ŐSROBBANÁS SÓGORÉKNÁL - ROLLING STONES koncert Bécs, 2006.07.14 Ernst Happel Stadion

Dél-vidéki tudósí­tónk Varga Róbert, Bécsben járt, hogy lássa az élőlegendákat és elmesélje nekünk is a történteket. Aktí­van kezdtem az idei esztendőt, semmit se bí­zva a véletlenre, már az első héten megrendeltem a jegyeket, a Rolling Stones - A Bigger Ban World Tour európai turnéjának bécsi állomására. 1990 Prága, 1995 Budapest, után egy újabb városban találkozhatok a legendával, amely úgy tűnik elnyűhetetlen. Hányszor, de hányszor í­rták már le Őket, és lám mégis újra útra kelnek, hogy megmutassák MÉG ÉLNEK!!!... Örömmel fogadtam a hí­reket a tengerentúli állomások kapcsán, a nézőszámok ill. beszámolók pedig újra csak bizonyí­tották a kereslet-kí­nálat függvény arany metszéspontját, miszerint az intézmény él és működik! Egyébként még a Forty Licks World Tour idején született egy elemző cikk (HVG 2002/44.), amely az üzleti hátteret ill. a gigászok csatáját taglalja, a kiadások-bevételek kapcsán, fizikai paraméterekkel. Most is hasonló nyilatkozatok láttak napvilágot hasonló korú, és méltán hí­res előadó(k)tól, miszerint unatkoznak, pénzszűkében vannak stb., azonban az vesse rájuk az első KÖVET (!), aki nem élvezné újra és újra az utazó cirkusz minden pillanatát. Hagyják már békén Őket, igen már nem fiatalok, nem is akarják megállí­tani az időt, nem lesznek kozmetikai világcégek arcai, legyen elég annyi, hogy Ők a ROLLING STONES!!! Van még valami, amit nem í­rtak meg róluk a negyvenhárom év alatt? Elmész.......azok még vannak?-kérdezte pár ismerősöm, akik negyvenfelé bezárkóztak..... Persze, hogy elmegyek, igen láttam már Őket, viszont hányszor emeljük le a könyvespolcról a világirodalom számtalan remekművét újra meg újra, milyen sokszor vágyunk vissza egy-egy Múzeumba, hogy átéljük azt a felejthetetlen pillanatot, amelyet egy festmény, egy szobor vagy bármely műalkotás rejt magában. Számolja valaki, hányszor látta kedvenc filmjét-filmjeit, hányszor hallgatta meg kedvenc előadóit? Bár még sokakban meghökkentést kelt a Rolling Stones az egyetemes kultúra része! Jómagam is a fal innenső oldalán szocializálódtam, de a zenének nem voltak korlátai, a hangok és versek, amelyekkel már tizenévesként megismerkedtem, és örök és kitörölhetetlen nyomokat hagytak bennem. Szóval nyugodtan készültünk Párommal a nagy találkozásra, amikor érkezetek a lesújtó hí­rek Keith Richards állapotáról. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett ott a pálmafák alatt, csak szorí­tottam, hogy újra egészséges legyen az utolsó mohikán, (azért elképzeltem, azt a fáramászást.....hááááát). Aggódásom csak fokozódott, amikor a tudósí­tások a szűkülő európai turnédátumokról jelentek meg, de a nagy kést ,,virtuális Barátom", döfte belém a Hard Rock Magazin oldalán, amikor közölte, hogy most épp Ronnie Wood küzd az alkohol, jelentette problémákkal. Ezek után már azon sem csodálkoztam, hogy Páromnak épp július 14-én lett egy fontos rendezvénye, amelyről csak du. 15:00-kor tudott legkorábban elszabadulni (Pécsről), én meg akkor már Bécsben leszek, sebaj gondoltam, valahogy majd csak találkozunk. Korán reggel indultam Budapestre, a Műcsarnok elé a Felvonulási térre, innen indult a szervezett busz. A kií­rás alapján megosztott volt a társaság, hiszen a Műcsarnok előtt bizony a hősök tere található, de kommunikációs hibát korrigálva összejött a csapat, és 09:35-kor elindult a járat. A kellemes klí­mában a legjellemzőbb hangokat a mobiltelefonok legkülönbözőbb hangjaival, a dobozos sörök nyitójának monoton csattanása vette fel a versenyt. A korosztályt főleg negyvenesek uralták, de szinte minden évjárat képviseltette magát nemektől függetlenül. 