Személyes kedvenceim - Mmarton88

Top 25? Na neeee! Amikor felmerült az ötlet, én egy top 250-es listát javasoltam! Hát 25 album kiválasztása nagyon sok kedvenc lehagyását jelenti! Az én listám kevés egyező pontot fog mutatni a többiekével, mely egyrészt onnan adódik, hogy én már egy jóval fiatalabb nemzedéket képviselek, mint Kottáék. Épp ezért, mikor én tini voltam, már a metál bandák egy egész más generációja volt a csúcson. Számomra a fémzenével való ismerkedés csodáit nem a 70-es, vagy a 80-as évek csapatai jelentették. Minden elismerésem az olyan bandáké, mint a Kiss, a Deep Purple, a Black Sabbath, vagy a Pink Floyd, de a tízes éveim végén én már nem az ’In Rock’ hallatán szerettem bele a rockba. (Persze idővel őket is megkedveltem.)

Power metal. Aki ismer személyesen, tudja, hogy rengeteg zenei stílust kedvelek, nagyon különböző bandákat tudok isteníteni, imádni, vagy a koncerteken tombolni. De ha szóba kerül a legkedvesebb stílusom, gondolkodás nélkül ezt nevezem meg. Mind az amerikai, mind az európai válfaj sok kedvencet tartogat. És itt bele is estem a „25-ös csapdájába”. Ha hosszabb lenne a lista, biztos változatosabb, színesebb lenne. Ám ha tényleg csak azokat a lemezeket akarom összeválogatni, amelyek számomra a legtöbbet jelentik, akkor olyan imádott hard rock csapatokról kell megfeledkeznem, mint a Whitesnake, a Def Leppard, a Dokken, vagy az Aerosmith. Lemaradt a listámról a thrash mezőny, pedig mennyire odavagyok a Kreator, a Destruction, az Overkill, a Megadeth, vagy az Anthrax lemezeiért! Életem legszebb koncertélményei közt a Status Quo, az AC/DC, illetve a Twisted Sister pesti bulijait tartom számon, mégsem kaptak sajnos helyet, akárcsak Dio imádott albumai, vagy a 70-es évek fent felsorolt klasszikusai. Mi maradt akkor? 25 olyan album, amelyiket szinte bárhol, bármikor szívesen hallgatok meg, melyek igazi klasszikusok. Ha nem is a rocktörténet szempontjából, de számomra egész biztosan.

25. Running Wild: Black Hand Inn (1994)

Imádom a tradicionális germán heavy metalt. Ennek szellemében állhatna itt valamelyik Accept, vagy Grave Digger korong is, de a Running Wild nekem még náluk is többet jelent. Igazából mindegyik lemezről sok dalt kedvelek, a korai idők ugyanolyan közel állnak a szívemhez, mind a 90-es évek anyagai, de a csúcsot a 'Black Hand Inn' jelenti a munkásságban. Nem erőszakosan konceptuális lemez, mégis van íve, ráadásul olyan zseniális slágerekkel bolondította meg Rolfi, mint a címadó, a The Privateer, a Powder & Iron, vagy a kedvenc Running Wild hosszúm, a Genezis. A búcsúbulin szerzett Running Wild pengető mindig is kincs lesz a polcomon, akárcsak a CD-s fiókomban a ’Black Hand Inn’.

24. Mötley Crüe: Dr. Feelgood (1989)

Na, rögtön egy stílusbéli kivétel. 😀 Hiába nah, imádom a Los Angeles-i glam rock/hard rock muzsikát. A Mötley Crüe pedig vitathatatlanul a stílus mestere. Csajok, drogok, hangos, vad zene, igen, ez volt a rock’n roll! Sok banda feltupírozta a haját, sokan igyekeztek lemásolni Nikki Sixxék receptjét, de olyan őszinte, agresszív, bulis, és hiteles csapat, mint a Mötley Crüe nem nagyon akadt. A ’Dr. Feelgood’ számomra a munkásság csúcsa. Hogy miért? Hallgasd meg a Kickstart My Heartot, a címadót, vagy a S.O.S-t, és rájössz.

