A lehetőségekhez képest 110 % - Fezen, második nap: Richie Kotzen, Dalriada

írta TShaw | 2011.08.11.

Jézusom, mi a fenét keresek én itt?” – futhatott át szegény Richie agyán, amikor az este nyolckor kezdődő koncertjének legelején meglátta a színpad előtt álló nagyjából negyven embert… Mi persze nem szégyelltük magunkat, személy szerint örültem, mint majom a farkának, hogy végre látom a mestert, a gitárost, aki szólóban egy zseni, de valahányszor beveszik egy bandába, valahogy mindig kihúzza a gyufát és egyből tévútra viszi az adott zenekart.

Megvallom őszintén, szeretem a Standet és a Shine-t, de Kotzennek sem a Poisonos, sem a Mr. Biges szereplése nem volt nyerő ötlet a maga idejében. Sajátos stílusa van, ami annyira karakteres, hogy bárhol is kapjon a kezébe gitárt, mindenhol uralni fogja a hangulatot, legyen az egy Mr. Big sorlemez, vagy egy Poison koncert. Éppen ezért veszélyes is Mr. Kotzen… ezt a zseniális játékmódot szólóban kell igazán kifejtenie, különben a végeredmény kettős lesz. Azt hiszem, ezt mára ő is megtanulta…

Szóval ott tartottam, hogy hősünk nyolc óra után néhány perccel döbbenten néz körbe a Fezen Nagyszínpad előtt, és bár érezhetően nem tetszik neki a látvány, azért nyakába kapja a gyönyörű, fekete Telecastert. Amúgy sem viszi túlzásba a dolgokat. Elegáns, fekete ing, egy fekete sapka, a gitár is öltöztet, és persze az egyszerű felvonulás, cicoma és felvezetés nélkül. Ehhez is egyfajta bátorság kell.

Követi őt a gárdája is – egy veterán basszusgitáros, Daniel Pearson, meg egy szemtelenül fiatal, alapesetben egy indie bandába való dobos, Mike Bennett. A színpadkép szintén teljesen puritán: egy gitár, egy basszusgitár, egy minimál méretű dobfelszerelés, meg a Marshall ládák, amiket a verebek szerint a csapat Budapestről bérelt, így a gárda gyakorlatilag egy-egy szál gitárral repülte át az óceánt a magyarországi fellépésért…

És aztán a srácok belecsapnak a lecsóba. Lepörög két szám, van némi technikai probléma, aztán Richie belejön a játékba, és ejt a közönségre (nem is igazán figyel ekkor minket), ami azonban időközben kezd felduzzadni. Végül alig negyven perc után már egészen szépszámú tömeget vonzott magához a produkció. Hömpölyögnek Richie karrierjének kulcsnótái (Change, High, a Mr. Big-es időszakból a Shine, Remember, a Poisonos Stand), van jammelés, a dobos jókorát csulázik a színpad minden szegletébe. Hősünk eközben óriásit penget – pengető nélkül, csak amúgy lazán, a blues legendák után szabadon.

A hátam mögött valaki a világ legjobb gitárosairól diskurálgat, még a G3 is szóba jön – de ez valahogy most nem tud érdekelni, ahhoz túl jó az előadás. Bár a közönségünk megmaradt kissé enerváltnak, a színpadon lévőket nem kellett félteni, ők már belehajszolták magukat a zenélés élvezetébe, a jammelés szépségeibe. Rövid basszusszóló futamok, Richietől óriási közjátékok, fékevesztett ritmusos játszadozás… aztán persze a Stand képében megjött a közönség-énekeltető sláger is (szóval mégiscsak vannak Poison-rajongók kicsiny országunkban), gyorsan eltelt a kilencven perc – nagyjából egy perccel sem volt több, ráadással, levonulással, kimért jamekkel együtt.

Bocsássátok meg, hogy jobban nem részletezem a show-t, de rengeteg egyéb kérdés zakatol a fejemben a látottak/hallottak után. Nem értem az érdeklődés hiányát, nem értem, miért szerepel a Fezen plakáton Richie neve a méltatlanul lezsugorítva… Sok mindent nem értek, de úgy döntök, nem morfondírozok rajta. Hagyom a friss élményt hatni és örülök, amiért elcsúszott érkezésünk ellenére (a darázsirtós sztorit lásd. Szakáts kolléga írásában) tíz perccel a koncert előtt még totálisan nyitva állt előttünk a második sor… szóval végül is mégiscsak profitáltam a negatívumokból.

Gondolom, az senkit sem lep meg, hogy Richie után nem az Ignite műsora elé kóvályogtam el. A Dalriada buliját azonban nem akartam kihagyni, lévén ők hazánk talán legtöbbre érdemesebb metal csapata jelenleg – ráadásul egyedi zenéjük miatt valószínűleg még egyfajta kulturális hidat is tudnak verni a folklór és a metal szubkultúra között, ez pedig igencsak megbecsülésre méltó dolog.

De hiába szenvedtem végig a 30Y utolsó félóráját, sajnos a gondos hangolgatás és próbálgatás nem hozta meg a szerencsét a Dalriadának. A csapat lelkes volt és eltökélt, gyönyörűen felkészültek a műsorra, szép számmal hozták magukkal az utolsó album dalait, ám amikor a dupla lábdob légkalapácsra hasonlító dörömbölése megszólalt, törekvéseik – számomra – tökéletesen feleslegessé váltak.

Az ének eltompult és belesüppedt a zajtengerbe, a gitárok a szólókat leszámítva teljesen elvesztek. A basszus-dob kettős lüktető egyvelege laikus számára felismerhetetlenné tette a dalokat, csupán néhány érdekes közjáték és felvezető tudott átszűrődni a zajfalon. Ezután már hiábavaló volt a közönség buzdítása és a lelkes játék, hatvan perc után, az utolsó előtti dalnál feladtam a harcom az elemekkel.

Fájó mindezt leírni, ám biztos vagyok benne, hogy ahogyan Richie Kotzen, úgy a Dalriada is a maximálison felül teljesített ezen a napon. Furcsa üresjáratnak tűnt ez a péntek este, afféle pihenőnapnak a prog. metal és a power metal éjszakák között, azonban sem Richie, sem a Dalriada nem egy pihenőre való zenekar. Talán nem mondok nagy butaságot azzal, hogy mindkettőjüknek headliner szerepben kellett volna tetszelegniük… legalábbis Richie azért fel tud már mutatni annyit, mint a Dream Theater – ha nem egy babahajszálnyival többet.

A képek a Fezen hivatalos Facebook oldaláról származnak!

Szerző: TShaw