Olcsó sörök, olcsó csajok: Masters of Rock 1. rész, 2011.07.14-15., Vizovice, Rudolf Jelinek Area, Csehország

írta MMarton88 | 2011.07.27.

A csehországi Masters Of Rock fesztivál idén már kilencedszerre nyitotta meg kapuit a rockzenére éhes rajongók előtt július közepén, a már jól bejáratott vizovicei helyszí­nen. Az esemény évről-évre egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a hazai rockerek körében is. Nem véletlenül. A 4 napos belépő jóval olcsóbb, mint egy Sziget bérlet, az utazást meg tele kocsival, ki lehet hozni pár ezer forintból fejenként. Ezen felül nagy vonzerőt jelentenek az olcsó árak. A fesztivál területén 30-40 koronáért vehettél sört, 50-60 koronáért pedig valami meleggel is teletömhetted a pocakodat. Nagy pozití­vuma a fesztiválnak a szép környezet. Noha a koncertek a Rudolf Jelinek likőrgyár területén kerülnek megrendezésre egy hatalmas, betonos placcon, a kempingezést azon kí­vül, a helyi pataktól nem messze, egy füves kempingterületen oldottuk meg 15-20 fős kompániánkkal...

Meglehetősen változékony időjárás jellemezte a négy napot, kaptunk nagy zuhékat, volt, hogy vacoghattunk hajnalban, de bőven megtapasztaltuk a 30-35 fokos tikkasztó hőséget is. A finom cseh söröket a patakban behűthetted, miközben órákon át kényelmesen beszélgethettél az árnyékban barátaiddal, hogy este aztán aztán a tömeg szí­véből élvezhesd kedvenc bandáid hibátlan előadását! Mert remek fellépőkből ezúttal sem volt hiány! De még mielőtt a részletekbe belemennék, a rengeteg pozití­vum mellé pár apró negatí­vumot hadd emlí­tsek meg. Sajnálatos módon az elmúlt évben a fesztivál helyszí­ne bizonytalanná vált, elég későn dőlt el, hogy idén is Vizovicében lesz-e megtartva. Az autósoknak a tavalyi ár dupláját kellett fizetni a parkolásért. Ezen felül az utolsó napokban elég sok változás volt a kora délutáni bandák fellépési idejében, í­gy kissé kaotikus volt, hogy végül a Powerwolfot, vagy a Mercenaryt melyik nap is tudjuk elcsí­pni. Noha a zuhanyzás fizetős volt, meleg ví­z csak ritkán akadt, és az árusokkal is borzasztóan vigyázni kellett. Könnyen megeshetett, hogy az étel minősége, mennyisége, vagy az ára nem volt olyan, mint amilyenre előzetesen számí­tani lehetett a jegyzék alapján, angolul pedig sajnos továbbra is csak nagyon kevesen beszéltek. Ennek ellenére panaszra nem volt okunk, remek hangulatban teltek a napok, miközben bőven volt időnk az angolul inkább tudó lengyel, szlovák, vagy esetenként cseh szomszédokkal barátkozni. Idén egy kicsit kevesebben jöttek ki a négy napos dzsemborira, mint az előző években, s noha hallottunk olyan adatokat, hogy több, mint 100 honfitársunk kint bulizik, sajnos csak kevesekkel találkoztunk.

1. nap

A fesztivál számomra az Alestorm bulijával kezdődött. Régi ismerősről van szó, nem egyszer futottam már velük össze. Úgy tűnik, hogy az új generáció fémhőseiről beszélhetünk személyükben. Nincs is ezen mit csodálkozni. Kalózos, kissé lakodalmas jellegű, könnyen emészthető, dallamos fémzenét játszanak, mely tökéletes a bulizáshoz, meg az alkoholpusztí­táshoz.

Egy tí­z számos best of produkcióval készültek a népes közönségnek, melyben már az új lemez dalai is szerves részt képeztek. A nyitó Back Through Time, a Shipwrecked, a Sunk N' Norvegian sem minőség, sem fogadtatás terén nem szerepelt rosszul, a legnagyobb tapsot mégis a Rum kapta! Alapvetően a tempósabb, bulisabb tételekből állí­tott össze egy kalózosan gyilkos bombát a fogat, a Wenches & Mead, a The Quest, vagy a Wolves Of The Sea feldolgozás alatt bátran headbangelhetett vagy ugrálhatott, aki akart. Ennek ellenére üdí­tően hatott középen a lassan hömpölygő, együtt énekelhető Nancy The Tavern Wench is.

