Lóerők helyett hangerő - A Sonisphere istálló nyerte az Imola-i futamot: Sonisphere Fesztivál, Imola-Autodromo, 2011.06.25.

írta Hard Rock Magazin | 2011.08.08.

Imola, a város, aminek a neve hallatán a Forma-1 szerelmeseinek és elsősorban a Ferrari hí­vőknek ver hevesebben a szí­ve. Hangzavar ezen a hétvégén is volt a városban, de nem lőerők dübörögtek, hanem hangerők kavarták fel a csendes kisváros életét. Az egész Európát átszelő Sonisphere Festival egyik állomása volt a régebbi Forma-1-es pálya aszfaltja. De mí­g oda eljutottunk, átéltünk pár érdekes, kellemes és érthetetlen dolgot...

Ismerőseink előre felkészí­tettek minket, hogy az olasz fesztiválokon szinte mindent aranyárban mérnek, természetesen a sört is. Így a Liszt Ferihegyig tartó vonatozás alatt és a repülőre szállás előtt, társaságunk szomjasabb része pénzspórolás céljából már itthon megitta a fesztiválra tervezett sörmennyiség egy részét... A repülőre jókedvűen felszálló társaság fennmaradhatott a fedélzeten, bár a szinkronúszás egyik jeles képviselője az első vakuvillanás hatására, kilátásba helyezett egy gyilkolást... Talján földre érésünk után nem sokkal - egy félreértésből adódóan - hamar a helyi taxis maffia célpontjává váltunk, de sikerült találnunk valakit, aki az éj leple alatt "belopott" minket Imolába, szálláshelyünkre. Az elegáns hotel előtt már rocker arcokra lettünk figyelmesek, akik nem azok a tipikus koncertre járó fazonok voltak.

A recepción elvihető formában ki volt téve a hétvége percre pontos programja, illetve feltűnt a recepció pultján egy Rob Zombie feliratú papí­r. Gyors szobafoglalás után lementünk az étterembe vacsorázni, és az éjfél közeli időponthoz képest a személyzet nagyon készséges volt. A helyi kajákat gyorsan elkészí­tették, és a pizza, spagetti, halsaláta elfogyasztása után a pincértől megtudtuk, hogy közvetlenül előttünk Rob Zombie-ék vacsoráztak az asztalunknál, illetve a szoba közepére felállí­tott hatalmas "asztalvonat" pedig a Slipknot zenekar felségterülete volt korábban, de ez titok, mint mondta pincérünk. Eddig az volt... Ezek után reménykedve tértünk nyugovóra.

A hoteltől alig fél óra sétára volt az Imolai pályára vezető hí­d, amin keresztül eljuthattunk az í­géret földjére. A kapunyitás előtt másfél órával már több ezer ember tolongott és várta a beengedést, néha zenekarneveket skandálva, néha énekelve. Az olaszos mentalitás hamar előjött, í­gy többszöri kérdésünkre sem tudtak válaszolni arra, mikor lehet átvenni az akkreditációnkat. A helyi sajtó munkatársai valószí­nűleg már rutinosak és megszokták a késlekedést, engem viszont nagyon bosszantott, hogy a passokat kiadó hölgy csak a második zenekar bulija alatt érkezett meg. Így kí­vülről hallottuk Dickinson fiának koncertjét, de nem sok maradt meg a buliból bennünk. A sikeres akkreditáció következtében megmaradt két jegyünket nem nagyon akarták megvenni a rockerek, és a tucatnyi nem túl szimpatikus jegyüzér szúrós szeme hatására jobbnak láttuk - a taxis maffia után az olasz jegyüzér maffiát nem magunkra haragí­tva - azokat nekik elpasszolni. Addigra a hí­d teljesen kiürült, í­gy gondoltuk, pár másodperc alatt bejutunk, de 3 ellenőrző ponton is megvizsgáltak minket, amik közt volt egy teljes rendőri motozás is.

