Egy kis testedzés: Motörhead, Flogging Molly, 2011. 08. 10., Sziget Fesztivál

 

Amikor megláttam annak idején, hogy a metal panteonjának két emblematikus transzcendens létezője tiszteletét teszi Közép-Európa állítólag legnagyobb fesztiválján, azonnal átkozni kezdtem a szervezőket, hogy hogyan képesek engem megint abba a helyzetbe hozni, hogy újfent ki kell látogatnom a sok holland meg francia közé. No, sebaj. Azért az idén összetrombitált Flogging Molly – Motörhead – Helloween - Judas Priest névsor összeadva kiteszi a két napijegy árát, úgyhogy ebben az évben is kizarándokoltam a Sziget Fesztiválra. Megérte? Az örök válasz: ,,Meg hát!”

Azért az olvasótáborunk nagy többsége már látta a fesztivált belülről, úgyhogy nem részletezem a körülményeket. Idén is ugyanaz volt, mint minden évben, a miliő teljesen ugyanolyan: bazárok, színpadok, kajáldák. Ilyenkor ugye úgy kapjuk a „menő” zenei trendeket a pofánkba, mint a cirkuszi bohóc a citromtortát. Mindig rácsodálkozom ilyenkor, hogy éppen mit szeret a fiatalság. Bár nyitott vagyok minden zenére és a Szigeten is találok olyasmit, ami kellemes meglepetést szerez, de egy valamit sohasem tudtam megérteni. Néhány zene miért attól intellektuális, hogyha furcsa. Olyan érzésem van, mintha a modellszakmát szemlélném: ott sem a szép nőket keresik, hanem az érdekeseket, holott, ha régen ezzel a jelzővel illettek egy hölgyeményt, az a randa szinonimája volt. Tehát idén is szembesültem ezekkel az „érdekesnek mondott” zenékkel, de hogy ezeket nem értem meg, az legyen az én bajom. Lehet, hogy kezdek öregedni, mert leragadtam azon a prehisztorikus szinten, hogy egy jó számban elvárom a fogós dallamot, meg a király refrént. Ezért is lestem meg a Flogging Mollyt!

Azért némi sört sikerült benyakalni a start előtt, így az első szám közben még csak az ideális pozíciót kerestük a szórakozáshoz a közönség sorai között. Miután ezt megtaláltuk, végre a színpadra koncentrálhattunk. Dave King és kompániája szokásához híven nem sokat adott a formaságokra vagy arra, hogy a közönség milyen zenei környezetben szocializálódott: egyből belecsapott a hatalmas lóherés jelvény alatt a húrok közé a Likes Of You Againnel és kezdődött a tánc. Az a jó a Flogging Mollyban, hogy teljesen mindegy a hallgatóság zenei orientációja, garantáltan jól fog szórakozni a publikum. A közönségben nehéz volt olyan alakot találni, akinek ne indult volna be a lába a jókedvű ír népi muzsikával átitatott punk zenére. Fékevesztett ugrálás, körtáncok és ujjongások tarkították a nagyszínpad előtt összegyűlt tömeget.

Igazából a Flogging Mollynál tök mindegy, hogy milyen számlistával állnak ki a színpadra. A közönség fele úgyis részeg, a másik fele pedig bolondul az ilyen tempós zenéért. Persze a Sziget Fesztiválnak nagyon jól állnak, hiszen minden évben a rendezvény a multi-kulti jegyében zajlik és az érdeklődők így belekóstolhatnak egy kicsit a sok egzotikus világzene mellett a veszett ír kocsmazenébe is. Kevesen szomjaztak itt koktélokra, inkább a sör hódított, de nem ám csak a közönségben, hanem a színpadon is. A zenekar tagjai nagyokat kortyoltak a Guiness söreikből, hogy aztán még nagyobb lendülettel zúzzanak tovább. Zenéjük egyszerűen vonzotta a tömeget és dacára a délutáni órának, a nagyszínpad előtt csaknem full house volt.

Az idei ’Speed of Darkness’ albumról is elhangzott néhány nóta, mint a Saints And Sinners vagy a címadó és azt kell mondjam, hogy ezek a dalok is eszméletlenül szóltak. Természetesen nem lógtak ki a többi dal közül, hiszen a Flogging Mollyra – zsenialitása dacára – nehéz azt mondani, hogy változatos lenne. A szokásos dúdolható dallamok, egyszerű, de katartikus, együttüvöltözős refrének, meg folk hangszerek. A recept egyszerű, de érdekes módon mindig beválik. Ez a közönségen is látszódott. Akárhogy is csaptak bele ugyanarra a kaptafára menő, egyszerű krimó muzsikába, a publikum megkajálta ezt már a huszadik alkalomra is. A banda meg bármennyire is visszafogottan népies ruhákba öltözködik, a tagoknak mégis annyira „badass” kinézete van, hogy látjuk magunk előtt, ahogy széklábakkal püfölik a dublini kocsmában azt a tagot, aki rossz szóval merte illetni a kedvenc ír nb 2-es focicsapatukat. Tehát vidám buli volt, az idő remek hangulatban telt, persze a kötelező Drunken Lullabies és Devil’s Dance Floor kíséretében, majd a lemenő nap fényében elbúcsúztunk a Guiness sör és a Jameson whiskey hazájának fiaitól.

