Személyes kedvenceim - Tomka
írta Tomka | 2011.07.26.
Nem nehéz összeállítani a kedvencek listáját. A nagy része nem volt kérdés, mindössze az utolsó pár helynél filóztam el, hogy mi kerüljön fel. Kihagyni már valamivel nehezebb volt, de gondoltam nem említek meg még 5-10 albumot itt, az elején, hogy a 25-ös lista mégse 25-ös legyen. Igyekeztem nem az albumokhoz kötődő személyes élmények alapján válogatni, hiszen akkor harmad- és negyedvonalas power metal albumokat is versenyeztetnem kellett volna. Inkább olyan lemezeket gyűjtöttem össze, amikben valamelyest magamra ismertem, vagy nagymértékben befolyásolták a zenei ízlésemet. Alaplemezek így kisebb számban kerültek fel a listára, a klasszikusok ugyanis inkább a rock történelemre hatottak, mint rám. Ennek ellenére akadnak persze alapvetések, és legalább egy olyan műremek is, amit tapasztalatom szerint sajnos senki nem ismer, pedig mindenkinek kéne. És most kivételesen nem a Savatagera gondolok.
25. Árnyak: Nehéz csend (2000) 
Hiába nyomta rá néhol magát a - jó értelemben vett - amatőrizmus bélyege az Árnyak zenéjére, az első két lemez szerethető fésületlenségét a 'Nehéz csend'-del átvette egy kiforrott zenei, szövegi, hangulati koncepció, amely hiába magyarhon szülötte, szerintem nyugodtan pályázhatna a legjobb dark rock lemez virtuális címkéjére. Nem kedvencem ez a műfaj, de Molnár Róbert energikus, hipnotikus hangja és frontemberi produkciója, a nyugodt szívvel slágeresnek tekinthető dallamok, a tipikusan darkeres, de elgondolkodtató-igényes szövegek, a melankolikus hangsorok, valamint a közéjük csempészett remény felvillanásai. A 'Nehéz csend', párkapcsolati drámák örökké visszatérő soundtrackje, véleményem szerint köröket ver a hasonló típusú produkciókra, amellett, hogy akár egy Nevergreen-lemez (elsősorban a 'Game Over') is állhatna ezen a helyezésen.
24. Axel Rudi Pell: Oceans of Time (1998)
Egy időben azt hittem, nagyon szeretem a német gitáros zenéjét, aztán ahogy sorra dobta piacra a lemezeit, amelyekből hiányzott az a varázslat, ami az 'Oceans of Time'-ból viszont nem, akkor jöttem rá, hogy Johnny Gioeli orgánumát és ezt a megismételhetetlen hangjegy-csodát imádom-csodálom még a mai napig, ami olyan dalokat eredményezett, mint a Carousel, a The Gates of The Seven Seals vagy a szívszaggató Oceans of Time, amelyben a Rainbow- és Dio-féle fantasztikum szolid verziója kelt új életre. Nehéz megfejteni a titkot, hiszen néha olyan egyszerű a zene, hogy az bámulatos, Jörg Michael is teljesen monotonul és fantáziátlanul üt, mégis van valami a dalokban, talán az előző lemezük címéből származtatott mágia, ami miatt olyan jól esik újra és újra belefeküdni az idő óceánjába, és csak önfeledten ringatózni...
23. Sentenced: The Funeral Album (2005)
Nincs is szebb dolog egy melankolikus őszi esténél, esővel, sárguló falevelekkel, és némi kesernyés-fájdalmas Sentenced muzsikával (najó, a Lake of Tears 'Forever Autumn'-je több mint versenyképes még). Az előre bejelentett búcsúkoncepció, és a tudat, hogy ők nem fognak soha újra összeállni, csak elmélyíti ezt a hangulatot. A The End of the Road ennek megfelelően súlyosabb és nyomasztóbb, mint sok doom klasszis, a Vengeance Is Mine az egyik legütősebb bosszúdal, amit kottára vetettek, ezek pedig visszaadják azt a kellő súlyt és tiszteletet, amit némelyik túlságosan kommerszre hangszerelt dal elvenne. A 'Crimson' vagy a 'The Cold White Light' is hasonló kedvencek, amelyekhez sajnos a Poisonblack kitartó ügyködése messze nem ér fel...
