Személyes kedvenceim - Mike

írta Hard Rock Magazin | 2011.07.19.

Összeállt hát a nagy kedvenc-lajstrom. Nyilván nem az első huszonöt favoritomat pakoltam fel, akkor ugyanis négy-öt előadó számos lemeze szerepelne itt, az pedig kevésbé izgalmas. Úgy döntöttem, huszonöt különféle együttestől választok ki egy olyan albumot, amelynek meghallgatásakor mindig meghalok egy kicsit. Néhányuk abban az időben jelent meg, amikor még drága szüleimnek egymásról sem volt fogalma, nemhogy rólam, de helyet kaptak egészen friss megjelenések is, noha azt mondják a nálam okosabbak, hogy egy lemez klasszikussá válásának biztos megállapításához szükség van egy bizonyos „érési” periódusra, amely alatt szépen kikristályosodik a produktum időtlen zsenialitása. Nem is kétlem, van ebben valami, de annyira mégsem ragaszkodtam a szentíráshoz, lazán kihagytam olyan anyagokat, amelyeket évekig agyonhallgattam, amelyekkel keltem és feküdtem, most azonban kevésbé dobbantották meg a szívem. Persze egy regiment kedvenc így is kiszorult: mintha kést döftek volna belém, amikor kihúztam a listáról az ’Into The Everflow’-t a Psychotic Waltztól, a ’Burnt Offerings’-et az Iced Earth-től, a ’No Need To Argue’-t a The Cranberriestől, a ’The Divine Wings Of Tragedy’-t a Symphony X-től, a ’The Light’-ot a Spock’s Beardtől, a ’The Perfect Element’-et a Pain Of Salvationtől, a ’Legacy’-t a Testamenttől vagy a ’Transcendence’-t a Crimson Glory-tól…  És nem fért be egy Porcupine Tree, Primordial, The Gathering, Tristania, Pink Floyd, Deep Purple album sem…! És még sorolhatnám napestig. Most, 2011 júliusának derekán így fest az „Óltájm 25.”, jövőre ilyentájt talán kicsit más lenne a sorrend. Egy jó darabig azonban biztosan nem állok neki semmilyen listának…! Íme egy-egy keresetlen mondatban, gyöngybetűkkel:


25. Emperor: Anthems To The Welkin At Dusk (1997)

Éjfekete, jéghideg gyönyörűség hangjegyekbe plántálva: számomra az Emperor a valaha volt legnagyobb black metal banda, az ’Anthems…’ pedig egy drámai, szimfonikus mestermű, amelyhez talán csak az Immortal ’At The Heart Of Winter’-je ér fel…


24. Candlemass: Nightfall (1987)

A Candlemass jelenti énnálam a tradicionális Doom Metalt, ők a műfaj alfája és ómegája, a ’Nightfall’ pedig egy tökéletes, epikus örökzöld (akárcsak a debütáló ’Epicus, Doomicus, Metallicus’): lassan vánszorgó, végzetszerű, sötét dalóriások, a szerzetesi csuhába öltözött Messiah Marcolin összetéveszthetetlen operás hangja, a Samarithan című dal, minden Doom Metal Himnuszok legnagyobbika, és az a megmagyarázhatatlanul ódon, ősi hangulat…


23. Cseh Tamás – Másik János: Levél nővéremnek (1977)

Nekem Cseh Tamás Magyarország elsőszámú trubadúrja, és azt hiszem, ez már így is marad, s ott vannak Bereményi Géza költői dalszövegei, amelyeknek nem csupán lelke, de szeme is van, a ’Levél nővéremnek’ pedig – a későbbi lemezekkel egyetemben – egyfajta látlelet, kórkép egy letűnt korszakról, hazánkról, rólunk; ők ketten olyat alkottak hosszú-hosszú éveken át, ami párját ritkítja, és szerencsésnek érzem magam, mert megadatott, hogy néhányszor élőben is láthassam őt, ahogy az örökérvényű sorokat énekli, kicsit félszegen, kicsit pontatlanul olykor, ám úgy, ahogy senki más – köszönök mindent, Tamás!