Noha a hangzás eleinte rakoncátlankodott, idővel kitisztult kép. Christopher továbbra is borzasztó pocsékan énekel, de ez mára már szerves részévé vált a banda produkciójának, mint ahogy az energikus előadásmód is, melyet - noha nem vittek túlzásba, üdí­tően fiatalosan, lelkesen hoztak a fiúk. Zárásként megkaptuk a Captain Morgan's Revenge/Keelhauled duót, mely után minden Alestorm rajongó elégedetten mászhatott vissza kabinjába, hogy pihentesse kicsit falábát.

Setlist: Back Through Time / Shipwrecked / Wenches & Mead / Leviathan / Nancy The Tavern Wench / The Quest / Sunk N' Norwegian / Wolves of the Sea / Captain Morgan's Revenge / Keelhauled

A fesztivál egyik legnagyobb kuriózumát az amerikai Virgin Steele fellépése jelentette. Virgin Steele? Talán egy divatos szóhasználattal élve a "David DeFeis workshop" jobb kifejezés lenne erre az órácskára. A csapat sajnos már jó ideje takarék üzemmódban vegetálgat, kisebbfajta csoda, hogy idén nem kellett Vizovicénél messzebb utaznunk, hogy meglessük őket. Nem sokkal a buli előtt véletlenül összefutottam Daviddel, aki ezúttal is abszolút barátságos és szimpatikus volt. Ennek ellenére a koncerttel kapcsolatban kissé vegyesek az érzéseim.

Nem egyszerű úgy profi produkcióval kiállni egy fesztivál szí­npadára, úgy, hogy érezhetően, inkább csak amatőr/hobbizenekarként funkcionál egy banda. Aki az utóbbi időben járt VS koncerten, azon már meg sem lepődött, hogy basszusgitáros nélkül állt ki a formáció, ám ezúttal Edward Porsino gitáros sem tudott eljönni a fellépésre. Mindössze Josh Block gitáros állt csak elöl, David mester mellett. Ellenben örömmel tapasztaltam, hogy egy billentyűs hölgy elkí­sérte a formációt, í­gy az oly meghatározó zongora dallamai nem samplerről szóltak. Ellenben a negatí­vumok lajstroma még folytatódik: sajnos szinte az egész bulit hazavágta a csapnivaló hangzás.

DeFeis egy érdekes lépéssel válogatta össze ezúttal a setlistet. Általában a fesztiválokra a bandák best of műsorral készülnek, ezúttal azonban más volt a helyzet. Egy ütős kis 'Atreus' és 'Invictus' válogatást kaptunk, mely nem a legnagyobb slágerekre koncentrált, rengeteg meglepetés ért, főleg azután, hogy tavaly micsoda orbitális best of programmal kápráztattak el. Számomra szimpatikus volt a mostani válogatás, de látván a közönség mérsékelt lelkesedését, lehet bölcsebb lett volna a direktebb, közérthetőbb, slágeresebb tételeket ellőni.

Minek is neveztem ezt a bulit? David DeFeis workshop? Nos igen. Itt bizony énekesünk jelentette a csúcspontot is és a negatí­vumot is. Egyfelől szinte a teljes mezőnyét a metalénekeseknek maga mögé tudja utasí­tani hihetetlen érzelemdús előadásmódjával. Megéli, átéli, eljátssza a dalokat, a történeteit, s noha ezúttal erre a rácsodálkozás nem volt oly drámai, mint legutóbb, hihetetlen eleganciával uralta a szí­npadot. A hangja pedig mit sem kopott az elmúlt 25 évben, és itt el is érkeztünk a kritikus ponthoz. DeFeis szerelmes a hangjába. Ez még alapvetően nem gáz, sőt, egy énekesnél ez király jó dolog. De David túlzásba viszi. Ma is hihetetlen magasságok kiéneklésére képes, és ezt nem is győzte mutogatni. Igazából szinte az egész műsort végigsikí­totta, ami persze bravúros, de a túlzásba vitt improvizáció kicsit ki is nyí­rta az amúgy zseniális számokat. Ráadásul, akik most látták-hallották először a bandát, könnyen herótot is kaphattak attól, hogy az énekes a denevéreknek ad koncertet. S noha ennyire nem került előtérbe, aki oda-odafigyelt, az láthatta, hallhatta, hogy zeneileg Frank Gilchriest dobos is a topon van, teljesí­tménye előtt le a kalappal. Az egész fesztivál egyik, hanem a legszenzációsabb ütőhangszeres teljesí­tményét nyújtotta. Kár, hogy nem olyan ismert, mint Alex Holzwarth vagy Dani Loeble. Tudásban, előadásban abszolút nincs mögöttük. Sőt!

