"Was ist los?": Toto, Siyou 'n' Hell, Ulm, Klosterhof Wiblingen, 2011. július 15. (olvasói beszámoló)

Legutóbb, mikor Luke főhős hazánkban járt, hogy szólócsapatával kápráztasson el minket, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy idén még viszontláthatom a Mestert. Arra pedig végképp nem mertem volna mérget venni, hogy általam imádott anyabandájának élén fogom látni valahol. Nos, igen, március óta sok minden történt, javaslom, induljunk el elölről...

Azt tudni kell rólam, hogy fanatikus rajongó vagyok, életemnek meghatározó része e négy betű. Így persze mondanom sem kell, hogy egy esztendeje majd kiugrottam a bőrömből a hí­r hallatán, hogy a nem is olyan rég nyugovóra tért favoritok - alapvetően nem túl vidám okokból kifolyólag (gondolom, mindenki ismeri ezeket, aki kedveli a zenekart) - életre keltek, és egy igazi szuperfelállásban örvendeztetik meg a nagyérdeműt a jól ismert dallamokkal. Bár kishazánk az invitálására egy jól irányzott nemet kapott válaszul, határ közeli lakosként reménykedtem benne, hogy majd biztosan akad egy számomra kedvező helyre, illetve kedvező áron szervezett koncert, azonban erre várhattam... A nyári turné viszont olyan jól sült el, hogy gyorsan be is jelentették a következőt. Ekkor már komolyan gondolkozni kezdtem ennek meglátogatásán, hiszen semmi pénzért nem akartam lemaradni a mágusok különleges turnéjáról. Lukather márciusi látogatása pedig végképp megerősí­tette bennem: el kell csí­pni Őket valahol! Na de hol? A megoldás végül megszületett, és a helyi erőknek (ez alatt helyi rokonokat tessék érteni) köszönhetően hamarosan a belépő is a kezemben volt. Szóval, ettől fogva nagy izgalommal számoltam vissza a napokat e nyár estéig, amely óta alig vártam, hogy bepötyöghessek néhány gondolatot a számí­tógépem viharvert klaviatúrájával, amely visszaadhatja számotokra is e csodás este hangulatát. Tehát térjünk a tárgyra!

Bár Németországban alapvetően jóval nagyobb az érdeklődés szeretett műfajunk iránt, mint kishazánkban, Ulm mégsem merül fel minden nap a rockzenei rendezvények terén. Éppen ezért kí­váncsian vártam, hogy vajon milyen helyszí­n ad otthont e rendezvénynek. Némi utánjárás után kiderült, hogy a buli szabadtéren lesz megtartva, méghozzá a Wiblingen nevezetű városrészben található kastély udvarában, ahol egy helyi fesztivál zajlik. Ennek sztárvendégeként érkezett a Toto. Meg is jegyeztem Mosonmagyaróvár lakosaként, hogy mí­g szerény városunkban egy helyi rendezvény keretében a sok playback csoda, és egyéb langyos produkció mellett jó, ha egy értékelhető fellépésnek lehetünk tanúi, addig itt, egy német városban meghí­vják a Toto-t. Ezt nevezik szintkülönbségnek...

Siyou 'n' Hell

A belépő bizonyos "special guestről" tájékoztatott, azonban egészen nyolc óráig fogalmam sem volt, hogy ez pontosan mit takar. Sőt, mivel a Toto hangszerparkja már fel volt pakolva a szí­npadra, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a vendég már távozott, és nyolckor már a főattrakció csap a lovak közé. Ám ekkor egy hölgy termett a szí­npadon, aki bekonferálta ezt a furcsa nevű társulást, akiknek a bemelegí­tő szerepkör jutott. A szí­npadra pedig mindössze egy szí­nes bőrű hölgy, és egy német úriember lépett, előbbi a mikrofont ragadta meg, utóbbi a basszusgitárt. Nem igazán értettem, hogy ez í­gy önmagában mi akar lenni, hiszen egy csak és kizárólag énekre és basszusgitárra korlátozódott párosí­tással még nem volt dolgom. Végül kellemeset kellett csalódnom a duóban.

