Van odakint valaki?: Roger Waters - The Wall Live, 2011. június 22., Papp László Budapest Sportaréna

írta Adamwarlock | 2011.07.08.

Amikor ezen a szerdai reggelen felkeltem, úgy gondoltam, hogy elmegyek egy rock koncertre. Nem így történt. Valami egészen mást kapott az a jó 13 000 ember, aki kifizette az évtized valószínűleg legborsosabb jegyárát, és kirombolt a Papp László Sportarénába. Most ne valami ködös metafizikai gondolatfoszlányra gondoljunk, amikor azt mondom, hogy Roger Waters fellépése nem rock koncert volt. Egyszerűen nem az volt, és kész. Rocknak persze elég rock, hiszen ki lenne olyan eretnek, hogy a Pink Floydot szintipopnak vagy bebopnak mondaná, de a június 22-én látottaknak az ég egy adta világon semmi közük nem volt ahhoz, amit klasszikus értelemben koncertnek nevezünk.

A Sportarénába már idejében gyülekezett a jónép, így érkezésemkor bánatomra jó nagy sorok kígyóztak a büfénél, így épphogy sikerült megszereznem a betevő sört, már kezdődött is a móka. Mivel MMarton kolléga sznobos elszólása is indulatokat kavart, én nem osztom meg a véleményemet bővebben a publikum egyes tagjairól, akiket szintén ezzel a jelzővel illetnék. Amit üdvös volt látni, hogy rengetegen jöttek családostul. Elhozták a gyermekeiket, hogy a csemeték is részesülhessenek abban, ami a nagy betűs progresszív rock volt a ’70-80-as években. Azt nem tudom, hogy mennyire fogékony egy maximum 10 éves fiúcska az ilyesmire, de bizton állítom, hogy feledhetetlen élménnyel tért haza, így egyértelműen megérte kivonszolni a bestét.

Tehát kezdődik a show. Égzengés, földindulás, állványokon vigyázban álló egyenruhás figurák, oldalt a már épülőben lévő fal, háttérben a jól ismert keresztbe tett kalapácsok, lángnyelvek, szikrák, egy modell repülő belerepül a falba, középen Waters vezényli a káoszt. Aztán lenyugszunk. Színpadon vannak a zenészek is, folytatódik a műsor. Természetesen az elejétől a végéig haladunk a ’The Wall’ lemezen. Jön a leghíresebb Pink Floyd szám, az Another Brick In The Wall első két epizódja. Gyermekkórus a színpadon. Aranyosak, mert nem tudnak ütemre tapsolni, de ettől hitelesek. Aztán valahogy hirtelen szétdurrant a buborék. Amennyire egy darabban volt ez a viszonylag dinamikus blokk, annyira változik át pszichedelikusabbá, melankolikusabbá a következő.

Sokkal kompozícióközpontúbbá vált tehát az előadás. Egyre nagyobb szerepet kapnak a látványelemek. Ahogy azt előre sejteni lehetett, az eredeti előadás-verzióhoz híven a fal folyamatosan épül a koncert közben, tégláról-téglára. Az egész építmény egyben egy óriási kivetítő is egyben, amely ahogyan egyre inkább elkészül, annál vadabb animációknak ad helyet. Volt, hogy minden egyes téglában egy arc jelent meg, adott helyet jeleneteknek a The Wall filmből, volt hogy teljesen ad hoc animációk is keveredtek rá, de volt növényszárból átalakuló nuni meg kuki is.

Ahogy épült a fal úgy szeparálódott el az együttes is a közönségtől. Egyre inkább beszorultak a téglák közé, s az első lemez végére már csak Waters kandikált ki egyetlen téglányi résen, majd azt is betömték. Ezzel ért véget az első lemez: készen állt a fal.

A közönség kapott fél órányi szusszanási időt, majd következett a második felvonás. A falon még az első résznél is vadabb és szemet kápráztatóbb jelenetek futottak végig. Talán ennek a résznek ketté lehet osztani a képi világát. Az egyik a (filmben a főszereplő Pink képzeletében játszódó) náci-imitátor világ, majd pedig Pink „perének” története, aminek konklúziójaként lerombolja a falat maga körül.

Természetesen a totális reflektorfényben Roger Waters állt, de ez gondolom senkinek sem volt meglepetés. A zenekar többi tagja igazából meg sem volt rendesen világítva, teljes háttérbanda szerepben voltak. Ezzel nekem semmi gondom nem volt. Ez Waters előadása, az ő ötletei alapján, az ő általa írt zenei anyaggal. A koncert szerkezete és a látványelemek konstrukciója amúgy sem nagyon engedte meg, hogy rajta kívül több embert előtérbe toljanak, úgyhogy jó volt ez így. Talán a gitárosok kaptak néha-néha egy kis időt arra, hogy megmutassák kik is ők, de azt is csak a szólóik erejéig. Összességében azt kell róluk mondani, hogy az egész társulat a végtelenségig profi volt. Egyszerűen sebészi precízióval végezték munkájukat: itt nem volt helye egyetlen hibának sem.

