A nagy A: Judas Priest, Helloween - 2011.08.11. Sziget Fesztivál

írta szakáts tibor | 2011.08.17.

Újra személyes vallomással kell kezdenem a beszámolómat, ami miatt előre elnézést kérek, de ki kell írnom magamból a saját lelkiismeretem megnyugtatására. Nem sértődöm meg azon, ha van, aki most azonnal lejjebb tekeri a cikket az egere gombjával. Az első, ami kikívánkozik belőlem, egy kis visszatekintés siheder koromra. Ez egy kicsit kényes téma, mert az utóbbi jó pár évben nagyon sokan bizonygatták ebben az országban, hogy Ők mekkora Priest rajongók, sőt a dolog odáig fajult, hogy lassan megérte volna egy valóságshow-t összehozni ebben a témában, amelybe mindenki jöhetett volna, aki nagyobbat tud mondani, vagy Halfordosabban tud sikítozni. Ez az időszak volt az, amikor mélyen lapítottam és ha lehetett, el is kerültem társaságban a témát, mert bármennyire is ott vagyok Priest témában, biztos lehurrogtak volna…

Pedig, akik ismernek, sőt régen ismernek, tudják, kisgyerekkorom óta fanatikus rajongója vagyok a csapatnak, de ezzel a ténnyel nem vonulok fel nap, mint nap a város fő utcáin. Kizárólag azért éreztem úgy, hogy ezt a rövid kitérőt meg kell tegyem a beszámolóm elején, mert ha hiszi az olvasó, ha nem, amikor megtudtam, hogy a Priest eljön a Szigetre, nem repestem túlzottan az örömtől - ennek többek között a tavalyi botrányos Maiden koncert volt az oka -, majd amikor kiderült, hogy K.K. Downing kilépett a bandából és hirtelen az utóda is megvan, akkor döntöttem el, ezt a bulit én kihagyom. Hogyan lehet az, hogy mégis én írom a beszámolót? A dolog nagyon egyszerű. Ismét az ifjúság céltudatos nevelése volt, ami közbeszólt, vagyis gyermekem rám tekintő, könyörgő nagy szemeinek nem tudtam ellenállni, úgyhogy úgy döntöttem, megyek. De! Már előre tudtam (bemagyaráztam az agyamnak), nem fogom jól érezni magam. Sok mindent megéltem én már a Judas Priesttel. Láttam Őket az utolsó nagy (Painkiller) turnén, aztán Ripperrel, majd a nagy összeborulás idején, de hogy az általam mindig is a legjobb metalgitáros párosnak tartott K.K. Downing – Glenn Tipton duóból valaki hiányozzon a színpadról, az elképzelhetetlen volt számomra. Hetekkel a koncert előtt még mindig nem izgatott a Metal Papjainak eljövetele, de a koncert napjának reggelén megint valami olyan tűz lobbant bennem, amit régen éreztem a Judas Priesttel kapcsolatban. Rögtön felmentem a padlásra és az ereklyék között magtaláltam annak a bizonyos 1991-es koncertnek a pólóját, ami természetesen úgy nézett ki most rajtam a fürdőszobatükör előtt állva, mintha egy Michelin-reklám castingjára készülnék. Sajnáltam, mert úgy gondoltam, jó lenne, ha a póló húsz év után visszatérne, ha nem is a tett helyszínére, de legalább oda, ahonnan elindult. És jött is a mentőötlet, hiszen nem egyedül megyek, hanem utódommal. Gyorsan ráadtam a felsőt, ami neki egy kicsit nagy volt, de nagyon jó volt látni az arcát, ahogy elmosolyodott és közölte, Ő ebben szeretne jönni. Mit mondjak, ez a jelenet számomra annyira szívmelengető érzés volt, hogy ekkor már tűkön ülve vártam az estét.

A Sziget állapotáról rövid mondatokban már beszámolt Adamwarlock kolléga, többet én sem tudnék hozzátenni, mert egy rövid sétát kivéve, időnk túlnyomó részét a rock-metal színpadnál töltöttük, amiről csak jót tudok mondani. Amikor megérkeztünk, a 3 Feet Smaller nevű osztrák csapat játszott a színpadon, akik tőlem igen távol álló, kicsit „keressük még magunkat” stílusban nyomták, viszont kegyetlenül jól szóltak. Ugyanez viszont már nem mondható el az utánuk következett Lordról, akik botrányosan rosszul szóltak. Ha nem is vagyok nagy Lord-rajongó és koncertjüket sem láttam még sokat eddig, egyet megjegyeztem, hogy mindig bitang jól szólnak a bulijaik, ez azonban mégsem tartozott közéjük. Vékony gitárhangzás, fazék dob és halk ének. Mit mondjak, hamarosan el is ment a kedvem ettől az előadástól és inkább a Fröccsöntő nevű egységet választottam, mert az aznap reggel megjelent Kotta-féle írás olvasása után, már alig vártam, hogy vezetésmentessé váljak. Így gyors barátkozás következett Irsai Olivérrel, majd irány vissza a színpad elé, hiszen kezdődött a Helloween bulija, akikhez szintén nagyon szép emlékek kötnek, még abból a bizonyos Kisstadionos korszakból. És mivel az előzetes setlist egy olyan ős-Helloween rajongónak kedvezett, mint én vagyok, sarjamat a nyakamba kapva előrenyomultam a színpad elé, ahol nem én voltam az egyetlen apuka a gyermekével a sorban.