Sietve elcsí­ptük az Escape The Fate zenekar kezdését, bár a Las Vegas-i bandáról semmit sem tudtunk. A vágott szemű banda hardcoreban utazik, ami nem éppen a kedvenc műfajunk. A zene ennek ellenére nem volt annyira vészes, elsősorban Bryan Money gitáros produkált kellemes pillanatokat. Craig Mabbitt énekes számomra akkor volt tetszetős, amikor nem a kiabálós énjét villantotta meg, hanem megpróbált tisztán énekelni.

Ettől függetlenül a showt Robert Ortiz dobos vitte, aki rendőr-napszemüvegben tolta végig a bulit és igen látványosat alakí­tott a dobszerkója mögött, gyakran állva püfölte a bőröket. Mivel úgy terveztük, hogy a nap nagy részét a szí­npad előtt töltjük, í­gy a lelkes amcsik műsora alatt térképeztük fel a fesztivál helyszí­nét. Jobban megnézve a területet, a hajdani F1-es pálya padockjának területén volt a fesztivál, a boxutca területén, beleértve a garázsokat is, amiket árusok és pihenők foglaltak el. A rekkenő hőségben az árnyékos garázsok szinte fullosra megteltek, alig lehetett átvergődni a sok fekvő rocker közt.

Az amcsik után következő Bring Me The Horizon fiatal legénysége számomra nagy meglepetés volt. Zeneileg tőlem távol álló deathcore zenéjük nem is tetszett, de annyira szuggesztí­v és intenzí­v bulit nyomtak, hogy néha csak kamilláztam. Iszonyatos energia robbant le a szí­npadról, elsősorban az agyontetovált Oliver Sykes énekesnek köszönhetően. De a többiek sem akartak lemaradni a vezér mögött, folyamatos pörgések és ugrálások közt játszottak. Az énekesnek nem kellett két szám se, és máris az első sor előtti kordonon volt, nagy örömöt szerezve a rajongóknak és nagy munkát a technikusának.

Utóbbi két kézzel szorí­totta emberét, majd mikor az bemászott a közönség közé mikrofonnal a kézben, a biztonság érdekében utána bodysurf-ölt. Pár öklöst eleresztett a rajongóknak, de az énekest épségben visszaszerezte, majd lóhalálában vitte a mikrofon zsinórját az énekes után, aki pár másodperc múlva már a kordon egy távoli pontján tűnt fel, együtt énekelve az egyik rajongóval. Nem unatkoztunk, az biztos, és még korántsem volt vége a műsornak.

A harmadik számnál az addigra strandpapucsát cipőre cserélő Jona Weinhofen gitáros állt fel a világot jelentő kordonra. Gondoltam, a koncert vége felé az egész banda ott fog játszani. A gitárost is vagy két ember próbálta fent tartani, miközben Ő pólót dedikált és játszott. Azt észre sem vette a buli hevében, hogy a szám közepénél lemerült, gitárjának rádiós jeladójában lévő elemeket a technikusa a szí­npadról leugorva pár pillanat alatt kicserélte új ceruzaelemekre. Közelről igen érdekes látvány volt, amint a technikus lélekszakadva rontott a jeladóra, és szinte kitépte az elemeket a helyükről, majd a másodperc tört része alatt már újra szólt a hathúros.

Közben a zenekar sem unatkozott, és igen intenzí­v mozgás közepette tolták az új lemez dalait, majd szemezgettek az előző albumról is. A frontember későbbre is tartogatott technikusának egy kis melót, mikrofonját éppen ott dobta el, ahol éppen kedve tartotta, majd szegény angol srác rohangált összeszedni a zsinór végén csüngő mikrofont. Közben énekesünk eredménnyel vezényelte le a közönség körében a circle pit és a wall of death nevű össznépi játékokat. Nem lett kedvencem az angol ötös fogat, de remélem, sokra viszik még, mert eszméletlen energia van bennük és a programjuk igen látványos, főleg a közönség bevonásának köszönhetően.

Setlist: Alligator Blood / Diamonds Aren't Forever / Fuck / Blessed With a Curse / It Never Ends / Chelsea Smile

A hétvége egyik csalódása következett számomra. A finn Apocalyptica zenéjét nagyon is kedvelem, bár a legutóbbi lemezük nagyon nem tetszett. Viszont a most látott produkció számomra a hanyatlás kezdetét jelentette. Eleve hiányzott a negyedik "vak" csellista, ráadásul a megszokott székek sem voltak a szí­npadon. A setlist nagy hibája pedig az énekesekkel előadott számok voltak.

