Maradványérték - 2011. július

Nem is olyan régen még uborkaszezont emlegettem, most pedig tessék, itt van egy kifejezetten izgalmas Maradványérték, benne kézen fogva Ozzy és Coverdale, az Airrace és a Saga, a Limp Bizkit (örökifjaknak), meg David Reece legújabb nagy dobása… Íme, a kínálat:

Reece/Kronlund: Solid
Ozzy Osbourne: Diary of a Madman (30th Anniversary Edition)
Tesla: Twister Wires and The Acoustic Sessions
Airrace: Back To The Start
Whitesnake: Live at Donington 1990
Bad Company: Live at Wembley
Limp Bizkit: Gold Cobra
Saga: Heads and Tales Live

Reece/Kronlund: Solid

Miután David Reece közreműködött minden idők legnegatívabb megítélésű Accept lemezének a létrehozásában, valószínűleg örökre lemondott arról, hogy visszakerüljön a metal világ élvonalába. A kilencvenes években végig hozta is a másodvonalas lemezeket, például a Bangaloire Choirral és a Gypsy Rose-zal, most pedig utóbbi bandából ismert kollégájával, Marint Kronlunddal állt össze egy melodikus metal lemezre.

És meg is csinálta, mindenféle meglepetés nélkül. Nem eget rengető, nem helyből klasszikus, de pontosan azt nyújtja, amit az előadó páros neve sugall és ígér. Melodikus heavy metal zene, félig-meddig az AOR körökben forgóknak, félig-meddig a keményebb csapatok híveinek, amolyan kis Gypsy Rose, Bangaloire Choire utánérzettel. Ha ezeket a bandákat csíptük, a ’Solid’-dal sem lesz problémánk, még ha első hallásra kicsit szolidabb is az összkép a vártnál… (TShaw)

Ozzy Osbourne: Diary of a Madman (30th Anniversary Edition)

Van az az állapot, amikor az ember már nem tud ráizgulni a remaster cuccokra – egyrészt, mert már létezik belőlük egy újrakiadás, másrészt, mert baromira dühítő tud lenni, hogy egy köteg dalról hányszor akarják lehúzni ugyan azt a lóbőrt. A ’Diary of a Madman’-re ez különösképpen igaz, hiszen 2002-ben nem csak remasterelték, de Ozzy akkori csapatával részben újra is rögzítették az albumot, így esve a két szék között a padlóra. Most sem annyira az anyag remaster mivolta, mint inkább a bónuszként mellékelt második CD az, ami a kiadványhoz vonzott.

A bónuszként mellékelt élőfelvételek 11 dalt tartalmaznak, amiket a ’Blizzard of Ozz’ című debütlemez turnéján vettek fel, így a Believer című dalt ugyan hallhatjuk rajta, de az anyag gerincét az első lemez nótái, valamint a Sabbath slágerek teszik ki. A megszólalással alapvetően nincs probléma, érezhetően csak minimálisan nyúltak hozzá a keverőpultos hangsávokhoz. Nagyszerű élmény hallgatni Randy játékát, és kifejezetten örömteli, hogy a remaster felvételeken is érintetlenül hagyták a gitártémáit. Ozzy rajongóknak bejövős lesz a cucc, de bárkinek ajánlható, aki szereti a nyolcvanas évek metalját! (TShaw)

Tesla: Twister Wires and The Acoustic Sessions

Komolyan mondom, szinte már én érzem magam kellemetlenül, amikor egyre-másra mentem a Maradványban és a kritikákban a különböző fémzenekarok akusztikus önfeldolgozó lemezeit… de szerencsére a Tesla esetében könnyű a dolgom, itt nem kell keresni a legitimációt a felvételek elkészültét illetően, de még csak a zenekar jártasságát sem kell bizonygatnom az efféle lemezek gyártásában.

A Tesla szerintem már-már védjegyének mondhatja az időről időre felbukkanó unplugged munkákat a történetében, és a 2011-es, a banda indulásának 25. évfordulójára szánt korong méltó utódja lett az első, igazán nagy üzleti sikerüknek számító akusztikus élő lemeznek. Egy jó nosztalgia, egy kellemes délután a darálás közepett… ebben (is) mindig jó volt a Tesla, és most is hozzák a formát. Velük érdemes a leginkább kikapcsolódni. (TShaw)

Airrace: Back To The Start

A kezdetekhez való visszatérést ígéri az Airrace a második lemezén… vagyis harminc év időutazást. Mert az első korong akkor jelent meg, azóta pedig se szeri, se száma a jobbnál jobb AOR/melodikus rock bandáknak, így joggal merülhet fel a kérdés: mi a csuda jó van abban, ha egy veterán banda retró lemezt készít, immáron nyilvánvalóan csak hobbiból és unaloműzésből?

A válasz egyszerű: az Airrace régen is szuper volt, és ma is az, ráadásul azáltal, hogy totálisan kiestek a fősodorból, a bizonyítási kényszerük is elúszott, maradt helyette a célratörőség és az őszinte kifejezési vágy. Az így született album szerencsére egy fejbúbnyival magasabb szórakozási fokot képvisel a legtöbb Frontiers lemeznél, így az AOR stílus hívei csapjanak le a korongra, amit tudnak… kincs rejtőzik a műanyagba égetve! Az egyetlen problémám szinte csak zárójeles: mintha kicsit túlságosan hangosra lenne keverve a cucc, az első hallgatás előtt figyeljünk oda a hangerőre! (TShaw)

Whitesnake: Live at Donington 1990

Donington egy legenda, legalább akkora név a hard rockerek körében, mint Woodstock, hiszen aki a nyolcvanas/kilencvenes években itt fellépett, az később vagy nagy név lett… vagy még nagyobb.

