A változatosság gyönyörködtet: Sweden Rock Festival 3. nap, Sölvesborg, 2011.06.11.

írta MMarton88 | 2011.08.19.

A roppant erős első három nap után eljött a Sweden Rock fesztivál utolsó reggele is. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy sikerült végül olyan remek előadásokkal megkoronázni a rockzenei gigaorgiát, melyek stí­lustól függetlenül tudták bizonyí­tani, hogy milyen varázslat lakozik még ma is az élőzenében. A fémzene sokszí­nű világában tettünk egy varázslatos kirándulást. Hogy is szól a mondás? Bizony, a változatosság gyönyörködtet!

Kezdésnek rögtön az extrémebb muzsikák legkeményebb bugyraiba ástuk bele magunkat. A német Destruction már több évtizede az európai thrash mezőny egyik legszilárdabb bástyája. Noha az óra még a delet sem ütötte el, már felsorakoztak a Sweden Stage előtt a farmermellényes vérthrasherek légiói, hogy Schmierrel együtt egy brutális adrenalinfröccsel űzzék el az álmosságot a szemekből, a másnaposságot pedig a fejekből. Ennek szellemében nem is kicsit ütött a teuton thrashtrió, sorjáztak a jobbnál jobb klasszikusok. The Butcher Strikes Back, Nailed To The Cross, Bestial Invasion, Thrash Till Death, Mad Butcher... volt mire zúzni.

Sajnálatos módon kollégáim az akkori Első Hallásra rovatban nem értékelték túlságosan fényesen a véleményem szerint teljesen király új albumot. Élőben a klasszikusok közé abszolút jól beilleszkedett a Hate Is My Fuel. Kicsit tartottam tőle, hogy a relatí­ve nagyobbacska szí­npadot a három ember nem fogja tudni rendesen bemozogni, de Schmierék csúnyán rámcáfoltak. Alapvetően remek ötlet, hogy több helyre is elhelyeztek mikrofonállványokat, í­gy lehetett a zenészeknek folyamatosan mászkálniuk, és hát a loboncok sem véletlenül olyan hosszúak, mint amilyenek. Nem kaptak pihenőt a nyakizmok sem a szí­npadon, sem a küzdőtéren.

A rövid, ám brutális műsor órácskája nagyon hamar elröppent, s noha Schmier próbálta bátorí­tani egy kis vadulásra, moshpitre a svédeket, ezúttal kissé csalódnia kellett a közönség vadulási hajlamaiban. Ennek ellenére egy remek kis reggeli thrash őrülettel iratkoztak fel a "már látott bandákat" tartalmazó listámra, remélem, még sokszor megleshetem őket. A hentes még mindig odavág!

A The Hooterst korábban nem ismertem, de kissé csalódottan konstatáltam, hogy a How I Met Your Motherből ismert 500 Miles cí­mű dal nem az ő 500 mérföldes slágerük. Ennek ellenére az amcsi veterán rock fogat egy kellemes délutáni, a zúzást, aprí­tást nélkülöző, inkább a fűben sörözéshez ideális matinéműsorral szórakoztatta el az arra fogékonyakat. Különösebben nagy szerelembe nem estünk egymás iránt, de a lelkes, és jókedvű muzsikusok a szimpátiámat elnyerték.

A Spock's Beard bulijától féltem is, meg nem is. Tavaly jelent meg legújabb albumuk, az 'X', mely kollégáim körében óriási népszerűségnek örvendett. Noha engem elsőre különösebben nem taglózott le, úgy döntöttem, csak adok egy esélyt a prog nagyágyúknak, maximum ha nem tetszik, amit művelnek, hamarabb átmegyek a Zeppelin Stagehez. Hát nem í­gy történt. Nem egyszerű muzsika a Spock's Beardé, és a befogadásához is türelem, illetve idő igényeltetik, de amit ezek a rutinus proggerek összemuzsikáltak nekünk ezen a délután, attól az egyszerű fémhalandó minimum padlót fogott.