Személy szerint a zenekart kuriózum jellege miatt kedvelem, a dobost még elnézem, sőt, koncerten igen sokat dob a minőségen. De az, hogy szinte a buli felét énekessel nyomják végig, számomra nem túl szí­vderí­tő. Pedig Metallicával kezdtek, jelesül a Master of Puppets-cel, de a buli hátralévő része nem hatott meg. A bulin elhangzott még Metallica szám (Nothing Else Matters), amit szokásukhoz hí­ven széken ülve nyomtak. Amúgy vizuálisan nagy változást hozott a három hangszeres vándorlása és fejlóbálása, de olyan érzésem volt, hogy a látvánnyal szúrják ki a szemünket.

Mikko Siren dobos mind látványban, mind hangzásban hozzáad a bulihoz, de az átlátszó dobszerkót igen intenzí­ven és nagy-látványos mozdulatokkal püfölő finn srác is elvonja a figyelmet a zenéről. Az viszont briliáns húzás volt, hogy a záró Hall of the Mountain Kingbe beleszőtték az olasz himnuszt, amit a majd 30 ezer ember egy emberként, teli torokból énekelt. Remélem, visszatérnek a négy muskétás felállásra és legközelebb kevesebb énekessel előadott számot nyomnak - akkor kapnak még egy esélyt.

A Mastodon zenekart eddig sem nagyon ismertem, és azt hiszem, ezek után sem fogok rohanni, ha meglátom egy plakáton a nevüket. Nem nyomtak rossz bulit, de ez a progos súlyos zene nem hatott meg. Pedig a nem tinédzser korú zenészek mindent megtettek a siker érdekében, és a közönség láthatóan jól vette a próbálkozást. Brent Hinds gitáros a folyamatos vokálozás mellett besétálta a szí­npad jelentős részét és szinte folyamatosan cí­mlapra kí­vánkozó pózban tartotta gitárját.

A másik gityós, Bill Kelliher ezzel szemben igen visszafogott volt. Szinte nem is hagyta el vokálozásra szánt terét a mikrofon előtt. De a show-t a basszeros frontember, Troy Sanders prezentálta, aki folyamatos grimaszolással tette felejthetetlenné a műsort. Pár szám után úgy döntöttünk, hogy mivel az est hátralévő részét a szí­npadhoz közel terveztük eltölteni, elmegyünk és teletömjünk bendőnket a hosszú estére való tekintettel. A hagyományos fesztivál kajákon kí­vül olasz specialitások is kaphatóak voltak a standokon, és tényleg drágább volt minden, mint ahogy azt emlí­tették is nekünk. Tele gyomorral és jó sok folyadékkal (nem alkoholossal!) feltankolva vártuk az amerikai élőhalottakat.

Sosem volt még szerencsénk Rob Zombiehoz és csapatához, de remélem, hamarosan újra találkozunk. Mert bizony ez a buli nagyon állat volt! Már előzetesen is úgy éreztem, hogy igen jól fogjuk magunkat érezni, mert a kezdés előtt a szí­npad oldalában készülődő zenekar igen látványos hacukában jelent meg. Ráadásul olyan apróságokra is figyeltek, hogy pl. a technikusok szája elé is koponyát mintázó kendő volt kötve, mint egy rendes western hősnél.

A látványos molinók elé igen impozáns mikrofonállványokat hordtak be, amik stí­lusukban tökéletesen illeszkedtek a Zombikhoz. A What Lurks on Channel X? kezdése alatt nagyon feltűnő szerelésben vonult be a zenekar - az elviselhetetlen hőség ellenére úgy be voltak öltözve a srácok, mintha egy téli Open Air bulira készültek volna. Ráadásként pedig az énekes főnök kezére egy hatalmas szerkezetet illesztettek. Első blikkre nem tűnt fel, hogy mi lehet, úgy lengette, de jobban megnézve egy csontváz kezére hasonlí­tó szerkezet volt úgy ráapplikálva Rob kezére, hogy a végén lévő ujjak a rendes kéz mozgását is átvették.