23. Edguy: Mandrake (2001)

Happy metal. Vagy inkább pop metal? Ki tudja! Slágeres, bohém, vidám, fogós, fülbemászó. Az Edguy a lazaságával, és a humorával, a Helloween kulcsőrző lemezeinek a nyomában felkapaszkodott nagyon magasra az ismertségi palettán. Engem már első hallásra megfogtak, pont ez volt az a zene, amelyiket 14-15 évesen kerestem. Azóta sem nőttem ki belőle. A ’Mandrake’ a csapat pályájának az ékköve. Rengeteg sláger született, a későbbi stílusbéli kóricálásnak még nyoma sem volt. Ráadásul azóta is az All The Clowns a legtutibb klipes slágerük!

22. Iced Earth: The Dark Saga (1996)

Az amerikai power vonal egyik mesterműve. Fájó szívvel hagytam le a Crimson Glory-t, a Metal Church-öt, a Cage-et, de hála égnek az Iced Earth felfért. Feszes tempók, vadállat riffek, és egy énekes, aki a stílus vokalistáinak gyakorlatilag a tökéletes megtestesítője. Erő, energia, mégis sötétség, férfiasság lakozik Barlow mester torkában, ezt az éjfekete mesét pedig zseniálisan regéli el nekünk.

21. Bathory: Hammerheart (1990)

„Mother winter leaves our land and opens wide the seas...” Lövésem nem volt a Bathoryról, de 2004-ben nyertek egy Metal Hammer hangpróbán, így kíváncsiságból megvettem egy pozsonyi osztálykiránduláson a ’Nordland II’-t. Néztem is először, hogy biztos hibás a cd, azért ilyen zajos, meg rossz minőségű... aztán nagyon elkapott a hangulata. Quorthon egy zseni. Pont. A black metal, illetve a viking metal megteremtőjéről beszélünk, aki azért az északi folk metal kialakulásában is oroszlánszerepet vállalt. A ’Hammerheart’, ’Twilight’, ’Nordland’ albumok (no meg heavy metalosabb ’Blood On Ice’) 10 pontos klasszikusok. Quorthon tökéletesen kapta el a norvég táj hangulatát, az erdők, tavak, gonoszan tornyosuló hófödte hegyek világát. A ’Hammerheart’ot a Home Of Once Brave, és a One Rode To Asa Bay teszik kedvenccé. „Hail The Hordes!”

20. Judas Priest: Painkiller (1990)

Egészen meglepődtem, hogy nem találkoztam ezzel a koronggal több listán, hát azt hiszem ez nem csak szerintem klasszikus. Talán nincs értelme elkezdenem magasztalni most a Priestet, jó párszor megtettük már ezen az oldalon. Hosszú évek óta gondolom azt, hogy a ’Painkiller’ egy tökéletes lemez, semmit nem változtatnék rajta. Igazából a csapat 80-as évek béli munkásságának megkoronázása, mely a ’Ram It Down’ után egy logikus, brutálisan erős folytatás volt. A legagresszívabb, leggyorsabb Halfordos Priest album. Azt hiszem, hogy egy kötelező anyag mindenkinek, aki kicsit is heavy metalosnak érzi magát.

19. Lost Horizon: Awakening The World (2001)

Nagyjából egy zillió éve láttam a neten egy képregényt, ahol különbnöző stílust szerető rockerekkel történt mindenféle mókás dolog. Ott volt egy természetmániás, Manowar rajongó power metalos srác, akinek a másik kedvence a Lost Horizon. Utánuk néztem, nem bántam meg. Mérhetetlenül alul értékelt power metal fogat, akik semmi újat nem tudtak felmutatni, egyszerűen csak remek nótákat hoztak össze a fantasy power univerzumában. A Sworn In The Metal Wind akkora alapvetés, mint a ház, az ’Awakening The World’ot meg tessék meghallgatni házifeladat gyanánt, egy szenzációs dalcsokor. Jajj, és ha valaki felismerte ezt a képregényt, árulja már el a nevét, évek óta nem találom.

