Lassú visszatánc és búcsú - The Who életmű VI.

írta TShaw | 2011.07.16.

Miután a The Who hátrahagyta a színpadot, és megjelentek a különböző búcsúkiadványok, a zenekar tagjai saját, addig is létező és aktív szólómunkáikkal foglalták el magukat. Furcsa fintora volt a sorsnak, hogy a vállukról lekerülő teher sok esetben feltűnően jót tett a számukra. A túlhajszolt életmódnak vége lett, így a drogok és az alkohol is lekerült az asztalukról. Miután a ’Who’s Last’ koncertlemez 1984 novemberében és decemberében felkerült a lemezboltok polcaira, a zenekar tagjait felkereste egy ambiciózus ír fiatalember, Bob Geldof, és megpróbálta beszervezni őket az 1985-ös év szerinte legfontosabb zenei eseményébe, egy gigantikus jótékonysági koncertbe. A három megmaradt zenész, valamint Kenney Jones rábólintott a dologra, így alig egy évvel a búcsú után újra próbálni kezdtek… a rajongók talán még el sem tették a búcsúzáshoz használt fehérzsebkendőket, amikor egykori kedvenceik feltűntek a színpadon…

Az 1985 júliusában lebonyolított Live Aid a Who és a Queen nagy visszatérése volt, de olyan előadók is ekkor kerültek be a világ mainstream zenei kultúrájába, mint Madonna, vagy a U2, egyúttal a new wave, a post punk és a pop rock stílusokat is új magasságokba helyezték, egész pontosan az addig töretlenül uralkodó rock és metal fölé. A Wembley stadionban a Who is a standard időkeretet kapta meg, és négy dalt játszottak el a most már szó szerint a világot jelentő deszkákon: a My Generationnel nyitottak, jött a Pinball Wizard, majd a Love, Reign O'er Me és a Won’t Get Fooled Again. A koncert nem indult zökkenőmentesen, Entwistle basszusgitárjaival gond adódott, az idő pedig egyre csak fogyott… Mire végül elkezdték a dalt, alig másfél perc után a műholdkapcsolat szakadt meg, így a Wembley-n kívül senki sem látta és hallotta a műsort, noha a Pinball Wizard hangsávjai már átjutottak a műholdakon. Az apró bakik ellenére a koncert tökéletes volt, a zenekar erején felül teljesített, bár ezt utólag sajnos nehéz bizonyítani, hiszen a sugárzott jelek mellett az eredeti filmszalagok is elvesztek.

A Live Aid után azonban a banda igyekezett minél inkább kihangsúlyozni, hogy ez nem újraegyesülés, a Who nem fogja újra aktív munkába kezdeni. Townshend az év végén kiadta ’White City: A Novel’ című szólóalbumát, mely rövidsége ellenére koncepciólemez volt, és tökéletesen felismerhetőek rajta a Who-ban kialakított dalszerzői metódusok, szokások. A lemezen olyan vendégek szerepeltek, mint David Gilmour, Simon Phillips, vagy John Bundrick. Ez talán az egyik legjobb anyag a Townshend szóló életpályából, ráadásul a megjelenés időszaka óhatatlanul a Who hatását feltételezi az album mögött…

A következő összeállásra 1988-ig kellett várni, amikor a Brit Lemezipari Társaság életmű díjat adott át a Who-nak, a rendezvény fénypontjaként pedig a zenekar is fellépett. Ezen a rövidke előadáson (Who Are You, My Generation, Substitute) utoljára ült be a dobok mögé Kenney Jones, de a tagokat ezúttal elkapta a lelkesedés.

1989-ben a zenekar több évfordulót is ünnepelt. Megalakulások 25. évfordulója volt ez az év, és húsz éve jelent meg a ’Tommy’. Ha erre az alkalomra nem állnak össze újra, akkor több lehetőségük nem lesz egy valódi, szép és stílusos visszatérésre.

