Saving
6.5 – Yes: Fly From Here
6.5 – Trivium: In Waves
6.0 – Manilla Road: Playground Of The Damned
6.0 – Rob Moratti: Victory
5.0 - Queensryche: Dedicated To Chaos

Edguy: Ahogy írtam, változatos és erős lemez, kidolgozott, karakteres nótákkal, öröm hallgatni!

Outloud: Ezek a srácok piszkosul érzik a hajlakkos, szűk nacis rockzenét és modern hangzással, tökösen tolják, úgyhogy igazi referenciapont modern glamben.

Powerwolf: Nem kell őket teljesen komolyan venni és akkor remekül fogsz szórakozni. Power esszencia bombasztikus kórusokkal és a pörgő tempóval. Röhögni nem ér.

Night Ranger: Igazi visszatérő lemez, klasszikus ízekkel, magas színvonalon. Tetszik.

Communic: Nálam az első lemez az etalon, de ez is rendben van, legalábbis első hallásra. Igazi hiánypótló zenekar, főleg most, hogy a súlyos komplexitás főpapjai szétszéledtek.

George Lynch: Erős lemez, még akkor is, ha a szöszmötölős, old-school gitárhangzást és -stílust szokni kell, elsősorban a remek énekteljesítményeknek köszönhetően. Hiányoznak kicsit azért az igazi riffek...

Everwood: Jó, hogy már nem csak a Dream Theater vonalat viszi egy hazai gárda igen magas színvonalon, de a Pain Of Salvation, Evergrey zenei világának is van korrekt magyar követője.

Yes: Ahogy öregprogerreknél szokás (Genesis, Pink Floyd), ők is átmentek klassz kis yuppie-zenébe. Ez a fajta muzsika remekül szól a Volvó 7.1-es hangrendszerén, egy Sting és Loreena McKennitt album között.

Trivium: Oda a lendület, maradt viszont a görcsölés, hogy különbözzenek a Metallicától, na meg hogy modernek legyenek. Ilyen poszt-rock, vagy mi a szar hatásokkal. Halálosan untam a felénél, hiába a néhány klassz riff és dallam.

Manilla Road: Sajnálom, hogy az ósdi, gyenge hangzás teljesen hazavágja ezt az amúgy egyáltalán nem rossz, egyéni hangvételű, doomos-hangulatos US power lemezt. Meghallgatnám szívesen ugyanezt Andy Sneap producerkedésével...

Rob Moratti: Ez annak a zsír profi AOR albumnak a prototípusa, amely nem tud lázba hozni. Bocs.

Queensryche: „Úgy látom - folytatta Senki -, hogy ön hülyének néz bennünket, ami bizonyos fokig helyes emberismeretre vall.” (Rejtő Jenő)


Mike

8.0 – Trivium: In Waves
8.0 – Powerwolf: Blood Of The Saints
8.0 – Night Ranger: Somewhere In California
7.0 – Everwood: Without Saving
6.0 – Communic: The Bottom Deep
6.0 – George Lynch: Kill All Control
6.0 – Outloud: Love Catastrophe
5.0 – Rob Moratti: Victory
5.0 – Yes: Fly From Here
4.0 – Queensrÿche: Dedicated To Chaos
4.0 – Edguy: Age Of The Joker
0.5 – Manilla Road: Playground Of The Damned

Sikítani volna kedvem: három egykori kedvencem (Yes, Queensrÿche, Edguy) a lista utolsó harmadában kullog harmatgyenge albumokkal, és egy olyan korong győzött, amely mondjuk a múltkori EH-ban legfeljebb az 5-6. helyen végzett volna, ergo fasza az új Trivium, de az állam a helyén maradt. Lássuk hát az örömittas lelkendezésektől mentes, ámde paprikás kirohanásoktól sokszor hangos mustrát!