Bár a hölgy, és a külsőleg nem éppen zenész benyomását keltő basszusgitáros kollégája látvány szempontjából kevésbé illettek össze, zeneileg annál inkább összhangban voltak. Persze nyilvánvalóan egy ilyenfajta produkció hosszú távon fárasztóvá tud válni, és még ennyi idő alatt is be kell vetni némi hatásvadászatot, hogy fenntartsák a közönség érdeklődését, de Siyou kellemesen Tina Turnert idéző hangja, és Helmut Hattler magabiztos hangszerkezelése engem meggyőzött, de szigorúan csak előzenekari státuszban. A buli tervezett zárása utáni ötperces időhúzás pedig számomra még némileg lefaragott a pozití­v összképből. Hiába, ha az ember a világ egyik legjobb zenekarát várja, akkor akaratlanul is kritikusan í­téli meg az első fecskéket...

Toto

Ahogy a fentiekből kiderült, az előzenekar felszerelése nem zavart sok vizet, azonban ettől függetlenül szükség volt még némi szí­npadi átalakí­tásra. Így aztán annak ellenére, hogy a bemelegí­tő csapat szereplése rövidre sikerült, a kilenc órás kezdést nem változtatták meg. Amí­g a technikus kollégák a cuccokat igazgatták, addig (és egyébként már nyolc előtt is) a Pink Floyd 'The Wall' cí­mű remekművéből hallhattunk dalokat. Épp azon gondolkodtam, hogy lassan már az egész 'Fal'-at meghallgathatjuk, amikor kilenc óra magasságában végre megszólalt az intro. Eddigre már komoly nézősereglet gyűlt össze a kastély udvarában, még az ablakok is tele voltak... A kellően feszült bevezetés után a fekete függöny lehullott, és elérkezett a döntő pillanat: szí­npadon a Toto! Az estét a debütáló albumról ismert Child's Anthem nyitotta, amely egész egyszerűen briliáns, letaglózó kezdés volt, és a közönség hatalmas ovációval fogadta. Lukather persze már itt is magához ragadta szokásos showman szerepét, és rögtön megénekeltette a közönséget, akik persze kí­vülről fújták a hatalmas dallamot.

A tökéletes kezdés után a lendület egy pillanatra sem állt meg, és azonnal érkezett a nagyszerű Till The End a 'Fahrenheit' albumról, amelyre már megérkezett a pacsirta szekció. E téren a Toto nem fogott mellé, ugyanis a két vokalistának köszönhetően a 'Tambu' turné óta nem hallható minőségben szólaltak meg az élő vokálok. Nem véletlenül azt a turnét emlí­tettem, ugyanis azután mindig rászorultak a samplerek használatára, most azonban minden énekszólam száz százalékosan élő volt. Állí­tásomat még pluszban az is igazolhatja, hogy Jenny Douglas, a vokalista hölgy is utoljára az emlí­tett turnén tartott a zenekarral. Persze az sem mindegy, hogy ki van fő állásban a mikrofon mögött. Bármennyire is kedvelem az eredeti torkot, Bobby Kimball-t, amikor megtudtam tavaly, hogy nem ő fog a mikrofon mögé állni, elégedett arcot vágtam. Mert annak ellenére, hogy nagyon kedvelem a hangját, tudomásul kell venni, hogy öt esztendeje Budapesten is ő volt a leggyengébb láncszem, és teljesí­tménye már nem volt elég megbí­zható, ki kell mondani: kiöregedett... Ezen kí­vül pedig az emlí­tett samplerek használatának is leginkább ő volt az oka, ugyanis azt már-már állandó jelenségként könyvelhettük el, hogy amint egy dalban jöttek a többszólamú vokálok, barátunk csak imitálta az éneklést...

Szóval már a koncert kezdetekor nyilvánvaló volt, hogy miért is Joseph Williams áll a deszkákon. Az este további kellemes meglepetése a vendég, Nathan East basszusgitáros volt, aki káprázatos tudásához mérten elképesztő profizmussal, és lazasággal kezelte hangszerét, a mosoly pedig szinte egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. A dinamika továbbra sem csökkent, harmadikként egy ráadás esélyes dal, az Afraid Of Love érkezett Steve Lukather tolmácsolásában, ezt pedig akárcsak a legendás 'Toto IV' cí­mű albumon, a rég hallott Lovers In The Night követte. Ezután Steve Lukather köszöntötte az ulmi nagyérdeműt, bevetve némettudását, amelyet beszámolóm cí­mében is megidéztem.

