A jelen és az alapok - The Who életmű VII.

Entwistle halála után visszatérni és helyretenni a zenekar dolgait erőn felüli vállalkozás volt Townshend és Daltrey részéről. A Who helyzete a modernkori könnyűzenében rendkívül zavaros. Sokan nem hajlandóak őket a klasszikus rockzenekarok közé besorolni, pedig bizonyos szempontok alapján még a Led Zeppelin-Uriah Heep-Black Sabbath-Deep Purple fogatban is helyük lenne. Hasonlóképpen nehéz megítélni a zenekar stílusát, ami az elmúlt években volt már hard rock, power pop, blues rock és rhythm and blues is. Ennek ellenére a banda sokkal inkább példaképe az alternatív rockzenét játszó zenekaroknak, így számos britpop, mod revival csapatnak is. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy ők találták fel a rockoperát, végleg teljesen összekuszálódik a kép…

A Who tehát egyedi és megismételhetetlen, nem sok hozzá hasonló zenekar működik világszerte. Ráadásul a két megmaradt tag a kétezres évek eleje óta megrögzötten dolgozott a nagy visszatérésen, egy modern Who lemezen, ami reményeik szerint újra beindítja a csapat szekerét és kimozdítja őket a nosztalgia zenekar állapotából. Így született meg az eredetileg WHO2 névre hallgató koncepció, amiből aztán kinőtt a valódi új lemez, az ’Endless Wire’…

A készülő lemezen Pete Townshend multi-instrumentalistaként jelenik meg. A gitárok mellett a basszus- és dobfutamokat is ő játszotta fel, a különböző dalokban csupán a különleges hangszereket szólaltatták meg vendégzenészek, így Lawrence Ball felelt az elektromos betétekért, a régi ismerős, John Bundrick Hammond orgonán játszott, illetve számos vonós hangszer bekerült a képbe, szintén vendégművészek által prezentálva. Néhol hallani Pino Palladino, Stuart Ross, Zak Starkey és Simon Townshend játékát is a fő hangszereken.

Meglepő lehet, de az album felvételei során külön producer foglalkozott a zenei részleggel (Robert Pridden) és külön szakembert szerződtettek Daltrey énektémáinak a kezeléséhez (Billy Nicholls).

A lemez egyébként két jól elkülönülő részre osztható szét. Az első kilenc dala hagyományos daltémákkal és felépítéssel bír – a Black Widow’s Eye’s például egy szerelmes dal, ami az érzelmeket mutatja be a Stockholm szindróma befolyásában. Az egyetlen, kislemezen megjelenő dal az It’s Not Enough volt, ami 1982 óta az első szólóban megjelenő dal a zenekar háza tájáról.

Az album második fele már egy mini opera, korábban ilyet csak a ’The Who Sell Out’ című album utolsó számában csináltak, most azonban így kellett kiélniük a koncepciólemez iránti vágyakozásukat – valószínűleg azért, mert a kiadó nem vállalta volna egy teljes rockopera terjesztését, helyette könnyen eladható nótákat vártak el a zenekartól. A Wire and Glass címre hallgató második rész tehát tíz rövidke nótából áll össze, így felépítésében nagyon hasonlít a Beatles 1969-es ’Abbey Road’ című lemezének végén található, szintén mini (pop) operának nevezett közjátékokhoz. A rövidke opera EP-n is megjelent.

A lemezből megjelent bónusz CD-s és bónusz DVD-s kiadás is, koncertfelvételekkel megtűzdelve. Ez sem volt azonban elég az átütő sikerhez… A Billboard listán az album csak a hetedik helyig jutott, Angliában még idáig sem tornázta fel magát, maradtak a kilencedik pozícióban. Kislemezként az It’s Not Enough sem vitte túl sokra, mindössze a 37. helyet csípte meg. Talán nem véletlen, hogy sokak szerint az ’Endless Wire’ bukás volt a zenekar részéről, ami nagyban közrejátszott abban, hogy a mai napig sem jelent meg hangzóanyag a Who-tól…

Nem szabad persze elmennünk a tény mellett, hogy a kiadói nyomás semmitől sem tántoríthatta el Townshendet, így 2007-ben az album dalaiból mégis összeállt egy kéttételes rockopera, melyben olyan szereplők tűntek fel, mint John Hickok, Jon Patrick Walker, Matt McGrath, és Bree Sharp. Ehhez a rockoperához számos új dal is született, melyek közül egyedül a Reel Good Looking Boy került fel egy Who válogatáslemezre, valamint Rachel Fuller előadásában az I Can Fly.