A Whitesnake speciel karrierjének csúcsán, Steve Vai-jel járt a legendás fesztiválon (ezt a felállást szokás viccesen Vaisnakenek is nevezni), ahol rögtön rögzítették is a fellépésüket – ami azóta bootleg formában terjedt, most pedig a Frontiers vette szárnyai alá, mintegy megtámogatva vele a ’Forevermore’ című lemez megjelenését.

Az mindenesetre biztos, hogy az anyag az aktuális lemez és turné nélkül elsüllyedt volna az érdektelenség mocsarában. Sajnos a hangzás és a DVD esetében a képminőség hagy kívánnivalót maga után, pedig érezni, hogy a megfelelő pontokon alaposan belemasszírozták az anyagba a modern stúdiótechnika lehetőségeit – de szerencsére nem bántóan intenzíven. Ami sokkal inkább megnyerő, az a hangulat, ami viszont borzalmasan el lett találva ezen a bulin. Fergeteges a gitáros páros, és talán éppen ezért az egész zenekar elemében van. Ez pedig bőven képes eladni az anyagot, mintegy nosztalgiaként a ’Forevermore’ mellé… (TShaw)

Bad Company: Live at Wembley

Na, a Bad Company az a zenekar, aminek ugyan elismerem az érdemeit, de igazán szeretni őket sosem fogom tudni. Paul Rodgers orgánumát sajnos nem az én fülemre találták ki, ahogyan a blues rock indíttatású dalcsokrokat is inkább a Zeptől vártam izgatott újra és újra, arról nem is beszélve, hogy azon elvetemültek közé tartozom, akik nehezen tudták feldolgozni Rodgers Queen-es tevékenységét…

De borítsunk fátylat a múltra, a zenekar aktuális élő lemeze még akkor is képes nyakon vágni az embert, ha hozzám hasonló ellenérzésekkel viseltetik a zenekar iránt. Nem tartom kizártnak, hogy ez a kiadvány egyszer a zenekar egyik klasszikusa lesz, olyan iskolapéldája az élő lemezeknek, amiket tanítani kellene a kezdő zenekaroknak, stílustól függetlenül. Kiegészítvén a lemezt a 2006-ban kiadott, még a hetvenes évek közepéből származó ’Live in Albuquerque 1976’ című koronggal egy egészen sajátos kis karrierösszegzést is kapunk a csapattól, így aki éppen ismerkedik velük, annak remek alkalom kínálkozik az életmű felölelésére – ráadásul modern, igaz, élő megszólalással. Meg egyébként is, ha szeretünk a szobánkban óriási koncerthangulatot varázsolni, akkor ezzel a lemezzel ezt tökéletesen megvalósíthatjuk. (TShaw)

Limp Bizkit: Gold Cobra

Nehéz szülés volt, a rajongók tudják ezt a legjobban, ugyanakkor talán megérte várni rájuk. Amióta Wes Borland visszatért a bandába, érezhetően beindult a kreatív gépezet, a Limp Bizkit szinte hamvaiból kelt életre… ám egy olyan világban, ahol a nu metalt már nagyon kevesen kezelik kedvenc stílusként, a szcéna zenekarai pedig inkább alternatív megoldásokkal próbálják elhelyezni magukat a zenei közéletben.

A löttyedt sütemény ezzel szemben megmaradt önmagának, és a kor követelményeire fittyet hányva, effektíve egy olyan lemezt készített, amivel pont a régi, még hű rajongótáborukat szolgálják ki, azokat, akik az első néhány lemezük megjelenésekor még tinédzserek voltak, mára meglett emberekké váltak. A ’Gold Cobra’ senkit sem fog megnyerni a zenekarnak azok közül, akik eddig nem ismerték őket. Nulla kockázatot vállaltak, de aki régen szerette a Bizkitet, az szinte száz százalékosan elégedett lesz az új albummal. Ez nagy előny a mai világban, jó néhány csapat vehetne róluk példát… (TShaw)

Saga: Heads and Tales Live

Vannak zenekarok, amik nem tehetik meg, hogy két-háromévente ne jelentessenek meg albumot, mert potenciális közönségük, rajongótáboruk könnyen átcsábul egy másik, hasonló zenét játszó csapathoz. A Saga is egy ilyen banda, hisz bármennyire veterán előadók ők, a zeneiségükhöz hasonló félig prog., félig AOR világban megannyi kisebb-nagyobb zenekar működik, tőlük jóval nagyobb aktivitással és elszántsággal.

Egyébként az utolsó lemezük óta visszatért a klasszikus énekesük, Michael Sadler, így Rob Moratti parkoló pályára került (szólólemezt adott ki, amiről a napokban bővebben is esik majd szó), a csapat pedig távozásának emlékére kiadta a ’Heads or Tales’ című klasszikus lemezük élő változatát. Nem vall nagy fantáziára az ötlet, de ahogy bejött a dolog nemrég a Tigertailznek, úgy nekik is jól sülhet el a megjelenés, hisz könnyen lehet, hogy 2009 óta nem sikerült magukat dalszerzéshez megfelelő állapotba hozni, ugyanakkor Moratti távozását is illett valahogy megünnepelni.

A dalokat tehát ismerjük, a koncert teljesen kiszámítható, hisz hűen követi az eredeti lemez setlistjét, tulajdonképpen modern környezetben, közvetlen módon lettek rögzítve a nóták, sikolyokkal és tapssal vegyítve. Nem egy világmegváltó cucc, de a Saga kedvelői szerintem szeretni fogják – nekem is tetszik, de azt hiszem, Moratti szólólemeze egy fokkal talán izgalmasabb… Ettől függetlenül AOR fanoknak melegen ajánlott a meghallgatása. (TShaw)