Alapvetően ennek ellenére nem volt ez egy rossz buli, jól éreztem magam. Nyilván egy Kingdom Of The Fearless, vagy egy Wine Of Vielence hallatán nem fog szomorkodni az ember, mégis úgy gondolom, hogy ez a buli igazán csak a die-hard VS-fanok számára volt élvezhető, szerethető. A népes közönség inkább kí­váncsiságból, és a kuriózum jelleg miatt gyűlt össze a küzdőtéren. Félek, hogy nem is távozott a nagy többség pozití­v szájí­zzel. Állí­tólag áprilisba jön az új lemez, addigra remélem, összeszedi magát a formáció, és talán végre egy rendes turnét is lenyomnak a közelben.

Setlist: By the Hammer of Zeus / Immortal I Stand / Wine of Violence / In Triumph and Tragedy / Return of the King / Dominion Day / Sword of the Gods / Defiance / Kingdom of the Fearless / Noble Savage

A nap koncertjét a német Bonfire adta. Pont. Mivel nagy slágereiket anno rongyosra hallgattam, érdeklődve vártam, hogy mire lesznek képesek, de azért tartottam is tőle, hogy a kissé már öregecske formáció retróbulija az ifjú titánok produkciói közt nem igazán tud majd helytállni. Tévedtem. Lehet, hogy a legutolsó, 'Branded' cí­mű korong sokaknak túl lágy vagy AOR-es lett már, de élőben a Bonfire még mindig nagyot szól. Nem volt nehéz a terjedelmes életműből összeválogatni egy órányi olyan nótát, mely hallatán az ember lábába azonnal beugrik a boogie!

Claus Lessmann énekes fiatalos könnyedséggel, lazán, vagányan vezette elő a rágógumiként a fülekbe ragadó Bonfire himnuszokat. A zenésztársakat is dicséret illeti, a precí­z játék mellé látványos előadásmód társult, profiként mozogták be a szí­npadot, és fokozták a hangulatot. A hangzás pedig közel tökéletes volt, szinte végig.

A dögös hard rock himnuszok közt finoman pihent meg az akusztikus You Make Me Feel, melyet együtt énekelhettünk a csapattal, számomra a csúcspont viszont a Sword And Stone jelentette, itt tényleg minden kéz a magasba lendült, és mindenki egy emberként énekelt.

A német Bonfire köszöni, jól van, és a 80-as évek nagyszerű slágereit kiegészí­tve pár frissebb dallammal, olyan rock'n roll bulit hoztak össze, mely hangulatába képtelenség lenne belekötni. Nem hiszem, hogy bárki elégedetlenül távozott volna a hard rock orgia után a szí­npad elől.

Az Amorphist manapság nem nagy ördöngösség elcsí­pni valamerre, minden évben jönnek klubturnéval, de a közeli fesztiválokat sem szokták elhanyagolni. Én is láttam már őket vagy fél tucatszor, de koncertjeik mindig garanciát jelentenek a minőségre. A nemrégiben megjelent új lemezhez igazí­tott háttérvásznak kellemes látványt varázsoltak a vizovicei délutánba, a finn legények pedig ezúttal sem okoztak csalódást senkinek. Érdekes módon ők sem egy standard best of műsor mellett tették le a voksukat, meglehetősen sok nóta terí­tékre került a 'The Beginning of Times'-ról, mely noha érzésem szerint annyira nem lett erős, mint elődje, koncertfavoritok tekintetében nem szégyenkezhet.

A hangzás szerencsére az ő bulijukat is kedvezően támogatta, ráadásul végre a közönség is elkezdett éledezni, a The Smoke, a Towards And Against, az ősdurvulat The Castaway, vagy az előző lemez himnusza, a Silver Bride alaposan felpörgette a hangulatot. A friss nóták közül a nyitó My Enemyt éreztem a legerősebbnek. Az előadásmód ezúttal is végtelenül profinak tűnt, bár a muzsikusok kissé statikusabbak, fáradtabbak voltak, mint szoktak. Ennek ellenére Tomi elvitte a hátán a műsort, továbbra is szí­nes előadó, aki mind tiszta éneket, mind a hörgést tökéletesen hozza.

Kicsit sajnáltam, hogy az Alone, illetve a Skyforger nem fért bele a programba, és a Black Winter Day hanyagolása is meglepett. Végül a House of Sleep alatt azért még utoljára elkiabálhattuk a hangszálainkat, a szimpatikus finn fogat pedig ezúttal is kellemesen elszórakoztatta az érdeklődőket.