Ekkor pedig egy elfeledett gyöngyszem, a Somewhere Tonight következett, amelyben ismét megcsodálhattuk Williams hangját, de nem csak az övét, ugyanis a dal végére beillesztettek egy kis reggae betétet, amelyben előre jöttek a "sängermeisterek", és felváltva csillogtatták meg a torkukban rejlő kincset. Amí­g Mabvuto Carpenter hangjának hallatán az államat kerestem, azalatt jött Jenny Douglas, és neki köszönhetően még jó sokáig nem találtam meg... Tényleg fantasztikus volt! Ekkor jött az est egyik fénypontja, a Lukather által viccesen bekonferált Pamela. Mindig jót nevetek a gitáros széles humortárán, amelyből most épp egy Sammy Davis Jr.-imitálást villantott meg... Na de visszatérve, a dal fantasztikus volt, David Paich nagyot alakí­tott a végén lévő szólórészben.

A női nevek sorát igazi kuriózumként Lea is erősí­tette, amely egész biztosan megdobogtatta az ősrajongók szí­vét. De szintén nagy örömre adhatott okot a 'Tambu' cí­mű album nyitódala, a Gift Of Faith, amely Jenny jelenlétével teljes volt, és a dal végén lévő jól ismert alakí­tását olyan zseniálisan hozta, hogy a fejünk lerepült. Ezek után egy kis billentyűs bemutató következett, amelyben Paich leginkább a 'Livefields' albumon hallható szólóját idézte meg, de aztán Steve Porcaro-val alaposan megvariálták. A remek szólót igazi slágerparádé követte! Miután gyönyörű kalandot tehettünk Afrikába, megidézésre került, az eredetileg Toto szerzeménynek készült dal, a Human Nature, melyben Joseph Willams szinte még a néhai Michael Jacksonnál is "jacksonosabban" énekelt.

Persze ismét szerelmesek lehettünk Rosannaba, de megkaptuk a debütáló album slágerét, a Georgy Peorgy-t is, amelynek funky grooveja úgy lüktetett, ahogy talán még soha! A pontot pedig Nathan East rakta fel az i-re, aki egy rövid basszusszólóval kápráztatta el nem csak a közönséget, hanem zenésztársait is. Érdemes volt figyelni az arcokat a szí­npadon! Az örök favorit Stop Loving You szintén remekül működött, ráadásul ennek végén egy kis dobszólót is kaptunk, amelyben Simon Phillips megmutatta, hogy még mindig Ő szakmája egyik legnagyobbikja. Nem gondoltam, hogy valaha még hallani fogom élőben a Home Of The Brave cí­mű csodát, hát most még is megtörtént, köszönöm! Ráadásul olyan előadásban, ami még az amsterdami koncertanyagon találhatóval is vetekszik!

Ezek után a zenészek levonultak a szí­npadról, persze nyilvánvaló volt, hogy nem ússzák meg Zugabe, és azon belül Hold The Line nélkül, amelyre aztán Mike Porcaro fia, az ifjú Sam J. Porcaro is felpattant a szí­npadra. A halhatatlan slágert Williams és a "beautiful and talented" Jenny énekelte duettben, és levezetésképp a három dalos pacsirta egy olyan énekprodukciót adott elő, amelynél azt kí­vántam: soha ne érjen véget a koncert! De sajnos ennek meg kellett történnie...

A Toto tehát Ulmban járt, és adott egy olyan koncertet, amely számomra a szintén remek öt évvel ezelőttit is kenterbe verte! Az volt az érzésem, hogy a legutóbb megkritizált tényezőket (mint például a sok egyveleg, szóló), most igyekezték korrigálni, és egy olyan ütős repertoárral álltak elő, amelynek DVD-n a helye! Megsúgom, a dolog már folyamatban van, a kiadvány a két nappal ez utáni veronai koncert anyagát fogja tartalmazni, de ez már egy másik történet. Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy az Év koncertje titulus ezzel nálam már foglalt, sőt... Végszóként ennyit mondhatok: Köszönjük Toto!

Írta: meszo Képek: www.team-ulm.de