18. Iron Maiden: Seventh Son Of A Seventh Son (1988)

Hogy is maradhatna ki? Amikor a suliban minden „rocker” a Slipknotot, a Metallicát, a H.I.M.-et, vagy a Gunst hallgatta, nekem már akkor is a Maiden tetszett igazán. Ádám anno tökéletesen fogalmazta meg a jelentőségét a korongnak, ez volt a ’Number’-rel megkezdett Dickinsonos út csúcspontja, azóta is a legerősebb Maiden. Laza koncepció, és egy kizárólag klasszikusokból álló album.

17. Nightwish: Century Child (2002)

Az utolsó lemez, mielőtt a Nightwish igazán híressé vált. Őszinte leszek, én így kedveltem őket jobban. A ’Once’ már számomra egy picit túlságosan is nagy volumenű lett, a ’Dark Passion Play’ pedig noha erősebb dalokat tartalmazott, mint elődje, az énekesnő lévén csak vesztett valamit jellegéből. Ellenben a ’Century Child’ még azt a szimpatikus, tehetséges, éhes finn zenekart mutatta, akiket megszerettünk.

16. Freedom Call: Eternity (2002)

Hiszek az „első látásra szerelemben”. Ez esetben a nézelődés helyett a füleket érdemes hegyezni. A Metal Invasion magasztos, fennkölt indítása hallatán már végigfutott a libabőr a hátamon, majd berobbant a himnikus vágta, én meg pár perc után már azt sem tudtam, hol áll a fejem. De ha ez nem lenne elég, annyit mondok: Warriors, Land Of Light, The Eyes Of The World, Flame In The Night... na ilyen dalokkal az én top 25-ömbe nem nehéz bekerülni.

15. Virgin Steele: Invictus (1998)

Ez az az album, amit kötelező jelleggel végighallgattatnék minden Rhapsody rajongóval! Sok minden meg tud fogni a zenében, de a teátrálisság, a színpadiasság, és az érzelemgazdagság még az erények közt is kiemelt helyen állnak. A Virgin Steele lehet soha nem volt annyira slágeres, mint a népszerű szimfopower csapatok, ellenben David DeFeis annyi rengeteg érzelmet, életet tud belevinni előadásmódjába, hogy az párját ritkítja a fémvilágban. Konceptalbumain ő nem csak dalszövegeket énekel, meséket mesél, az ő előadásában tényleg szurkolsz a hősökért, és tényleg drámai a halál. Nekem leginkább a csapat ókori történeteivel foglalkozó korongok tetszenek, a csúcspont pedig az ’Invictus’ volt.

14. Primal Fear: Seven Seals (2005)

A ’Seven Seals’ volt a Primal Fear azon korongja, ahol pontosan eltalálták az arányokat. Még az alkotói kreativitás a csúcsán járt, és azonnal ható, fogós dallamok születtek, de a priestes, poweres, szikár fémzenét sikerült kiszínesíteni egy kissé sötétebb, billentyűs hangzással. Később sajnos ezt bőven túlzásba is vitték.

13. Skid Row: Slave To The Grind (1991)

A 80-as évek amcsi glam/hard rock színterének csúcsalkotása a ’Use Your Illusion’ lenne a Gunstól? Súlyos tévedés. Számomra egyértelműen a ’Slave To The Grind’ a stílus, a műfaj, sőt, az egész korszak csúcsalkotása. Pedig nincs ám itt semmi extra, egész egyszerűen jött egy banda, amelyik azon túl, hogy jobban imádta a drogokat, a piát, meg a csajokat, mint a többiek, jóval agresszívebb, vadabb, és dühösebb is volt náluk! A ’Slave To The Grind’ úgy fogós, dögös, meg dallamos, hogy Seb Bach kb. bármelyik pillanatból előugorhat a hangfalból, hogy lekeverjen neked egy hatalmas sallert! Azóta is sokan próbálták ezt a zenei világot, hangulatot reprodukálni, de van, amit nem lehet. A ’Slave To The Grind’ lazán fektette két-vállra az összes tupírkirályt!

