A Led Zeppelin-kapcsolat és a "korszakalkotás" - The Who életmű VIII.

írta TShaw | 2011.08.07.

A Who és a Led Zeppelin közötti hasonlóságok valószínűleg már feltűntek a témában jártas olvasóknak. A két zenekar között egyfajta rokoni kapcsolat húzódik meg, mintha bátyus és öcsike járna kéz a kézben, pedig stílusukat tekintve ez az összetartozás elsőre nem tűnik igazán nyilvánvalónak. Ennek ellenére is több tényező és kronológiai esemény van, ami összeköti a két zenekart, sőt, emiatt a kötelék miatt sokszor hatást is gyakoroltak egymásra, arról nem is beszélve, hogy annakidején kevesen múlott a két csapat közötti fúzió…

A történet felgöngyölítését a kezdeti időkben, a hatvanas évek első felében érdemes kezdeni, amikor a fiatal Jimmy Page még session muzsikusként kereste a kenyerét. Ekkor vetődött el a Kinks háza tájára, ahol feljátszott néhány taktust a You Really Got Me című dalra és a zenekar első lemezére (de ne higgyük, hogy ő alkotta meg a legendás riffet!), majd hasonló célzattal a Who környékén is megjelent. Akkor az I Can’t Explain című kislemez sláger készítésénél segített be a fiatal mod csapatnak, és bár az ízlésük és a stílusuk nem igazán egyezett, hozzáállásuk mégiscsak barátságot kovácsolt közte és a csapat között.

Amikor az évek múltával Page megörökölte a Yardbirds maradványait, számos lehetőség felmerült az esetleges folytatást tekintve. John Entwistle véleményét is kikérte a dologgal kapcsolatban, sőt, nem kizárt, hogy felmerült Entwistle meghívása az új formációba. Később olyan legendák is szárnyra kaptak, hogy a Who ritmusszekciója alkotta volna a későbbi Led Zeppelin alapjait, azonban az ekkor már három lemezt is megjelentető banda nem szakadt szét, így Page inkább egy Robert Plant nevű blues énekest, és az általa javasolt John Bonhamet hívta meg új zenekarába. Jegyezzük meg, hogy a Led Zeppelin név is magától Keith Moontól származik, aki szerint egy olyan zenekar, ahol Page mellett egy másik szólógitáros is játszik, ólomléghajóként zuhanna le a földre.

A szervezkedés közben Page tudatosan próbált felépíteni egy olyan bandát, amiben gitáros mivolta ellenére ő játszhatja a főszerepet. A követendő minta a korszak egyetlen olyan zenekara volt, amelyben szerepelt énekes, de mégis a gitáros vitte a hátán a műsort – ez pedig a Who volt. A Led Zeppelin prototípusa tehát a londoni mod banda lett.

A gitáros elsősorban gitáros, de egyedül szólista és ritmusember, olykor egyértelműen rá terelődik a közönség figyelme. Az énekes szolgaian adja elő a zenei alapokhoz illő daltémákat, és tudja, mikor kell elővennie a csörgődobot és kiállnia a színpad szélére. A dobos legyen minél őrültebb, a basszusgitáros húzódjon kicsit a háttérbe, de a játéka megismételhetetlen és egyedi legyen. Ezek a tulajdonságok mindkét zenekarra illenek.

Az egyetlen eltérés a vokális munkában leledzik, a Led Zeppelinben ugyanis nem volt divat közös vokálokat előadni, sem lemezen, sem élőben. Ezzel szemben a Who-ban Keith Moon kivételével mindenki előadta a saját dalát, még a késői időkben is – az 1981-es turnén például gyakran előkerült a Twist and Shout, Entwistle előadásában. A Zepben ezek a szerepkörök sokkal inkább letisztázódtak, kétségkívül azért, mert Roger Daltrey és Robert Plant között szinte ég és föld a különbség. Másrészről viszont a blues gyökerek miatt mindkét zenekarban előkerült a szájharmonika, amit az énekesek élőben is bevetettek, továbbá, amíg John Paul Jones billentyűzött a Zep koncertjein, addig Entwistle fúvós hangszereket sorakoztatott fel – bár az ilyenek meglehetősen ritka és különleges pillanatok voltak.