Trivium: nem mondom, hogy nem tudtam volna még több fogósabb énekdallamot elképzelni, de egy-két hallgatás után azt mondom, az ’In Waves’ a jelenkor egyik legüdítőbb zenei csemegéje a maga műfajában. És e hónapban alles zusammen… (nyolcas)

Powerwolf: olyan a Powerwolf a heavy/power metalban, mint a Volbeat a maguk területén, azaz szórakoztatni nagyon tudnak! Emellett jó számokat is írnak, ami nem egy utolsó szempont, noha ordasék azért tanulhatnának Poulsenéktől némi eredetiséget, mert bármennyire is magával ragadó ez a himnikus dark metal slágerhalmaz, ugyanolyan kiismerhető is. Vaúúú! (nyolcas)

Night Ranger: ami nem ment Rob Morattinak, az ezeknek a régi motorosoknak nagyon fekszik, holott egetverő különbségek nincsenek, mindössze annyi, hogy itt van dög, ott meg csak a nyalókázás. Ennyi. Jó kis napfényes „Kalifornia-feeling”, ebben a tökaszaló hőségben pedig jobbat sem kívánhat az emberfia! Na, jó, talán mégis, de az nem ide tartozik, haha! (nyolcas)

Everwood: nekem valamiért régi kedvencem, az Enchant neve ugrik be a ’Without Saving’ hallatán, ők játszottak ilyen elegáns, légies és intelligens progresszív rock/metal muzsikát. Az összehasonlítás ez esetben egy jó nagy kalapemelést jelent, hazánkfiai ugyanis egy kifejezetten érett és ízes dalcsokrot alkottak. Kár, hogy a hangzás nem ér fel a számok színvonalához. (hetes)

Communic: sokszor nekifutottam a ’The Bottom Deep’-nek, de még így is alig emlékszem valamire az elhangzottakból. És ez nem jó jel. Főként nem a Communic esetében, akiknek az első három alkotását kifejezetten szeretem. Sőt! Azt kell, hogy mondjam, ez bizony lapos, mint a péklapáttal megcsapott macska segge, és én még anno azt hittem, a lemez majdan benne lehet az Év Albumai Top 10-emben, most pedig úgy látom, lehet, hogy soha többé nem hallgatom meg, legfőképp ebben a jelenlegi dömpingben… Szomorú. (hatos)

George Lynch: miután sok hard rockos anyag jutott erre hónapra, nekem egy kicsit csömöröm lett tőlük, lehet, hogy ezért (is) érzem kissé egyhangúnak Lynch bá’ szerzeményeit? Pedig minden a helyén van, az egész rendkívül professzionális, ám keveslem az emlékezetes dallamokat, így a lemez úgy elment mellettem, mint mezei rocker a Britney Spears-plakát mellett. Érzem a potenciált, vélhetően újra nekifutok valamikor… (hatos)

Outloud: vagány, laza hard rock csigapöcsnyi glam hatással, egy kiváló énekessel, arénarock-refrénekkel, tehát nem igazán nekem készült, de ha egy házibuliban éppen valaki Ke$ha-CD-t merészel betenni a lejátszóba, nyugodtan taszajtsd onnan, és nyomd be az Outloudot, mert ez rock & roll, a többi pedig nem számít! (hatos)

Rob Moratti: tudom, tudom, egy AOR-albumon számon kérni a nyálasságot olyan, mint Lemmy-n az absztinenciát, de mivel Moratti úr ezen művéből nagyon hiányoznak az emlékezetes dalok, úgy csak a roppant negédes Baywatch-életérzés marad hátra. Hiába a profi hangszerelés, a kiváló hangzás és Rob iskolázott éneke, ha az egész kínosan műanyag és töketlen. (ötös)

Yes: az öreg prog mesterek fénykorukban igazán szép zenét játszottak, most azonban csak szépelegnek, és szerintem már maguk sem emlékeznek arra, mi fán terem a mágia. A ’Fly From Here’ számomra nem több olykor kellemes, olykor irritálóan popos háttérzenénél, ami elcsilingel mondjuk cikkírás (ugye-ugye?) közben, ám a végén arra sem igazán emlékszem, szólt-e egyáltalán valami. Nekem nem hiányzott a nagy „kámbekk”, főként így elkurvulva. Ez nagyon kevés. Egy YES-től meg pláne. (ötös)