22. Wuthering Heights: Far From The Madding Crowd (2004)
Még hogy nem lehet újat alkotni power metal kategóriában... Csak kell hozzá egy olyan kreatív (egyébként sajnos túl keveset méltatott) dalszerzői géniusz, mint Erik Ravn, és egy olyan hangszálcsoda, mint Nils Patrik Johansson - tegyük hozzá, ezen a lemezen szerintem jóval többet dalol Ravn is, mint amennyi kreditet ki szoktak neki osztani, és a két eltérő orgánum a itt forrt össze tökéletes egységgé. Az utazás toposza köré csoportosított fantasy koncepció adja az alapozást, a folkos dallamvilággal megáldott power metal a kiindulópontot, ám Ravnék mindezt a szó eredeti és stílusként értett progresszivitással bolondítják meg: ennyi témahalmozás és -váltás, dallam és ötlet, mint amennyi itt egy számban sűrűsödik, más, felértékelt zenekaroknál egy lemezre is elég. Miközben a power metal közérthető melódiacsokra teljes pompájában virágzik, egy percre se válik kiszámíthatóvá, a Longing For The Woods trilógia pedig már önmagában visszatéríti a befektetett tőkét.
21. Rush: Roll The Bones (1991)
A 'Counterparts' és a 'Moving Pictures' is nagy eséllyel pályázott a kedvenc Rush-lemez posztjára, ám a Dreamline-Bravado-Roll The Bones nyitótriót nehéz überelni, amikor Geddy Lee azt tanítja nekünk azzal a kivételes hangjával, hogy igen, halhatatlanok vagyunk - legalábbis egy rövid időre, vagy arról dalol, hogyan ér véget a győzelem pillanata, mielőtt még bekövetkezne... A Rush-hoz bármikor oda lehet fordulni, ha elakadunk vagy megbotlunk azon a bizonyos úton - és ennél többet egy műalkotás sem akarhat magának, azt hiszem.
20. Brainstorm: Soul Temptation (2003)
2003-ban a Brainstorm talán mai napig legerősebb lemeze szinte szó szerint berobbant az életembe, amikor a HammerFall vagy Sonata Arctica-féle europower néhol már túlságosan kedvesnek tűnt, és a thrash, ill. a göteborgi metallal barátkoztam behatóbban, a Brainstorm képviselte a (számomra) tökéletes egyensúlyt. Miközben Andy B. Franck karizmatikus vezéregyénisége számról számra szállítja a ragadós power melódiákat, a gitárosduó olyan mázsás riffeket szaggat a fülekbe, hogy arra csak elismerően lehet bólogatni, a Shiva's Tears-Forever-Soul Temptation trió pedig örök kedvenc marad.
19. Genesis: Selling England By The Pound (1973)
Számomra a Firth of Fifthnél és gitárszólójánál van még egy nyomósabb érv e lemez szerepeltetésére: a Dancing With A Moonlit Knight. A legszebb progresszivitás az, ami észrevétlenül kúszik be a bőröd alá, és észre se veszed, hogy már majdnem tíz perce hallgatod azt az egy dalt. Ez a legendába csomagolt szociális kommentár, amúgy meg szimpla remekmű rendkívül tág érzelmi és dallamskálát jár be, epikus, lírai, pörgős, menetelős, játékos, himnikus, ironikus - és ahogy a zongora hangja belehasít az éjszakába... Persze, a lemez többi része is perfekt, csak az a More Fool Me ne lenne...
18. Black Sabbath: Dehumanizer (1992)
A 'Dehumanizer' maga a doom metal, és - habár imádom a korai ősklasszikusaikat is - számomra maga A Black Sabbath-lemez. Ennyi dögöt, dühöt, súlyt ritkán karcolnak egy dallamos metal lemezbe, Dio pokolian mérges, a hangulat néhol futurisztikus, máskor kötelezően misztikus, én pedig minden alkalommal csak elégedetten-ijedten pislogok a rám szakadó monumentalitás hallatán...
17. Mago De Oz: Gaia II - La Voz Dormida (2005)
Ez az a zenekar, amely bármikor, bárhol fel tud vidítani, pedig kifejezetten nem szeretem az erőltetett örömködést (ld. ska-zenék), már a nyitó La Voz Permida leckét ad nem csak dallamformálásból, de epikus-folkos power metalból is, ezt a hangulatot pedig tudtommal senki nem tudja utánuk csinálni (az utóbbi időkben sajnos már ők maguk sem, a trilógia fináléja méltatlan nevükhöz).