22. R.E.M.: Out Of Time (1991)

A kilencvenes évek elején-közepén a csapból is a Losing My Religion vagy a Shiny Happy People kitörölhetetlen dallamai folytak, az MTV lemezmilliomosokat csinált az R.E.M.-ből, de tőlük valahogy nem sajnáltam a sikert, hiszen sosem az elvárásoknak dolgoztak, sosem ültek fel az aktuális trendeknek, és pályafutásuk alatt a minőségből sem igazán adtak alább, noha azért az évek során becsúszott egy-egy kevésbé izgalmas anyaguk is, az ’Out Of Time’ viszont az alternatív pop/rock csúcsa, holott maga a műfaj meglehetősen távol áll tőlem – ki érti ezt?


21. Neurosis: Through Silver In Blood (1996)

Nincs még egy zenekar, amely ilyen felkavaróan és plasztikusan tudta hangjegyekbe oltani a világvégét, mint a Neurosis: olyannyira nehezen befogadható, és megrázó erejű alkotás ez, hogy nem is lehet mindig elővenni, csak egy adott hangulatban, ám akkor kifordítja a lelked, és képtelen vagy szabadulni ettől az elementáris zenei infernótól, ahogy 1999-ben az Almássy téri Szabadidőközpontban magam is szem- és fültanúja lehettem annak, amikor néhány srác felmegy a színre, és hangszerekkel, vetítésekkel megidézik az Apokalipszist; a katarzis szó új értelmet nyer a Neurosis által, s amennyiben a káosz fájdalmas sivárságára vágysz, a ’Through Silver In Blood’-nál keresve sem találsz megfelelőbbet.


20. Tool: Ænima (1996)

Én nem tudom, mi az, hogy „művészzene”, de van egy olyan sejtésem, hogy a Tool épp ilyen, annakidején még a Dream Theater is lopkodott tőlük az egyébként kiváló ’Six Degrees….’ albumukra, de említhetném a Psychotic Waltz-os Devon Graves korábbi bandáját, a Deadsoul Tribe-ot is, akik szinte egy egész diszkográfiát építettek a Tool-hangzásra, amely érdekes módon úgy lett népszerű szerte a világon, hogy köszönőviszonyban sincs a kommersszel, hiszen a Tool ezer közül is azonnal felismerhető, agyafúrt, absztrakt, avantgárd zenei világának megismeréséhez elmélyülés és kellő ráhangolódás szükséges – amikor azonban kibontja szárnyait, nem mindennapi élményt nyújt.


19. Ayreon: Into The Electric Castle – A Space Opera (1998)

Amikor ’98-ban megjelent ez a többszereplős progresszív sci-fi-opera, már az első hallgatásnál rabul ejtett, és ott akkor tudtam, hogy ezzel egy hosszú életű barátság veszi kezdetét; azóta eltelt tizenhárom esztendő, ám ennek a duplaalbumnak a fénye mit sem kopott: a hollandus hórihorgas Lucassen mester a mai napig nem tud hibázni, a hetvenes évek szimfonikus prog rockja ugyanúgy a kisujjában van, mint a modernkor heavy metalja, és amikor e kettőt frigyre lépteti, mindig egy roppant különleges, grandiózus és izgalmas alkotásnak ad életet.


18. Pantera: The Great Southern Trendkill (1996)

Phil Anselmóék az idő tájt nagyon dühösek voltak a „cipőbámulós” alter-grunge műfajra, innen a lemezcím is, a pia mellett Fülöpünk igencsak rákapott a hernyóra (ami nem sokkal később majdhogynem le is gyűrte őt), a ’Trendkill’ pedig magába sűríti az összes akkori nyavalyájukat, ekképpen az addigi legsúlyosabb, legtüskésebb és legszélsőségesebb anyagát szabadította a világra a Pantera, jómagam is meghökkentem, mikor először meghallgattam, pedig a ’94-es elődje, a szintén alapvetés ’Far Beyond Driven’ sem volt már egy Halász Judit-meselemez, itt azonban tényleg elmentek a végletekig, s bár a közvélekedés a ’Cowboys…’-ot vagy a ’Vulgar…’-t tartja A Pantera Albumnak, számomra azonban a ’Trendkill’ az etalon – jó időben, jó helyen találtunk egymásra, azt hiszem.