Queensrÿche: a ’Dedicated To Chaos’ zeneileg vérprofi alkotás. DE mindössze annyira érdekfeszítő, mint a reggeli vízállásjelentés. Na, jó, két (!!!) szám tetszik valamelyest: Around The World és Broken. Ennyi. Istenem, ez valóban a QUEENSŸRCHE?! ’The Warning’, ’Rage For Order’, ’Operation: Mindcrime’, ’Empire’, Promised Land’… és most ez?! Valaki ébresszen fel…! (négyes)

Edguy: szórakoztatónak szánt, ámde mocskosul kommersz és unalmas kliséhalmaz, ami simán kihozza a gyomromból a reggeli virsli-kávé kombót. Oké, gonosz vagyok, de akik annak idején egy Babylon-t meg egy Tears Of A Mandrake-et összehoztak, azok most hogyan képesek erre a műmájer slágerhajszolásra? Tóbiás fiam, kisebb arcot és nagyobb zenét, ha kérhetem! (További anyázások és hozsannázások itten, szépen, gyöngybötűkkel.) (négyes)

Manilla Road: ugye ez most valami vicc?! A csepeli szerszámgépgyár egyik pókháló szőtte próbatermében zajongó Detektoros Macskanyelv nevű punk banda beszörpözött tagjai jobb hangzású demót rántanak fel egy ’86-os évjáratú kazettás magnóval, mint a Manilla Road friss „gyöngyszeme”. A tragikusan jellegtelen „ének” már csak hab a tortán, mindegy is, ha már szar, legyen kövér. Ilyet nem sokszor ír le az egyszeri firkászember pályafutása során, de most ennek is eljött az ideje: az új Manilla Road album döbbenetes módon teljesen alkalmatlan bárminemű szórakoztatásra – azaz: hallgathatatlan. (nulla-és-feles)


TShaw

10 – Night Ranger: Somewhere In California
9.5 – Yes: Fly From Here
8.5 – Edguy: Age Of The Joker
8.0 – Outloud: Love Catastrophe
7.0 – Rob Moratti: Victory
7.0 – Everwood: Without Saving
7.0 – Powerwolf: Blood Of The Saints
7.0 – Communic: The Bottom Deep
6.5 - Queensryche: Dedicated To Chaos
6.5 – George Lynch: Kill All Control
6.0 – Trivium: In Waves
6.0 – Manilla Road: Playground Of The Damned

Az összevont, kéthavi adag rengeteg izgalmas és érdekes lemezt tartalmazott, csalódni igazán nem is nagyon sikerült, leszámítva az utolsó helyre került előadót. Külön öröm a számomra, hogy végre a dallamos vonal is érezhetően erőn felül hozza önmagát, hisz véleményem szerint a többieknél is jó helyekre fognak kerülni az olyan lemezek, mint a Night Ranger, a Rob Moratti szóló, vagy az Outloud. Külön öröm volt hallgatni a Yes friss albumát is, nem beszélve a magyar versenyzőkről. Szóval, jó volt ez a nyár!

Night Ranger: Ahogy már kifejtettem a kritikámban, én valahogy így képzelek el egy korszerű, de veteránok által előadott hard rock lemezt 2011-ben. Ízig-vérig Night Ranger, gyakorlatilag hibátlan anyag. Ritkán szórom a tízeseket, de most nem akarok spórolni, megérdemlik.

Yes: A Yes rosszat nem alkothat, szerintem ez majdnem tény, bármennyire is voltak olyan pillanataik, amikor a rocker közösség sírt miattuk… pedig nem bűn, ha valaki nem akar a prog. társadalom zászlóvivője lenni. Jelen esetben egyébként az abszolút titkos favorit Benoit David volt, akitől jómagam klasszis teljesítményt vártam, akárcsak a korábbi Mystery lemezeken… és tessék, itt egy klasszikus Yes album.