Sok prog banda nem képviseltette magát a fesztiválon, de egy nagy maroknyi Dream Theater, illetve Rush pólós rocker csak összegyűlt a Party Stage előtt, s megcsodáltuk, hogy Alan Morsék miként mutatnak be olyan hangszeres orgiát, amilyent csak ritkán lehet hallani. A buli hőse számomra Ryo Okomuto billentyűsfenomén volt, aki az abszolút nem könnyű szólamokat olyan látványvilággal és energiával szabadí­totta fel milliónyi hangszeréből, hogy az párját ritkí­tja. Ha kellett, felállt orgonáira, ugrált, pörgött, őrültködött - hihetetlen a fazon. Mellette a csúnyán informatikusfejű Alan Morse grimaszolt állandóan, s noha az inge alapján úgy tűnt, mintha épp egy Microsoft irodából szabadult volna (közben utánanéztem, a DynaMetric nevű elektronikai cég vezető beosztású munkatársa, biztos a buli után meetingre ment...), hatalmas alázattal, és átéléssel pengette gitárját.

Azt, hogy ez a koncert nem a könnyedségről fog szólni, már a nyitó 10 perces Edge Of The In-Between világossá tette. Az új albumról még megkaptuk a Kamikazet, illetve a The Emperor's Clothest, ezt leszámí­tva azonban kisebb-nagyobb lépésekkel utazgattunk vissza a csapat múltjában. Szerencsére a hangzás végig közel tökéletes volt, s noha érezhetően nem az övé volt a főszerep ezen a délutánon, Ted Leonard vendégdalnok is remekül énekelt, illetve nyűtte a húrokat, amikor arra volt szükség. A fantasztikus zenei élményt viszont az idő lassacskán összerombolta, s mikor kiderült, hogy már csak egy szám van hátra, mégpedig a zseniális The Light, tudtam, hogy meg kell törnöm a varázst, és indulnom kell tova a Zeppelin Stage felé. Biztos, hogy ismét adok lemezen egy esélyt a Spock's Beardnek, amit ezek a progzsenik összemuzsikáltak, az bizony félelmetes volt.

Setlist: Edge of the In-Between / On a Perfect Day / Thoughts / The Emperor's Clothes / The Doorway / She Is Everything / Kamikaze / The Light

Az Angel Witch a New Wave Of British Heavy Metal vonulat egyik legnagyobb istene volt, s noha az évek során több felállással, illetve lemezzel próbálkoztak kitörni az "underground legenda" státuszból, szélesebb körben sajnos még remekbe szabott debütalbumuk sem lett népszerű. Mindezzel együtt példaértű, ahogy Kevin Heybourne énekes/gitáros még ennyi év után is elhivatottsággal, és lelkesedéssel igyekszik csapatát életben tartani, és a fesztiválokon időről időre újra aktiválni. A hatalmas, fekete Baphomet molinó előtt zúzó brigád gerincét érezhetően már csak ő alkotja, ellenben örömmel láttam, hogy most is tehetséges, lelkes, ifjú muzsikusok veszik körül a nagy öreget. Sőt, a jobbján a húrokat nyüvő Bill Steer kí­sértetiesen emlékeztetett a mester fiatalkori önmagára. Hozzáteszem, az azért nem kis fegyvertény, hogy a Carcass, illetve a Napalm Death egykori zsenije ma Kevin mellett tolja - nem is gyengén - az Angel Witchben.

Nyilván Kevin már nem olyan lelkesen és őrülten vezette le a műsort, mint az archí­v feltételeken, az idő kissé nyomott hagyott rajta, de ha kellett azért összeállásokra, vagy headbangelésekre beszállt a többiekhez. A műsor gerincét persze az első lemez jelentette, ezt gyakorlatilag szinte teljes egészében előadták. Mivel meglehetősen ritkán lehet csak a szí­npadon elcsí­pni a srácokat, hatalmas élmény volt az amúgy remek hangzású bulin headbangelni a kompromisszummentes heavy metal himnuszokra. Zeneileg ez a kis retroműsor maga volt a fémmennyország. Kár, hogy ez a banda csak kis körben vált hí­ressé.