16. Nevermore: Dead Heart In A Dead World (2000)
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan is lehet egyszerre okos és pofátlan odapakolt egy metalzene, akkor jó eséllyel nyomnám kezébe ezt a Nevermore-lemezt alapos tanulmányozásra. Amelyik alkotáson megfér egymás mellett a mai napig koncertfavoritnak számító The River Dragon Has Come power balladája és az Inside Four Walls vagy a Narcosynthesis agyament, és mégis ízléses zúzdája, az minimum zseniális - az E-Klubos koncert is felejthetetlen marad, főleg amikor Warrel mester a The Sound of Silence átirata alatt a színpadra invitálta a rajongókat egy heveny headbangelésre. Hiába, ilyet is csak Dimebag életében csinálhatott meg egy amerikai zenekar...
15. Dark Tranquillity: Damage Done (2002)
A melodikus death metal divatja, amilyen gyorsan jött, olyan sebességgel szorult háttérbe, a Dark Tranquillity viszont mindig is az a zenekar maradt, amelyiknek nem kellett se stílust váltania, se kommerszé válnia, és mégis kreatív tudott maradni, minden lemezükkel újat téve hozzá markáns hangzásukhoz. Minden korongjukat rongyosra hallgattam, vagyis hallgattam volna, ha ekkor már nem a net csodáját áldva, kínkeservesen lassan csordogáló, modemes szenvedéssel megszerzett cd-ket másolgattunk volna az isibe, és habár a 'Projector' kivételes atmoszférája vagy a 'The Gallery' magasztos-melankolikus zúzdája is minden alkalommal megkapirgálja a lelkemet, a 'Damage Done'-on forrt olyan egységbe a Dark Tranquillity védjegy-stílusa, amire nyugodtan ráaggathatjuk így lassan tíz év után a "klasszikus" címszót.
14. Candlemass: Nightfall (1987)
Messiah-éknak nem tudom megköszönni eleget, hogy megszerettették velem a doom metalt, még ha ők legalább annyiszor bújnak ki a stílus által felállított mércék alól, mint ahányszor definiálják azt. A 'Nightfall' a tökéletes Candlemass-lemez (az 'Epicus Doomicus'-szal közösen), tökéletesen kiporciózott ősi atmoszférával, és igen, a Samarithan tényleg az egyik legnagyobb doom epika, de van versenytársa is, méghozzá az At The Gallows End, szép-szomorú halállíra, búcsúpillantás az életre, míg a Samarithan az újjászületés, a transzcendálás himnusza. Szerintem Lovecraft imádta volna...
13. Pink Floyd: Division Bell (1994)
A Pink Floyd lassan hömpölygő, az éteri gyönyör felé tendáló, elnyújtott-kitartott, tisztán csengő hangsorai számomra a nyugalom és a szépség zenei metaforái. Habár van az utolsó lemezüknél zeneileg izgalmasabb alkotásuk, ez az a lemez, amely hangulatilag a legközelebb áll ahhoz, amiről számomra a Pink Floyd szól: az izgalmon, akaráson, igyekezeten, vágyakon, álmokon, életen túli nyugalomról, a lebegés szépségéről, a testből való kilépésről, valamerre, hajnali köd és a "végtelen folyó" által övezve, örökkön-örökké...
12. Eternity X: The Edge (1997)
A méltatlanul elfeledett Eternity X legjobb lemeze nyugodtan pályázhat a "legzseniálisabb ismeretlen metal album" címére, én is csak véletlenül botlottam bele az internet labirintusában, és mai napig áldom érte a szerencsémet. Power metalos alapokon nyugvó progresszív muzsika ez, egy jó adag rock operás ízzel nyakon öntve, amit Keith Sudano drámai vokálperformansza tesz végtelenül egyedivé. Sudano, csakúgy, mint Roy Khan, minden dalban meghal, a lelkét is kiteszi, hogy felhozza zenéje érzelmi mélységeit. Mindenképpen érdemes többszöri hallgatást szentelni neki (remélem hamarosan egy komplett cikket is tudok), addig is lehet ismerkedni a The Confessionnel, az A Day In Verse-zel vagy a The Edge of Madness-szel. Az album amúgy kvázi beszerezhetetlen...
11. Blind Guardian: Tales From The Twilight World (1990)
A vak őrző is megpuhult mostanára, akkor volt az igazi, amikor még nyersen tolták a speed metalt, a 'Tales' pedig pont az átmenet albuma, ami még őrzi a korai lemezek nyersességét, durvaságát, de egyben pofátlanul fülbemászó, no meg a BG eltitkolt "legjobb száma" is ezen figyel a záró The Last Candle képében. A Blind Guardian másvilágokba teleportáló időkapujába bármikor, bármennyiszer be lehet lépni, a 'Tales' pedig az a világ, amelyikbe a legszívesebben szeretek utazni.