Edguy: Oké, hogy nincs sok újdonság, oké, hogy szinte minden dalt nyúltak valahonnan, de azért mégsem mindegy, hogyan nyúlunk a régi idők bölcsességeihez, kell némi kreatív véna ahhoz is, hogy a panelek összeálljanak valamivé. Amúgy meg annyira még Tobias sem veszi komolyan a csapatát, hogy ne lehessen már puszta szimpátiából is legalább egy hetest adni a dalaikra. Meg aztán, végül is egy hatalmas poén a lemez, úgyhogy megy rá a nyolc és fél.

Outloud: Őket már tavalyelőtt is azért szerettük, mert képesek voltak feleleveníteni a békeidők rockzenéjét, ez pedig most is megy nekik… és Chandler Mogel még mindig a színtér egyik legjobb és legegyedibb énekese. Kritika itt.

Rob Moratti: Nagy hang, nagy zenészekkel a háta mögött. Én személy szerint meglepődnék, ha valaki a csapat tufább gárdájából nem venné fel az élbolyba a lemezt… További dicsérő szavak és egy kis kritika itt.

Everwood: A hazai vonal igazán jól teljesített. Leszámítva a hangzás gyengélkedését, nekem bejött az Everwood lemeze, bár azt gondolom, lehetnek kicsit még ennél is bátrabbak a srácok. Szép munka!

Powerwolf: Felhajtást, azt tudtak csinálni ezek a srácok, talán nem is véletlen, hogy a lemez kritikájának fórumán kissé elszabadultak az indulatok… Zeneileg viszont a korrekt feletti hetest érzem jogosnak, semmi szín alatt a kevesebbet, többet talán minimális jóindulattal.

Communic: Nincs előképzettségem Communic-ügyben, így függetlenítve a csapat eddigi munkásságától, önmagában ez a lemez szerintem megérdemel egy hetest.

Queensryche: Az a bajom ezzel a lemezzel, hogy bár a rajta hallható zene egyáltalán nem rossz, vagy hallgathatatlan, sőt, kifejezetten jól esik néha, azért egy régi motoros ’sryche rajongónak ez a fajta váltogatás a stílusok között felérhet egy kínzással… (hacsak persze nem éppen ezt szereti bennük!) Támogatom az útkereső, minden lemezükön újat mutató zenekarokat, de nem hinném, hogy ennek a csapatnak kellene minden albumán valami újat prezentálni. Nem irigylem azokat, akiknek az ’Operation: Mindcrime’, vagy az ’Empire’ sokat jelentett…

George Lynch: Minden apró finomsága és Lynch múltja ellenére ezt a lemezt már egy kicsit nehéz szeretni. Megfáradtnak érzem a régi önmagához képest, nem igazán hallgattatja magát a korong, szóval, mintha ezúttal valahogy nem talált volna be a veterán gitáros. Nem mondom, hogy kár érte, mert jó lemez ez, csak kicsit szürkécske a felhozatalban.

Trivium: Metalcore és egyéb állatságok összeeresztve. Tudom, hogy amihez nem értünk, ahhoz nem szabad túl kritikusan nyúlnunk, de mivel az EH még mindig szubjektív műfaj, én még a zenéjükben érezhető fejlődést, az önmagukhoz képest való előrelépést is csak hat ponttal tudom értékelni.

Manilla Road Alapvetően a régimódi doom metalnak nem vagyok az ellensége, ráadásul a csapat epikusan is igyekszik megközelíteni a témát, ugyanakkor sajnos a hangzással vannak gondok – bár, ahogy utánanéztem, ez mindig is sajátja volt a zenekarnak. Talán kicsit lehetne szellemesebb, esetleg néhol slágeresebb a zenéjük, mert ez így eléggé rutinnak tűnik nekem. Hat pont, az most teljesen reális.


