Holdfénytelen alkonyat - The Who életmű V.

írta TShaw | 2011.07.09.

Keith Moon halála, majd a Cincinnetiben történt baleset után a Who végigcsinálta a ’Who Are You’ népszerűsítését célzó kétéves turnéját. Kenney Jones mellett csatlakozott a bandához John Bundrick billentyűs, valamint három fúvós is, hogy minél vastagabb hangzást biztosítsanak a zenekarnak. Műsoraikon a slágerek mellett helyet kaptak az utolsó album legjobb dalai, valamint a Long Live Rock képében egy igazi ritkaság is, ami a Lifehouse projekten szerepelt volna. A turné kifejezetten sikeres volt, az amerikai sorozat kellőképpen el is nyúlt, így az 1978-ben megjelent lemez turnéja 1980 közepén fejeződött csak be, kereskedelmileg sosem látott sikereket produkálva…

A csúcsidőszak nem csak a zenében, hanem az ahhoz illeszkedő egyéb termékekben is megjelent. 1979-ben a zenekar már 15 éves múltra tekintett vissza, így kézenfekvő volt az életművet képi formában összefoglalni. Így született meg a ’The Kids Are Alright’ című film, mely száz percen keresztül mutatta be a banda történetét, néha ritkaságszámba menő, néha ismert felvételek segítségével. Feltűntek részletek a korai koncertekről, Monterey-ből és Woodstockból, de a hetvenes évek közepi, progosabb időszak anyagaiból is szemezgettek. Szerepelt az anyagon az 1967-es híres-hírhedt tévés My Generation felvétel is, ahol a kelleténél nagyobbat durrantak a dobok. A film bizonyos szempontból egyfajta búcsú is volt Keith Moontól. A film gyakorlatilag Moon teljes életútját feldolgozta, híressé válásától egészen a haláláig.

A filmhez természetesen soundtrack album is készült, ami gyakorlatilag a Who második koncertkiadványának is tekinthető. Tévéműsoros felvételek, stúdiós alternatív verziók, és olyan legendás felvételek kaptak itt helyet, mint a woodstocki sárdagonya néhány pillanata.

Szintén 1979-ben jelent meg a ’Quadrophenia’ filmváltozata is, mely a hatvanas évek közepének mod életstílusát mutatja be, olykor drámai, olykor humoros fogásokkal. A film érdekessége, hogy a színészmeghallgatásokon John Lydon (alias Johnny Rotten), a Sex Pistols énekese is megjelent, azonban az általa megcélzott szerepet nem kapta meg. Feltűnik viszont a filmben Sting, gyakorlatilag ez az egyik első filmszerepe, és általában a kritikusok is elégedettek voltak a teljesítményével.

Mivel egy híres és sikeres zenekarról volt szó, ez esetben is készült soundtrack lemez, aminek a minőségéért John Entwistle felelt. A két vinyl korongra másolt albumon vegyesen sorakoztak a Who régi és újabb slágerei, valamint néhány klasszikus a hatvanas évekből.

Bár nem kellett sokat várni új lemezre, a nyolcvanas évek kezdete rettentően rossz állapotban találta a zenekart. Bár Entwistle és Daltrey kitartott, Townshend újra súlyos depresszióba került, amit kollégája halála mellett tönkrement házassága is felerősített. Townshend a korábbiakban megvetette a kábítószert, ugyanakkor bátran alkoholizált. Most szembement régi önmagával és masszív heroin függő lett. Ebben a hangulatban kezdődtek meg 1980 második felében az új lemez munkálatai.

A ’Face Dances’-en a zenekar érezhetően megpróbálta megidézni a ’Who Are You’ hangzását és hagyományait, noha a dalok többsége sokkal élénkebb, mozgalmasabb és vidámabb volt a régi idők Who-jánál. Keith Moon laza dobjátéka érezhetően hiányzik a lemezről, Kenney Jones sokkal kiszámíthatóbban játszik nála. A dalokkal kapcsolatban fontos érdekesség, hogy sokan AOR befolyást vélnek felfedezni olyan dalokban, mint az Another Trick Day, vagy a Daily Records. Ez nem lehetetlen, hiszen az amerikai piacon ebben az időszakban elsősorban a nagy AOR zenekarok uralták az eladási listákat – gondoljunk csak a Journey, vagy a Styx sikereire.