A nap egyik érdekesség a The Pagan Alliance névre keresztelt formáció 110 perces bulija volt. Az Eluveitie, és a Finntroll tagjai egyesültek hangzatosan, bár kissé vegyes érzelmeim vannak a látottakkal kapcsolatban. Egyrészt teljesen jó az ötlet, hogy a népi dolgokat szintiről toló Finntroll összeálljon egy kis pogánykodásra a sokhangszeres Eluveitievel, valahogy a megvalósí­tás mégsem volt az igazi. Ahelyett, hogy 14-15 zenész egyszerre muzsikált/jammelt volna a szí­npadon, felváltva, 1-2 dalonként cserélve léptek a deszkákra a muzsikusok, aminek az eredménye az volt, hogy kaptunk egy Finntroll koncertet, meg egy Eluveitie koncertet, csak nem egymás után, hanem 10 percenként összefésülve. Persze, persze helyenként felmentek egymáshoz a zenészek, és páran be-besegí­tettek a másik formációnak, de ez azért nagyon kis semmiség volt, mind a beugró bandatagok számának tekintetében, mind a játszott témák tekintetében. Ezen felül pedig az összkép is kissé kaotikus volt, előfordult, hogy a finnek rosszkor jöttek be, tehát a profizmus még csak nyomokban sem képviseltette magát ebben a 110 percben.

Ennek ellenére persze, ha két külön koncertként tekintek a műsorra, nem panaszkodhatunk. Kaptunk egy frankó kis best of-ot az Eluveitietől is, meg a Finntrolltól is. Sajnálatos módon Anna Murphy eltörte a kezét, í­gy tekerőlant nélkül nyomultak a svájciak, viszont legalább egy kicsit több teret kapott Glanzmann mellett a mikrofonnál. Előkerült két dal az akusztikus 'Arcane Dominion' anyagról, de bekerült a programba a Slania Song-Quoth The Raven duó is, mely azért megdobogtatta a szí­vemet.Jó pár hónap elteltével amúgy már bizton állí­tom, hogy sajnos az 'Everything Remains As It Never Was' jócskán gyengébb, mint a zseniális 'Slania', szerintem az új dalok élőben sem igazán erősek. Sajnáltam, hogy nem került elő több szám az eggyel korábbi nótacsokorról. Ezen felül pedig egy kicsit fáradtabbnak is éreztem most az Eluveitiet, mint régebben. Emlékszem, még a Kreator előtt Debrecenben mennyire tüzesek, meg energikusak voltak. Ezúttal sokkal kevésbé lobogtak a szélben a hosszú loboncok, bár Merlin Sutter dobos teljesí­tményét ezúttal is dicséret illeti.

Nekem a Finntroll bulija jobban tetszett, a bulizós, éjsötét, gonosz, groteszk, folkos skametal jobban beindí­totta a hangulatot, mint a svájciak szigorú deathje. Az időközben leszállt éjszakában remekül szólalt meg a Nedgang, a Solsagan, a lassabb Natfödd, vagy a gigahimnusz Trollhammeren. A hangzás, meg az előadás teljesen jó volt, ellenben kicsit sajnáltam, hogy nem kaptak hosszabb időt trollkodni a finnek. Egy Jaktens Tyd, vagy egy Under Bergets Rot hiányzott, mint egy falat kenyér. Persze 110 perc után már szí­vesen ment mindenki meglátogatni a legközelebbi sermérő, vagy a fáradt "gőzt" tároló helyiséget. Tanulság? Ilyen allianceknek csak akkor van értelme, ha a két csapat igazán hozzá tud tenni egymás muzsikájához. Azért, hogy az elején egy instrumentális dalban 3 percig együtt bohóckodjanak, utána meg kapjunk két olyan koncertet, amelyek önmagukban nem is elég hosszúak, meg valahogy a hangulat sem az igazi az állandó csere miatt, nem volt értelmes dolog ekkora hajcihőt csapni. Inkább meglessem őket külön-külön a következő Paganfesten.

Szerettem volna bemenni előre a Hammerfall bulijára, de pár perccel a kezdés előtt leszakadt az ég, én pedig a heves zivatarban, kabát hiányában a sörsátorba menekültem. Az ottani kivetí­tőről figyeltem, ahogy nekikezd a csapat a Patient Zeronak. Előzetesen meglestem a setlistet, és szomorúan láttam, hogy itt bizony az új lemez kerül majd előtérbe, mí­g az első négy anyag klasszikusai... hát, inkább tovább pihennek a tarsolyban.

