Dream Theater - Mike Portnoy 1:0, MÁV Előre SC Stadion, 2011.08.04., 21.30, 10.000 néző

írta szakáts tibor | 2011.08.09.

Valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy csak kétévente tudok ellátogatni a székesfehérvári Fezen Fesztiválra, ami az utóbbi években rendszeresen új helyszínen volt: a kissé bensőséges, füves, lakótelepi vurstli után a holdbéli tájként elénk táruló ipartelep, majd most, a talán legideálisabbnak tűnő futballpálya. A hely valóban ideális és kényelmes, de a szervezésről a hétvégén nagyon megoszlottak a vélemények...

…Egyik ismerősöm arról panaszkodott, hogy a fesztivál első napjának kezdetén, amikor a Kalapács zenekar már javában játszott, a kapuk még mindig zárva voltak, mondván, nem érkezett meg a karszalag a pénztárakba. Aztán másnap már ezrével próbáltak bejutni a helyszínre az érdeklődők, de a biztonsági őrök szerint a gyalog vasúti híd (ami a halandók számára a fesztivál területére való bejutás egyetlen lehetősége volt) egyszerre csak tíz embert bírt el, ráadásul erre az időpontra tűzte ki az önkormányzat, vagy a MÁV (ki tudja?), a szerkezet darázsmentesítését. Így a helyzet nemhogy változott volna, de lekopírozta az egy nappal azelőtti fiaskót. Reménykedjünk benne, hogy a fesztivál szervezői tanultak ebből és jövőre odafigyelnek arra, hogy a szórakozni vágyóknak ne menjen el az első percben a kedve az egésztől. Merthogy az Ő feladatuk a szórakoztatás, a fizetővendégé pedig, a kulturált szórakozás. Ha ez a kettő találkozik, az az optimális árukapcsolás.

Ezzel szemben hadd mondjam el, én, mint kiváltságos, pont az ellenkezőjével találkoztam a stadion másik oldalán. Szélesen tágra nyitott kapunál, illedelmes és segítőkész biztonsági őrök, valamint kedves hölgyek igazítottak útba. Szerintem ezt mindenhol meg lehetne oldani, mondom még egyszer, csak egy kis odafigyelés kell hozzá.

Megérkezésünk után rögtön a legnagyobb méretű színpad felé vettük az irányt, ahol az Ossian műsora kezdődött éppen. Bevallom, az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Ossian koncertet és törzsolvasóinknak azzal sem árulok el nagy titkot, hogy talán a legnehezebb dolog számomra ennek a zenekarnak az előadásáról írni. Nehéz, mert egyrészt nem túl felhőtlen a kapcsolat a lap és a csapat között (vagy inkább mondhatnám, néhány tagja között). Arról nem beszélve, hogy ebben a szerepben, mi általában a nyúl szerepét töltjük be, akinél már teljesen mindegy, hogy van-e rajta sapka, vagy sem, így az esélytelenek nyugalmával vágok bele annak a pár gondolatnak a megosztásába, ami a látottak és hallottak alapján fogalmazódott meg bennem. Minden bizonnyal a nyári hónapok, a sok utazgatás erősen kivehetett a csapatból, mert egy kimondottan fáradt és enervált Ossiant láttam, akik nemcsak azzal spóroltak energiájukkal, hogy szinte végig egy helyben álltak, de kifejezetten unott arcot is vágtak a bulihoz. Pedig szerintem minden adott volt egy jó koncerthez. Az egész napos eső erre az időpontra elállt, ami mellett hőség sem volt, ráadásul a közönség létszáma és lelkesedése sem hagyott kívánnivalót maga után, így nem egészen értem a fásult előadást. Valószínű, tényleg csak a fáradtságnak tudható be ez a hozzáállás, de akkor csak az bosszant, miért pont akkor, amikor végre láthatom a csapatot.

Mindettől függetlenül az Ossian igen jól összerakott műsorral szórakoztatta közönséget, látványos, a Maidentől megszokott festett hátterekkel, amiket mondjuk nem sikerült olyan profi módon váltogatni, mint ahogy azt a nagyoktól megszoktuk, de dicséretes törekvés. A muzsikusok közül Hornyák Pétert és Erdélyi Krisztiánt emelném ki, akiken legkevésbé látszott a már említett fáradtság, Ők a maguk módján megpróbálták eladni a bulit. A gitárosok tisztességesen reszeltek és Endre előadásában is csak a bennrekedt sikolyok voltak nagyon fájók. Be kell látni, nem mindenki egyforma és az idő nem mindenkire hat egyformán. Ian Gillan (bocsánat a Purple rajongóktól, ha erős a hasonlat) is ráeszmélt, vannak, amiket nem kell erőltetni, így elhagyta azokat repertoárjából. Paksi Endrének a sikolyokat kellene elfelejtenie, mert úgyis minden negatív kritikus erre fogja felkapni a fejét. Az általam megéltektől függetlenül a szép számmal összegyűlt közönség élvezte az Ossian koncertjét, még a távolabb lévő kocsmákban is egyként üvöltötték, hogy Sörivó vagyok