 

Mindezek után úgy döntöttem, hogy véget ért a teadélután, rá kell készülni az este főprodukciójára. Ehhez persze szőröstökű hangulatba is kellett kerülni, aminek eléréséhez nem tudtam jobbat elképzelni, mint egy jelentős mennyiségű malátalé elfogyasztását. A Within Temptationből éppen ezért csak annyira futotta számomra, hogy meglessem, Sharon den Adel hátsójára hogyan feszül rá a bőrnaci (jól!). No, de a kérdés, ami minden Szigetre látogató rockert foglalkoztatott, hogy akkor most, hogy is van ez a kettes számú nagyszínpad? Nos, Rock/Metal Nagyszínpad néven rendelkezésre is állt egy intézmény a keményebb műfaj szerelmesei számára, de korántsem volt akkora, mint a központi helyet elfoglaló Pop/Rock Nagyszínpad elnevezésen futó létesítmény. Most ezt kétféleképpen is értelmezhetjük. Vagy azt mondjuk, hogy a szervezők rock előadókhoz méltó módon egy méretes, saját pódiummal jutalmazták, ezzel támogatva a rajongók önfeledt szórakozását, vagy tekinthetjük egyfajta száműzetésnek, hogy a hosszú hajú, tetovált, bakancsos népek ne zavarják jelenlétükkel a világzenét hallgató, homokvárépítő közönséget. Hallottam mindkét véleménynek hangot adni, mind a sajtó, mind a közönség részéről, de én nem feltételezek ennyi rosszindulatot senkiről. Szerintem örüljünk, hogy volt egy méretes, szabadtéri színpada a metalzenének, ami egyértelműen jó pont, de azt is vegyük észre, hogy az igazán különleges, külföldi, klasszikus értelemben vett rock/metal együttesek számát leredukálták a szervezők.

 

A Motörhead fél kilencre volt kiírva. Hogy őszinte legyek, meglepődtem az összegyűlt tömeg méretén. A színpad előtti tér csurig megtelt, a keverőpult mögött pedig, egészen a kocsmákig tömött sorokban álltak az emberek (látványosan többen voltak, mint másnap a Priesten, amit furcsálltam). Persze, ezek után csak a szokásos történt: Lemmy bá felkacsázott a pódium rendezői jobb oldalára, nyomába Phil Campbell-lel, a doboknál pedig a muppet figuráktól kölcsönkért parókára emlékeztető hajkoronával rendelkező Mickey Dee kíséretében és bemondta a jól ismert rigmust. „Good Evening! We are Motörhead. We play rock ’n roll!” Avatatlan emberek bizonyára azt hihetik, hogy a bemutatkozás arra szolgál, hogy a közönség ténylegesen megtudja, kik is állnak a színpadon, hátha eltévesztették házszámot. Akik meg voltak már Motörhead koncerten, azok tudják, hogy a három tőmondat a vezényszava és startzászlója annak a kérlelhetetlen zenei agyeldobásnak és világvégének, ami ezek után következik. Ha ez nem volt világos, akkor az Iron Fist első taktusainál már a legértetlenebbek számára is egyértelművé vált, hogy erre a koncertre nem frakkban kell megjelenni, valamint a kaviárt és a puncsos tálat sem itt fogják megtalálni.

 

Mi a Get Back In Line-ig bírtuk. Előjött gyermeki énünk és egyetlen harcosabb kedvű cimborámmal, sörünket lehúzva begyalogoltunk a mélyvízbe. Egészen addig haladtunk, amikor már elértük a veszélyzónát és Lemmy már csaknem fölöttünk tornyosult. Itt már az embernek a testi épségét is kellett féltenie, de hát könyörgöm: Motörhead koncerten voltunk! A power trio remek formában volt, bár ember legyen a talpán, aki ezt el tudja náluk dönteni, mert ugye egyikük arcáról sem lehet semmit leolvasni. Lemmy mélyen az orrába húzza az amerikai polgárháborús kalapot, Mickey Dee-ből egy borzasan ugráló szénakazalon kívül semmit sem látni, Phil Campbell arcberendezése meg olyan, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy épp mosolyog-e vagy fintorog, esetleg alapból ilyen pofát szokott-e vágni mindig. A közönség viszont hálás volt, ami azért érezhetően átragadt a zenekarra is. A buli heves volt, a publikum sorai közt percenkét tört ki a pogó, de a fékevesztett ugrálás és éneklés teljesen állandó volt. Azért aki az első sorokban állt, az ténylegesen kísértette a szerencséjét.

 

A setlist nagyon nem különbözött a tavalyi hegyaljástól, jószerivel csak a 'The Wörld is Yours' számaival lett kiegészítve. Ezt nem érzem hibának, bár szerintem több számot is elviseltünk volna, mondjuk a ’Bastards’ vagy az ’Inferno’ albumokról. Így sem lehet okunk panaszra, a buli tökéletes volt azzal a tizenhat számmal. Természetesen volt a két újkori nagy sláger a Get Back In Line és a Rock Out, a Mickey Dee megdoboltatására kitalált, számomra az egyik legzseniálisabb Motörheadnóta, az In The Name Of Tragedy. A koncert legvégén pedig sorakoztak a kötelezők. Egy kis rock ’n roll a Going To Brazillal, zúzás a Kill By Death nótával, slágerezés az Ace Of Spades klasszikussal és katarzis a valaha megírt legjobb koncertnótával, az Overkill-lel. Meghajlás, taps, viszontlátásra! Izzadtan, fáradtan, sajgó vállal és elgyengült vádlikkal levonultam egy gyógysörért és közben azon gondolkodtam, hogy milyen jó kis banda ez a Motörhead…, mert az. Ennyi embert - akik közül sokan valószínűleg ezredjére látták Őket - így megmozgattak, egyeseket teljesen leamortizáltak, de mégis mindenki elégedetten távozott.