17. Sanctuary: Into The Mirror Black (1990)

Előbb ismertem meg a Nevermore-t, mint kvázi elődjét, a Sanctuary-t, de mindkettő nagy kedvenccé avanzsált nálam: eleve imádom Warrel Dane dallamait és pallérozatlan, hisztérikus orgánumát, no meg hát ez a fajta riffelős, szilaj, komor US-power muzsika is azonmód megdobogtatja kérges szívem.


16. Mercenary: 11 Dreams (2004)

Végre egy banda, amely mert nagyot lépni, és az északi (ha úgy jobban tetszik: göteborgi) melodic death vonalat házasították a Nevermore-féle power metallal, s noha először nem az ő kezükre száradt rá a spanyolviasz, hiszen előttük már az In Flames, a Gardenian vagy a Soilwork is efféle eleggyel ügyeskedett, véleményem szerint ez a stílusötvözet Mercenaryék boszorkánykonyhájában forrt ki a legízletesebben: a remekbeszabott tiszta, heroikus férfiének és a hörgés-ordítás éppúgy megfér egymás mellett, mint az enyhén gótikus mázzal pacsmagolt billentyűs témák a death metalos riffekkel és a hagyományos power elemekkel, a fantasztikus címadó szám égbe nyúló drámaisága pedig a mai napig megbabonáz, már-már azt gondolom, hogy ilyen kaliberű dalcsoda megalkotása csak egyszer adatik meg egy szerző életében…


15. My Dying Bride: Songs Of Darkness, Words Of Light (2004)

A brit My Dying Bride a kilencvenes évek hajnalán még az Anathemával és a Paradise Losttal karöltve teremtették meg a doom/death vonulatot, ám míg pályatársai belekóstoltak másfajta zenei irányzatokba is, addig ők konokul mentek előre a kitaposott ösvényen, azon kisszámú együttesek közé tartoznak, amelyeknek életútját nem tarkítják nívótlan produkciók, ennélfogva nem könnyű kiválasztani a legnagyobbat, hisz megalakulásuk óta legalább négy klasszikust tettek le az asztalra; a ’Songs Of Darkness…’-re azért esett a választásom, mert Aaron itt nyújtja a legjobb énekesi teljesítményét, ebből kifolyólag pedig a legmarkánsabb, legszebb dallamok is ezen hallhatóak, emellett a fennkölt drámaiság, feneketlen fájdalom és tragédia muzikális esszenciája ez a korong, s miként a címe is mondja, a zene eszközeivel alig lehet ennél jobban megfesteni a sötétséget.


14. Rush: Counterparts (1993)

Ha azt mondod, intelligens rockzene, nekem azonnal a Rush neve ugrik be: az az elegancia és könnyedség, ami a kanadai trió játékát jellemzi, teljesen egyedülállóvá teszi Geddy Lee-éket, s én már csak egy koncertre vágyom nagyon, ugyanis még sosem sikerült elcsípnem őket, el is mormolok gyorsan egy fohászt, hátha meghallgatásra talál…


13. Rhapsody: Smphony Of Enchanted Lands (1998)

Fabio Lionemesterdalnok vicces akcentusán kívül semmibe nem tudnék belekötni, ez egy hibátlan gyöngyszem, azelőtt s azóta sem hallottam még ennél tökéletesebb szimfonikus metal albumot (na, jó, talán az Epica közelítette meg ezt a szintet, de hát ők fel se kerültek erre a listára), s ne felejtsük el, a Rhapsody-nak köszönhetjük, hogy újra divatba jöttek a sárkányok…


12. Ark: Burn The Sun (2001)

Ilyen zene nincs is, kiált fel emberünk, amikor először szembesül az Arkkal; pedig van, és valóban, a ’Burn The Sun’ az egyik legkülönlegesebb, legegyedibb lemez a rockzene történelmében, skatulyába szorítani szinte képtelenség, és nem is érdemes (megismerkedni vele annál inkább!), itt ugyanis valamennyi dal egy külön kis világ más és más ízekkel, hangulatokkal, ráadásul mindehhez a kortárs könnyűzene talán legsokoldalúbb énekese adja varázslatos hangját, nevesül Jorn Lande úr.