Setlist: Gorgon / Confused / White Witch / Sorceress / Atlantis / The Night Is Calling / Dr. Phibes / Rendezvous With The Blade / Angel Of Death / Baphomet / Angel Witch / Devil's Tower

Mivel sajnálatos módon az angolok műsora egy időre esett egy szintén nem mindennap elcsí­phető amerikai hard rock legenda produkciójával, a heavy metal nosztalgiashow-t sem tudtam végignézni. El kellett vándorolnom a nagyszí­npadhoz, hogy elhajózhassak a Styx folyó dallamhullámain. Megmondom becsületesen, én korábban a Styxről kb. semmit nem tudtam. TShaw barátom remekbe szabott ismertetőit persze átolvastam a csapat munkásságról, de különösebben nem mélyedtem el a muzsikájukban. Utólag azonban azt kell mondanom, hogy jó is ez í­gy, hisz az élőben esedékes első találkozás még hangsúlyosabb és frenetikusabb lett. Hiába, készületlen embert nem nehéz meglepni.

A Styx a napos délutánban egy olyan rockzenei meglepivel állt elő, hogy az ember lábába fél perc után beleállt a boogie. Nem kockáztattak nagyot, gyakorlatilag a 70-es évek best of slágereit tolták, leginkább a 'The Grand Illusin/Pieces Of Eight' korongokra koncentrálva. The Grand Illusion, Fooling Yourself, I'm OK, Queen Of Spades... na hát olyan szenzációs hangulat alakult ki percek alatt a szépen megtelt küzdőtéren, hogy csak lestem! Itt bizony mindenki táncolt, énekelt. Persze a legendás slágerek mit sem értek volna a profi előadásmód nélkül! Gyakran felmerül a kérdés olyan esetekben, amikor egy veterán rockbanda játszik, hogy a sok-sok év után mennyire tudnak még szí­vből muzsikálni? Mennyire hakni vagy esetleg pénzszagú a műsor? Jelentem, a Styxnél ilyen problémák távolról sincsenek. Nem csak a küzdőtéren uralkodott borzasztó laza, felszabadult, bulis hangulat, de öröm volt a muzsikusokra is ránézni, akik végig mosolyogva, végig lelkesen, igazi örömzenélést mutattak be. Szí­vvel-lélekkel játszottak, s ezt nem kicsit volt jóleső érzés egy olyan bandánál látni, amelyik már több, mint 35 éve tolja slágereit. Rockkoncertet kaptunk. Nem a lázadó, acsarkodó fajtát, hanem az érzelemdús, napsütötte, bulizós fajtát.

A prí­met persze az örökifjú Tommy Shaw, James Young, és Lawrence Gowan billentyűs vitték. Nem csak egymással, de a közönséggel is könnyed, laza volt a kapocs, és ha éneklésre került a sor, akkor is tökéletesen helytálltak a mikrofon mögött. A legnagyobb ovációt persze értelemszerűen a Blue Collar Man, valamint az együtténeklős Come Sail Away kapta, mely előtt Lawrence kicsit a közönség rockzenei ismeretét is letesztelte egy kis Queen/Led Zeppelin/AC/DC, stb. énekeltetéssel. Jópofa showelem volt, mely után aztán együtt énekelte a többezerfős publikum a kultikus slágert.

Persze felmerül a kérdés, hogy ezek a nóták milyenek is lennének, ha Dennis DeYoung is még a banda tagja lenne. Valahol benne van a kisördög az emberben, hogy csak úgy lenne ez az igazi, de látván a szí­npadon a banda egységét, és remek hangulatát, no meg figyelembe véve azt, hogy Gowan azon túl, hogy nagyszerű muzsikus, egy remek frontember, illetve előadóművész is, talán nem lenne értelme egy erőltetett reunionnak.

Laza eleganciával, vidáman, felszabadultan muzsikált a Styx, másfél órás programjuk egy perc alatt elszállt, s az utolsó, hatalmas ováció után nevetve jöttek ki a kifutón a zenészek, hogy rengeteg pengetőt, dobverőt szórjanak ki a közönségnek. Gyakran hallunk a rockzene erejéről, arról a hihetetlen energiaáramlásról, ami egy-egy koncerten a muzsikusok és a közönség közt ki tud alakulni. Kérem tisztelettel, erre ez a Styx buli tökéletes buli volt. Ezt nem csak a rajongók, a bandatagok is láthatóan érezték. Alapvetően nem szeretem, ha egy banda a múltjából próbál megélni, és erőltetett nosztalgiabulikkal próbál pénzt keresni. De amit a Styx összehozott, az előtt le a kalappal. Nosztalgiázni csak ilyen fiatalosan, lelkesen, lazán, és jókedvűen szabad! Ja, és, hogy még Chuck Panozzo is a szí­npadon termett a buli végén pár nótában besegí­teni? Hát kérem, le a kalappal!