Úgy alakult, hogy az elmúlt években valahogy mindig a Lord játszott az általam kiválasztott főbanda előtt és függetlenül attól, hogy rajongója vagyok a csapatnak vagy sem, nekem annyira egyforma bulikat nyomtak mindig is, hogy úgy döntöttem, idén kihagyom. Tettem ezt már csak azért is, mert időközben megérkeztek az este sztárjai és a Mike Manginivel interjúra készülő kollégákat támogatva egy kis körképre indultunk a színfalak mögé, majd némi ereklyevásárlásra adtuk a fejünket. Illetve csak adtuk volna, ugyanis a Dream Theater hivatalos pultjánál a turnépóló hátuljára az utolsó európai állomásnak Budapest volt feltüntetve. Hát ez igen nagy baki, csak, hogy finoman fogalmazzak. Szó sem volt arról, hogy a DT fővárosunkban lép fel idén, mindig is a székesfehérvári buliról volt szó. Nem is csodálkoztam azon, amikor egy-két lokálpatrióta ismerősünk felháborodásának adott hangot, hiszen bizonyára minden rajongó örülne annak, ha egy Dream Theater pólón szülővárosa szerepelne. Úgy döntöttem, szolidarítok a fehérváriakkal és nem adtam pénzt ezért a felsőruházati termékért. Sokkal inkább a fesztivál standjánál talált Fezenes-Dream-es pólóért, amin mondjuk a zenekar logója volt egy kicsit újraértelmezve, de sebaj, gondoltam, így egy-egy az állás, én viszont a hazaiaknak szurkolok. Az igazi nagy meccs azonban csak ezután kezdődött a stadion füves gyepén.

Újabb vallomással tartozom, méghozzá kettővel egyszerre. Egyrészt be kell valljam, hogy az utóbbi két magyarországi DT bulit kihagytam, méghozzá szándékosan. Urambocsá egyszerűen beleuntam a csapatba. Untam az egyhangú, klisé lemezeiket és számomra egyre kevésbé szórakoztató bulijaikat. Pihenőt tartottam. Aztán jött a nagy dobos-hercehurca és bár érdeklődve figyeltem az eseményeket, mégis azt vettem észre magamon, hidegen hagy, mi is lesz ennek a vége. Kiábrándultságomból adódóan a fehérvári buli sem volt beírva a teendők közé a naptáramba, de annak a kollégának a halaszthatatlan dolga miatt, aki ezen a napon érkezett volna szerkesztőségünkből a fesztiválra, mégis rám került a sor, amit így utólag nemhogy nem bánok, de sokáig hálás is leszek neki.

Pontosan 21.30-kor elkezdődött a koncert, amit a hivatalos közlések szerint 10.000 ember várt a MÁV Előre SC pályán. Ez azt jelenti, hogy az eddigi nem tudom hány Dream Theater koncertek közül ez volt a leglátogatottabb, ugyanis soha ennyien nem nézték meg egyszerre a csapat buliját kis hazánkban. Így kezdésnek igen dicséretes tény és talán ebből ki is lehet következtetni, a Dream Theater csapata jól döntött, amikor tovább folytatták a munkát Mike Portnoy nélkül. Azonban ezt az idő fogja majd igazán beigazolni, hiszen előttük egy új lemez megjelenése és jelen turnéjuk is csak egy rövid bemutatkozó kör volt. Talán az olvasók egy része csalódott lesz (különösen azok, akik nem voltak ott), mert nem fogom hosszasan taglalni koncertélményemet, ugyanis a színpadon látott és hallott produkció olyan magas szintű profizmusról és ki kell mondjam csodáról szólt, ami meghaladja írói képességeimet és szókincsemet egyaránt. Jóindulatú barátaim és kollégáim már a koncert után megjegyezték, ”na, erről mit fogsz írni?” Már akkor tudtam, a kérdés nagyon jó. Jó, mert a koncert előtt tervezgettem, hogy majd a kiemelkedő teljesítmények mellett azért találok olyan hiányosságokat is, amik eddig is a kellemetlen kategóriába tartoztak nálam a Dreammel kapcsolatban.

