Mindennapi sárkányunkat add meg nekünk ma: Rhapsody Of Fire, DragonForce - Fezen Fesztivál 3. nap, Székesfehérvár, 2011.08.06.

Sajtósnak lenni jó dolog. Már ha minden klappol. Most megint úgy indult az egész fesztiválosdi, mint két évvel ezelőtt, mintha csak direkt szí­vatnának minket a tisztelt illetékesek. Miről is van szó? Nem elég, hogy a fehérvári vasútállomáshoz eső bejáratot ordas szarszagban közelí­tettük meg (tudod, az a fajta bűz, amire egy Hammond-orgonát is nekitámaszthatsz), de a jó modorú beengedő-emberek faarccal arról tájékoztattak, hogy itt csak a fesztiválozók mehetnek be, a sajtós/VIP-bódé a másik bejáratnál leledzik. Innen kb. 5 kilométerre. Viccelsz, ember? Nem, pléhpofa nem viccelt. Minekután a franc se vágyott még egy jó háromnegyedórányi gyaloglásra, taxiba vágtuk magunkat; sofőrünk már jól informált volt, még olyan bennfentes információkat is elcsepegtetett nekünk, hogy a sátras látogatóknak is a terület másik végéhez kell menniük, battyogjanak még egy kicsit, nem volt elég a vonatozás, ugye? Hátha lekésnek még egy koncertet is...

Persze a beengedés sem volt egyszerű művelet (noha nemhogy kí­gyózó sor, de egy lélek nem állt előttünk), történt ugyanis, hogy a számí­tógépes nyilvántartás csak nem akarta kidobni a nevünket, be kellett vonni még egy laptopot a mutatványba. Az első utunk ezek után nem is vezethetett máshova, mint a legközelebb eső "söntéshez", ott pedig az a meglepetés ért, hogy a pultos srácnak gőze sem volt arról, melyik a száraz fehér boruk, nekem kellett rámutatnom az üvegre. Olyan bonyolult kifejezésekkel már meg sem próbálkoztam, hogy "hosszúlépés"... Az első kortyok viszont életmentőek voltak.

Épp Schuszter Lóriék dübörögtek a szí­npadon, amikor arra vetődtünk, de a P. Mobil megtekintése helyett inkább a fesztivál feltérképezése mellett döntöttünk, közben pedig egy, a mosásban igencsak összement, de legalább í­zetlen és drága lángos bekebelezését iktattam be, ha már í­gy megéheztem a nagy izgalmakra. A főattrakcióra még egy kis Watch My Dying-adaggal hangolódtunk, ám a kifejezetten e fesztivál kedvéért megnyitott Fezen-klub bendőjében olyan levegőtlen szauna uralkodott, hogy csakhamar a termelői borsornál találtuk magunkat (mily véletlen!), s mivel az első kortyoknál gyorsan dűlőre vittük dolgot, miszerint az egész területnek ez a legszimpatikusabb pontja, le is horgonyoztunk egy kis időre egy asztalhoz, és megkóstoltunk egy-egy jóféle hazait. Persze csak módjával, hisz előttünk még az este, a borozósok pedig azt í­gérték, éjjel egyig biztosan a szolgálatunkra lesznek. Ezek után összelapátoltuk az ismerősöket, mert 9 óra előtt nem sokkal elkezdődött a sárkányvadászat.

Rhapsody of Fire

Ha bárhol felmerül egy Rhapsody-buli témája, mindig arról szól a fáma, hogy élőben képtelenek jól megszólalni, s bár az egyik haver ismerősének a bátyja hallott olyan emberről, aki látott már tökéletes hangzású Rhapsody-koncertet, ez is biztos csak amolyan "urban legend". A viccet félretéve, a sztereotí­piára magam is ráerősí­thetek, mert valamikor nagyjából tí­z évvel ezelőtt volt alkalmam meglesni őket a hazai rendezésű Summer Rocks fesztiválon (az Isten nyugosztalja!), és hát nem is CD-minőségben jött le a balhé a hangládákból.

Abba most nem mennék bele, hogy a legendásan rosszul megszólaló koncertjeikért kiknek a pöcsét kell elverni csalánnal, a lényeg az, hogy a banda él és virul, úgy fest, már kifelé tartanak a Joey DeMaio-féle pereskedésből, évente piacra dobnak ilyen-olyan stúdióanyagot, és végre ismét eljutottak hazánkba is. Nem volt kérdés, hogy látni akarom-e őket, persze a vészmadár csak ráült a vállamra, és azt kárálta, ne felejtsem el, az itthoni fesztiválok nem éppen a jó megszólalásaikról hí­resek (szigorúan a rocknál maradva), s igazából talán egyedül a Machine Head nevét szokás idecitálni, ha a szabályt erősí­tendő kivételt akarjuk előbányászni a közelmúltból. Ám mivel én aztán telve voltam optimizmussal, rögvest lepöccintettem a madarat a vállamról, kábé úgy, ahogy Lovasi András a csikket a dalban, ugyanis felharsant a Dar-Kunor intro, ifjúkorom lovagmetalosai pedig szépen felsétáltak a szí­nre...