Az általam csak "mini Nikki Sixx-nek" becézett Piggi D. basszeroson egy tollboákból összerakott fejfedő és tollakkal és szőrmékkel feldobott nagy télikabát volt. John 5 gitáros sem adta sokkal alább, villámhárí­tóval tunningolt fém fejfedőben és bőrdarabokból össze patchwork-özött lódenkabátban nyomult. És nem maradhat ki a főnök sem, aki csinos fémsisakban, hosszí­tott csontkézzel, agyonszaggatott gatyában és földig érő bőrkabátban hirdette az igét. Mindezt majd 40 fokban tették, de már a legelejétől iszonyatos nagyot zúztak.

Indusztriális alapú muzsikájuk nem túl bonyolult, a zenészek sem a hangszeresek topkategóriái, de amit toltak, azt látványosan és teljes átéléssel tették. Rob korát meghazudtolva rohangált fel-alá a szí­npadon, és mindhárman fel-le ugráltak a mikrofonállványok alá tett emelvényekről. Indusztriális alapokon nyugvó zenéjükre hamar vevő lett a közönség, és szinte egy emberként kiáltották a Superbeast kiállásait.

Természetesen a saját számok mellől nem hiányozhattak az énekes anyabandájának, a White Zombienak a dalai sem, amik a ráadás előtti részben kerültek terí­tékre. Addigra már a banda tagjai megszabadultak meleg gönceiktől, de csak átmenetileg, mert a ráadás blokkra úgy tértek vissza, hogy mindenkin földig érő piros kabát volt, miközben egy majd 20 éves White Zombie számot kaptak elő. Zárásként pedig mi mást kaphattunk volna, mint a szólókarrier legismertebb számát, a Dragulat, amit a közönség szinte impozáns hangerővel ordí­tott.

Itt már teljes káosz uralkodott a szí­npadon, Rob folyamatosan pörgött, ugrált és fel-alá száguldozott, mí­g a két hangszeres folyamatos mozgásban tolta a sikerszám hangszeres részét. Ne feledkezzünk meg az új dobosról, Ginger Fish-ről sem, aki megbí­zhatóan követte a társak tempóját és igen látványos játékkal (mivel mással) emelte a koncert minőségét. Én személy szerint nagyon jól éreztem magam és bí­zom benne, hogy hamarosan újra sikerül elcsí­pnem valahol a bandát.

Setlist: What Lurks on Channel X? / Superbeast / Scum of the Earth / Living Dead Girl / More Human Than Human / Super-Charger Heaven / Sick Bubble-Gum / Dobszóló / Never Gonna Stop (The Red, Red Kroovy) /// Thunder Kiss '65 / Dragula

Az utánuk következő Papa Roach nem domborí­tott ekkorát, de ők is igen odapakolták magukat. Már a 2004-es albumukról, kezdésként eltolt Getting Away With Murder szám alatt is patakokban folyt a ví­z az énekes Jacoby Shaddix-ről. Igaz, az évek múlása rajta is nyomott hagyott, de hangja mit sem változott az elmúlt években.

Nem mondanám magam nagy Papa Roach fannak, de a klipes nótákat újra hallva beugrottak a régi lemezes verziók énekhangjai. A másik eredeti tag, a gitáros Jerry Horton is látványos játékkal hozta a kötelezőt, miközben volt ideje folyamatosan pózolni és villázni a rajongóknak. Szemben az előző amcsi bandával, itt nem szántották fel a szí­npadot, a zenészek a statikus muzsikálást részesí­tették előnyben. A látványt az énekes enyhén robotos rángásai szolgáltatták, aki az emelvényről viszont csak ritkán kászálódott le.

Sokáig kellett várni a Last Resortra, mivel a megaslágert a végére tartogatták, mint ezen a napon más bandák is, de meg is lett az eredménye, mert a közönség teli torokból énekelte a slágert, és szinte mindenki pozití­v érzésekkel távozott a szí­npad elől.