Az eredeti banda mellé Townshend leszervezte Simon Phillipset dobolni, valamint újra meghívták Bundricket a billentyűk mögé, kísérő gitárosnak pedig Steve Boltont. Ezen kívül számos fúvós hangszeres háttérzenész és vokalista bekerült a képbe, az összepróbált dalok listája pedig olyan hosszú volt, hogy a koncertek közepére egy negyedórás szünetet is beiktattak.

A június végén induló turnén a banda végigjátszotta a ’Tommy’-t, majd best of műsort adott elő, blues feldolgozásokkal is megtűzdelve, majd a Who Are You után szünet következett, végül még egy blokkot lenyomtak, olyan slágerekkel, mint a Won’t Get Fooled Again, a szétjammelt My Generation, a Baba O’Riley, a Love Reign O’er Me, vagy a még mindig kellőképpen elszállt Magic Bus. Ezek a dalok természetesen hosszúak voltak, így a koncertek kifejezetten elnyúltak, fizikailag is rengeteget kivéve a zenészekből, akik már javában túl voltak teljesítőképességük javán. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Entwistle hamarosan újra a drogokhoz kezdett nyúlni.

Az Észak-Amerikára és Angliára koncentráló turné végül is november másodikán ért véget, miután olyan vendégek is színpadra léptek bizonyos bulikon, mint Billy Idol, vagy Phil Collins. Az előadásokból természetesen többet rögzítettek is, majd megjelentették a ’Join Together’ című élő albumot.

A ’Join Together’ a maga 130 perces hosszával tökéletesen mutatja be ezt a gigantikus turnét. A dupla lemezes anyag első CD-je a teljes, élő ’Tommy’-t tartalmazza, míg a második CD a best ofok helye. Szerencsére innen a leszálló ág kulcsdalai sem hiányoznak, így hallhatjuk rajta az Eminence Frontot is. A kritika azonban általában nem szerette a lemezt, és különösebben nem is került legendás státuszba – annak ellenére sem, hogy a turné talán a valaha volt legnagyobb szabású megmozdulása volt ez a zenekarnak.

1990-ben aztán beiktatták őket a Rock and Roll Hall Of Fame-be, mely ceremónián Bono tartott beszédet arról, mennyire sokat tett a zenekar a rock fejlődéséért. 1994-ben felvették a Saturday Night’s Alright (For Fight) című zseniális Elton John feldolgozást, majd Daltrey 50. születésnapi koncertjén vendégként fellépett Townshend és Entwistle. Szintén ebben az évben kiadtak egy négy CD-s, különleges kollekciót, a ’30 Years of Maximum R&B’-t, melyen a slágerek mellett igazi ritkaságok, élő felvételek, sőt, koncertek közben előadott monológok is hallhatóak voltak – egyebek között a woodstocki balhé, amikor Abbie Hoffman hippi vezért Townshend a gitárjával lökdösött le a színpadról. Ekkortájt Townshend meghívta a többieket egy újabb turnéra, de Entwistle éppen Daltrey szólókörútján zenélt, így a következő reunion elmaradt.

Az igazi áttörésre végül 1996-ban került sor, amikor Townshend a ’Tommy’ után a ’Quadrophenia’ egykori sikerét is szerette volna megünnepelni, így ezúttal a Hyde Parkban ezt az albumot nyomta végig a zenekar. A koncert alatt a narrátori feladatkört az a Phil Daniels látta el, aki korábban a film főszereplője is volt. A siker hatására a banda újra belement egy turnéba, amely 72 koncertet foglalt magába, dobosként pedig ezúttal Zak Starkeyt, Ringo Starr fiát vitték magukkal, továbbá másodgitárosként Townshend testvére, Simon is elkísérte őket. A vendégszereplők sem maradhattak el, a lista itt is illusztris volt: Billy Idol, David Gilmour, Gary Glitter, Stephen Fry, és Phil Daniels is feltűnt köztük egy-egy szerepre. A műsor ezúttal a ’Quadrophenia’-ból, valamint a mögé tűzdelt néhány best of dalból állt össze, a korábbi turné mintáját követve.