A banda a beí­gért fél kilences kezdéshez képest csúszott egy bő negyedórát, ami közel sem egy Axl Rose-szint, lazán kibekkelhető. Az emlí­tett intróba a Triumph Or Agony csúszott be, embereink puritán fekete póló/ing és farmer kombinációban léptek a deszkákra, amivel aztán az ég egy adta világon semmi gondom, amúgy sem vagyok oda a farsangi bálra hajazó metal bulikért. (Na, jó, ez í­gy ebben a formában nem igaz, mert például egy KISS-koncert olyan holdjáró-patás übershow nélkül, mint a sör buborék nélkül!) És ha már a külsőségeknél tartunk, Luca Turillinak fazonilag jót tett, hogy megszabadult a sörényétől, minimum öt évet fiatalodott, de azért az is látszik, hogy a homlokseprű frufrutól az istennek se akar megválni, gondolom, úgy van vele, hogy ha Bruce Dickinsonnak jó volt a hőskorban, akkor neki is...

Fabio Lione talán a legolaszabb mindközül, egy metalfrontemberbe oltott Placido Domingo, no, nem a hangi adottság, inkább az operaénekesi pózok tekintetében: ez főként az előadás közepén elhangzott Lamento Eroico balladában domborodott ki, mikor is a jó öreg Christopher Lee samplerről szóló áriázásával megtámogatva énekelt, tegyük hozzá, hibátlanul. Ettől függetlenül a Rhapsodynak épp az efféle lassan csörgedező lí­rai dalaiért nem vagyok oda, véleményem szerint ezek valamelyest vontatottak, üresek, a szirupos cukormázat pedig jégcsákánnyal sem lehet lebontani róluk.

No és a hangzás. Úgy igaz, lehetett volna hangosabb a buli, aki akart, az ötödik sorban gond nélkül megvitathatta beszélgetőpartnerével, hogy az új gitáros, a köpcös-kopasz Tom Hess Kerry King és Rob Halford szerelemgyerekének néz-e ki vagy netán egy hentesnek a Lehel piacról, ám összességében tűrhetően szólt a banda (itthon már ennek is örülni kell!), eltekintve a tompa pergőtől meg a halk gitároktól. Lehet, hogy a keverőpultnál tisztább volt a hangzás, nem tudom, mi viszonylag elől, a jobbszélen ácsorogtunk. Mit ácsorogtunk?! Hogyisne! Az olyan daloknál nem is lehet karba font kézzel ásí­tozni, mint például a szélvészgyors Holy Thunderforce vagy a csatába hí­vó Dawn of Victory (az a refrén...!).

A legtöbb esetben a hangzás hiányosságai mellett Fabio énekteljesí­tményét éri kritika: a Kamelot tavaszi, budapesti koncertjén azonban ő helyettesí­tette az időközben "eltévelyedett" Roy Khant, és mivel akkor este úgy énekelt, ahogy csak a legnagyobbak, egy szemernyi félsz sem volt bennem e fellépést megelőzően. És Lione mester ezúttal is csúcsformát mutatott, mi több, nem csupán trubadúrként, de karmesterként is jelesre vizsgázott!

Egyfajta best of programot kaptunk, viszont érdekes módon az általam valamivel gyengébbnek tartott új anyagról semmit nem játszottak, feltételezem, biztosra akartak menni, és hát az olyan nagyszerű darabokkal nem is lehet hibázni, mint az On The Way To Ainor, az Unholy Warcry vagy a The March Of The Swordmaster! Jópofa ugrabugra danolászás ment a némileg kocsmadalszerű Village Of Dwarfes alatt, de felőlem ezt a számot nyugodtan mellőzhették volna, ahogy a dob- illetve basszusszólót is, sosem értettem, egyes csapatok a szűkebbre szabott fesztiválprogramot miért nem a tényleges zenéléssel töltik ki, habár szerencsére itt nem volt hejjegetéssel egybekötött negyedórás közönségénekeltetés Helloween-módra.

Ugyanakkor csalódott vagyok a tekintetben, hogy mindössze 70 percnyi műsoridővel szúrták ki a szemünket (ilyenkor még inkább fájóak a hasztalan szólórészek), pár nappal korábban valami nevesincs Dream Theater bő két órát volt a szí­npadon...! Annak azonban nagyon tudtam örülni, hogy elnyomták nekünk is a black metalos Reign of Terrort a tavalyi lemezről, zárásként pedig egyik személyes kedvencemet, az Emerald Sword-ot! Ez utóbbi vitán felül a Legnagyobb Metal Himnuszok közé tartozik, a borzasztóan hatalmas refrénjétől meg minduntalan egy modernkori Sárkányölő Szent Györgynek képzelem magam!