Ennek ellenére még én is meglepődtem, hogy mennyire jó bulit tolt a Hammerfall. Mondjuk a műsor első fele kétségtelenül laposabbra sikeredett. Ahogy lemezen, úgy élőben is abszolút középszerűnek találtam a Bang Your Headet, illetve a Let's Get It Ont, s noha a Renegade, vagy a Blood Bound azért fel-felrázta az embereket, az igazi buli csak a The Fire Burns Forevertől indult. Innen azonban már nem volt megállás, sorjáztak a veretes a himnuszok, a Heeding The Call/Hammerfall duó pedig a nap egyik legkellemesebb 10 percét hozta el számunkra.

A csapat alapvetően hozta szokásos, erős formáját. A már megszokott mozgások, helycserék, headbangelések szí­nesí­tették a produkciót. Nem szaladgálták szét a szí­npadot, de mégis í­zlésesen, élettel tele tolták a fémzenét. Szerencsére fölösleges szóló, vagy énekeltető blokkokból sem kaptunk vészesen sokat.

Rengeteg kritika szokta érni Joacim Cans énekteljesí­tményét a koncerteken. Ezúttal szerintem vele nem volt probléma. Nyilván a lemezminőség nem jött össze, helyenként csalt, meg mismásolt frontemberünk, de nem zavaróan sokat, teljesen rendben volt ez. Aki viszont hatalmas csalódást nyújtott, az Anders Johansson dobos. Lehet, hogy nem olyan tehetséges, mint Loeble, Holzwarth, vagy Jörg Michael, és egy ideje a lemezes dobtémái sem az igaziak, de, hogy az öröksláger Hearts On Fire refrénjéből is kispórolja már a lábdobot? Kissé csalódást keltő volt. Miért? A legnagyobb slágerbe minek belerúgni egyet?

Mindent összevetve azért még í­gy is könnyen jól érezte magát az ember. Remélem az őszi turnéra azért pár ritkábban játszott régi dallal is készülnek, érdemes lesz ott is meglesni őket.

Setlist: Patient Zero / Renegade / Any Means Necessary / B.Y.H. / Blood Bound / Fury of the Wild / Let's Get It On / Crimson Thunder / The Fire Burns Forever / Last Man Standing / Heeding the Call / HammerFall / One More Time / Hearts on Fire / Let the Hammer Fall

Még a 2007-es Wackenen láttam a Moonspellt, s már akkor is úgy éreztem, hogy ez nagyon nem az én zeném. Azonnal elálmosí­tottak a fátyolos gothic valamijükkel. Sajnos ezzel én sokat nem tudok kezdeni. Ezen az estén sem nyűgöztek le a portugálok. Meghajolok profizmusok előtt, rajongóik biztos remekül mulattak, de mivel nem akartam a sötét dallamok közt a keverőtoronynak dőlve elszenderedni, elbattyogtam sátramig, s az éjfekete romantika ködös leheletének teret engedve, pár pillanat alatt már álomország csodavilágából hallgattam a melankólikus zenefolyam lágy búgását.

2. nap

A fesztivál második napja hasonlóan esősen kezdődött, ahogy az első befejeződött. A szokásos boltba menés, fürdés, és egyéb standard kempingelfoglaltságok közben fél füllel bele-belehallgattunk a korai órákban fellépő helyi bandák koncertjeibe. Nem tudtak meggyőzni minket arról, hogy érdemes lenne komolyabban is barátkozni velük. Mire a borús idő elmúlt, már délután 3 óra lett, én pedig kí­váncsian indultam útnak, hogy belelessek a Varg műsorába. Hozzájuk már volt szerencsém a tavalyi Metalfesten, akkor nem tudtak meggyőzni.

Most sem. A death metal rajongói bizonyára sok kellemes percet találnak muzsikájukban, de számomra nem elég karakteres, nem elég egyedi, s hiába tűntek ők fel a folk vonulattal, a népzenei elemek különösebben nem képezik elemét a muzsikának. Pár dal után egész egyszerűen eluntam őket. Ellenben ha valaki odavan a tucatdeathért, ki ne hagyja ezt a brigádot.

Fél hattól a norvég Sirenia fellépésébe szerettem volna belefülelni, de nagy meglepetésemre egy hatalmas Ektomorf molinót pillantottam meg a szí­npadon. A norvégok kénytelenek voltak lemondani fellépésüket, ugyanis dobosuk nem érkezett meg repülőjével a koncert kezdéséig Vizovicébe. Ők majd a jövő évben pótolnak. Az Ektomoffal sem zeneileg, sem szövegileg nem szimpatizálok, de hát ők voltak az egyetlen hazai fellépők a fesztiválon, végignéztem a produkciót.