2006 és 2007 természetesen turnézással telt, a körutat pedig most már szokás szerint dokumentálta az ’Encore Series’ is. Ezen a turnén léptek fel a Glastonbury fesztiválon, majd novemberben megjelent az ’Amazing Journey: The Story Of The Who’ című dokumentumfilm, mely megpróbálta a lehető leghatékonyabban felölelni a zenekar történetét. A kiadványhoz természetesen soundtrack album is dukált, ami afféle best of kiadványnak fogható fel.

2010 februárjában a Superbowl félidejében zenéltek, ami az elképzelhető legnagyobb dicsőség, amit Amerikában egy banda elérhet, majd jótékonysági célzattal turnéztatták a ’Quadrophenia’-t – ezen fellépések során Eddie Vedder és Tom Meighan (Kasabian) is állandó vendégük volt. Idén januárban Jeff Beck és Debbie Harry oldalán zenéltek egy rákellenes jótékonysági koncerten.

Szólólemezek, botrányok, apróságok…

Pete Townshend

Az életmű sorozat eddigi részeiből már kitűnhetett, hogy Townshend a Who első számú dalszerzője, szövegírója és motorja, egyfajta szellemi alappillére a zenekarnak, nem mellesleg frontembere is a bandának. Zenészként egyértelműen a zeneszerző jelző illik rá a legjobban, hiszen amellett, hogy rengeteg hangszeren játszik, dalszerzői metódusában mindig a nagy volumenre koncentrál, ebből is fakadnak a rockoperák és a koncepciólemezek. Az aktívan eltöltött évei alatt számos irányzat hatott rá, így a hard rock, a punk és a new wave, azonban saját, jól felismerhető stílusa mindvégig megmaradt.

Townshendhez kötődik a gitártörés bevezetése a rock kultúrába, bár a rombolás az első időkben még önkifejező eszköz, később show elem volt. Számos írással ellentétben ezt nem a management erőltette, hanem a gitáros saját elképzelése érvényesült, mint szinte mindig a Who életében.

Érdemes megemlékeznünk Townshendről, mint gitárgyűjtőről is, aki karrierje során számos típust használt és népszerűsített. A korai időkben előszeretettel használta a korszak beat zenekaraiban legelterjedtebb hangszert, a Rickenbacker hathúros modelljeit. A hatvanas évek második felében aztán a Fender Stratocaster és Gibson SG, a hetvenes években pedig a Les Paul lett az általános hangszere. A nyolcvanas évek elején Fender Telecaster formájú gitárokra váltott, majd napjainkig Stratocaster felhasználó lett, miközben elvétve mutatkozott Danelectro, Vox és Gretsch modellekkel is.

Townshendezenkívül újságíróként és íróként is ismert. Már 1970-től havi rovata volt a Melody Makerben, később pedig rendszeresen jelentette meg rockoperáit és cikkeit.

Magánéletében két fontos asszony szerepel: Karen Estley-vel 1968-ban házasodott össze, ám kapcsolatuk hamar megromlott. Jelenleg Rachel Fuller zenésszel él együtt.

Ami a közéletet illeti, a sajtó őt is előszeretettel kezdte ki az évek alatt, mivel rendkívül rossz interjúalanynak bizonyult. Az igazán fájó momentum azonban a 2003-as botránya, amikor a Scotland Yard nyomozói nyomokat találtak egy illegális, gyermekprostitúcióval foglalkozó weboldalon. A jelek arra utaltak, hogy Townshend fizetett az oldalon található képekért, de később kiderült, erre csupán információszerzés végett volt szükség, hiszen neves élharcosa a pedofília ellen tiltakozó csoportoknak. A botrány azonban ráragadt, és még az elmúlt években is gyakran felmerült a vád ellene – annak ellenére, hogy azóta is folyamatosan jótékonykodik.

Szólóéletművét tekintve Townshend 1970-től napjainkig 12 lemezt adott ki, melyek 1993-ig két-hároméves rendszerességgel jelentek meg. Ezek közül kettő duett lemez volt Ronnie Lane-nel. Emellett hivatalosan tíz koncertlemez (bár átfedésekkel), és 9 válogatásalbum jelent meg, köztük a Lifehouse projekt anyagával, mely kereken harminc éven keresztül készült…

Roger Daltrey

A Who énekese számos rosszindulatú támadást átélt karrierje során. Rossz előadónak, gyenge frontembernek tartják sokan, ám szavaik mögött sokszor irigység sejlik föl. Daltrey egyedi hangját mindig a lehetőségeknek megfelelően használta fel, sosem vállalta túl magát, és Townshend sem kényszerítette erre.