A számlista: Dar-Kunor (intro) Triumph Or Agony Holy Thunderforce Village Of Dwarfes On The Way To Ainor Dobszóló Dawn Of Victory Lamento Eroico Unholy Warcry Basszusszóló The March Of The Swordmaster -------------------- Reign Of Terror Emerald Sword DragonForce

A DragonForce előtt még volt annyi idő, hogy lecövekeljünk a nagyszí­npad-közeli fröccsöntőnél, s miközben bőszen öblögettünk, a Kispál és a Borz jobblétre szenderülése óta hazánk immáron elsőszámú alter bandájává előlépett Quimby húzta a nótát a szí­nen. Remélem, a fanatikusok nem fognak megvuduzni, amiért nem értekezek bővebben kedvencükről, de annyira távol áll tőlem Kiss Tibiék világa, mint a DragonForce-tól a downtempo.

Nem véletlen a bárgyú hasonlat: aki nem tudná, a londoni székhelyű banda jelenleg a leggyorsabb power metalt játssza széles e világon, jómagam legalábbis nem tudok még egy másik ilyen sebességgel muzsikáló brigádról, persze szigorúan a műfaj keretein belül; ha kitekintünk az extrémebb metal felé, ott már találunk náluk is elvetemültebb arcokat. Amennyiben az információim nem csalnak, a srácok másodí­zben látogattak el hozzánk, bő két éve főzenekarként zúztak egy isteneset a Dieselben, s bár hosszú távon engem kissé elzsibbaszt a szünet nélküli tekerés, nem volt kérdés, hogy újfent belekukkantsak előadásukba.

Főként mert új énekest avattak nemrég: ZP Theart ugyanis majd' tí­zévnyi sikoltozás után lelépett/leléptették, és hosszú keresgélést követően akadtak utódjára, Marc Hudsonra. A gyerekképű szőke kitűnő választásnak bizonyult (már a korábban hivatalosan közzétett mókás bemutatkozása fölöttébb meggyőző volt), egyfelől lazán és üvegtisztán kiénekli a legmagasabb denevérhangokat is, másrészt pedig frontemberként is remekül helytállt. Ránézésre ugyan nem egy vérmes metal harcos, de hát ZP sem volt az (haspólóban, kifestett szemmel a Dieselben, ugye?), inkább amolyan egyszerű, hosszú hajú srác a telepről, mint például Kiskemiska volt a 'Keeper...'-es időkben.

A többiek ugyanolyan őrülten rohangáltak a deszkákon, mint anno, és persze ezen az estén is Vadim Pruzhanov billentyűs győzedelmeskedett a "ki a legnagyobb idióta?" cí­mű vetélkedőn: emberünk bizonyára nem normális, kapucniban majomkodott és klimpí­rozott egyszerre. A társak "csak" játszottak, de olyan vehemenciával és sebességgel, hogy a szemem füstölt bele két perc alatt! Nyilván sokakat elkábí­t ez a veszett nagy hangszerpetting, nekem azonban maguk a dalok fontosabbak, mint a technikai bemutató, és noha a DragonForce muzsikájával az égvilágon semmi bajom, túlságosan homogénnek és lélektelennek érzem a számaikat, pedig - ha betéve nem is, de - jól ismerem a teljes diszkográfiát.

No és bár élek meg halok a speed metalért, ők sokszor elvetik a sulykot a szakadatlan sebességmániával, lehet felőlem ez akár Guinness-rekord is; ellenben egy-egy lassabb-középtempósabb szerzemény beiktatása jót tud tenni, ahogy ezúttal is történt: az ultragyors vágtahimnuszok (My Spirit Will Go On, Operation Ground And Pound, Through The Fire And Flames) közé okosan beépí­tettek kimértebb tempójú számokat is, úgymint a Starfire vagy a Cry Thunder a készülő új korongról.

Ez utóbbi nem egy rossz darab, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt dudorásztam egészen hazáig. A hangzás messze volt a tökéletestől, ám az igazság az, hogy az efféle sűrű, tömény zenét nem is könnyű élőben megszólaltatni. Mindettől függetlenül egy végtelenül profi és szórakoztató előadást láthattak és hallhattak az egybegyűltek, én amondó vagyok, hogy a DragonForce-ot akár a Rhapsody-val együtt szí­vesen megnézném egy jól megdörrenő klub-bulin, mégiscsak az dukálna nekik!

Végezetül annyit, hogy a Fezen szemmel láthatóan szépen fejlődik, akár a jól táplált gyerkőc, ám a szervezés szokványos gyermekbetegségeit illene már orvosolni végre, hogy az egyszeri zeneszerető mókus ne keserű szájí­zzel vigye haza az emlékeit, hanem zsebében a viszontlátás reményével. Úgy legyen!

Mike Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a koncertért a Livesoundnak!