Setlist: Getting Away With Murder / ...To Be Loved / Burn / Between Angels and Insects / Forever / Hollywood Whore / Kick in the Teeth / Scars / Lifeline / Dead Cell / Last Resort

Mi persze nem mozdultunk, mert egy másik őskövületre vártunk, nevezetesen Lemmy-re és dí­szes kompániájára. A szí­npadképet az utolsó lemez borí­tója adta, de furcsa látvány volt a Lemmy-től pár lépésre leállí­tott és a főnök felé fordí­tott két, ember magasságú hangfal.

Bevonulásuk után vártam a szokásos felkonfot, de Lemmy-nek nem is kellett mondania, mert az olasz közönség már akkor kiabálta az ismert sorokat ("We are Motörhead, we playin' Rock and Roll!"), amikor Lemmy a mikrofonhoz állt, majd ezen jót mosolyogva erőt vett magán, és vigyorogva mondta az emlí­tett szavakat. A tavaly megjelent lemezt nem nagyon erőltették, mivel ha emlékeim nem csalnak, összesen egy szám hangzott el a friss albumról. Emellett a jól megszokott minőségben szólaltak meg a többi lemez klasszikusai.

A show-t jelen esetben is Mikkey Dee szolgáltatta, bár a méretes dobcájg mögül szinte ki sem látszott. Az In The Name Of Tragedy alatt egy CO oszlopokkal megtámogatott dobszólót is prezentált az olaszoknak, mí­g Phil és Lemmy kivonult az árnyékos részbe. Számomra most Phil tűnt kevésbé mozgékonynak, alig csámborgott el mikrofonja vonzáskörzetéből. A bandához eddig kizárólag csak sötétben volt szerencsém, most viszont örültem, hogy világosban láthatom az ikonokat, mivel ami eddig sosem tűnt fel, az Lemmy fából faragott, csodálatos hangszere. Igazán mí­ves példány!

A végére aztán elszabadult a pokol, mert olyan hármassal zárták a koncertet, amit minden valamit is magára adó rocker ismer. Egy Killed by Death - Ace Of Spades - Overkill hármas tényleg ütős triumvirátus. A Motörhead most sem tudott hibázni, bennük mindig meg lehet bí­zni, akinek pedig benne van a boogie a lábában, az élményekkel telve búcsúzott a Mocifejektől.

Setlist: Iron Fist / Stay Clean / Get Back In Line / Metropolis / Over The Top / One Night Stand / The Chase Is Better Than The Catch / In the Name of Tragedy / Going to Brazil / Killed by Death / Aces of Spades / Overkill

Ezek őrültek! Káosz a köbön! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe a hétvége általam legjobban várt bulijával kapcsolatban. A Slipknotot eddig egyszer volt alkalmam látni, még itt Pesten, a Sportsziget rendezvényen a Népstadion tövében. Akkor az ingyenes bulira eljött vagy 30 ezer ember. Erre már Imolában is összegyűltek ennyien, csak itt fizettek is érte.

Otthon nem pörögnek a lejátszómban a banda lemezei, de koncertjeik igen látványosak és mindig eseményszámba mennek. Most sem kellett csalódnom a nagy létszámú küldöttség produkciójában, sőt, számomra a hétvége buliját adták. Igaz, Sziporka barátom megmondta, nekem elég, ha felvisznek a szí­npadra 3 gyertyát és máris megvesznek, illetve a gyönyörűségtől magam alá vizelek.  Na, itt azért többet vittek fel a stage-re és zenélni is tudnak a srácok, nem véletlenül tartják a dobos Joey Jordisont az egyik legjobbnak a szakmában.

Már a bevonulás előtt hatalmas tapsvihart kapott egy szerelés a szí­npadon. Mint sokan tudják, tavaly tavasszal meghalt az együttes basszgitárosa, Paul Gray, de a zenekar nem akart megválni társuk emlékétől. Így minden koncerten kiállí­tják Paul régi maszkját és kezeslábasát a dobszerkó mellé és a basszus részeket a szí­nfalak mögött Donnie Steele játssza. Hogy miként oldják meg, az számomra nagy talány, mert egy ennyi embert felvonultató zenekarban szinte látatlanban hozni az alapokat nem kis teljesí­tmény, le a kalappal előtte!