Van még egy dolog, amiben a két zenekar rendkívül hasonlít, ez pedig az a fájdalmas tény, hogy mindkét banda a dobosuk elvesztésébe pusztult bele, nem is olyan nagy kronológiai eltéréssel. Keith Moon 1978-as halála alapvetően pecsételte meg a Who utolsó négy évét. Ekkoriban Pete Townshend megszűnt hatékony motornak lenni, és a szenvedés árán létrehozott lemezek nem okoztak nekik akkora örömöt, hogy folytassák a zenélést, így végül is több év agónia után letették a hangszereket.

Ugyan ezt a döntést a Led Zeppelin legénysége is meghozta, igaz, ők rögtön azután, hogy John Bonham elhunyt. Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy ebben az elhatározásukban a Who leszálló ági tevékenysége befolyásolta őket, de könnyen elképzelhető, hogy ez is hatással volt a döntésükre – meg természetesen az, hogy a négyes fogat egysége megbonthatatlan volt, akárcsak a Who esetében, de erre Townshendék csak később ébredtek rá.

A két rocklegenda tehát az egymás mellett élés mellett tanult is a másik tevékenységéből. A Who hetvenes évek eleji váltása a kemény muzsikák irányába, valamint az 1969 és 1970 közötti kőkemény rock bulik minden bizonnyal a Led Zeppelin megjelenésének is köszönhetőek voltak, és az ekkortájt született felvételeket meghallgatva rájöhetünk, hogy a Who akkoriban talán zeppesebb volt, mint maga a Zeppelin

Hatásuk a rockzenére:

1. Korszakalkotó energia

Érdemes lehet kísérletet tenni a hatvanas évek legkeményebb, ha úgy tetszik, pre-hard rock lemezeinek megtalálására. Ha ezek közül az elsőt keressük, akkor hamar a Who-ba fogunk botlani, ugyanis 1965-ben megjelent első albumuk, a ’My Generation’ (vagy az amerikai piacon ’The Who Sings My Generation’) a kortársakhoz képest bizony egy új zenei stílus eljövetelét jósolta meg.

1964-ben a Kinks már megalkotott két korszakalkotó hard rock dalt: a You Really Got Me-t és az All Day and All of the Nightot. Velük szinte párhuzamosan, csak egy év csúszással jelent meg a Who debütje, ám a rajta hallható zene eme két klasszikussal együtt szinte fél évtizedes ugrást mutatott be a korszakhoz képest. Az akkortájt veszélyesnek és durvának tartott zenekarok, mint például a Rolling Stones, vagy a The Doors szinte azonnal elvesztették a versenyt a Who-val szemben. Keith Moon dobolása a kor ritmusembereihez képest vad és féktelen volt, Townshend pedig egyszerre volt pszichedelikus és kemény, és ez nem csak a My Generation című slágerre vonatkozik – hallgassuk csak meg az A Legal Mattert, az I Don’t Mindot, vagy a The Ox-ot, ami szintén megelőzte a maga korát.

2. Death metal alapok a hatvanas években, avagy az első hörgés a zenetörténetben

Az 1966-os második Who lemezen szereplő Boris The Spider című Entwistle szerzemény szintén zenetörténeti értékű alkotás. Ez az első olyan stúdióban felvett és megjelentetett nóta, amin szándékosan hörgik el a refrént. A basszusgitáros sikeresen megírt egy hangulatában, témájában és kisugárzásában sötét, nyugtalanító, a későbbi death/black/gothic generációt nyilvánvalóan megelőlegező dalt. Hogy ennek közvetlenül hatása lett volna a később ilyen irányba úszó bandákra, az nem egészen biztos, viszont mindenképpen érdekes tény.