Tomka

8.0 – Powerwolf: Blood Of The Saints
7.5 – Trivium: In Waves
7.5 – Night Ranger: Somewhere In California
7.0 – Edguy: Age Of The Joker
7.0 – Outloud: Love Catastrophe
7.0 – Yes: Fly From Here
6.5 – Communic: The Bottom Deep
6.5 – Rob Moratti: Victory
6.5 – Everwood: Without Saving
6.5 – George Lynch: Kill All Control
4.0 – Manilla Road: Playground Of The Damned
3.5 – Queensryche: Dedicated To Chaos

Powerwolf: Úgy látszik, a vérfarkasokon nem fog az idő, és nem fogynak ki a monumentális melódiákból, a pofátlanul fogós dalokból és a maró iróniából, ráadásul az újra és újra felbukkanó nyílt „hommage-ok” ellenére is kilométerekről meg lehet érezni az erőfarkas szagot.

Trivium: A modern, melodikus thrash-t különböző inspirációkkal vegyítő zenekar talán legbefogadhatóbb lemeze az ’In Waves’, amely visszatér a direktebb, befogadhatóbb dalképletekhez a ’Shogun’ technikai bemutatója után. (Talán túlságosan is) tökéletes csiszolt korong, amin az agyament, ’core-os beütésű circle pitekre izguló fiatalok (A Skyscraper’s Severance, Dusk Dismantled) és a dallamosabb refrének hívei (In Waves, Built To Fall) is megtalálhatják a számításukat.

Night Ranger: Ebben az agyrohasztó melegben üdítő ez a hurráoptimista Kalifornia-feeling, az ikerszólók, a fülbe tapasztott melódiák, de mint a citromos és egyéb ízesített sörök, ez is inkább csak nyári felüdülésre való – annak viszont tökéletes.

Edguy: Habár az Edguy legutoljára a Fucking With Fire c. elmés dalukkal tudott lázba hozni, ez a korong izgalmasabb, mint bármi, amit az utóbbi időkben csináltak, elsősorban a különböző, frissítően ható zenei inspirációk beszüremkedésének köszönhetően (pl. Rock of Cashel). A problémám nem is a giccs-faktorral, vagy Tobi dalnoki képességeivel akad, hanem hogy önmagához képest is egysíkúan vokalizál, egy hangon „ordibál” – tud ő ennél sokkal jobbat is (ld. Behind The Gates To Midnight World). Az Every Night Without You c. förmedvényéért viszont csak azért nem jár mínusz pont, mert a bonusz CD tökösebb dalai kárpótolnak a gyomorforgató élményért.

Outloud: Előnye, hogy kellően rövid, és ezért tömény, direkt, sallangmentes dallamos rock lemez, a show-t az énekes viszi, még ha kötelezően geilbe is fordítja néha a produkciót.

Yes: Ezt a lemezt szívesebben látnám Asia logó alatt, ugyanis Chris Squire és aktuális kompániája nagyon igyekszik, hogy megcáfolja az „öreg rocker nem vén rocker” örök igazságát. Szerencsére akadnak rajta izgalmasabb pillanatok (Life On A Film Set, Into The Storm), de összességében nem értem, hova volt ez a nagy sietség, hogy kiadjanak egy 30 éves dalt Anderson nélkül, ami saját magukhoz képest is csak átlagos…

Communic: Sokat hallgatós, és akkor is csak nehezen emészthető lemez halálról, gyászról és társairól; korántsem olyan fogós, mint elődei, de az atmoszférában, a sűrűn szőtt zenében így is el lehet merülni. Kérdés, hogy kinek van rá ideje manapság…

Rob Moratti: Korrekt, kedves, dallamos rock lemez, se több, se kevesebb, a Europe-feeling ütött a legjobban.

