Zene és gasztronómia, avagy mit isznak a rockerek? - Első rész: A kannás bor halála

írta Kotta | 2011.07.10.

Gondoltam, feldobom kicsit a hangulatot valami habkönnyű témával ebben a hőségben, így időnként rittyentek majd egy-egy szösszenetet erről a multikulturális témáról, összekapcsolva két hobbimat (a harmadik, azt hiszem, nem férne bele a lap profiljába) – a magyar bort és a rockzenét. Az induló sorozat nem titkolt célja az igényes borfogyasztás népszerűsítése, így amennyiben hidegen hagynak a kulináris élvezetek, ne is lapozz tovább.

Na igen... A metalos sört iszik, s bár a kannás bor kultusza punk körökben talán még virágzik, a nagy kérdés mégis az, vajon fogyasztunk-e, mi rockerek, minőségi nedűket? Gyakori koncertlátogatóként azt mondom: ideje leszámolni a sztereotípiákkal! Nagyon ritkán látok manapság a buli előtt bekapkodott olcsó kétdekásoktól földön fetrengő csőnacisokat – nem is százas az, aki a jelenlegi jegyárak mellett már előre taccsra vágja magát. Sokkal jellemzőbb a szolid sörözgetés vagy fröccsözés, arról nem is beszélve, hogy egyre többen érkeznek kocsival ezekre a szeánszokra, így a bambit vagy ásványvizet szürcsölgető zenehallgatók látványa is egyre megszokottabb. (Talán annak is köszönhetően, hogy ma már nem kell „népünnepélyt” és nemzetközi rocker-találkozót kerekíteni egy-egy neves külföldi előadó fellépése köré, mert ezek gyakorlatilag mindennapossá váltak.)

Szerencsére a borkultúra általánosságban is nagyot fejlődött az utóbbi két évtizedben idehaza, sikerült végre leszámolni a kólával „megbolondított” félédes Zweigelt-ek és Merlot-k szörnyűséges világával és a zsákos-napfénnyel érlelt érlelt házi borok „szódával elmegy” mentalitásával. Manapság – legalábbis a fővárosi klubok zömében - „folyóborként” is a jó nevű pincészetek nagyobb kiszerelésű palackokban árusított, teljesen vállalható alapborait mérik. Ezen trendhez csatlakoznék jó magam is, néhány alapfogalmat és alapfajtát bemutatva, abban az erős hitben, hogy megtalálni egy-egy remek bort a változatok/termelők dzsungelében épp olyan felemelő érzés, mint rálelni valami izgalmas muzsikára.

Szóval muzsika és a kaja-pia. Mindkettő fontos része egy adott nép kultúrájának, úgy tűnik, az egyenlítőhöz közeledve egyre inkább. Ez nyilván a földrajzi adottságokkal van összefüggésben, és a fellelhető alapanyagok sokszínűségével magyarázható elsősorban. Mint sok minden másban itt, a Kárpát-medence népeket összeolvasztó kohójában, ebben is kiváltságos a helyzetünk: bár nem vagyunk nagyon délen, túl északon sem. Így van még jó borunk, de remek sörünk is, csak a példa kedvéért, a pálinka csodájáról nem is beszélve. Ételek tekintetében pedig elmondható: a magyar konyha magába olvasztott minden tudást és technikát a mediterrántól kezdve egészen a Baltikumig. Én legalábbis nem ismerek még egy olyan népet, amely ennyiféleképpen tudná feltálalni mondjuk a szárnyashúst.

Kezdve a húslevessel (érdekes, hogy a modern korban a leves – mely történelmileg minden nép szerepében fontos szerepet játszott - hogy kikopott a nyugati kultúrából), folytatva leveshús-mártás kombóval, nem is beszélve a – szintén magyar „találmány” - főzelékről. Egy szelet lisztbe forgatott, sült pulyka- vagy csirkemellel, természetesen. Meg tudjuk aztán grillezni is ezeket, mint a görögök, és a szerbek, mert megterem hozzá helyben a finom salátának való is. De felszolgálhatjuk mondjuk gombás-tejfölös szószban (bakonyi módra - gyermekeim egyik kedvence), ehhez bevethetjük az olaszoktól ellesett valamelyik tésztafélét, vagy a németes knédlit, legjobb persze nokedlival.