Terveztem, hogy végre jól lehordom James LaBrie énekest, mert ha valaki, akkor az Ő teljesítménye mindig is zavaróan és idegesítően hatott rám egy koncerten. De láss csodát, nemhogy nem volt rossz a teljesítménye, hanem bátran kijelenthetem, én még ilyen jól énekelni soha nem hallottam. Hogy ennek mi lehet az oka, azt jó lenne megfejteni. Nem hiszem, hogy egy 48 éves ember most kezd fejlődni és hosszú évek óta előadott dalokat végre hamis és bántó hangok nélkül előadni. Egy tény, LaBrie egy teljesen új és ráadásul kábeles mikrofonnal állt ki ezen a turnén, aminek szintén meglehet a magyarázata, mindenesetre vannak a világ vokalistái közül olyanok (lásd Dio), akik soha nem is használtak mást, mint kábeles mikrofont. Lehet, hogy ebben rejlik a titok? Vagy valami másban? Erre térjünk vissza a végén.

A következő, ami azonnal szembe, illetve inkább fülbetűnő volt, hogy végig lemezminőségben szólt a buli. Így is lehet! Magyarországon voltunk, egy vidéki városban és láss csodát! Kedves Sziget Fesztiválosok, remélem valaki hallotta! Tudjátok, a héten buli van! És jön a Motörhead, meg a Judas, csak, hogy két nagy kedvencet említsek! Szeretnénk hallani Őket, sőt jól és hangosan és tisztán hallani Őket. Megy ez, csak akarni kell!!! És akkor a végére a harmadik szembetűnő dolog, ami talán a legtöbb Dream fanatikusnak örömére szolgált, az a felszabadultság, ami a muzsikusokon látszott.

Ha jól számolom, talán hatodik Dream koncertem volt és mindegyik hivatalosan kiadott DVD is itt figyel a polcomon, de én például még soha nem láttam Myungot ennyit mozogni a világot jelentő deszkákon, sőt. Simán vihette volna a pálmát Ian Hill (Judas Priest) mellett a ’ki tud többet egy helyben állni színpadon?’ díjért. Most pedig… Szinte dal nem telt el úgy, hogy ne ment volna oda a Mangini elé egy kis közös muzsikálásra és mosolygásra. Na, ez pedig a másik, amit nem szoktunk meg tőle…

Ugyanez vonatkozott Rudessre is, aki szintén sokat kommunikált a dobossal, de voltak olyan pillanatok, amikor mint egy heavy metal zenekar, a közönségnek hátat fordítva, a dobemelvényre helyezték a lábukat és együtt bólogattak végig néhány taktust.

Jól nézett ki így együtt ez a csapat. No, és akkor térjünk rá a kényes kérdésre. Mike Mangini. Igen, így hívják az új Dream Theater dobost, aki véleményem szerint nagyon jó választás. Hogy a legjobb-e, azt nem tudom, hiszen a válogatások során közzétett kis videókból nagyon sok minden nem derül ki a többi jelöltről és egy zenekarnál nem csak az számít, vajon mennyire képzett a muzsikus, hanem az is, hogyan tudnak együtt zenélni. Én ezen a koncerten azt láttam, hogy tökéletesen. Mangini alkalmazkodik a helyzethez, mégis ad bele újat, egy más ízt és néha stílust is, ami megint csak sokat jelent nálam, mert bár nagyon tisztelem és szeretem Portnoyt, de ahogy a csapat utóbbi lemezeibe, úgy az Ő játékába is belefásultam.

Jó, Mangini szólója nem volt világot rengető, de ahogy látom és hallom, még nincs is kiforrva, mert például már Fehérváron is sokkal jobb volt, mint mondjuk Moszkvában. De urambocsá, ki az, aki egy új munkahelyen azonnal tökéletesen teljesít, ráadásul ennyi idő után? Véleményem szerint egy a lényeg - és ez kell legyen a legfontosabb minden Dream Theater rajongó számára is -, a zenekar egy hatalmas törés után, azonnal lábra tudott állni és megtalálta a lehető legjobb megoldást, sőt ebben a helyzetben egyértelműen olyan jól érzik magukat, amit hosszú évek óta nem lehetett látni ezen a csapaton. Talán ez lehet LaBrie nagy titka is.(?)

Több mint két óra játék után hagyták el a játékteret és a helyszín egykori nagyszerű sporteseményeinek szellemétől és az ott sikereket elérő kiváló emberek teljesítményétől kísérve, a koncert után csak egy mondat jutott eszembe; Dream Theater – Mike Portnoy 1:0.

Under a Glass Moon
These Walls
Forsaken
Endless Sacrifice
Dobszóló
The Ytse Jam
Peruvian Skies
The Great Debate
On the Backs of Angels
Caught In A Web
Through My Words
Fatal Tragedy
The Count of Tuscany
Ráadás:
Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper

Szakáts Tibor

Fotók: Nagybandi, Pearl69, http://www.facebook.com/FEZENFesztival

Köszönet a Livesoundnak és a Fezen Fesztiválnak!