Everwood: Üdítő színfolt a hazai rockzenei palettán a ’Without Saving’, amely nem a klasszikus magyar rock tradíciójából merít, hanem nemzetközi trendekkel kompatibilis módon űzi a modern ízű melodikus rock/metal zenét, amihez Haraszti Mátyás színvonalas orgánuma és dallamai asszisztálnak. Függetlenül attól, hogy a „progresszivitást” szublimálták a zenéből, és egy direktebb, befogadhatóbb anyaggal rukkoltak elő az Everwood, ami hiányzik még innen, az a könnyen felismerhető, egyedi „hang” – a dalok is hamar mosódnak egybe az album előrehaladtával, ami levon az élvezeti értékből.

George Lynch: Amilyen jól indul, olyan gyorsan kifogy a lendület, a dalírói formula sem mutat változatosságot, egysíkúba fordulnak a dalok – kár, pedig a gitárjáték rendkívül pofás.

Manilla Road: Minden elismerésem azoké, akik meg tudják mondani, milyen is a zene, és a szomszédból átszűrődő, halk demófelvételből kihámozzák a dallamokat…

Queensryche: Soha nem voltam a zenekar rajongója, így aztán nem is a stíluskorrekció zavar, hanem hogy nem áll meg a korong, mintha kilúgozták volna belőle az izgalmat: élvezetes pillanatokat csak nyomokban tartalmaz. Amikor pedig lazák vagy spontánok akarnak lenni, az kifejezetten rosszul áll nekik (pl. Got It Bad); pár gitárszóló és vezérmotívum volt, ami önmagában lekötött, de a „körítés” már nem.


MMarton88

9.0 – Powerwolf: Blood Of The Saints
8.5 – Night Ranger: Somewhere In California
7.0 – Trivium: In Waves
7.0 – Edguy: Age Of The Joker
7.0 - Queensryche: Dedicated To Chaos
7.0 – Outloud: Love Catastrophe
6.0 – George Lynch: Kill All Control
6.0 – Communic: The Bottom Deep
5.0 – Rob Moratti: Victory
4.0 – Yes: Fly From Here
3.5 – Manilla Road: Playground Of The Damned

Powerwolf: Az europower jövője. Úgy tűnik, hogy a Hammerfall, Primal Fear, Masterplan, Sonata Arctica, stb. vezette kontinentális power első hulláma kezd kifulladni, a sarokban itt a Sabaton, és a Powerwolf, hogy a másodvonalból magasra törjön. Az első albumok időgyűjtő, keresgélő, tanuló fázisa után itt az első igazán nagyobb csapás a svéd vérfakasoktól, kicsit egyházi jellegű, mégis himnikus, dallamos, fogós, és humoros fémzenébe öntve. A Powerwolf remélhetőleg egy hosszú, és sikeres út elején áll. Mindenesetre a ’Blood Of The Saints’ kétségtelenül az elmúlt jó pár év egyik legjobb europower lemeze.

Night Ranger: 100% Night Ranger, 100% hard rock. Semmi új, semmi extra, két hangból megmondod, hogy ez bizony Night Ranger, mégsem zavarnak a jól ismert panelek, trükkök, dallamok. Hipermelodikus, hiperslágeres hard rock. Múltidézés a javából, de ezeknek a veteránoknak ez jól áll! Isten hozott Kaliforniában!

Trivium: Na végre valami zene Tshaw Ákosnak! :)))) Húzzam le őket csak azért, mert hörögnek? Nem fogom. Élőben abszolút nem fogtak meg, de az ’In Waves’ nálam betalált. Modern metal, mégis dallamos, brutális, vad, agresszív, de melodikus. El kell fogadni, hogy a 21. században így kell lázadni, ezzel a stílussal és kiállással lehet a fiatalok nagy tömegét megfogni. Szerintem ez nem is gáz. Sőt.

