Amerikából jöttek...: Black Label Society, Archer - Petőfi Csarnok, 2011. június 29.

Megmondom őszintén, én már jó ideje nem hittem, hogy látjuk még Zakk Wylde-ot Magyarországon. Kétszer maradt el Ozzy koncert 2003 körül, de az ominózus BLS-buli óta is aludhattunk párat, mely az utolsó pillanatban maradt el 2005-ben. Lehetett hallani pletykákat arról, hogy Zakk hangszála rakoncátlankodik, és ismét veszélybe kerül a buli, ám hála égnek negyedszerre már csak ideért a szakállos gitáristen, és végre idehaza is bizonyí­tott a BLS! A kapunyitás után 20 perccel érkeztem a PeCsához, ahol hatalmas tömeg fogadott: bizony első ránézésre, még egy esetleges teltház gyanúja is felmerült bennem. Erre végül nem került sor, de egy erős feles összecsődült, fejkendő, motoros cuccok ("Hells Angels Hungary"!), koponyás felvarró szériatartozék minden rajongón... ám mielőtt még Zakk papa a szí­npadra mászott, pár fiatal srác igyekezett elszórakoztatni a publikumot.

Az Archer egy kaliforniai metal trió, akikhez eleddig nem volt szerencsém. Látványos molinókkal dí­szí­tették a szí­npadot, s noha előzetesen féltem produkciójuktól, végülis egész vállalható műsorral álltak ki. Zeneileg a heavy metal/hard rock határmezsgyén eveznek, itt-ott egy kis Ozzy, BLS, Priest, Pantera hatással. 30 perces játékidejüket meglehetősen furán próbálták kihasználni a srácok, a mindössze öt számuk mellé egy teljesen átlagos, és rettentő fölösleges dobszólót is beiktattak a buliba. Az előadásmódot ellenben nem érhette panasz, noha kissé statikusan, egy helyben álldogált a fogat, de a basszusgitárját kissé egyedien tarto David őrült pozitúrái, és sajátos mozgásvilága ugyanúgy a show részét képezték, mint az énekesként, vagy gitárosként különösebben nem virtuóz, de azért mérgesen, vadul headbangelő Dylan acsarkodása.

Az alapvetően pozití­v benyomás ellenére mégsem éreztem úgy, hogy különösebben nagy lehetőségek rejlenének ebben a bandában. Dalaik sajnálatos módon sem egyediségben, sem fülbemászósságban, fogósságban nem tudnak pluszt nyújtani. Egy teljesen korrekt bulit kaptunk, amely előzenekari műsornak tökéletesen megfelelt, kicsi hangulatteremtésnek, hergelésnek jók voltak a bandára kí­váncsi harmadháznyi ember számára. Ennek ellenére nagyon tucat jellegű a csapat, kétlem, hogy képesek lesznek a jövőben komolyabban kitörni, és nagyobb sikereket elérni. Ami viszont biztos, hogy ez az este abszolút nem róluk szólt.

MMarton88

Hanem az ex-Ozzy-s húrtépő-mesterről, Zakk Wylde-ról, egészen pontosan a Black Label Society-ről, ugyanis a tisztes csapatjáték mellett Zakk túlzott magamutogatása csupán az este egy - nem is olyan rövid, saccperkábé tí­zperces - blokkjában kapott főszerepet. A Black "madafaka" Label Society dagonyázós, napszí­tta, í­zig-vérig southernes metalja kellemes soundtrack lehetett volna egy kánikula-riadós pesti délutánra, ám ezen a június végi napon még éppen az esőfelhők árnyékait kellett volna kerülgetni. Mindenesetre Zakk bácsi már rögtön az újlemezes nyitódallal, a Crazy Horse-szal gondoskodott arról, hogy belefeledkezzünk az amerikai atmoszférába, ugyanis egy hatalmas indián "fejkötőben" parádézott be a szí­npadra.

A háttérbe lazán odacsaptak kétméternyi Marshall-ládát, ami szí­npadképnek impozáns volt, ám a hangosí­tás már közel sem volt tökéletes az estén, a kezdő két-három szám alatt leginkább csak fintorogni lehetett a roppant nagy hangerejű, ám korántsem tiszta soundon. Szerencsére később javult valamelyest a helyzet, de Zakk énekhangját mindvégig alulkeverték - az elején csak emlékezetből lehetett fújni a dallamokat -, és ezt kétlem, hogy nem régi hangszálproblémáinak számlájára kéne í­rni... Hiába nagy egy hangszálakrobata Zakk Wylde, Ozzy-t kopí­rozó orgánuma ugyanolyan szerves részét képezi a BLS zenéjének, mint kilométerekről felismerhető, marcona gitár riffjei.

Amellett, hogy a szí­npadképet csupán egy halálfejes molinó egészí­tette ki (no meg Zakk mikrofonja, aki nem csak az orgánumot, hanem az okkultista beütést is elleshette Ozzy-től, ugyanis egy bazi nagy keresztet és pár koponyát aggatott az állványára), volt bőven min legeltetni a szemünket (plusz aki akart, a Fire It Up alatt labdázhatott is), a BLS-tagok ugyanis olyan elánnal tépték és püfölték hangszereiket, hogy igen nagy bóknak számí­t ha hozzávesszük, hogy mindegyik, ősrocker kinézetű tag teljes precizitással, hibák nélkül kezelte hangszerét.