És akkor még szó sem esett a hortobágyi húsos palacsintáról, a pulyka-saslikról, a csirke- vagy zúzapörköltről, a csirkemájas raguról, vagy egy jó kis - franciásan rózsaszínre hagyott - kacsamellről, párolt almával és vörös káposztával, hagymás tört-krumplival (káposztás cvekedlivel sem rossz), hogy a rántott csirkecomb és a sörtésztában kisütött pulykamell ki ne maradjon (sajttal, tejföllel meglöttyentve). Uborkasalátával, csakis. És ez még nem minden... Lehet, bele se gondoltatok, hogy milyen szerencsések vagytok, nem igaz?

Szóval van élet a gulyáslevesen és – témánál maradva – a halászlé-cigányzenész összeállításon túl is. Tessék, elég jól elkalandoztam, ahhoz képest, hogy eredetileg a borról akartam írni... Az ételeket csak amolyan kiegészítőnek ajánlanám amúgy, mert tudjuk jól: bort magában nem fogyasztunk! Az erjesztett szőlőléhez mindig csipegetünk valamit, egyébként a palack végére kultúráról már csak akadozó nyelvvel beszélhetnénk, sokkal inkább a kulturálatlanság kerül ilyenkor előtérbe. Végül, de nem utolsó sorban, zenét is ajánlok majd, mely jellegében, hangulatában az adott borhoz illik, hogy a rocker-fia még inkább ráérezzen, miről is van itten szó.

Térjünk rá akkor a nedűkre! Ha nyár, akkor természetesen..., igen, sajnos manapság azt kell mondjam, akkor természetesen rozé. Nem szeretem a rozét, több okból sem. Magyarország a bortermelés legészakibb részén helyezkedik el, tőlünk feljebb már a sör és a vodka hazája terül el. Bár a Kárpát-medence valószínűleg egy szerencsésen levédett terület, lássuk be, vörösborban sosem leszünk nagyhatalom. Abból világszínvonalat csak speciális mikroklímákon lehet előállítani, így a mennyiség roppant korlátos. Ergo, a világpiacon esélyünk sincs a Chile-i, dél-afrikai borokkal szemben, de még a spanyol, olasz profizmustól (nagy tételben jó minőség) is messze vagyunk. Kaliforniát és Franciaországot már nem is említem.

Fehérborban viszont nagy a potenciánk – ez a személyes véleményem. A napsütés és a hidegebb éjszakák jó egyensúlya, a talajok sokszínűsége a szőke borok számára remek lehetőségeket teremt. Így aki friss, gyümölcsös, jó savú, kevésbé testes beszélgetőborra vágyik, a rozéknál sokkal érdekesebb, izgalmasabb fajták közül választhat – nem kell csücsörítenie minden korty Rajnai Rizling után, mint egy kicsit odébb. Az Irsai Olivér, a Cserszegi Fűszeres, vagy egy klassz Szürkebarát (csak a legkézenfekvőbbeket említve) köröket ver bármelyik rózsa- vagy hagymaszín lére. Így a rozénak már a léte is – számomra – megkérdőjelezhető. Mehetne az amúgy is szűkösebb vörös szőlő a küvékbe, vagy csinálnának belőle legalább Schillert – emez mégis csak magyarosabb (Osztrák–Magyar Monarchia...) lenne.

De mivel széllel szemben pisilni nem érdemes, hiszen ez most trendi a fiatalok között, és lehet, a borászoknak is jól jön a gyengébb vörös fajták/évjáratok elsütésére, fogadjuk el ezeket a körömlakkos italokat belépőbornak. Mint zenében mondjuk a Hammerfall. Megszerettet egy nehezebb műfajt a tinédzserekkel, akik idővel majd – szerencsés esetben – tovább lépnek. De ha nem, úgy is jó.