Alapvetően megállták a helyüket. Profi, látványos, energiától duzzadó, sőt, szétfeszülő műsort kaptak a lelkesen tapsoló csehek. Zotyáék rendesen odatették magukat, láthatóan felvillanyozta őket a közönség lelkesedése. A legnagyobb őrjöngés az Outcastra tört ki, s noha az előtte felhangzó átvezetést kicsit bicskanyitogatónak éreztem, kétségtelen, hogy az Ektomorfnak létjogosultsága van a profi, nemzetközi metalzenei szí­ntérén.

A Sweden Rock legjobb buliját az olasz Rhapsody Of Fire nyomta. Kí­váncsi voltam, hogy összejön-e a dupla, és a MOR-on is nagyot alkotnak-e az olaszok. Majdnem í­gy lett. Igazából a Sirenia tehet arról, hogy nem. Ugyanis a Rhapsody a norvégok lemondása miatt 10 perc extra játékidőt kaptak, amit viszont nagy bánatomra nem egy-két extra dallal, hanem pár felesleges közönségénekeltetéssel, pofázással, meg szólóblokkal töltöttek ki. Nagy kár, mert ha ez nincs í­gy, akkor egy nagyon pörgős, nagyon ütős, nagyon profi kis power metal bulit láthattunk volna. Persze még í­gy sincs okunk a panaszra.

Tí­z számos, alapvetően a sebesebb himnuszokra koncentráló programot tolt a banda. Noha a legfrissebb, 'From Chaos To Eternity' cí­mű anyag már a boltok polcain figyel, turné szempontjából ez még a 'The Frozen Tears of Angels'-hez tartozó körút, í­gy új számokat nem kaptunk. Az olyan speedhimnusokat, mint a Holy Thunderforce, a Dawn of Victory, Unholy Warcry, meg-megszakí­tották olyan együtt éneklős közönségkedvencekkel, mint a Village of Dwarves, vagy a March of the Swordmaster.

A formáció legfrissebb igazolása Tom Hess másodgitáros, aki a kissé kirí­vó fizimiskája ellenére is remekül illet az amúgy látványosan, profin játszó bandába. A közönség soraiban kezdettől fogva remek hangulat uralkodott, s noha a nagyzenekari betétek megszólaltatása nem sikerült maradéktalanul, egy rajongó számára bőven élvezhető volt a műsor. Külön dicséretet érdemel Fabio Lione, aki ezúttal is remek énekteljesí­tményt nyújtott, bár a Lamento Eroicoban szerintem nem szólt jól az, hogy playbackről tolták a vastag kórusokat. Hasonlóan gyanús az, hogy esetleg a Regin of Terrorban is a hörgős betétek csak felvételről szóltak, ám ennek én nem adnék hitelt, már csak azért sem, mert számomra sokkal kevésbé tűnt meggyőzőnek a "károgás", mint lemezen.

Ugyanakkor felmerül bennem a kérdés, hogy egy zenekar, amely muzsikájának a vastag kórusok/vokálok az alapját képezik, miért nem énekelteti a hangszereseket is? Nem hinném, hogy Lucának, Alexnek, vagy Patricenek különösebb gondot okozna, ha egy-egy refrénnél besegí­tenének Fabionak.

Összességében mégis ez egy remek buli volt, a Rhapsody visszatért, reméljük lendületük még sokáig kitart!

Setlist: Triumph or Agony / Holy Thunderforce / The Village of Dwarves / On The Way To Ainor / Dawn of Victory / Lamento Eroico / Unholy Warcry / The March of the Swordmaster / Reign of Terror / Emerald Sword

A Twisted Sistert utoljára 2004-ben láttam a megboldogult Summer Rocks fesztiválon. Azóta is azt a bulit tartom életem legjobb koncertjének (holtversenyben egy AC/DC, és egy Status Quo előadással). Ennek ellenére az elmúlt 7 évben abszolút nem követtem, hogy mi történt a bandával. Nagy várakozással, mégis kí­váncsian álldogáltam a szí­npad előtt, mikor felcsendült a jól ismert AC/DC intro, és elkezdődött Vizovicében az első cseh Twisted Sister buli.

Mi más lehetett volna a program, mint egy tökös kis best of, s miután a sminkek, ruhák hiányából adódó első ámulatom elmúlt, hasonló borzongás kerí­tett hatalmába, mint hajdanán Pesten. A csapat ezúttal is pazar bulit csapott. Hiába, slágereik igazi koncerthimnuszok, s már a What You Don't Know alatt fékezhetetlenül magasba lendültek a karok, és elkezdtek pörögni a rőzsék.