Az intro alatt már a bevonulás is emlékezetesre sikeredett, a Bohóc nyakában ült Joey, és úgy jöttek be a szí­npadra, majd Sid Wilson nemes egyszerűséggel a szí­npadról a közönség közé vetődött. Majd mindenki lepacsizott mindenkivel - még a technikusokkal is - jó bulit kí­vánva, és belecsaptak a lecsóba. A fejem majd lerepült a helyéről, úgy dörrent meg a cucc, és az első pillanattól iszonyatos intenzí­v bulit rittyentettek. Nem is tudtam, merre kapkodjam a fejemet, annyi minden történt pár pillanat alatt a szí­npadon. Persze ennyi ember folyamatos mozgása eleve megtölti a teret élettel, de ebben a zenekarban az átlagosnál több az elmebeteg.  A piroval sem fukarkodtak, már a kezdő (sic) számnál is lángcsóvák csaptak a levegőbe, és ez a látvány az egész buli alatt kitartott, sőt a záró számnál a szí­npad tetején petárdák is robbantak.

De térjünk vissza az elejéhez. A két perkás, Shawn "Clown" Crahan és Chris Fehn a méretes hordókból és dobokból összeállí­tott szerkezetén ugrált, maximális intenzitással rángatták vagy püfölték azt. Ha a zene úgy hozta, mikrofont ragadtak, és Corey Taylor énekest segí­tve vokáloztak. A technikusaikat nem irigyeltem a koncert alatt, mert ott és akkor hagyták el dobverőiket, illetve mikrofonjaikat, ahol és éppen úgy gondolták. Vagy ha nem hagyták el, akkor különböző figurában hají­tották ki a szí­npad szélére: volt olyan, amikor a Bohóc majdnem a szí­npad tetejéig feldobva hají­totta ki a mikrofont.

A két gitáros folyamatosan váltogatva helyüket "csak" gitározott, ők kimaradtak a nagy őrültségekből. Corey hangja egyébként nagyon jó formában van, bár nekem a Slipknot zenéje akkor tetszik igazán, amikor Corey megcsillantja énekesi tudományát. Ezért is élveztem, hogy harmadikként nyomták nagy kedvencemet, a Wait and Bleedet, í­gy ezt a számot még testközelből, a fotósárokból láthattam, végig bólogatva az egész számot.

A soron következő The Blister Exists alatt a két perkásra egy-egy hordozható dobot aggattak és azzal masí­roztak a szí­npadon, majd egy óvatlan pillanatban a Bohóc úgy gondolta, hogy neki ennyi elég volt, ledobta magáról a dobot, és elindult vissza a helyére. Ekkor a technikusa a hangfalak mögött átrohant a szí­npad túloldalára, felvette a dobot, és loholt vissza a helyére. Mire a Bohóc visszasétált hordóihoz, addigra már ott várta a dob, amit azon nyomban a nyakába akasztottak, és már folytatódhatott is a show. Profizmus!

Amúgy szinte az összes slágert elnyomták, í­gy én igen élveztem a bulit, mivel nem vagyok fan, de a hí­resebb nótákat persze ismerem. A Heretic Anthem alatt a nagy lángcsóvák közepette egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a közönség közt feltűnt egy bohócfej és éppen felénk közelí­t. Persze a Bohóc volt, aki a technikusa és pár biztonsági kí­séretében kisétált a közönség közé, majd egy kis botorkálás után a fotósok részére elkerí­tett folyosó felé vette az irányt. De mielőtt átlépett volna közénk, tőlem pár lépésre egy, a földön pihenő hölgyet látszatra "megcsinált", majd mint aki jól végezte dolgát, átmászott a kordonon, és az éppen ott parkoló gurulós hordágyra dobta magát, mutatva, hogy vihetik a szí­npad felé.

Corey Taylor a Duality cí­mű számot az elhunyt Paul Gray-nek ajánlotta és a szám alatt a Bohóc a lángcsóvához nagyon közel, azzal szemben kiabált a refrénbe. Annyira lekötött a látvány, a szí­npadon történő események, hogy csak utólag a Youtube-ra feltett videókból derült ki számomra, hogy a szám kezdetekor Sid Wilson lesétált a szí­npadról és a közönség mellett lévő kőépületre mászott fel, majd kis habozás és tervezgetés után a közönség közé ugrott. Szerencséjére az ott lévők ezt látták, í­gy elkapták és a tömegen keresztül visszament a szí­npadra.