Sima rozét viszont csak azért sem fogok ajánlani, ez ellenkezne az elveimmel. A rovat népszerűsége érdekében viszont kompromisszumot kötök, és kezdésnek bemutatom nektek ezt a proseccót, azaz habzóbort. Még nem pezsgő, már nem bor. Oké, tudom, hogy ez olyan népek találmánya, akik nem voltak elég rafináltak ahhoz, hogy felfedezzék a fröccsöt..., de mégis. Más a fílingje. A fröccsben a buborék már eleve vízzel együtt érkezik, így a mennyiségi szemléletnek kedvez (Lajos, egy tálca fröccsöt!) - sokat lehet (és kell) inni belőle a lerészegedéshez. Ami lehet jó, vagy rossz, attól függően, mi éppen az elérni kívánt cél.

Ez itt viszont nagyzási hóbort nélkül elegáns. Lehet vele csajozni, vagy a nagymamát leitatni családi összejövetelekkor. Persze csak ha a tietek is vicces spiccesen. Aranyárban sincs, mint a valamire való pezsgők (alig drágább mint egy jobb rozé), és nem fújódsz fel a sok bubitól, amely mindkét esetben (randi és Bencécske szülinapja) meglehetősen kínos lenne. Van fehér változata is, az szárazabb, harapósabb, azt komolyabb, teraszra kiülős, világmegváltós beszélgetésekhez ajánlom inkább. A Bujdosó pincészettől való, akikről lesz még szó itt később, mert ők azon kevés borászat egyike, amely aperitiftől desszertborig képes lekísérni egy igen színvonalas esküvői menüsort.

Kaja: nem magyaros ugyan, mivel a habzóbor hazájához, eredetéhez igazodva kell választanom egy könnyű, de mégis komoly előételt. Egy olasz ízelítőre esett a választásom, mely jó kiegészítője lehet ennek a nemes nedűnek, ráadásul pillanatok alatt össze lehet dobni. (Igazság szerint egy norvég lazacból készült pástétommal még inkább harmonizál, de zenei vonalon a black metal valahogy nem igazán illik bele a képbe.) Ez három, vagy négy részből áll, melyek külön-külön is elkészíthetőek és felszolgálhatóak, ha népesebb a társaság: egy sima ecetes-olajos saláta, mozzarellás paradicsom, sonkába tekert sárgadinnye és némi grillezett zöldség (paradicsom és padlizsán). Utóbbi fakultatív. Egy kis jégsaláta összetépked, mellé rétegelve a mozzarella és a paradicsom (felváltva), majd az egészre rácsöpögtetünk egy kis balzsamecetet és olívaolajat. Só, bors, oregano. Díszítésnek egy-két félbevágott koktélparadicsom, olívabogyó, én szoktam tenni hozzá még szárított paradicsomot is, zseniális. A dinnyés sonka pedig az ami. Sárgadinnye és sonka. Nagyon mellényúlni nem lehet, főleg ha valamilyen olasz vagy spanyol sonkát vesz hozzá az ember (lehetőleg szárítottat, nem füstöltet). Ínyencek még vagdosnak mellé egy kis parmezánt is, friss kenyérrel és pirítóssal egyaránt tálalható.

Természetesen a muzsika sem lehet másmilyen, mint légies, könnyen emészthető, mégis elég komoly és egy kicsit ünnepélyes. És persze olasz. Így egy korai europower zenekarra esett a választásom, akik talán sosem kapták meg azt azt az elismerést, amely megillette volna őket. A szám 1999-ben, a power metal európai újjászületésének hajnalán került rögzítésre, de én még manapság is szívesen hallgatom a teljes albumot. Főleg a barátaim és egy(-két) palack Rose Secco (Rosecco) társaságában.

Ui: Elnézést, az első rész kicsit hosszúra sikerült, ígérem a jövőben lényegre törőbb leszek! A következő részben amúgy a fröccsről lesz szó! Long Live Rock 'n' Bor!

A képregényt itt találtuk.