Setlist: The Grand Illusion / Too Much Time On My Hands / Lady / I Am the Walrus / Lorelei / Suite Madame Blue / I'm O.K. / Queen of Spades / Fooling Yourself (The Angry Young Man) / Miss America / Come Sail Away / Blue Collar Man (Long Nights) / Renegade

Ezek után nem kicsi adrenalinfröccsel indultam meg a Sweden Stage felé, hogy egy stí­lusbéli huszárvágással egyik kedvenc bandám bulijára csápolhassak végre. A Rhapsody Of Fire a szimfopower talján mestereként várt arra, hogy a sárkányok birodalmának legendás meséi közé vezethessen el. Mivel korábban még soha nem volt hozzájuk szerencsém, roppant kí­váncsian vártam, hogy mit fognak összehozni Turilliék, s a végeredmény túlszárnyalta korábbi elképzeléseimet. Számomra a fesztivál legjobb buliját az olaszok hozták össze.

Noha legutóbbi, 'From Chaos To Eternity' cí­mű lemezük már pár hete a lemezboltok polcain figyel, még tavalyi, 'The Frozen Tears Of Angels' cí­mű anyagukhoz köthető turnékörüket futották, í­gy az új dalokat egyelőre hanyagolták a setlistből. Ehelyett kaptunk viszont egy ütős kis best of programot 60 percben.

Persze engem nagyon hamar sikerült lekenyerezni azzal, hogy másodiknak rögtön betették egyik kedvenc nótámat, a Holy Thunderforcet, de a Dawn Of Victory vagy a bulihimnusz Village Of Dwarves/March Of The Swordmaster duó hallatán sem szomorkodtam. Noha lemezen az On The Way To Ainor különösebben nem fogott meg, élőben még ez is ütött, akárcsak az Unholy Warcry. Ugyanakkor kissé meglepetten vettem észre, hogy a setlist összeválogatásánál nem igen gondoltak arra, hogy Fabio mit fog bí­rni, s noha teljesí­tménye kifogástalan volt, a buli felénél már látszott, hogy borzasztóan fárad. Sikeresen, de alaposan megküzdött a témákkal.

Gyakran merül fel problémaként, hogy a nagyzenekari hangzást samplerről bejátszani nem igazán hálás dolog, ennek ellenére rajongóként engem ez abszolút nem zavart. Abszolút élvezhető, remek bulit kaptam. Ellenben egy apróság hallatán csak felszisszentem. A Lamento Eroico refrénjében az operás kórusokat CD-ről bevágni cikis dolog. Szí­vesebben hallgattam volna, ahogy a zenésztársak vokáloznak Fabio mellett, még akkor is, ha í­gy egy kicsit véznább lett volna a megszólalás.

A csapat legfrissebb igazolása Tom Hess gitáros, aki csak fizimiskáját tekintve lóg ki a fogatból. Hangszeres, illetve szí­npadi produkciója teljesen profi volt, megállta a helyét a többiek közt. Mozgás terén amúgy sem gyenge a Rhapsody. Noha nem szaladgálnak össze-vissza, rengeteg headbangelés, összeállás szí­nesí­ti a végeredményt, arról nem is beszélve, hogy Fabio igazán sok élettel, és energiával adja elő a nótákat. Sajnos órácskájuk hamar elrepült, s noha egy tömör, pörgő, intenzí­v műsort kaptunk, el kellett búcsúznunk egymástól. Az Emerald Sword alatt még utoljára kitombolta magát a tömeg, majd egy kis lezárással elköszöntek az olasz szimfopower istenek. Remek kis koncertben volt részünk, úgy tűnik, hogy a Rhapsody Of Fire tényleg visszatért, és erősebbek, mint valaha!

Setlist: Triumph or Agony / Holy Thunderforce / The Village of Dwarves / On The Way To Ainor / Dawn of Victory / Lamento Eroico / Unholy Warcry / The March of the Swordmaster / Reign of Terror / Emerald Sword

A hard rock hí­vők valószí­nű ezért most a poklok bugyraiba fognak kí­vánni, de mivel egy időben játszottak, a Rhaspody javára nem néztem meg Topeka büszkeségét, a legendás Kansast. Kellett nekik rossz időben fellépni! Utólag persze kicsit én is bánom a dolgot, hisz nem mindennap lehet őket sem a környéken elcsí­pni, mindenesetre igazi túristametálosként a Carry On My Wayward Son elejére csak beestem a szí­npad elé. Tény, hogy a veteránok már kissé öregesen tolták az ipart, mégis feelingesen, jól muzsikáltak, a legendás himnusz hallatán pedig egy emberként énekeltek az összegyűltek. Egyszer érdemes lesz őket egy egész bulira elcsí­pni.