12. Ensiferum: Victory Songs (2007)

Szeretem én a Finntrollt, a Korpiklaanit, a Turisast, meg a többieket, de a kedvenc lemezek közé csak egy északi folkcsapat alkotása kerülhet, méghozzá az Ensiferumé. Alapvetően nem szeretem a death metalt, de még a göteborgi, vagy a Bodom-féle melodikus, neoklasszikus válfaj sem tud megfogni. Ellenben az Ensiferum gigadallamos, népies harci himnuszai azonnal haptákba vágnak! Egész egyszerűen annyi remek melódiával dolgozik a csapat, hogy abszolút nem tud zavarni a hörgés! Ráadásul, szerencsére a tiszta ének is fontos kulcselem az összetevőben. A csúcsot egyelőre a ’Victory Songs’ jelentette, mely talán dallamosabb, mint elődei, de nem ment el egy olyan fajta, kissé erőltetetten grandiózus világ felé, amelyet a negyedik korong képvisel. Kizárólag himnuszok, üresjárat nélkül. Mit lehet ehhez még hozzá tenni? „Bring me a magic potion it will heal my aching wounds!”

11. Masterplan: Aeronautics (2005)

Hallgattam, hallgattam, de nem értettem. Heteken át, napi rendszerességgel lenyomtam a CD-t mikor meghozta a postás, de valahogy nem akart megtalálni. Aztán hirtelen beütött a ménkő... Jorn Lande varázslatos hangja, illetve a Lande/Grapow/Kusch trió szenzációs dalszerzői munkája egy nem mindennapi power metal anyaggal jutalmazta meg a világot. Kissé sötétebb, kissé színesebb, kissé izgalmasabb, kevésbé direkt, mint a debüt. Mégis tökéletes!

10. Savatage: Streets (1991)

Na, akkor most melyiket is, meg miért is? Legyen egy Zakes korong, mert egyrészt a csávó hangja erőteljes, mégis sötét? Ráadásul a ’Wake Of Magellan’, vagy a ’Dead Winter Dead’ nagyobb lélegzetvételű, sok énekszólamot felvonultató, musicali csodaszerzeményei a rocktörténelem legszebb ékkövei közé kívánkoznak. Vagy inkább szeressem azt, ahogy maga az ördög, Jon Oliva, a maga beteges hangján hozza a frászt a világra, mondjuk a ’Gutter Ballet’-n, no meg a ’Streets’-en? Nem lehet dönteni. Tényleg, Saváéknál nem az a lényeg, hogy melyik korongot nevezem meg itt, hanem inkább az egész munkásság a kiemelkedő. Említettem az érzelmek, a már-már színészi előadásmód, és a teátrálisság fontosságát a Virgin Steelenél. Na, hát a Savatage ilyen szempontból még egy lapáttal odapakol, verhetetlenek a rockvilágban!

09. Gamma Ray: No World Order (2001)

Vigyázat, innentől már unalmas lesz a lista! 😀 A Gamma Ray esetében is erősen kellett vacillálni, hogy a ’LOTF’, ’Somewhere’, ’Powerplant’, ’No World Order’ négyes közül kit is szerepeltessek. A ’No World Order’-rel ismertem, és szerettem meg őket igazán, s noha sokan ezt az anyagot már nem értékelték oly erősnek, mint a korábbiakat, tele van titkos favoritokkal. Fire Below, Eagle, Dawn The Machine, Dethrone Tyranny, hihetetlen, hogy nem váltak klasszikussá. Ha valaki felteszi nekem a kérdést, hogy Gamma Ray, vagy Helloween, én megbabonázva a hanseni power metal iskolától, inkább a sugarakat választanám...

08. Helloween: Walls Of Jericho (1985)

...ha nem készített volna a mester ’85-ben a tökfejekkel egy brutális speedmetal mesterművet. A ’Walls Of Jericho’, illetve az előzetes EP még egész más stílust képviselt, mint a későbbi Helloween korongok. Noha a fogós refrének, és a frankó dallamok már ekkor sem hiányoztak, itt még egy jóval thrashesebb, gyorsabb, brutálisabb, vadabb, koszosabb irányvonalat képviselt a csapat. Imádom a ’Keeper’-eket is, sőt a ’Master/Oath/Better’ trió is bőven felkerülhetne a listára, de amikor Hansen belekiabálta a mikrofonba, hogy „Heavy metal is the law...” Na, ott a fémszívem ritka nagyot dobbant...