Sőt azt vettem észre, hogy az elől állók átlagéletkora is jóval meghaladta az itt szokásos arcokét. Rövid intro után egy kissé szerencsétlenül elhelyezett logó elé robbantak ki a világot jelentő deszkákra a Helloween muzsikusai, akik szemmel láthatóan nagyon jókedvűek voltak. Először ezt annak tudtam be, hogy meglátták az akkorra szinte csurig megtelt nézőteret, hiszen a kisstadionos koncert után soha ennyi ember nem volt Helloween koncerten.  Ezzel mondjuk nem voltak egyedül ezen az estén, de erre majd később térek vissza. Az első nagy négyes után (Are You Metal / Eagle Fly Free/ March Of Time / Where The Sinners Go) jött az első hidegzuhany, egy dobszólóval.

Akármennyire is szép volt az a hófehér dobmonstrum, soha nem értettem, hogy egy rövid fesztiválprogramba miért kell dobszóló? Annyira megtöri és megtörte most is a lendületet, főleg egy ilyen setlistnél. No mindegy, a lényeg, hogy utána kaptunk ismét egy olyan erős ’Keeper’ dózist, ami kárpótolt, de sajnos a Helloweenra jutó műsoridő ezen a napon nagyon kevés volt, így hamar eljött a búcsú ideje, majd a ráadás, ami ennek a koncertnek a mélyrepülése volt. Nem tudom mi lehetett a színfalak mögött, de, hogy Andi Derist elkapta a Sziget-feeling, az biztos és nem feltétlen zenehallgatással tölthette a buli előtti üres órákat, sokkal inkább a büfében.

A buli végére igen kapatos, ám jókedvű Andi barátunk úgy döntött, a banda bazseváljon csak, ha akar, Ő sztorizik egy kicsit és az I Want Out énekeltetős középrészében mesélni kezdett. De nem csak úgy röptében. Áááá! Szépen tagoltan, kifejtve a mondanivalóját. Amikor éppen a második mesébe kezdett volna bele, Michael jelezte neki a mikrofonba, hogy lenne még két rész az énekeltetésből, ami rá hárul, aztán menni kéne, mert lejárt a műsoridő. Mindezektől függetlenül, a már többször említett kisstadionos buli után nekem ez volt a legjobb Helloween koncertem, igazi délutáni metalünnep volt.

Az elhangzott dalok:

Are You Metal?
Eagle Fly Free
March Of Time
Where The Sinners Go
Dobszóló
I'm Alive
The Keeper's Medley
Future World
Dr. Stein
 
I Want Out

Újabb gyors porlekötés után visszaindultunk a színpad elé és út közben, a kis dombról lenézve azt láttam, hogy már sok ezer ember bámulja várakozva a színpadon kifeszített Epitaph feliratot. Azt a mindenit, gondoltam magamban. Jó-jó, hogy fesztivál, de azért erre én sem számítottam. Már csak azért sem, mert a Judas Priest az utóbbi években bármennyiszer is kerülgette hazánkat, annak határain soha nem lépett be, mondván nincs kellő érdeklődés a banda iránt. Ez sajnos igaz is, mert az eddigi két magyarországi Judas Priest koncert abszolút bukás volt és ezért már nem volt koncertszervező, aki idehozza a produkciót. De, mint tudjuk és látjuk is, fesztiválra érdemes még olyan előadókat is meghívni, akik egyébként számításba sem jöhetnek. Hozzáteszem, én rengeteg olyan emberrel találkoztam és beszéltem a buli előtt a helyszínen mászkálva, akik kizárólag erre a koncertre jöttek, nagyon sokan közülük vidékről, vagy a környező országokból. Na, de térjünk  a lényegre, amiért ez az írás megszületett, A Judas Priest koncertre. Igen, nagy A-val! Nagy A-val, mert azt kell mondjam, ez volt életem legjobb Priest koncertje! Nagy A-val, mert azt kell mondjam, ez volt életem egyik legjobb heavy metal bulija, pedig párat láttam már. Nagy A-val, mert ez volt a legjobb Judas buli eddig Magyarországon is. És nagy A-val, mert a Judas Priest még mindig az egyik legjobb heavy metal banda a világon.