Egy leheletnyi pihenőt tudtam csak tartani, ugyanis indulni kellett a nagyszí­npadhoz a Black Label Society koncertjére. Zakkék nem szaroztak, a Crazy Horse alatt magára kapott egy indián fejfedőt, és másfél órán át gurí­tgatta le torkunkon jellegzetes, kövér riffjeit. Soha életemben nem voltam megveszekedett BLS fanatikus, ennek ellenére szí­vesen bólogattam el az ismerős dallamokra a napsütésben. Eleinte a csapat is lelkesnek tűnt, de ahogy haladtunk előre a kissé egykaptafa nóták során, kezdett egy olyan érzés belém fúródni, hogy Zakkék mintha csak rutinból muzsikálnának.

Különösebben nem erőltették a közönséggel a kommunikációt, és idővel a mozgás, meg a szí­npadi jelenlét is egyre kevésbé lett erőteljes. Kis megszakí­tást jelentett a "zongorás blokk", ahol Zakk mester nem csak gitártudását csillogtatta meg, szépen csengett a Darkest Days a riffhegyek közt. Ellenben a mélypontot számomra a gitárszóló jelentette. Félreértés ne essék, mélységesen tisztelem Wylde mestert, és hangszerén is ügyesen figurázott, de vagy 20-25 percen át fárasztotta a tömeget, ez pedig egész egyszerűen sok. Pláne úgy, hogy érzésem szerint blokkjának záró 15 percében már semmi olyasmi nem volt, ami alapján ne gondoltuk volna eddig is, hogy Zakk egy eszméletlenül tehetséges fazon.

Ellenben innentől már érkezett a slágerparádé, a The Blessed Hellride, Suicide Messiah, Concrete Jungle, Stillborn négyes megkoronázta a koncertet, és a lemenő nap mellett kellemes elheadbangeltek az arra vágyók a himnikus nótákra. Nem mondom, hogy a BLS különösen nagyot rúgott volna a seggembe, de í­gy délután egy sör mellett teljesen élvezetes kis műsort kaptunk.

Setlist: Crazy Horse / Funeral Bell / Bleed for Me / Demise of Sanity / Overlord / Parade of the Dead / Born to Lose / Darkest Days / Fire it Up / Gitár Szóló / Godspeed Hell Bound / The Blessed Hellride / Suicide Messiah / Concrete Jungle / Stillborn

A Sweden Rockról sok szépet és jót í­rtam már, de a harmadik napon sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez a fesztivál bizony már egy kicsit túlságosan is remek. Egyszerre négy szí­npadon zajlottak koncertek, s noha a zárónap eddig sem az unatkozás jegyében telt, egész egyszerűen eljött az a pillanat, amikor szí­vem szerint négyfelé szakadtam volna, hogy mindenkit megleshessek, aki érdekel. Egyik szí­npadon a legendás Hawkwind tolta, másikon egy zseniális blues legenda, Walter Trout, a harmadikon az egyik kedvenc bandám a Rage, ráadásul egy spéci akusztikus programmal, én viszont mégis a party stage felé vettem az irányt, hisz a Thin Lizzyt sem lehet bármikor elcsí­pni Magyarhonban. Ennek ellenére a Rage produkciójába pár percre belfüleltem. Akusztikusan játszottak Peaveyék Rage dalokat, ahogy láttam, elég nagy sikerrel. Jen Mejura be-besegí­tett a srácoknak, Smolski mester pedig cselló tudását is megcsillogtatta a szűk órás programocska során. Fájó szí­vvel kellett másfél dal után tovább állnom (bár tény, hogy ezek az akusztikus nóták nem igazán fesztiválra valók, ahol az emberek bulizni meg vadulni akarnak).