07. Blind Guardian: Imaginations From The Other Side (1995)

Mind a korai, szikárabb, nyersebb, speedesebb stílusát, mind a későbbi, grandiózusabb, szimfonikus vonulatát nagyon kedvelem a Blind Guardiannek. A ’Nightfall’ lemezig bezárólag bármelyik korongot feltehettem volna a listára. Valamiért az ’Imaginations’ mégis a top. Noha már az ezt megelőző, ’Somewhere Far Beyond’ is egy dallamosabb vonalat képviselt, mint az első három anyag, a később oly fontossá váló billentyűk egész új magasságokba helyezték itt még a csapat muzsikáját. Tölteléknóta nincs, gyakorlatilag bármelyik számot is veszik elő koncerten a srácok, az nagyot fog ütni. A Blind Guardian mesevilágának egy kiemelkedő ékkövéről beszélünk, mely bőven odacsapott az idő tájt rengeteg rockbandának.

06. Dream Theater: Awake (1994)

Az, hogy a Dream Theaternek helye van ezen a listán, megkérdőjelezhetetlen. Nem vagyok prog rajongó, sőt, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány prog bandát kedvelek. Ellenben a Dream Theater teljes munkássága előtt mélységesen meghajlok, imádom őket. Valami olyant képes ez az 5 ember együtt alkotni, amit más nem! Miért az ’Awake’? Mert tele van titkos favoritokkal. Annak ellenére, hogy egy hibátlan mestermű, nem lett annyi dal fix eleme a koncertprogramoknak, mint az 'Images' lemezről. Pedig minőséget tekintve nem maradnak el, sőt! Az abszolút kedvenc a The Mirror/Lie duó (mekkorát ütött a 2005-ös PeCsa bulin!!!), de itt a zseniális Voices, illetve a záró Space-Dye Vest, melyen Moore még nem borult el túlságosan, de így is nagyon különleges atmoszférájú mesterművet alkotott. Tökéletes.

05. Avantasia: The Metal Opera Pt. II. (2002)

2002 október, Metal Hammer válogatáskazi: Avantasia: Chalice Of Agony. Áll leesés, katarzis, leborulás, döbbenet, igen, a fémzene új értelmet kapott! Szerintem a 2-es 'Metal Opera' jobb lett, mint az első. Még slágeresebb, még fülbemászóbb, még direktebb, még bombasztikusabb! Ja, és, hogy egy bizonyos David DeFeis a ’The Final Sacrifice’ban olyant énekel, ihaj? Kérem, ez a lemez egy mestermű!

04. Rhapsody Of Fire: Dawn Of Victory (2000)

Bődületesen nehéz volt a választás. Igazából a 2-es 'Symphony' lemezen kívül az összes Rhapsodyt zseniálisnak tartom, de a debüt, ’Dawn Of Victory', 'Power Of The Dragonflame’ hármas aztán abszolút top 25-be illő nálam. Luca Turilliék monumentális, fantasztikus, filmzenés mesevilága a fantasy felé amúgy is mindig nyitott lelkemet első hallásra magával ragadta. Félelmetes virtuozitás, túldíszítettség, helyenként barokkos elemek, úgy, hogy ezzel együtt ultra dallamos, slágeres, gyors, és fülbemászó az egész! Kevésbé romantikus, vagy színpadias, mint a Virgin Steele, de az olaszok olyan hihetetlen dallamérzékkel rendelkeznek, amely miatt nálam csak lenyomták DeFeiséket. Ja, meg még másik 21 lemezt...