Bizonyára sokan nézték árgus szemekkel az idén bevett Mike Froedge dobos produkcióját, aki viszont ennek megfelelően - legalábbis látszatra - talán a legaktí­vabb volt a zenekarban, a Godspeed Hell Boundban bemutatott nyakkitekerő headbanger-műsora, illetve már önmagában rendkí­vül vehemens játéka minden kételyt eloszlatott irányában. John DeServio a balszélen szánkóztatta ujjait basszusgitárján, néha ököllel döngölte azt, mí­g a jobb oldalon Nick Catanese, "Zakk jobb keze" bizonyult a főnök méltó partnerének.

A koncert nagy részében egy ereje teljében lévő, összeszokott banda játszott a szí­npadon, nem pedig Zakk és kí­sérőzenekara, kivéve azt az intermezzót, amikor Zakk egy rendkí­vül hosszú gitárszólót prezentált. Ami egyáltalán nem volt rossz, sőt, de pár perc után inkább tűnt hangszeres önkielégí­tésnek, technikai bemutatónak, amit maradéktalanul valószí­nűleg csak a gitárhős-tanoncok tudtak élvezni. A tekerés-halmozó többpercnyi virga mellett sokkal élvezetesebb volt Zakknak a Darker Days előtt felvezetett zongora-tornája, aki kellemes felvezetésnek bizonyult a lágyabb hangütésű dalhoz, még ha a déli rockerek szí­vét nem is igen lágyí­totta meg a pianí­nó. Ha már balladáknál tartunk, az egyébként erősen szentimentálisra sikeredett Darker Days élőben egészen kellemes perceket hozott, annak ellenére, hogy pl. az In This Rivert bármikor szí­vesebben hallgatnám helyette.

A szett másik "lí­raibb" hangvételű dala már viszont a koncert egyik csúcspontját jelentette, a The Blessed Hellride egészen földöntúli hangulata alatt beütött egy kis Guns-feeling is, a dal felvezetését akár Slash is tolhatná, és hát mindZakk, mind Catanese duplanyakú gitárral alakí­tott benne. A szigorúan best of szagú programban egyébként gyenge dal nem is akadt, én csupán a Concrete Jungle-t nem tudtam továbbra se megszokni tőlük, ettől a fülbántóan torzí­tott énektémától mindig a fejfájás kerülget. Egyébként Zakk-on nem lehetett hallani, hogy nemrég mondtak le pár bulit a hangszálai rakoncátlankodása miatt, ugyanis a koncert egyharmadától kezdve, amikor végre rátettek némi kakaót a mikrofonjára, mi is hallhattunk többé-kevésbé, hogy hiba nélkül szállí­tja a vokálokat.

A 2010-es 'Order of the Black' szép számban szereplő dalai egyáltalán nem lógtak ki a régebbi klasszikusok alkotta sorból (azért Zakk kitapétázta még a dalszövegeikkel a szí­npadot, igaz, effektí­ve "lesni" nem láttam), az Overlord, a Parade of the Dead vagy a program egyik legbrutálisabb dala, a Godspeed Hell Bound azokat is alapos nyaktornára bí­rhatták, akik az utóbbi időben a BLS-ihlet kifulladására panaszkodtak. Igaz, a Demise of Sanity-vel azért nem vehették fel a versenyt, a 9 éves dal bivalybaszó gitártémája még mindig a földbe döngöl, ahogy a szintén az '1919 Eternal'-ról előkapott Bleed For Me is az egyik legizmosabb dal volt az estén. A fináléban aztán terí­tékre kerültek a legnagyobb BLS-slágerek, a Suicide Messiah vagy a Stillborn alatt pedig nem csak a közös headbangelés, de a közönségéneklés is ment már, előbbiben a szí­npadon is akadt segí­tsége Zakknak, ugyanis az Archer-énekes küldte hangosbemondón a refrénvégeket.

Zakk és társai amúgy nem fecsérelték az időt olyan felesleges dolgokra, mint a közönséggel való kommunikáció, vagy az ovációk utáni kötelező benyalás, hogy ki mennyire a világ legjobb publikuma... Csak feljöttek, időhúzás és szinte szünet nélkül lenyomták í­zes gitárjátékkal megspékelt, szűk másfél órás programjukat. A robosztus termetű gitáros csak egyszer-kétszer köszönt be a Black "madafaka" Label Society nevében, hogy milyen jó látni a "madafaka" budapestieket, majd lazán rátalpalt a Fire It Up kezdéseként a wah-wah pedáljára, és pengette izzadtságszagú, mocskos riffjeit. Nem tett úgy, mintha különleges vagy egyedi állomása lenne a turnénak a pesti buli, de nem is kellett, hiszen ezúttal az volt a különlegesség, hogy egyáltalán volt buli. Csak remélhetjük, hogy folytatása is lesz, és akkorra már talán a hangzást is helyrepofozzák...

Számlista:

Crazy Horse / Funeral Bell / Bleed for Me / Demise of Sanity / Overlord / Parade of the Dead / Born to Lose / Darkest Days / Fire it Up / Gitárszóló / Godspeed Hell Bound / The Blessed Hellride / Suicide Messiah / Concrete Jungle / Stillborn

Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!