10. Metallica: Ride The Lightning (1984)
A Metallicának egy fő előnye van más (thrash) zenekarokkal szemben: az utánozhatatlan aura, ami a korai lemezeiket körbelengi. És ebbe beletartozik a korabeli hangzás, a feelinges szólók, és az az okos építkezés, ahogy egy Fade To Black vagy egy Ride The Lightning kibomlik előttünk. Persze, könnyű szidni a zenészek egyéni teljesítményét, viszont amit ez a négy arc együtt alkotott, az metal történelem, ezek a dalok pedig sokkal többek, mint szimpla agresszió-kitörések. Nálam egy hajszálnyival vezet a 'Master of Puppets' előtt.
9. HammerFall: Glory To The Brave (1997)
Egészen fura volt hallgatni a Stormwitch koncertjét az idei Metalfesten, és mormolgatni, hogy "ez tiszta HammerFall", még ha ismerem is a sztorit hozzá, hiába, más generáció, más a viszonyítási alap. Ettől függetlenül az első HF-lemezeket simán a legjobb heavy metal korongok közé sorolom, amik az évezredforduló környékén és azóta születtek, az pedig már csak vicces irónia, hogy mai napig az együttes első lemezének első száma a legjobb alkotásuk. Debütálni is tudni kell!
8. Evergrey: Recreation Day (2003)
Mai napig a Tom Englund vezette svédek tudták a legjobban összeházasítani a borongós-darkos hangulatot a progresszivitással megfertőzött power metallal: a 'Recreation Day' lélekkapirgáló érzelmi mélyfúrások tökéletes dalcsokra, a kétségbeeséstől a megváltásig terjedő hangulati skálával. Míg Englund vokáljai csöpögnek az érzelmektől, addig a feszes riffelés egy pillanatig se engedi, hogy giccsbe forduljon a produkció. Zeneileg pedig megfér egymás mellett a The Great Deceiver power metal himnusza, a Recreation Day középtempós, égbe nyúló refrénje, a Madness Caught Another Victim akusztikus gitáron előadott vallomása, vagy az As I Lie Here Bleeding beszaggatott zúzdája. Változatos, de mégis egységes, és - legalábbis az együttes pályafutása szempontjából - stílusdefiniáló korong.
7. Dream Theater: Awake (1994)
Sokáig nekem is az 'Images & Words' volt az "über" DT-korong, Pull Me Underestül, Another Day-estől, Metropolisostól, aztán azon kaptam magam, hogy az 'Awake' egyre többet pörög a lejátszómban, és egy idő után még jobban megszerettem azokat a dalokat, amik elütnek a "tipikus" DT-formulától, amik csak erre a lemezre jellemzőek. A The Mirror-Lie kőegyszerű, monoton és mégis felemelő zúzdái utánozhatatlan zenei utazásra invitálnak, de csak hogy egyet említsek: Space Dye Vest, Kevin Moore gyönyörűséges hattyúdala!
6. Bruce Springsteen: The River (1980)
Csodálkoztam, hogy nem találkoztam a Boss-szal mások listáján, úgy látszik, errefelé nem divatos Springsteen érzelmes szocio-rockja, pedig ha valaki bele akar szagolni innen ká-európából az amerikai levegőbe, érdemes egy Springsteen-lemezzel kezdenie, a rendkívül dallamérzékeny énekes-gitáros ugyanis nem csak az álmokat, hanem az árnyoldalakat is belekomponálja dalaiba. Mielőtt még a 80-as évek második felében átnyargalt volna érdektelenebb popzenére, egy rakat klasszikust tett le az asztalra, a 'The River' pedig a 'Born To Run'-t és a 'Darkness ont he Edge of Town'-t is veri egy hajszállal, köszönhetően az olyan lüktető rockhimnuszoknak, mint a Ties That Binds, a Jackson Cage vagy az Out In The Streets, arról nem is beszélve, hogy az Independence Day és a The River még a szívekre is képes lúdbőrt varázsolni.