Pontban fél kilenckor elkezdődött a buli a Rapid Fire gyilkos tempójával, majd a Metal Gods himnusszal és a Heading Out To The Highway dallamaival olyan alaphangulata lett az estének, amiről talán nem is kell beszélnem olyannak, aki ismeri a Priestet. A számomra még mindig felejthető Judas Rising után ismét visszakanyarodtunk az időben, hogy jöjjön a Starbreaker, amit még soha nem hallottam élőben. Mondanom sem kell, itt már olyan szinten felszabadultak bennem a boldogsághormonok, hogy tudtam, ebből másnap baj lesz, de nem érdekelt. Kiderült nem csak másnap, de még két nap múlva sem volt hangom…

Erre komoly lapáttal rátett az egyik nagy kedvencem a Victim Of Changes, ami az este egyik csúcspontja volt és még a koncert felénél sem tartottunk, persze ezt mi akkor még nem tudtuk. Éppen ezért nem is fogok minden mozzanatot megosztani a kedves olvasóval és ezt kérem, nézze el nekem, mert ha mindenről írnék, akkor elolvasni is hosszabb lenne, mint magát a több mint két órás bulit végignézni és hallgatni. A következő csoda számomra a Diamond and Rust vegyes előadása volt, vagyis akusztikus kezdése majd a dal felénél az eredeti (Judas-féle feldolgozás, merthogy az egy Joan Baez dal eredetileg) zúzással való befejezése. Na, ekkor jöttek ki belőlem Redneck IMI barátom örökbecsű szavai: „Áááááállat volt…” Kicsit örültem is az általam nem túlságosan kedvelt ’Nostradamus’ album dalainak, legalább egy kicsit megpihentem, mert ami ezután következett, az tényleg maga volt a metalcsoda. Tessék megnézni az írás végén a dalok listáját, önmagáért beszél, de én most egy kicsit a csapat teljesítményéről is szólni szeretnék.

Persze, hogy mindenki az „újfiúra” volt kíváncsi, de bevallom őszintén, én nem. Örülök, hogy van, de megbarátkozni biztos nem fogunk. Amit ezen az estén tett, az hibátlan volt, de nem több. Tényleg bocsánat, de nem Ő K.K. Downing… A zenekar többi tagja is kiváló formában volt, látszott rajtuk, hogy tényleg élvezik a bulit, ráadásul ez volt az európai sorozat záró napja, így különösen felszabadult bandával találkozhattunk, ami javára vált a bulinak.

Ennek a zenekarnak a másik sarkalatos pontja Rob Halford, akit már sokan leírtak, öregnek tartanak. Én erre azt tudom mondani, ha valaki hatvan évesen így tud énekelni és ennyire tisztában van azzal, mit is tud jelenleg elbírni hangszála, az előtt leemelem a kalapom. Igen, voltak olyan dalok, ahol spórolt és itt most nem a Breaking The Law-ra gondolok, ami egy karaoke-show volt, hanem például a The Sentinelre, amit kimondottan alatta és csalósan énekelt, de aztán kárpótolt a Painkillerrel, amire meg csak annyit tudok mondani, tessék utána csinálni. Arról nem beszélve, hogy mint frontember, nekem most tetszett a legjobban, a ráadás előtt tett gesztusa pedig, amit a háttérben dolgozókkal kapcsolatban tett, példaértékű.

Hú, most látom, már mennyit írtam, pedig tele vagyok még gondolatokkal, de eddigre már rég elklikkelt innen az olvasó, aki nem szokta meg, hogy ennyit kelljen görgetnie egy cikkben.

Egy szóval jellemezve, ahogy a cikkben is utaltam rá, ez volt A heavy metal koncert! Aki nem volt ott, nagyon bánhatja! Remélem lesz még rá alkalmunk, hogy lássuk a Judas Priestet!

A beszámolók végén, ha valaki támogatja a munkánkat egy-egy cikk megírásában, annak általában köszönetünket szoktuk kifejezni. Engedtessék meg most egy személyes köszönetnyilvánítás a fiamnak, Szilárdnak, hogy nem engedte az apját otthon maradni ezen a fantasztikus napon.

Az elhangzott dalok:

Battle Hymn
Rapid Fire
Metal Gods
Heading Out to the Highway
Judas Rising
Starbreaker
Victim of Changes
Never Satisfied
Diamonds & Rust
Dawn Of Creation
Prophecy
Night Crawler
Turbo Lover
Beyond the Realms of Death
The Sentinel
Blood Red Skies
The Green Manalishi
Breaking the Law
Painkiller
 
The Hellion
Electric Eye
Hell Bent for Leather
You've Got Another Thing Comin'
 
Living After Midnight

Szakáts Tibor

Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu), Szöcske