Alapvetően tehát megállapíthatjuk, hogy bár a Moon nélkül felálló Who ekkoriban már nem tudott legendás felvételeket készíteni, az ekkor felvett dalok többsége korrekt, jó nóta volt, amik megállták a helyüket a piacon, ráadásul kellőképpen hűek voltak a zenekarhoz. Ezt a kritikusok többsége felismerte, így a ’Face Dances’ kifejezetten jó kritikákat kapott. Ennek megfelelően jó helyezést ért el a Billboardon és második lett Angliában, majd 1981 szeptemberében platina lemezzé avatták. A lemez felvezető kislemeze, a You Better You Bet az első klipek közé tartozott, amiket a frissen megnyitott MTV játszani kezdett az 1981-es évben…

Bár a Who karrierje ezután is folytatódott, Pete Townshend már nem tudott kimászni a kátyúból. Koncertről koncertre élt, majd felvételi napról felvételi napra. Daltrey ezekben az időkben gyakran kijelentette, hogy inkább abbahagyja a zenélést, ha ez az ára annak, hogy kollégája életben maradjon.

1982-re sok minden megváltozott a világ zenei életében. A Who korábban sem igazán akarta tartani a lépést a fejlődéssel, inkább a saját útjukat járták, így élték túl a hetvenes éveket egy olyan zenei világgal, amihez hasonlót senki sem játszott a korszakban. 1979-ben újra lázadók lettek, ám ezúttal a zenei trendek ellen emelték fel a szavukat. Meglepő és megrázó fejlemény volt azonban, hogy a punk front elhalkulásával és a new wave megjelenésével már nem tudták felvenni sem a harcot, sem a közös ritmust.

Az 1982-ben megjelenő ’It’s Hard’ című korongon érezhetően vegyül a korszak számos hatása a hetvenes évek végi Who sajátosságaival, de a művészi kidolgozottság és a komoly üzenetek valahogy a háttérbe szorultak. Az olyan dalok, mint a poplisták élére szánt Athena, vagy az Eminence Front sok szempontból idegennek hatottak a régi rajongók számára, akik mostanra felismerték, számukra Moon halálával mintha megszűnt volna létezni szeretett zenekaruk. Tény és való, bár ekkoriban és elképesztő zenét prezentáltak, dobosuk elvesztése mélyebb nyomot hagyott bennük, mint az eleinte gondolták…

Így az 1982-ben elinduló turné tudatosan a zenekar búcsúturnéja volt, melynek során 42 koncertet adtak – közülük azonban csupán kettőt az Egyesült Királyságban, a többit kivétel nélkül Észak-Amerikában, ahol ekkorra már jóval nagyobb sztárok voltak, mint a szigetországban. A Tim Gormannel kiegészült csapat mindent beleadott a koncertekbe. Huszonkét dalos repertoárjuk lefogta a zenekar teljes életművét, a ráadásban pedig blues feldolgozásokat játszottak. Végül december 17-én, Torontóban búcsút mondtak a közönségnek, a The Who feloszlatta önmagát.

Az utolsó turné anyagát végül az MCA Records vette kezelésbe, akik több koncert felvételéből összevágták a rajongóknak búcsúként ajánlott ’Who’s Last’ című koncertlemezt. A dupla korongon olyan különlegességek is felbukkantak a nagy slágerek mellett, mint a Boris The Spider, a Doctor Jimmy és a Twist and Shout. Az anyag sajnos csak 1984-ben jelent meg, jó kritikára pedig nem számíthatott, így különösen nem is lett sikeresebb kiadvány.

Szintén 1984-ben került a boltok polcaira a ’Rarities’ kétrészes ritkasággyűjteménye, ami azonban egyértelműen csak a legnagyobb rajongók zsebéből próbálta kihúzni a bankókat, de ismervén a zeneipar működését, ezen cseppet sem kell meglepődnünk.

Ki kell emelnünk, hogy a tagok természetesen nem adták fel a zenei életüket, bár a fő elfoglaltságot jelentő The Who-t már nem működtették tovább. Ebben az időszakban a három életben maradt zenész a szólópályafutását egyengette, ami egyikük esetében sem volt új keletű. A következő részekben a zenekar reunion fellépései kerülnek majd kivesézésre…

Folytatása következik…

Szerző: TShaw