A Spit It Out elején sajnos mi nem kaptunk olyan látványosságot, mint több helyszí­nen, amikor Joey dobszerkója megemelkedett és az élére állí­tották majd folyamatos forgatás közben dobolt, "felülről" látva, mit is művel a koncert alatt. A koncert zárásaként petárdákkal teletűzdelt lángcsóvás búcsúzást kaptunk, majd a levonulás közben outroként hallható 'Til We Die alatt mindenki odasétált Paul Gray szereléséhez és habitusától függő módon elbúcsúzott a társtól. Megható volt, a koncert eleji pacsizások és a társuktól való búcsúzás nagyon szimpatikus társasággá tette őket a szememben. Annak nagyon örülök, hogy láthattam ezt az eszement show-t, azt viszont nagyon sajnálnám, ha ez lenne a búcsúturnéjuk, mint azt többen több helyen pedzegették.

Setlist: (sic) / Eyeless / Wait and Bleed / The Blister Exists / Before I Forget / Disasterpiece / Psychosocial / The Heretic Anthem / Duality / Spit It Out / People = Shit / Surfacing

Egy bohóc maradt a szí­npadon az elkövetkezendő majd 2 órára, de a maszkot már levette és dobverők helyett gitárt ragadott a kezébe. Nagy izgalommal vártuk az Iron Maiden koncertjét, mert a fesztivált megelőző napokban az ismerősök olyan infókat küldtek, hogy az elmúlt 10-15 év legjobban megszólaló Maiden koncertjeit látták. Ráadásul mind látványban, mind szí­npadi teljesí­tményben is nagyon oda tették magukat. És ez igaz is volt, az már csak az én személyes problémám, hogy az utóbbi lemezeiket annyira nem tudtam magamévá tenni. Sőt, bevallom, nekem nem is jöttek be, egy-két számtól eltekintve. Mivel ezt a turnét már láttuk a Szigeten - igaz, akkor még nem jelent meg a 'The Final Frontier' lemez, de - nagyjából sejtettük, hogy mi vár ránk. De arra nem gondoltam, hogy korukat meghazudtoló módon felszántják a szí­npadot. Sőt, a koncert kezdete előtt még egy érdekes epizódnak is tanúja lehettem.

A management ugyanis bekérte az összes fotós adatait, kinek dolgoznak, hol fognak megjelenni a készí­tett képek, majd a turnémenedzser hölgy (!) döntött, kit enged be az árokba és kit nem, mivel a Maiden koncertekre csak limitált mennyiségű fotós passt bocsátanak ki. Mivel egy szem külföldi voltam, í­gy azon szerencsések közé kerültem, akik ott lehettek, de olyat még sosem láttam, amit itt, miszerint a rostán kieső egyik fotós leányzó a turnémenedzser szeme láttára zokogásban tört ki, hogy Ő kimaradt a szórásból.

A Doctor Doctor intro utáni sci-fi-s videó alatt az új lemezes Satellite 15 volt hallható, majd azonnal újlemezes duplát kaptunk a Final Frontier és az El Dorado képében. Janick Gers tényleg amolyan másod frontemberi szerepre küzdötte fel magát, folyamatosan pörög, pózol és bohóckodik, nem lehet nem rá figyelni. Persze í­zes játékából ezek a látványos sallangok mit sem vonnak le, viszont a szí­npad jobb szélét megtölti élettel. A túloldalon tanyázó páros amúgy sem a bolondozásról és őrült rohangálásról ismert, és e két oldal között tart kapcsolatot a Főnök, Steve Harris.

Rajta aztán tényleg nem fog az idő, olyan intenzitással és gyorsasággal járnak az ujjai a húrokon, hogy a fiatalabb zenészek is megirigyelhetnék. Bruce hangja is top formában volt, vele kapcsolatban csak egy apróság nem tetszett: a hónapok óta rajta rohadó, itt-ott már lyukas fekete pólót és a "Kiskés" kötött sapkát ugyan valaki vegye már el tőle.  Amúgy mozgása és élettel teli előadásmódja mit sem változott az évtizedek alatt. Közelről látva a bandát, nem mondanám, hogy bőven nagypapa korú zenészek produkálnak felejthetetlen estéket nap mint nap.