5. Jon Oliva's Pain: Maniacal Renderings (2006)
(Nem) vicces, de az Eternity X mellett Jon Oliva albumait is a kevéssé ismert remekművek közé sorolhatjuk, tekintve, hogy mekkora érdeklődés (nem) övezi lemezeit és koncertjeit. Pedig ő konkrétan a zseni kategória, minden megmozdulásába, hangjegyébe annyi érzelem, lélek, vagy gondolat van préselve, hogy az már fáj, miközben a "Mountain King" maga a metal. A JOP a Savatage legszebb hagyományait ápolja, az arany középút a giccs felé kacsintgató Trans-Siberian Orchestra és a tradicionálisabb power metal felé elvonult Circle II Circle között, kicsi Beatles, kicsi Queen, és nagyon sok Oliva, aki a hipnotikus zongoratémáival és ráspolyos hangjával varázsol. A Timeless Flightnak pedig a legjobb Sava-dalok között a helye!
4. Rhapsody: Dawn of Victory (2000)
A legelső metal lemez, amit életemben hallottam, nyilván a nosztalgia sem éppen gyenge fegyvertény, de a 'Dawn of Victory' anélkül is az élmezőnyben végezne. Nekem ez a mai kor 'Concerto'-ja a 'Symphony of Enchanted Lands'-zel egyetemben, a klasszikus és a metal zene hézagmentes összeházasítása. A 'Symphony'-val szemben a metalosabb, keményebb nóták miatt vezet - viszont a The Village of Dwarves még mindig a "legaranyosabb" szimfonikus metal dal. Ez a lemez, ahogy egy régi, kedves barátom mondaná - pardon, de - "kib...szott epic"!
3. Jesus Christ Superstar OST (1973)
Én a filmverzióra esküszöm, nyilván mindenkinek az a Szupersztár zenei köntös kényelmes a leginkább, amit először hallott, de amúgy Carl Anderson Júdás szerepében verhetetlen, hihetetlen, amit leénekel ez a pali, és Yvonne Elliman a szerelmi bánatos hippinek öltöztetett Mária Magdolnaként szívlágyító, Ted Neeley vékonyka magasai pedig lehet technikailag nem a legkorrektebbek, de igencsak magasan szárnyaltak még a '70-es évek elején. Mindent egybevetve, a legjobb rock opera szvsz, a Gethsemane önmarcangoló feltárulkozása, a szimfonikus betétre vágott ikon-montázzsal - klasszikus.
2. Volbeat: Rock The Rebel/Metal The Devil (2007)
De, van új a nap alatt, sőt, a mai divatban - miszerint elég összegyúrni egy-két egymástól idegen zenei dolgot, és máris kész az új alkotás - is lehet újszerűt mutatni: a Volbeat ugyanis nem csupán Elvis és a Metallica szerelemgyermeke, szomorú is lenne, bár az is megvan bennük, ezen a korongon a léleksíró második felvonása hasít, miközben tolják a bulimetalt, és pont ez az ambivalencia az izgalmas bennük. Talán egyszer majd a mai korszak emblematikus zenekaraként tekintenek rájuk, amolyan korszak-definiáló/összegző együttesként, mint mondjuk a Guns volt a két évtizeddel ezelőtt, még ha metal zenével, persze, sosem lesznek annyira híresek. Mindenesetre jó úton haladnak afelé...
1. Savatage: Streets - A Rock Opera (1991)
Egy pillanatig sem volt kérdéses az első hely, a Savatage és a 'Streets' überkedvenc, utóbbi pedig a legizgalmasabb metal lemez, amihez szerencsém volt; minden megvan benne, amitől ezt a zenét szép és jó dolognak tartom, még ha ez a lemez jóval több is, mint "csak fémzene". Teljesen természetesen tekerő, hihetetlen rifférzékű és a stílus legszebb szólóit komponáló gitáros (Chris Oliva, első körben ajánlott a Summer's Rain), egy érzelemtolmácsolásra szakosodott dalszerző-énekes, akinek hangja egyben " metalosan" rekedtes-karcos (Jon Oliva), koncepció (egy rockzenész felemelkedése és bukása), és azok a dalok... Ahogy dallamokba szilárdul az élettapasztalat - vágyak, fájdalmak és álmok, kottába csorgatva-vérezve. De hagyjuk is. Túl sok, túl szép és túl nagy ez az album ahhoz, hogy szavakba öntsem, soha nem is akartam írni róla - még a végén megölnék valamit ebből a kiapadhatatlan varázsból. Elég indoknak talán a világ legjobb power balladája, a Believe és a korong másik zenei véglete, a Jesus Saves a maga bődületes gitártémájával. Közöttük pedig a személyes mennyország...
Legutóbbi hozzászólások