2. Sebesség, és hangerőhajhászás

A Who legendásan sokáig volt versenyben a leghangosabb zenekar címéért, de az 1967-ben megjelent ’The Who Sell Out’ lemez nagy slágere, az I Can See For Miles a maga korában egy igazi rekorder volt, hiszen a legvadabb, leggyorsabb ismert dala a korszaknak. Bevallottan ez a dal inspirálta később a Helter Skelter című Beatles klasszikust, amivel karöltve Pete Townshend szerzeménye már egyértelműen megteremtette a hard rock és a heavy metal legmélyebben fekvő alapköveit. (Megjegyzem, egy ritkaság is ehhez a csoporthoz tartozik, méghozzá a szintén 1967-es Jaguar című daluk)

3. A rockopera megteremtése

Természetesen a ’Tommy’ mellett sem mehetünk el, hiszen a későbbiekben a lemez olyan alapműveknek lett a legfőbb ihletadója, mint a ’Ziggy Stardust’ és ’Diamond Dogs’ albumok Bowie-tól, a Pink Floyd konceptlemezei, a Dream Theater nagy ’Metropolis pt. 2’-je, vagy a Queensryche ’Operation: Mindcrime’-ja.

Townshendanno a sötétben tapogatózva hozta létre a ’Tommy’-t, hiszen fogalma sem volt, hogyan fog fogadni a közönség egy efféle alkotást, ami már érezhetően a komolyzene és a popzene között egyensúlyozik. Vicces is, amikor az 1970-es, Leeds-ben rögzített koncerten próbálja magyarázni a közönségének, hogy ez most tulajdonképpen egy popopera, vagy rockopera, vagy ropopra, vagy mi a csoda…

De az elképelése, mint tudjuk, nem csak sikeres volt, de egyből annyira időtálló is, hogy a ’Tommy’ az összes hasonló ötletnek a prototípusa lett – tulajdonképpen a Dream Theater ’Metropolis’-án látszik ez a legjobban, ahol az album felépítése dramaturgiailag teljesen megegyezik a ’Tommy’ felépítésével.

4. Korszakalkotó billentyűhasználat

Már a hetvenes években járunk, amikor Townshend begyúrja a billentyűs hangszereket is a műveibe. Ám ezúttal a mod korszakban sokszor használt zongora helyett az elektromos megerősítésű szintetizátorok mellett teszi le a voksát. Hammond orgonát hallhatunk ugyan a ’Tommy’-n, de a röfögő hangzás általában nem jellemző a zenekarra, sokkal inkább a modernebb hangzású, rétegzett billentyűhasználat, ami meglehetősen sok és bonyolult stúdiómunkát igényelt tőlük. Jó példa erre a Won’t Get Fooled Again, aminek a hangzása legalább annyira bonyolult és összetett, mint a korai Queen lemezek megszólalása. A hetvenes évek további részében aztán végig jellemző maradt rájuk ez a fajta összetettség, például a ’Quadrophenia’, vagy a ’Who Are You’ lemezeken.

5. A zenekar összetétele

A fentebb már említett Led Zeppelin hatás nyomán fontos megemlítenünk, mennyire nagy hatást gyakorolt a rockzene fejlődésére a Who négyes fogata a felállásával is. Míg a hatvanas években általában a két gitáros-basszusgitáros-dobos felállás volt igazán elterjedt (Beatles, Rolling Stones, The Monkeys, Animals), esetleg a különleges formációk (Doors – billentyű-dob-gitár), addig a Who az egyszerű gitár-dob-basszus vonalat részesítette előnyben, amivel számos zenekar prototípusául szolgáltak a későbbiekben. Így például: Led Zeppelin, Black Sabbath, Queen, számos glam metal zenekar, Mr. Big, és még sorolhatnánk hosszasan a listát.

Természetesen még hosszasan lehetne folytatni a sort azokkal a zenészekkel és előadókkal, akiket valamilyen módon megihletett a Who, esetleg befolyásolt a stílusában, vagy éppen hogy elindította a zenélés rögös útján. Így, ha mindent nem is sikerült összeszedni, talán sikerült képet alkotni arról, milyen óriási hatása és szerepe is volt a zenekarnak abban, hogy szeretett stílusunk végül eljutott oda, ahol mai állapotában leledzik.

Vége

Szerző: TShaw