Edguy: Jajj, régen de imádtam őket. De már a ’Tinnitus’ is egy blama volt, túl sok középszerű dallal, és az ’Age Of The Joker’ sem jobb. Akadnak kiemelkedő pillanatok, erősebb refrének, és a gyors számok még mindig jól állnak Tobiéknak, de ismét rengeteg az üresjárat, és ez a nagyon erőltetett melodic rockos felfogás sem hiszem, hogy mindig passzol a muzsikához. De mit lehet csinálni, Tobi dallamérzéke még mindig remek, s noha ez az Edguy már nem az az Edguy akik 2002-ig oly remekek voltak, csak megemelem kalapom, és vigyorogva headbangelek... ha nem is az egész lemezre, de jó pár slágerre egész biztosan.

Queensryche: Ha QR rajongó lennék, most kiabálnék, elégedetlenkednék, forronganék, hogy mi ez a franc Tate mestertől, miért nincs ’Empire’ 2, ’Mindcrime’ 3, vagy ’Promised Land’ tudjaazéghány? De nem teszem. Mert nem vagyok QR rajongó. Szeretem őket. Pont. Szeretem Tate dallamait, a banda zeneiségét, a szellemiségüket, a stílusukat, a védjegyeiket. Ezekből mind kapunk. Popzene? Mint az állat. De nekem ők még ezt is el tudják adni, Tate és társai zsenije miatt. Nekem pedig ennyi elég a boldogsághoz. Ha metalt akarok hallgatni, majd felteszek valami mást. Attól ez még príma.

Outloud: Magas pontszám ide, vagy oda, irritáló lemez ez! Valahol borzasztó szégyenletes, hogy egy fiatal csapat, akik még csak a 2. lemezüknél járnak, ilyen hard rock lopás/kliséhalmazt halmoznak össze. Egy kis Europe, egy kis Jovi, egy kis Leppard, zéró egyediség. De nem ez a ciki, hanem, hogy pár, még a 30-as éveik elején járó fiatal 2011-ben a '80-as évek majmolásából akar babérokra törni. Nem hiszem, hogy a fiatalságnak ez kell (ha meg igen, az marhára nem egészséges)! Ennek ellenére mégis ügyesek, jól bánnak a hangszerekkel, és a 20-30 éves stíluselemek egymásra hányásában sem rosszak, arról nem is beszélve, hogy igen fülbemászó a végeredmény. De a jövőben ezt a tömör retrót tessék elfelejteni, és egy hangyafingnyit tessék modernizálni a témákat. Elkéstetek legalább 20 évet!

George Lynch: Nem rossz, de szerintem egyszerre túl sok mindent akar ez az album. Kicsit alter, helyenként modern, helyenként sötét, helyenként klasszikus hard rock, valahogy az ember végül elveszik benne. Lynch úr, tessék Don Dokival összehozni az új Dokken lemezt, a lényeg, hogy az üssön!

Communic: Tisztességes Nevermore klón. El lehet hallgatni, egész ügyesek, de sok extrát nem szabad várni tőlük.

Rob Moratti: Grandmother Oriented Rock. Van már ilyen stílus? Ha nincs, akkor Morattiék igazi úttörők. Nem rossz, de különösen nem is jó. Öreges, szürke poprock, kizárólag AOR fanoknak, akik egy kis durvább gitárhangzás hallatán már sírva szaladnak ki a teremből. Erős pont az ének, gyenge a rock lázadó, vadóc attitűdjének teljes hiánya.

Yes: Progresszív metal? Ok. Progresszív Rock? Ehm... Ok. Progresszív pop? Na neeee. Bocsánat, de a rockzene hiányában könnyen unalmassá válik számomra szinte bármelyik muzsika. Még akkor is, ha az előadót Yesnek hívják.

Manilla Road: Én szégyellem magam ezért a lemezért. Ha lenne egy csöppnyi jóérzés a zenekari tagokban, bezúzatnák az összes elkészült albumot, annyira borzasztó a hangzás. 2011-ben, hogy van képe bárkinek is ilyen megszólalással lemezt kiadni? Botrány. Ja, és, hogy a témák is teljesen középszerűek? Fájdalom, hogy hová süllyedt ez a heavy metal legenda.

Legutóbbi hozzászólások