Kiemelném saját nagy kedvencemet, Snowy White-ot (ex-Thin Lizzy), akit ugye régóta fűznek szálak a Pink Floydhoz, hiszen 1977-ben kisegítő gitárosa volt a csapatnak, majd visszatért hozzájuk az első The Wall turnén is. Nem csoda hát, hogy Floyd rajongóktól ő kapta a legnagyobb tapsot a bemutatásnál. Vele ellentétben engem kicsit zavart Dave Kilminster. Természetesen nem a játékával volt gondom, mert elsőrangú munkát végzett, csak volt benne egy kis magamutogatás. Mintha második főszereplőjévé akart volna válni a show-nak. Látványosan próbált kommunikálni a közönséggel, a fel- és levonulásoknál mindig pár lépéssel lemaradva ment, hogy a publikum jól lássa őt, tehát nem tudta, hogy ebben a produkcióban neki hol a helye. Hátul lett volna a többiekkel, mert ő itt csak session zenész. Na, mindegy…

Waters-re meg sok mindent lehet mondani, hogy nem is akkora énekes (soha nem is volt az, naés?), vagy hogy playback buli volt (néhány helyen tényleg, naés?), de azt nem, hogy nincs stílusérzéke. Ezt a bulit tökéletesen összerakta, annyira, hogy mi, a közönség tagjai, csak tátottuk a szánkat, míg a nyálunk el nem csöppent.

Nemcsak a fal volt fenomenális, hanem a fénytechnika is. Minden akkor villant fel, dördült el, amikor kellett (az egy szem reflektorral megidézett helikopter zseniális ötletességéről már ne is beszéljünk…). Waters láthatólag jól érezte magát ebben a környezetben, mert ténylegesen egy álom megvalósítása volt ez a buli. Ő maga volt ennek a színdarabnak az írója, rendezője, főszereplője, omnipotens ura. Látszott, hogy micsoda lelkesedéssel és beleéléssel imitálta még mindig, amint kvázi isteni erővel emelte föl telekinetikusan az animált kőoszlopokat, vagy játszotta el a náci vezért.

Toronymagas karikatúra figurák jelentek meg nem is egyszer a színen egyenesen a Fal filmből, s keltek életre a színpadon. Máskor meg a kalapácsos, náci zászlók lobogtak. Ahogy észrevettem, Waters rendelkezik némi perverz vonzódással a bombázó harci repülőgépek iránt, mert azok szinte minden második jelenetben megjelentek valamilyen formában, néhol csak fenyegető árnyakként, máskor viszont különböző „izmusok” (kereszt, hatágú csillag, csillagos félhold, sarló-kalapács stb.) jelképeit dobva le a földre. Tehát csak pislogni tudtunk.

Roger Waters elvileg a turné után végleg visszavonul a zenéléstől, és karrierjét életművének legsikeresebb és legjelentősebb darabjával akarta zárni. Úgy érzem, ez tökéletesen sikerült is. A ’The Wall’ maga Roger Waters. Én nem is igazán tartom Pink Floyd lemeznek, hiszen a többi tag szinte csak az előadásban működött közre. Egy tökéletes album tökéletes előadása. Hogy miért nem nevezném koncertnek (reflektálva írásom elejére)? Mert ez inkább volt egy színdarab előadása, mint számok egymás után rakása és lejátszása. Éppen ezért tudunk neki megbocsátani olyanokat, mint az esetleges playback, a zenekar háttérbe szorítása vagy magát a zenét háttérbeszorító látványvilág. Egy monumentális koncepció felépülését és megvalósítást láthattuk élőben, színpadon.

Adamwarlock

Képek: TT

Számlista:

In The Flesh? / The Thin Ice / Another Brick In The Wall, Part 1 / The Happiest Days Of Our Lives / Another Brick In The Wall, Part 2 / Mother / Goodbye Blue Sky / Empty Spaces / What Shall We Do Now? / Young Lust / One Of My Turns / Don't Leave Me Now / Another Brick In The Wall, Part 3 / The Last Few Bricks / Goodbye Cruel World /// Hey You / Is There Anybody Out There? / Nobody Home / Vera / Bring The Boys Back Home / Comfortably Numb / The Show Must Go On / In The Flesh / Run Like Hell / Waiting For The Worms / Stop The Trial / Outside The Wall