A színpadon a legtöbb esetben megosztotta a frontemberi feladatkört. Érett karizmája nagyjából a hatvanas évek végére tisztult le igazán. A korai időkben csörgődob és harmonika volt a hangszere a koncerteken, ám később ritmusgitárosként is feltűnt a színpadon. Dalszerzőként alig-alig vette ki a részét a zenekar munkájából, ám előadásával mindig kompenzálta ezt.

Miután Daltrey 1975-ben elvállalta a ’Tommy’ főszerepét, filmes karrierje is beindult. Egyik leghíresebb szerepe az 1980-as ’McVicar’ című film címszerepe volt, melyben egy börtönből szökött meg. Feltűnt sorozatokban és B filmekben is, a magyar közönség a ’Hegylakó’ és a ’Sliders’ epizódszereplőjeként emlékezhet rá, valamint a ’Spionfióka’ című akcióvígjáték titkos, ám halott ügynökeként. Utolsó filmszerepét 2006-ban vállalta el a ’Johnny Was’ című moziban. Színművészként szerepelt néhány kamaradarabban, de 2003-ban a Hollywood Bowl színpadán tündökölt a ’My Fair Lady’-ben. Magánéletét tekintve kétszer házasodott meg.

Daltrey1973-tól napjainkig nyolc stúdió és egy élő albumot adott ki, azonban filmjeinek nagyobbik részéhez zenét is szerzett, így 11 soundtrack albummal is bír a diszkográfiája. 1992-ben szerepelt az ír The Chieftains együttes folk albumán is. Rendszeres turnéin gyakran adta elő a Who dalait, melyben sokszor Simon Townshend segítette.

John Entwistle

Az öntörvényű és hallgatag basszusgitáros igazi háttérember volt a Who-ban, bár az érdemei hatalmasak. Játéka egyedi és lenyűgöző volt, így a koncertek bizonyos pontjain átvette a frontemberei stafétát is. Townshendhez hasonlóan nem egy dalt énekelt a színpadon és lemezen is.

Hangszerei igazi csodák voltak: a hatvanas évek közepétől gyűjtötte a basszusgitárokat, ám élőben a hetvenes évektől kezdve általában Alembic és Warwick gitárokon játszott (a korai időkben természetesen ő is a sztenderdebb és olcsó modellekre hagyatkozott). Halála után hangszergyűjteményét a családja eladta, hogy fizetni tudja az adósságait, így a modellek nagy része Peter Hookra, a Joy Division és a New Order basszusgitárosára szállt, aki azóta is nagy tisztelettel kezeli a kollekciót.

Entwistlehatása a rockzenére óriási. Olyan zenészek tekintik őt fő ihletőjüknek, mint Billy Sheehan, Tom Petersson (12 húros basszusgitár játéka meglepően hasonlít az Entwistle által kedvelt hangzáshoz), Victor Wooten, vagy Chris Squire. 2011-ben a Rolling Stone magazin olvasói listája szerint ő volt a világ legjobb basszusgitárosa.

Entwistlehét stúdióalbumot és két élő lemezt jelentetett meg, 1971 és 2000 között.

Keith Moon

A Who első számú dobosa hiperaktív volt, így balhéi már a korai időkben is mindennaposak voltak. Féktelen természetének köszönhetően cseppet sem meglepő, hogy minden őrült ötletben benne volt, kezdve a dobok felrobbantásával egészen totális eszméletvesztésig tartó italozásig. A szemét sajnos az apró (és később a nagyobb) jelek sem tudták felnyitni, így 1978-ban bekövetkezett halála egyáltalán nem volt annyira meglepő – bár meg kell jegyezni, hogy a halálát alkoholfüggőknek felírt gyógyszer okozta, tehát messze nem volt még minden veszve.

Moon a zenekarban passzív tag volt, egy idő után a dalszerzésben sem vette ki a részét, de a koncerteknek rendkívül fontos szereplője volt – ilyen szempontból rendkívül nagy hatást gyakorolt például Mike Portnoy-ra.

Egyetlen megjelent lemeze az 1975-ös ’Two Sides of the Moon’ című korong, melyre eredetileg tíz dal került fel, és olyan elképesztő sztárgárda dolgozott rajta, mint lemezen azelőtt talán sosem. Ringo Starr, Gerald Garrett, Rick Nelson, Harry Nilsson, és David Bowie énekesként, Spencer David és John Sebastian pedig gitárosként működött közre. A lemezből több újrakiadás is született extra dalokkal, de ezeket szinte már lehetetlen lekövetni.

Az életmű utolsó részében a Led Zeppelin és a Who közötti kapcsolatról és elfeledett klasszikusokról lesz majd szó.

Folytatása következik…

Szerző: TShaw