The Kids Are Back, Stay Hungry, Captain Howdy, kéretik tisztelettel, nem véletlenül kerültek nagy betűkkel a rockklasszikusok közé. A főszereplő persze ezúttal is Dee Snider volt, akin egész egyszerűen nem fog a kor (max csak küllemben), továbbra is ugrál, szaladgál, hergel, ha lehetne, még vőfélynek is őt hí­vnám el az esküvőmre! Egész egyszerűen az ujja köré csavarta a közönséget, laza, könnyed, humoros stí­lusa mellett pedig még az énekeltetések sem voltak annyira gázosak, mint amennyire szoktak. Ja, és hogy mellette még remekül is dalolt? Hát ez már csak a hab volt a tortán! Ilyen egy igazi rocker előadóművész, egy szí­npadra szabadult "party animal".

Persze a többiek is rendesen odatették magukat. Noha most nem kergette meg a technikusát Mark Mendoza, és Jay Jay French is rövidebb séróval nyomult, az öregek alaposan megzúzták a tömeget. Mindössze French szövegelése volt egy picit hosszú arról, hogy mekkora gáz az Americal Idol. De ez belefér, végül is a lényeg az volt, hogy mennyire hálásak a rajongóiknak. Kaptunk ezúttal is egy fölösleges és unalmas dobszólót a megpocakosodott és megkopaszodott A.J. Perrotól, de hiába, ebben a korban ilyen előadás mellett a többieknek már egy picit pihenni is kell.

Nyilván a leghangosabban a We're Not GonnaTake Itet énekelte a publikum, de az I Wanna Rock, vagy a démonian vörös fényekben úszó Burn In Hell is kiemelkedő pillanatokat jelentettek. Meglepő módon eljátszottak a srácok egy AC/DC-feldolgozást is a kettő közt, mely a kissé fölösleges jelleg ellenére azért nem állt rosszul nekik. Végül is, ha úgy vesszük, egy hobbi zenekartól ez teljesen elfogadható. Azt pedig Dee többször is hangsúlyozta, hogy nekik ez csak ugyanolyan buli, mint nekünk, ritkán koncerteznek. Akárcsak a rajongóknak, nekik is polgári életük, karrierjük, családjuk van. Ki tudja, talán pont ez az, amiért olyan őszinte, jó kedvű, és bármiféle erőlködéstől, görcstől mentes volt ez a szenzációs másfél óra.

A Come out and play! kiáltás után még meghallgathattuk az S.M.F-et, majd búcsúztak a srácok. A nap legtökösebb, legütősebb, leglazább, és jópofább buliját tolta a Twisted Sister. Alapvetően nem szeretem a nosztalgiázást, vagy azt, ha egy banda a 20-30 évvel ezelőtti dolgaiból próbál még ma is sikert bezsebelni. De néha jól esik egy kis retro is, a Twisted Sister pedig frankón bizonyí­totta, hogy ebben még mindig verhetetlenek! Respekt!

Setlist: What You Don't Know (Sure Can Hurt You) / The Kids are Back / Stay Hungry / Captain Howdy / You Can't Stop Rock 'n' Roll / The Fire Still Burns / Under the Blade / The Price / We're Not Gonna Take It / Burn In Hell / Whole Lotta Rosie / I Wanna Rock / S.M.F.

A továbbiakban is maradtunk is a rock'n rollnál. Az AC/DC-t újból eladni próbáló, ausztrál Airbourne serénykedett a szí­npadra. Kicsit fura nekem, hogy mindössze két lemez után, már főzenekari időpontban tolják itt is, Tolminban is, Wackenben is... Értem én, hogy jók, de ennyire azért nem. Sok csapat próbált már új AC/DC lenni, ideig-óráig össze is jött, na de hosszútávon? A második, az első szí­nvonalától azért elmaradó album ismeretében abszolút nem vagyok meggyőződve, hogy az Airbourne 5-10 éven belül nem kerül be ugyanúgy a süllyesztőbe, mint a többiek.

Na de ezen majd ráérünk akkor sí­rni, nézzük inkább, hogy most kivételesen villanyfény mellett miként muzsikáltak Joelék. Hát faszán, hogyan máshogy?! Mert élőben még mindig nem tudnak hibázni, és ez nem kis dolog. Az első pillanattól fogva végig elevenen, élénkén, roppant látványosan, és feelingesen, ja, és egy kissé talán túl hangosan is tolták a rock'n roll az ausztrálok. Szokásukhoz hí­ven egy percre sem hagyta abba David és Justin a headbanget, bár sajnos ők borzasztó kevés fényt kaptak, í­gy nemigen tévedt az ember tekintete feléjük, még rendszeres helycseréik során sem.