11. Genesis: Selling England By The Pound (1973)

Igen, már én is ahhoz a generációhoz tartozom, akik a Mamá-val meg a Land Of Confusion-nel ismerték meg a Genesis nevét, nem is rajongtam értük, leszámítva a csodaszép Non Son Of Mine-t a videoklipjével együtt, ám amikor Iván cimborám megmutatta az 1971-es ’Nursery Cryme’-ot azzal a csatakiáltással, hogy „na, ez az igazi Genesis!”, ott egyszeriben rájöttem, engem ez idáig átvertek, apám, a média, mindenki, hisz kizárólag a késői, Phil Collinsos, plasztik-hangzású Genesist erőltették orrba-szájba, viszont a Peter Gabriel-fémjelezte időszak lemezeiben nyomban megtaláltam önmagam, a ’Selling…’-en található Firth Of Fifth könnyekig hatolóan gyönyörű szólóbetétjét pedig mindenkinek hallania kell legalább egyszer az életben!


10. Blind Guardian: Imaginations From The Other Side (1995)

Egyesek szerint az „átkos” kilencvenes években nem születtek klasszikus metal lemezek, erre én azt mondom, ébredj, ember, a Blind Guardian minden idők egyik legizgalmasabb speed metal anyagát tette le az asztalra ’95-ben a grunge-éra kellős közepén (amelyet amúgy előszeretettel köpködnek, holott a grunge véleményem szerintem nagyon is kellett, hogy egy kicsit felrázza és emberközelivé tegye az akkoriban igencsak giccsbeforduló rockzenét): az ’Imaginations…’-nek már a mesés borítójától kisebbfajta stroke-ot kaptam, nem beszélve a The Script For My Requiem-dalról, amelyet a megjelenésekor a Határ úti Headbanger boltocskában – akkoriban még a „konténeres” – hallgattam többedmagammal, az a refrénkórus pedig akkora orbitális himnusz, kérem alássan, hogy ha Erkel Ferenc hallaná, alighanem belesárgulna az irigységbe!


9. King Crimson: In The Court Of The Crimson King (1969)

Akkor, amikor a Pink Floyd vagy a Yes még csak a szárnyait próbálgatta a pszichedelikus beat-rockból kifelé menet, a King Crimson fogta magát, és előállt egy bődületes bemutatkozó lemezzel, tulajdonképpen feltalálva ezzel a progresszív rockzenét, s az ’In The Court…’ nem csupán a korát előzte meg, hanem egy definitív mestermű is, egyszóval TÖ-KÉ-LE-TES!


8. Gamma Ray: Land Of The Free (1995)

A Gamma Ray-hez valamikor ’92-ben volt szerencsém először, s mindig csak amolyan kistesónak tartottam őket, akik nem tudnak kilépni a Helloween árnyékából, noha egyik-másik korai daluk (The Silence, Heading For Tomorrow, Tribute To The Past többek közt) simán lekörözte az akkortájt rózsaszín buborékokban vergődő tökfejek kaméleon-nótáit, az immár Kai Hansen énekével készült ’95-ös ’Land Of The Free’ pedig kisebbfajta forradalmat robbantott ki nálam: az európai hősies heavy/speed metal veleje ez, kérem szépen!


7. Bathory: Twilight Of The Gods (1991)

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a ’Twilight…’ alapjaiban változtatta meg a zenei ízlésemet, minden bizonnyal a Bathory volt a híd a súlyosabb muzsikákhoz, pedig e lemez nem szól jól, Quorthon hamiskás hangja olykor nehezen elviselhető, mégis katarzis-élményt nyújt zordon-ünnepélyes Hangulata: a méltóságteljesen tovahömpölygő, egytől-egyig magasztos és monumentális dalok hatalmas, hófödte hegyvonulatok hátára csábítanak, végtelen, éjsötét erdőségek mélyére, véres viking csaták korába…


6. Queensrÿche: Empire (1990)

A Grammy-díjra jelölt ’Empire’ a magyar Metal Hammer magazin történetének kétségkívül legizmosabb Hangpróbáján került az élre, maga mögé utasítva többek közt az Iron Maiden, a Slayer, a Megadeth aktuális anyagát, jómagam pedig nem sokkal a megjelenése után szereztem be a kazettát, „pult alatt”, az egykori Zalka Máté tér közelében működő, néhai bádog-lemezkuckóban (micsoda Kánaán volt az a magunkfajtáknak!): a Queensrÿche „Birodalma” egy rendkívül kiegyensúlyozott, letisztult és érett album, minden egyes másodperce aranyat ér – a fülnek és a szívnek biztosan.