03. Hammerfall: Renegade (2000)

Többször írtam már arról, hogy a Hammerfallnak, és a The Dragon Lies Bleedingnek micsoda sorsfordító szerepe volt a zenei ízlésem fejlődésében. Megveszekedett Hammerfall rajongó lettem az első hangok hallatán. Nagyon nehéz a választás az első négy album közül. Hosszú mérlegelés után végül a ’Renegade’-et választottam. Hisz valljuk be, üresjárat, gyenge pont nincs. Ellenben olyan slágerek sorakoznak, mint a címadó, az A Legend Reborn a Living In Victory, a Destined For Glory, vagy a Keep The Flame Burning... etalon! Ráadásul a lírai Always Will Be is a formáció egyik csúcsteljesítménye... mit lehet ehhez hozzátenni? Hibátlan!

02. Manowar: Louder Than Hell (1996)

Ha nem úgy játszanánk, hogy minden bandától egy lemez kerül a listára, nálam a top 25-ben bizony mind a 10 Manowar sorlemez ott figyelne! Miért? Mert nekem a Manowar a világ egyik legkirályabb bandája (még úgy is, hogy a No.1-t ezúttal valaki más követte el...). Kirekesztő, harcias, támadó jellegű zenei, és szövegvilág találkozik itt egymással, én viszont szeretem azt, ha a rockzene lázadó, őszinte, hangos, vad, zabolátlan! Nem állítom, hogy jó a nap 24 órájában háborúban állni a világgal, de ha úgy adódik, bizony rá kell csapni az asztalra, és azt mondani: „Time to burn you losers better learn! No one controls our goddamn lifes!” Ha mindenképp muszáj választanom, akkor nekem mind hangzásban, mind zenei stílusban a csapat 1988 és 1996 közötti korszaka a kedvencem, melynek ékköve a ’Louder Than Hell’. Egy album, szinte kizárólag klasszikusokkal tele! Ezt mindössze egy lemez tudta megelőzni, egy korong, mely még a Metal királyainak pokolnál hangosabb muzsikájánál is jobban meg tudja dobogtatni a szívemet...:

01. Britney Spears: Baby One More Time (1999)

1999-ben a teljes zenei világot fordított a feje tetejére egy rendkívül bájos, pofátlanul fiatal, és varázslatosan csinos lány. Hit Me Baby One More Time című dalával, illetve az ahhoz kapcsolódó iskolás videóval pár hét alatt a könnyűzene csúcsára tört, és azóta sem óhajt leszállni onnan. Az albumhoz öt kislemez készült, és több, mint 20 millió példányban adták el a világ minden részén! Nem kérdés, hogy egy ilyen hihetetlen mértékben sikeres, és azóta is a zenetörténet egyik legfontosabb poplemezeként aposztrofált alkotásnak, semmi keresnivalója a listám élén... 🙂

01. Stratovarius: Visions (1997)

...ellenben muszáj volt ezt a kis viccet megejtenem. Gondolom a vér-komoly top 25-ös listáktól már az olvasók is kezdenek kissé elfáradni. Néha kell egy kis csavar, meg egy kis lazítás az életbe. Megnyugtatásul hozzáteszem, Spears kisasszony munkásságát abszolút nem szoktam örömmel hallgatni. 🙂

A listám első helyezettje a Stratovarius ’Visions’ című lemeze? Miért? Passz. Tényleg. Semmi extra nincs benne. Nem fogyott el sok millió példányban, nem változtatta meg a világot, nem kapott Grammy díjat, sőt, különösebben még csak nem is egyedi a power ligában. Vannak csapatok, akik muzsikájában van valami olyan aprócska extra, amely egy adott ember személyiségét, lelkét, érzelemvilágát jobban meg tudja érinteni, mint a többi, nagyon hasonló banda. Timo Tolkki szenzációs dallam, és nótaírási készsége, kombinálva Kotipelto egyedi hangjával, Jens zseniális futamaival, Jörg erőteljes dobolásával, és Jari biztos basszusjátékával nálam a muzsika tökéletes receptjét képezik. Nincs ebben a lemezben semmi extra, mindössze egy tökéletes, gyönyörű power metal lemezez, ami bármikor, bármilyen mennyiségben le tud csúszni nekem. Számomra ez az alfa, és az ómega. Hálás vagyok, hogy megszületett.