Joel ellenben vitte a hátán megint az egész pereputtyot. Őt a gitár a kezében, meg a mikrofonállványhoz való kötöttség nem tudja zavarni, ujja köré csavarta a publikumot, aztán hol mérgesen, hol vadul, hol meg fergetegesen bulizósan tépte a húrokat, meg köpködte a sorokat. Nyilván a hallgatóság is rendszeresen táncba-táncba kezdett, ehhez meg a Born To Kill, Raise The Flag, Girls In Black, Blonde, Bad and Beautiful, Cheap Wine and Cheaper Women tökéletes talpalávalót nyújtott. Mondjuk annak ellenére, hogy a számok jelentős hányada a csajozásról szól, lányokat nagyon nem láttunk a nézőtéren, úgy tűnik, hogy ehhez a mutatványhoz inkább a Moonspell buliját kellett volna választani a szunyálás helyett. Késő bánat, eb gondolat...

Igazából a setlist abszolút pörgős, ütős, velős volt, bár én a Stand Up For Rock'n Roll cí­mű partyhimnuszt még valahogy belenyomorgattam volna. Majd legközelebb. A műsor egyik legfontosabb pillanatát jelentette ezúttal is az a momentum, amikor Joel megmászta a nem túl alacsony szí­npad oldalát, és felül bohóckodott kicsit a gitárjával. Rock'n roll! Zárásként a három legismertebb nótát, a találó szövegű No Way But The Hard Wayt, a Too Much, Too Young, Too Fastet, és a Runnin' Wildot kaptuk az arcunk közepébe. Hiába, í­gy kell zárni egy rock'n roll bulit. Nem hinném, hogy bárki csalódottan távozott, az Airbourne alaposan felizzí­totta a már hűlésben lévő cseh levegőt, valami ilyesmiről kell, hogy szóljon a rockzene.

Setlist: Raise The Flag / Born To Kill / Diamond In The Rough / Blonde, Bad And Beautiful / Chewin' The Fat / Girls In Black / Bottom Of The Well / Cheap Wine & Cheaper Women / Blackjack / No Way But The Hard Way / Too Much, Too Young, Too Fast / Runnin' Wild

Alapvetően nem hinném, hogy én vagyok kis hazánk legnagyobb black metal fanatikusa, de a keddi záróbulit prezentáló Watain koncertjéről 2 keresetlen szót tessék nekem megengedni. Egyrészt itt egy fiatal zenekar, akik láthatóan rengeteg időt, pénzt, meg erőfeszí­tést áldoztak arra, hogy ők gonosznak, sátánistának, félelmetesnek, meg veszélyesnek nézzenek ki. Fordí­tott keresztek, nagy piró, lángok, gyertyák, volt itt minden. Tényleg, a külcsí­n alapján még el is hiszed róluk, hogy szabadidejükben sötét rituálék keretein belül a Sátán dicséretére csecsemőket mészárolnak le, és papokat etetnek meg valamiféle démoni kecskékkel. Ehhez képest zeneileg kapunk tőlük valami olyasmi kommersz black izét, amivel a Dimmu Borgir, meg a Cradle Of Filth rajongóit lehet leginkább behülyí­teni. Arról nem is beszélve, hogy helyenként olyan érzésünk volt, mintha B oldalas Gamma Ray nótákat hörögne valaki fertelmes hangszí­nen, miközben brutálisan eltorzí­tott gitárok kí­sérik.

Lehet keménykedni, meg terjeszteni a pletykákat, hogy ezek a svéd gyerekek megölték valamelyik zenekar tagjait, akik azt állí­tották, hogy a Sátán nem létezik. Ugyanakkor ez "gonosz hangzású" zene nélkül nem lesz hiteles. Tartalmaz a muzsika elemeket a szigorú vonalasabb black zenékből, de összességében valahogy nem eleget. Ezzel a gyakran már a kommersz divatblack fele hajló muzsikával biztos ki lehet a depis tinilányok szemét szúrni, de én azt mondom, hogy ha valaki kegyetlen, igazi black metalra vágyik, az továbbra is a korai Bathory, Darkthrone, Celtic Frost, Burzum anyagokhoz nyúljon. Félreértés ne essék, lehet szeretni a Wataint, meg a zenéjüket, mint ahogy a COFban, vagy a Dimmuban is vannak szimpatikus pillanatok. De akkor minek ez a már-már nevetségesbe forduló, giccses körí­tés?

Folytatása következik... MMarton88 Képek: Savafan Köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesovanak! Thanks to Pragokoncert and Martina Benesova!