5. Nevermore: Dead Heart In A Dead World (2000)

’95-ben rendszeresen ment valami nyúlfarknyi rockműsor a rádióban, azt hallgattam, mert mindig terítékre kerültek benne az új megjelenések (naná, MySpace és YouTube híján be kellett érnünk ezzel), s az egyik adásban elhangzott a What Tomorrow Knows egy Nevermore nevű, frissen alakult banda bemutatkozó lemezéről; első hallásra szerelem, mondanom sem kell, mára azonban a ’Dead Heart…’ az überklasszikus, itt valami olyan masszív egységbe forrt a négy zenész zsenije, hogy az bámulatos, sajnálatos, hogy e tagság nemrégiben szétszéledt, ám reménykedem benne, hogy egyszer még újra találkoznak – tudniillik ezt a négy embert az Isten is egymásnak teremtette!


4. Manowar: The Triumph Of Steel (1992)

No, igen, ’92-ben, amikor a Smells Like Teen Spirit a Jeremy-vel karöltve mutatott egy másik, alternatív utat a fiatalságnak, amikor hirtelenjében a hagyományos metal nevetséges bohóczenének számított, Manowarék egy ízes „fuck you!” kiáltással előrukkoltak legszélsőségesebb, legsötétebb és leggonoszabb lemezükkel, nesztek, MTV-faló toplista-huszárok, itt egy 28 perces eposz, mindjárt nyitószámként; jómagam pedig csak annyit mondok, hogy a ’The Triumph Of Steel’ valóban az Acél Diadala, a fémzene csúcsa! Hail and kill!


3. Dream Theater: Images And Words (1992)

Azon szerencsések közé tartozom, akik ott lehettek egy alaplemez születésénél és egy alapbanda felemelkedésénél; az ’Images And Words’ letaglózott engem (meg a fél világot), azelőtt ugyanis még sosem hallottam ehhez fogható muzsikát, izgalmas, újszerű és ötletgazdag témák sokaságától roskadozik e lemez, befogadásához nem is volt elég egy-két alkalom, s az azt követő, súlyosabb, sötétebb ’Awake’ előtt ugyancsak leborultam, mondhatni, számomra ez a duó jelenti a Dream Theater csúcsát, ők a Páratlan Páros: a fölényes technikai tudás és kivételes dallamérzék kettőse ezeken alkotott tökéletes harmóniát.


2. Yes: Close To The Edge (1972)

A brit progresszív rock csoda ezzel a korai klasszikussal eljutott egy olyan szintre, ahol a zene már egy spirituális és filozófiai utazás funkcióját is betölti, ezáltal olyan érzelmi mélységekben és magasságokban jár, mintha magát az Univerzumot akarná átölelni, a sokrétű szimfonikus hangszerelés és az emocionális töltet mellett pedig Jon Anderson szférikus énekhangja emeli meg a muzsika transzcendentális élményét: számomra a Yes mindenekfelett áll, a ’Close To The Edge’ pedig a nagybetűs ZENE Magnum Opusa, a Kezdet és a Vég.


1. HELLOWEEN: Keeper Of The Seven Keys Part II (1988)

Íme hát a Győztes! A két ’Keeper…’-t egyszerre ismertem meg (általános iskola, lengyelpiaci kalózkazetta-csere), s főként a ’88-as második résszel vagyok úgy, hogy egész egyszerűen nekem találták ki, minden egyes hangja tökéletes számomra (igen, még a mai füllel kissé sótlan hangzást is meg tudtam szokni az ezerhatszázhatvanhatodik hallgatás során), de hát hogyan is lehetne ez másképp, amikor olyan überklasszikusok kaptak itt helyet, mint az Eagle Fly Free, a March Of Time, az I Want Out vagy a 13 és fél perces címadó, így aztán biztos vagyok benne, hogy a „Hét Kulcs Őrzőjé”-t a sírba is magammal viszem CD-n, bakeliten, mp3-ban egyaránt, ki tudja, a Pokolban mi lesz a módi…

Mike