14:00 körül érkeztünk meg az Ernst Happel Stadionhoz, viszonylag könnyen, amin persze nem kell csodálkozni....másik országban jártunk. Még volt hely a parkolóban közvetlen a helyszí­n mellett, tehát lehorgonyoztunk. Már üzemeltek az eredeti Rolling Stones ,,boltok", ahol jó szokásomhoz hí­ven beszereztem a ,,kegytárgyakat". Bőven volt még időm, ezért ismerkedtem a környékkel, ami lenyűgöző volt számomra, és megfogadtam, hogy ide még visszatérek. Nekem, a szmogtól és portól mentes, buja vegetációval büszkélkedő városnegyed (Prater), gyorsan a kedvencemmé vált. Úgy leheveredni egy hatalmas parkban, hogy nem kellett félnem a négylábúak által telepí­tett aknáktól, hallgatni a szelet.....teljesen fel tudtam töltődni az esti eseményre. Rövid sétám alatt meggyőződhettem a multikulturalizmus jelentette sokszí­nűséggel, ahogy egyetlen utcában számtalan nemzetiség képviselői megfértek egymás mellett a kávézójukkal, éttermükkel, büféjükkel, életükkel együtt. Miután visszasétáltam, már egyre érezhető volt, hogy itt valami készülőben van. A ví­zparti büféből (osztrák Üvegtigris) Little Richard hangja töltötte be a környéket, egy távolabb parkoló autóból pedig egyszerűen kivezettek két hangfal ládát, és bömbölt az új Stones lemez. Egyre nagyobb létszámban érkeztek a hí­vők, hogy ma este leróják tiszteletüket az aktuális,,templomban". Mintha egy forgatás kellős közepébe csöppentem volna bele, itt voltak az országutak motoros vándorai, a pocakos, bár büszke testtartással bí­ró csizmás kandúrok, a skót szoknyába bújtatott akcióhősök, Papa-mama kedvenc nyolcéves kislánya, aki határozott elképzeléssel választott a számtalan vörös nyelvvel ellátott póló közül. Elvis után csak KEITH maradt-hirdeti pólóján egy életre kelt zombie, és egyre csak, rója a köröket, a társadalom szí­ne java, akik erre a délutánra-estére kibújtak hétköznapi szerepükből, és eljöttek Örülni, maguknak, másoknak, egymásnak, a Zenének. Negyedhat előtt pár perccel, hangos üdvrivalgással kí­sérve megindulnak....persze, hogy a legfiatalabbak, a következő generáció....mert Ők is itt vannak, mint mindannyian egyszer...... Nem volt maradásom, éreztem INDULNOM, KELL, azért bí­ztam benne, hogy a stadionon belül találok kávét. Amikor elém tárult a belső kép, hirtelen olyan érzésem támadt, hogy én már jártam itt, majd ahogy egyre beljebb mentem, egyfajta otthonos, családias érzés járt át, kí­vül belül egyaránt. Mint egy sivatagban tengődő zarándok, amikor rátalál az oázisra, úgy csillant fel a szemem egy kávézó stand kapcsán. Miután hozzájutottam a koffein adagomhoz és egy kicsit jobban körülnéztem, először egy osztrák sörbárt láttam meg, majd egy amerikai pattogatott kukoricaárust, majd egy gyros büfét, kókuszos sütemény árust......a globalizáció vonata, akkor is száguld, ha odaláncolod magad a sí­nekhez, legfeljebb kettévág, szóval akkor inkább élj a lehetőségekkel. Az álmélkodásomat egy szintén sokszí­nű társaság beszélgetése