1999-ben Townshend figyelme az egykori Lifehouse projekt felé fordult, így az újabb körút már erre nem létező lemezre, valamint a ’Who’s Next’ albumra épült, igaz, ezúttal nem adtak elő teljes hosszúságú, komplett lemezeket. Időközben kiadásra került viszont a banda 1970-as, Wight-szigeti fellépése, valamint egy kollekció a korai idők BBC-s felvételeiből. ’Blues To The Bush’ címen 2000-ben adtak ki egy koncertfelvételt az egyik 1999-es fellépésükről, de az anyag valamiért perifériában maradt a rajongók számára. Az igazi nagy dobásra 2000-ben került sor, amikor a turné keretében felléptek a Royal Albert Hallban, és minden addiginál gazdagabb vendégszereplői listát prezentáltak a nagyérdeműnek, így természetesen az anyagot fel is vették…

A lemezen 2003-ban közzétett felvételen 161 (!) percig dübörög a Who rock and roll vonatja, két CD-n és egy EP-n elhelyezve. A zenekar ekkor csak a három régi tagból, Starkeyból és Bundrickből áll össze, de dalról dalra érkeznek a vendégszereplők: Bryan Adams, Paul Weller (a mod revival keresztapja), Nigel Kennedy hegedűvirtuóz, Eddie Vedder, Noel Gallagher az Oasisból, valamint a modernkori Whonak is tekinthető Stereophonics zenekar gitáros/énekese, Kelly Jones. A sors azonban kegyetlen volt, mert a gigantikus gyűjtemény megjelenése előtti évben, 2002-ben John Entwistle távozott az élők sorából…

Entwistle Las Vegasban, egyetlen nappal a 2002-es turné startja előtt halt meg. 57 éves kora ellenére nem egyedül töltötte az éjszakát – egy groupie volt mellette, aki reggel vette észre, hogy a basszusgitáros nem hajlandó felébredni. Orvost hívott, aki kokain túladagolás miatt bekövetkezett szívrohamban állapította meg a halál okát.

A basszusgitárok királya, minden idők egy legegyedibb technikájával játszó Entwistle világ életében fontos alappillére volt a Who-nak. Dalszerzőként Townshend mögött a második legfontosabb pozíciót foglalta el, de a hangzás kialakításáért, a jellegzetes ritmikai vonalért egyértelműen az egyik fő felelős volt. Neki köszönhetjük az élő előadások elképesztően vastag, süvítő és mégis halálpontos zenéjét, amihez hasonlót kevés banda tudott és tud prezentálni. Személyében nem mellesleg a háttérbe húzódó, de a kellő pontokon virtuózként belépő és játszó basszista sztereotípiája is megszületett.

A 2002-es koncertkörút ezután meglehetősen rövidre sikerült, a csapat ráadásul a koncertjeit sem akarta elnyújtani, inkább kötelességtudóan lejátszották a kötelező köröket. Entwistle helyettese ebben az évben Pino Palladino lett.

A rövidke turné azonban mégis zenetörténeti jelentőségűvé vált, ugyanis a zenekar ekkortájt az elsők között kezdett kísérletezni az instant koncertfelvételek kiadásával. Az általuk ’Encore Series’ néven említett sorozat keretében a turné mind a 25 koncertjét felvették, majd keverés nélkül piacra dobták, dupla CD-s formátumban. Hogy mennyire sikeres volt az eljárás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma, 2011-ben szinte mindennapossá vált az ilyen típusú kiadványok terjesztése a koncertek után. Az ’Encore Series’ ezután folyamatosan működésben maradt, így a Who modernkori fellépései gyakorlatilag kivétel nélkül dokumentálásra kerültek, ami hatalmas szó, tekintve, hogy sok zenekar az ő mintájukra kezdte el alkalmazni az eljárást – sőt, mára komplett kiadók és cégek alakultak a bootleg-gyilkos anyagok készítésére.

Végül is a Who megmaradt két tagja, Daltrey és Townshend ezek után továbbra sem akarta lezárni a zenekar nyitott dossziéját, sőt, minden eddiginél ambiciózusabb célokat tűztek maguk elé. A sorozat következő, utolsó előtti részében az új Who album, a szóló életpályák, és néhány botrány kerül majd terítékre…

Folytatása következik...

Szerző: TShaw