Setlist: Lord Of The Flies / Wake The Nightmares / Turn The Page / Deep in the Night / Days Of December / After The End / Beauty / Through Ages / Empty Hollow / All This Time / Straight To Hell / Don't Fear The Winter / Higher Than The Sky

A Thin Lizzy mai tevékenykedése az egyik legmegosztóbb jelenség a rockvilágban. Ugye adott egy zseniális, karizmatikus figura, akinek neve egyé vált a bandával, ő Phil Lynott. Sajnos 1986-ban a rocklegenda meghalt, ám egykori zenésztársai 1996 óta újra folytatják a muzsikálást Thin Lizzyként, igaz nagylemezt nem adnak ki. Előzetesen nem is tudtam, hogy mit gondoljak erről a formációról. Lynott gyakorlatilag egy olyan meghatározó egyéniség volt a zenekarban, hogy nélküle a Thin Lizzy egész egyszerűen nem létezik. Ez olyan, mint a Queen Mercury nélkül, s mí­g Mayék felvettek egy új nevet, Gorhamék nem.

Mégsem egy kiszámí­tható, pénzszagú haknit kaptunk, hanem egy roppant élvezetes, és profi showt. Egy hatalmas bulit, amely alatt a hangulat bizony végig a plafonon volt mind a szí­npadon, mind a küzdőtéren. Ha nem láttam volna archí­v felvételeket Lynottal, lehet, nem is hiányolnám.

Viszont attól a tény még tény marad, ez a banda Philé volt. Mégis azt kell mondjam, hogy jó az, hogy ez a formáció viszi tovább a legendás nevet. Egész egyszerűen annyira brutálisan erősek a dalaik, a régi klasszikusaik, hogy hiba, vétek, bűn lenne ezeket koncerteken nem játszani. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy egy emlékzenekar sem tudja olyan hitelesen, lelkesen, és őszintén előadni a régi számokat, mint ez a brigád. Nevet nyilván nem fognak változtatni, hisz abban az esetben az érdeklődés azonnal megcsappanna a formáció iránt, a főműsoridős fesztiválfellépések pedig kósza álmok maradnának.

Hisz könyörgöm! Ha meghallod a Waiting For An Alibit, a Jailbreaket, a Whiskey In The Jart azonnal a lábadba áll a boogie, és hát az Emeraldot, a Still In Love With Yout, vagy a Killer On The Looset sem utolsó dolog együtt énekelni a több ezer fős tömegben a muzsikusokkal. Ricky Warwick abszolút egy 21. századi rock'n roll fazon, s noha orgánuma, meg egyénisége nyilván eltér Philétől, végtelenül profin vezette le az estét. Basszusgitáron Marco Mendoza neve pedig garancia a profi teljesí­tményre. Persze volt egy kis megemlékezés Philről, és Mr. Gary Mooreról is, s miközben az abszolút örökifjúnak tűnő, a rock'n rollt még most is kisujjból kirázó fogat elbúcsúzott a Black Rose dallamaival, azon tűnődtem, hogy noha valahol "csak egy tribute bandát" látok, amilyen rock'n roll bulit ezek a laza veteránok kiráznak a kisujjukból, érdemes tovább életben tartaniuk a Thin Lizzy nevet.

Setlist: Are You Ready / Waiting For An Alibi / Jailbreak / Dancing in the Moonlight / Don't Believe A Word / Still In Love With You / Whiskey in the Jar / Emerald / Cowboy Song / The Boys Are Back In Town / Killer On The Loose / Rosalie / Black Rose

Az este és a fesztivál fő fellépője Ozzy Osbourne volt. 90 percet tolt az öreg, ebből jóindulattal is legalább fél óra volt a szóló blokk. Dí­szlet nuku, piró nuku, szí­npad nuku, összvissz a Pestről már jól ismert habfújócső kapott helyet a szí­npadon, melyet mindössze egyszer használt Ozzy mester. Egy olyan ní­vós fesztiválon, mint a Sweden Rock, ha egy abszolút headliner a fent felsorolt paraméterek mellett ad bulit, a legjóindulatúbb ember is egy szót üvölt: HAKNI! De Ozzy esetében azt hiszem, hogy kivételt kell tennünk.