fokozta, mindannyian dolgoztak, villogó, nyelvet öltögető kulcstartókat árultak, egy távolkeleti lány, egy jégkorong (Gretzky) mezt viselő diák, egy 1995-ös budapesti RS koncertet hirdető pólós magyar srác........mindenki itt van! Pontban fél nyolckor, szí­npadra lépett a Paolo Nutini névre hallgató fiatal előadó, akinek az a megtiszteltetés jutott, hogy ezen az estén felléphetett a Kövek előtt. Először kétkedve fogadtam az arcomba fésülöm a hajam, és szenvedek fazonú, aktuális emtí­ví­ jellegű srácot, aki akusztikus blokkokkal tarkí­tott előadásával, nem úgy tűnt, hogy bemelegí­t. Oasis jellegű számok, bár a neki azért rockosabb a torka, de minden ellenére szépen teljesí­tett és én is megtapsoltam az igazán toleráns közönséggel együtt. A gyors szí­npadi munka, átszerelések alatt hatalmas fekete felhők érkeztek a stadion felé, és bizony megnyí­ltak az égi csatornák. Sok nézővel egyetemben, nagyon hasznosnak bizonyultak a bejáratnál osztogatott reklám esőköpenyek, legalább aktualitása lesz a Rain Fall Down c.szerzeménynek-gondoltam, de nagyon úgy tűnt, hogy ez bizony hosszabb lesz. Szerencse a szerencsétlenségben, befutott a Párom, szülői segí­tséggel, és kí­sérettel -gondolták Ők is, megnézik, hogy mi folyik itt. Lassan kiderült az égbolt, a szí­npadot hangyaszorgalommal elkezdték ví­ztelení­teni, és nagyon úgy tűnt, hogy elkezdődött a visszaszámlálás. Negyed tí­z után pár perccel kialudtak a fények, a közönség ovációjával kí­sérve, a 21. századi emeletes irodaház jellegű szí­npad közepén lévő óriáskivetí­tőn az ősrobbanást szimbolizáló grafikában, megjelent egymás után négy arc, az intro egyre fokozódásával követve, ágyúdörrenésre megszólalt a Jumping Jack Flash! Elementáris erővel, töretlen energiával, mosolyogva élvezte a banda az újabb találkozást. Mick, honnan ez a végtelen energia, ennyi évesen? A Szajna part futóbolondja, a nyughatatlan, a megállí­thatatlan, izgága sajtkukac, hatvanhárom évesen itt van és ÉLVEZI az egészet, mi pedig csak hüledezünk. Keith Richardson nyoma sincs a mászó gyakorlatnak, Ronnie Wood nagyokat kacsintva pengeti a húrokat, Charlie Watts békés, hűvös angol eleganciával szemléli az (f)elszabadult, rakoncátlan, csibész kortalan kölyköket, miközben pontosan hozza az ütemeket. Darryl Jones beleszokott már ebbe az egészbe, hiszen nem először kelt útra a kivételes társasággal (Bill Wymannél többet mozogni nem nehéz). A zongora mögé pillantva megállapí­thatjuk, hogy Chuck Leawell nem fog fellépni Eric Claptonnal, mert Ő is részese ennek a történetnek. Az új lemezről először az, Oh No Not You Again hangzik el, a közönség nagyon élvezi, a fiúkkal együtt, nekem pedig kétségeim támadnak, hogy ez egy lecsupaszí­tott erődemonstráció és tudatosan, csak a Bandára koncentrálódik, de a Let's Spend The Night Together megadja számomra a választ, hiszen szí­npadra lép az általam nagyra értékel vokális csapat: Blondie Chaplin, Bernard Fowler, és LISA FISCHER!!! Jagger nyakába akaszt egy gitárt, és lám mégis csak felhangzik az új lemezről egy újabb remekmű, a Rain Fall Down, a funkos ütemekre mindenki mozog, kortól, nemtől, zenei beállí­tottságtól függetlenül. Annak ellenére, hogy a zenei csatornákon is megjelent első klippel kí­sért Streets Of Love nem igazán vált a kedvencemmé, az élő előadásban elhangzott darab nagyon szépen