A harmadik számként terí­tékre kerülő 2 Minutes To Midnight alatt jobban szemügyre vettem a pazar fénytechnikát, és alulról nézve olyan érzésem támadt, mintha a 'Live After Death' koncertvideót látnám. A Szigeten látott koncerthez képest nagymértékben módosult a buli első felének számlistája, mivel az új lemezt előtérbe helyezve 5 számot is elnyomtak a 'Final Frontier'-ről. Közéjük a Trooperen kí­vül olyan számok ékelődtek be, amiket a Dickinson visszatérése utáni lemezeken hallhattunk. A Trooperre Bruce megszabadult kötött sapkájától, mégiscsak hülyén néz ki egy angol katonai uniformis egy trendi sapkával. De az nagyon szimpatikus volt, hogy a szám vége felé, amikor Dickinson az emelvény tetejéről hajigálja le a zászlókat, a másodiknál picit rövidebbre dobta a zászlót és egy integetéssel bocsánatot kért a stáb elkapó tagjaitól.

A koncert második fele már igazán nekem való volt, olyan klasszikusokkal, mint a The Evil That Men Do - Fear Of The Dark - Iron Maiden hármas, amiből a futurisztikus háznyi Eddie az Evil alatt viaskodott egyet Janick-kal, majd gitárt ragadott a kezébe és beszállt harmadiknak a Smith-Murray pároshoz. Az együttes névadó száma alatt megjelent egy sokkal nagyobb méretű Eddie is Nicko feje felett, méretes kezeit a szí­npad két oldalán pihentetve. Délután egy hatalmas kamionból kipakolva ezek a kezek még egy-egy nagy méretű szemetes zsákban pihentek és úgy vonszolták ki őket csomagtérből.

Így vonult pihenőre a banda, majd kisvártatva a Number Of The Beast felvezető szövege alatti sötétben visszatértek, hogy belekezdjenek a ráadásblokkba. Három kihagyhatatlan számmal zárták a koncertet, amit a majd 35 ezres tömeg hatalmas üdrivalgással fogadott. Nem tévedtek cimboráink, tényleg nagyon jó formában van a csapat, és a szí­npadi látvánnyal és fényorgiával együtt olyan erős produkciót képviselnek, ami miatt méltón foglalják el az egyik vezető pozí­ciót a mai metal palettán. PP barátom mesélte, hogy ezt a kört letudva a következő turné, ha minden igaz, a korábbi "4 lemezes turné" következő része lesz. Bevallom, azt a turnét jobban várom már csak a kevesebb új keletű nóta miatt is.

Setlist: Satellite 15... / The Final Frontier / El Dorado / 2 Minutes to Midnight / The Talisman / Coming Home / Dance of Death / The Trooper / The Wicker Man / Blood Brothers / When the Wild Wind Blows / The Evil That Men Do / Fear of the Dark / Iron Maiden /// The Number of the Beast / Hallowed Be Thy Name / Running Free / Always Look on the Bright Side of Life

Az Imolai pályához vezető utat, ahol napközben még autók furikáztak, az első nap zárása után ellepték az illegális pólóárusok - rendőri felügyelettel. Hatalmas guruló állványokra voltak felcsí­ptetve a zenekari és fesztivál pólók, utóbbiból láttunk vagy 10-15 félét, természetesen csak a zenekari logók utaltak a valódiságra, viszont sokkal kevesebbe kerültek. Mindenesetre elég bizarr látványt nyújtott az Európai Unió területén a hivatalos szervek által felügyelt, nagy mennyiségű hamis áru.

Éjfél körül jártunk már, amikor visszasétáltunk szállodánkba, ahol másnap reggel egy kellemes meglepetés és hatalmas élmény fogadott minket...

Folyt. köv. Szöveg és fotó: Savafan Köszönet a Live Nationnek a lehetőségért!