2011-ben senki ne a muzikális katarzisért, a kiemelkedő énekteljesí­tményért, a látványos showért, vagy a bombasztikus előadásmódért járjon Ozzy koncertre! Ozzy bármit csinál a szí­npadon, mindig is lesz egy előnye akárki máshoz képest: ő Ozzy. Félreértés ne essék, nem vagyok elvakult rajongó, sőt a Black Sabbath munkásságból is jobban kedvelem a Dios korszakot, ráadásul a fickó orgánuma sem a legszimpatikusabb. De ennek ellenére a heavy metal egyik legnagyobb istenéről beszélünk, egy egyéniségről, egy személyiségről, aki nélkül tutifix, hogy ma egészen máshogyan nézne ki a világ rockzenei térképe. 2011-et í­runk. A rocksztárok kora lassan lejár, az idő eljár fölöttünk. Egyre több kedvencük fog hónapról hónapra az égi szí­npadra lépni, Gary Moore vagy Dio távozása csak a kezdetét jelentik egy szomorú, ám elkerülhetetlen folyamatnak. Épp ezért örülni kell annak, hogy egyáltalán kaptunk 60-70 percet Ozzyból. A humorából, a személyiségéből, az egyéniségéből. Kiállt a szí­npadra és bulit csinált. Persze, hamisan énekelt, púpos, meg a járása is inkább tekinthető totyogásnak, mint normális lépésék sorozatának. De amí­g a szí­npadon állt, folyamatosan mozgott, mászkált fel s alá, hergelte, lelkesí­tette a tömeget, és olyan hangulatot csinált, amilyent azért kevesen tudnak rajta kí­vül.

Persze mielőtt megfeledkeznénk róla, ez nem jöhetett volna össze remek dalok nélkül. A "szokásos" best of programot kaptuk, biztosra ment a mester, még az új lemezt sem erőltette. I Don't Know, Mister Crowley, Suicide Solution, no meg ott volt a nagy kedvenc, a Shot In The Dark. Előkerült persze néhány remek Black Sabbath is, Rat Salad, Fairies Wear Boots, Iron Man, Paranoid, de számomra a legnagyobb csodát csak az olyan örök himnuszok jelentették, mint a Bark At The Moon, a riffkirály Crazy Train, valamint az abszolút libabőrös perceket okozó Mama, I'm Coming Home. Lehet, hogy a stúdióban tisztább, és? Amikor élőben ez az ember belekezd azokban a szí­vhez szóló melódiákba, könnybe lábad a szemed. Erre pedig csak Ozzy képes.

Jól éreztük magunkat, és ő is jól érezte magát. Bohóckodott a technikusokkal, a ráadás előtt meg szokásához hí­ven kiabáltatta a tömeget, hogy visszajöhessen. Ki csinál még ilyet? Laza, vidám, könnyed, jókedvű öregember csapott nekünk egy kis showt. Komolyan mondom, ha tehetném, őt hí­vnám meg az esküvőmre vőfélynek. Kétségtelen, hogy zseniális, remek muzsikusok alkotják rajta kí­vül is a bandáját, de ebben a zenekarban az énekesen kí­vül bizony mindenki "csak" szürke eminencia. Profi muzsikusok, profi előadással, de azt hiszem, hogy Ozzy zenekarában ez alapkövetelmény.

Ozzy ennyit tudott ezen az estén nyújtani. Nem vállalta túl magát, de nem is szabadott túl magasra tenni elvárásaink lécét. Az is csoda, hogy nem Phil Lynottal zenél mostanában egy szí­npadon. Egy végtelenül aranyos, lelkes fickó csapott nekünk egy remek bulit, s noha nyilván mint a világon mindent, őt is a pénz mozgatja, amikor a koncert végén a szokásos "God Bless, I LoveYou All!" felkiáltással elköszönt, én ezt el is hittem neki. Mi is szeretjük őt. Nem azért, amit ebben a 90 percben adott, hanem azért, amit az elmúlt 40 évben.

Setlist: I Don't Know / Suicide Solution / Mr. Crowley / Goodbye to Romance / Bark at the Moon / Road to Nowhere / Shot in the Dark / Rat Salad / Iron Man / Fairies Wear Boots / I Don't Want to Change the World / Crazy Train / Mama, I'm Coming Home / Paranoid Köszönet a szervezőknek! MMarton88 Képek: Falus Klára, MMarton88 Rhapsody, Thin Lizzy képek: Dirk www.burnyourears.de Ozzy képek: www.festivalphotos.net