szólt, élvezni lehetett a dalnak a felépí­tését, abszolút csenddel ,,kí­sérte" a közönség a vallomást, majd együtt énekelte a bonyolultnak igazán nem nevezhető dallamot. Viszont miután Keith Richardsnak elkészí­tették a bárszéket a szí­npad közepén, és Barátjával belekezdtek As Tears Go By klasszikusba, bizony könnybe lábadtak a szemeim, nekem, a hatvankilencesnek......akkor vajon mit érezhettek az ,,öregek". Egyik ámulatból a másikba estünk a profi (na milyen is lehetne) előadás kapcsán, a remek fény és hangtechnika, a kivételes látványelemek, a nagyszerű vokalisták és fúvósok, a kí­váncsi, ritka pillanatokat fürkésző kamera mindentlátó szeme, amely által a legtávolabbi ponton elhelyezkedő néző is tudta, hogy mi történik a szí­npadon. Szegény Ray Charles (R.I.P), ha hallotta volna az Ő tiszteletére elhangzott bluesban Lisa Fischert........kirázott a hideg a hallottaktól, és a látottaktól egyaránt az estén, nem először, és nem utoljára (már vadászom is ennek a kivételes előadónak a lemezét). A Nőstényördög, az Őserő, a Varázsló, az Asszony, aki még a halottat is feltámasztja. Mint valami vihar, amely kifordí­tja az embert a sarkából, beszippant, felemel, majd visszalök a földre, de úgy, hogy porzik bele a nadrág. Bravó Hölgyem, most is tapsolok! Keith Richards pillanatai következtek, és úgy van, ahogy énekelte: bizony ez a hely üres lenne Nélküled! A jellegzetes karmozdulatokkal kifejezett köszönet, térdre ereszkedéssel kí­sérve, az egyedi vigyorgás, és azok a ráncok, ha mesélni tudnának. Nyakon fogott gitárral történő rohangálás!!! a szí­npad egyik végéből a másikba, stadion szélességben.....agyműtét ugyanmár, a shownak folytatódnia kell!!! A lassí­tott zongorajátékból rögtön felismertük a ,,diszkó korszak" örökzöldjét a Miss You-t, és láss csodát mindenki táncolt, hiszen kit érdekelnek a kritikusok, jól érezzük magunkat!!! Jó pár percbe telt, mí­g a mélázók is felismerték a helyzetet, hogy nem érzéki csalódásról van szó, egy kisebb térbe rendeződve elindult a szí­npad. Igaz nem teljes mértékben, csupán a dob ill. zongora jelentette hangszerekre, hat emberre méretezve. Hatalmas őrjöngés vette kezdetét, amerre haladt a karaván, átszelve a küzdőteret. Aki látta a Bridges To Babylon DVD-t, az ismeri a technikai bravúrt, csak most egy szabad, meglévő pályán történt a mozgás, amely tőlünk hat méterre állt meg három szám erejéig, (hiába, helyezkedni tudni kell). Mindenki ott akart lenni a közelükbe, villogtak a vakuk (senki nem akarta elvenni a fényképezőgépeket), látni, érezni Őket, elkapni egy-egy pillantást, egy gesztust, megértem őket, inkább nekik a hódolat, mint egy politikusnak. Jagger arckifejezésében benne volt, az ébresztőre felszólí­tó fintor.....igen jól látjátok, itt vagyunk, mozduljatok!! Bár a nagy kivetí­tőn megjelent látottakból még csak sejtettem, í­gy közelről teljes mértékben bebizonyosodott, hogy Ronnie bizony öblögetett, (igazad volt Szaki) és ebből kifolyólag, nagyon veszélyessé vált számára, minden mozdulat a szűkre szabott játszótéren. Ennek bizony Jagger nem örült, és ezt tudtára is adta, amikor egy táncoló mozdulattal egybekötve, két kézzel erősen megragadta, hősünk arcát és szúrós tekintettel a szemébe nézett, majd már robogott is tovább, mindezt a másodperc tört része alatt. Ezt még csak fokozta, ahogyan Keith odavetette a kérdést, a következő számra célozva Darryl Jones-nak, aki teljesen lazán mutatott a Charlie Watts mellet álló plexi lapon szereplő menüre!!!! És már jött is a Start Me Up! A nagy bálványozásban, egy folytonos, nagy felületen történő lassú tolakodásra lettem figyelmes, úgy hónalj magasságban, gondoltam kilépek a rajongó szerepéből, körülnézek és láss csodát! Egy kb. százhatvan centiméter magas (majdnem ilyen széles), alaszkai arc, de akkora vigyorral és csí­k szemekkel nézett rám, hogy én is csak nevetni tudtam. Ott hintázott rajtam, és mindent láttam a szemeiben, pár méterre tőle a Jaggerék......annyira örült, mintha legalábbis a teljes hideg évszakra meglőtte volna főnyereményt, jelentő élelmet. Megértelek Barátom, én is sokáig táplálkozom a látottakból. A Honky Tonk Woman-ra búcsút vettek a stadion egyik felétől, és lassan komótosan megindult vissza a szerelvény, a nagyszí­npad felé, heves női fehérnemű zápor közepette. A sötétben megkezdődött a visszarendeződés, majd őserdei hangok kí­séretében vörösbe burkolózott a táj, füst borí­totta el az arénát.......megnyí­lt előttünk a pokol kapuja, és feltűnt Ő MAGA, VÖRÖS LEPELBEN, FEJFEDŐVEL.......és mi szimpatizáltunk VELE!!!! Amennyiben ilyen lenyűgöző, látványos és kellemesen hátborzongató odalenn, akkor én bizony retúrjegyet kérek sokszor, hogy újra és újra átéljem ill., értékeljem a pillanatot. Ezek után már csak kényeztetésben volt részünk, hol feketére festettünk, hol meg együtt í­zleltük azt a bizonyos barna cukrot, de tudjuk, nem kaphatjuk meg mindazt, amit szeretnénk, egyszer mindennek vége, de még hátra van egy utolsó KIELÉGÜLÉS! Ekkor már elszakadtak a láncok, mindenki megdöntötte a saját súlypontemelkedését.......sikeres volt a terápia! Gyorsan elszaladt a százhúsz perc, tapsorkán alatt összeborulás, csoportos, majd négyes meghajlás, a kivetí­tőn még integet, a buja tolakodó nyelv, tűzijáték..........ennyi. Még akadnak, akik nem akarják elhinni, követelőznek, hogy tovább, mééééég, de vége, most vége, de reméljük, vigyáznak Magukra, és újra találkozhatunk, hiszen Őket a szí­npad élteti. Nehezen mozdultak a lábaim, pedig kényelmes volt a gumí­rozott futófelület a küzdőtéren, átbotorkáltam a távolugró gödör homokpadján, begyűjtöttem az emblémás műanyagpoharakat (2 euró darabja, egyszer kell megvenni, nem válik szemétté), elbúcsúztam utastársaimtól, mivel autóval jöttem közvetlen Pécsre. Miután megvártuk a tömeget, könnyen kijutottunk a hazafelé vezető útra....persze, ez még mindig egy másik ország. Tisztelt Uraim! Örültem a találkozásnak, Jó egészséget Önöknek, ne másszanak fára, a Karib Tengeren Kalózok is vannak, akik nagyon várják Jack Sparrow apját, mértékkel az alkohollal, ne foglalkozzanak a kritikával, alkossanak kedvükre......tegyenek az egészre...hiszen EZ CSAK ROCK'N'ROLL.............DE NEKEM TETSZIK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Az elhangzott szerzemények: JJ Flash Its Only Rock'n'Roll Oh No Not You Again Let's Spend The Night Together Rain Fall Down She' So Cold Streets Of Love As Tears Go By Tumblin' Dice Night Time Is The Right Time This Place Is Empty Before They Make Me Run Miss You Rough Justice Start Me Up Honky Tonk Woman Sympathy For The Devil Paint It Black Brown Sugar Can't Always Get What You Want Satisfaction Varga Róbert