Rejtvény és novella 2. rész

írta Philosopher | 2006.07.13.

Új kezdeményezésünk második részét olvashatjátok. Ez alkalommal ugyancsak egy (felejthetetlen) videoklip szolgált alapsztoriul. Most viszont nem lesz könnyű kitalálni, mivel egy black zenekarról van szó (de természetesen a nyeremény is értékesebb lesz). Tehát í­me a rejtvény-novella második gyöngyszeme: ...fagyos emlékek töltik el szí­vemet, amikor Rá gondolok. Most is, amikor feltekintek a fjordikus tájra - csodálván a lidércfény zöldes játékát a temető sötétjében - fel-felsejlik alakja, gyönyörű fekete haja, hófehér bőre, a rengeteg szép emlék, amit megosztottunk egymással - sosem fogom elfeledni, és a kép, amint menyegzői ruhájában, vérben fagyva a kezeim között haldoklik kitörölhetetlen emlék marad. Ó, Angela, bárcsak velem lehetnél...de hisz itt vagy, érzem!!!... ...Egy titkos szekta volt, ahol megismerkedtünk Norvégia legészakibb, legsötétebb vidékén, egy kisfaluban, ahová a környező városokból özönlöttek a titkos tanok követői, közöttük jómagam, aki már évek óta követtem a legsötétebb taní­tásokat. Elegünk volt már a sok keresztyén fattyú által terjesztett és vakbuzgón követett, dogmáktól verejtékedző taní­tásokból és úgy döntöttünk mindennek ellenkezőjét imádjuk és kedvére miséket celebrálunk. Így minden hónapban, amikor a Hold rejtekét teljesen feladva nagyságát megmutatva uralmát kivetette az égbolt felett, összegyűltünk egy ősi romnál. Itt szerveztük meg a találkákat és ősi imákat kántáltunk az Egynek, aki ellent mert mondani az angyalok között - Ő volt a legnagyobb angyal és Istenné emelkedett. A bűn Istene lett, a fertőé, mindené, ami a vakbuzgók elveinek ellentmondott. Mert hol volt Mózes, amikor Ő már Évával paráználkodott az Édenben, vagy hol volt Jézus, amikor Ő már rég trónjáról irányí­totta a sötétség seregeit... Angela csak az enyém volt, és én csak az övé. És most is hallom a hangját, érzem lelkének jelenlétét. Csak pár óra telt el, hogy meghalt, de tudom, hogy itt van körülöttem. Érzem. És most Ők el akarják ragadni tőlem! - "Ne adj oda nekik" - suttogja a gomolygó ködön keresztül. - Nem vehetnek el tőlem, egyetlenem!!! Hallom a lépteik neszét. Hallom, ahogy egymást túlharsogva szitkozódnak... - "Ne engedd, kedvesem" - Nem, nem hagyhatom! Ó, még halálodban is mily gyönyörű vagy! Kí­vánatosabb, mint bármikor, amikor forró csókokkal borí­tottad testem. Amikor most ajkad csókolom, csak a halál fagyos leheletét érzem. Groteszk kép, amint cseppnyi vérrel bí­borvörössé, szinte élettelivé varázsolom ajkaid. A véred í­ze... a szád szegletében megbúvó jel... - ha ez nem lenne, arcodról nem mondaná meg senki, hogy élettelen tested tartom kezeim között. Habár a menyasszonyi ruhád közepén éktelenkedő hatalmas vérfolt teljessé teszi ezt a halotti képet. - "Nem rothadhat el testem a földben!!!" - hallom a szinte sziszegő hangot... Magával ragad a téboly. Emlékszem amikor zongoráztál nekem a régi, farönkös házban, a tenger partján. Szerettem hallgatni minden egyes leütött gyászos hangot. Oly fájdalmas volt a játékod! Tudtam, hogy a sötétség nekem teremtett. Amikor lelkünk összeforrt láttam a végtelent, a legyőzhetetlen elemeket, amik teremtették a káoszt, a sötétség trónját. Megértettem, megvilágosodtam: nem az az Isten teremtette a Földet, akit oly sokan imádnak. Isten az Édent teremtette az angyaloknak - óh, a bolondok - , de Ő ennél sokkal nagyobbat alkotott! A Földet. Nekünk. - "Kérlek ne hagyd! Az Ő nevére kérlek, ne engedd!!!" A közelgő léptek zaja semmivé foszlik a fejemben kergetőző gondolatok között! Fattyúk! Földbe, magányos sí­rba akarjátok az én kedvesem, hogy férgek emésszék gyönyörű bőrét?!?! El akarjátok venni tőlem, ami nekem teremtetett és hozzám rendeltetett az örök sötétségben? Bolondok!!! - "Ööhööld meheeg miiindeeeet! Haaahh" Igen, mind pusztulni fogtok! A harag, ami betölti lényem, csillapí­thatatlan! Akkor nyughatom csak, ha véretek locsolja testem! És Rád esküszöm, irgalmatlanul fogtok szenvedni és maradványaitokat bélsarammal fogom keverni ezen a megszentelt földön! Nem fogtok nyugodni akkor sem, ha már Istenetekhez csatlakoztok! A szégyent, mint skarlátjelet fogjátok a túlvilágon is viselni! És amikor mindennek vége lesz, és a pokol seregei a mennyek ellen indulnak, megtalállak benneteket az utolsó csatában, hogy még egyszer bemocskoljalak és megbecstelení­thesselek bennetek... ...Mind halottak. Még meleg vérük csordogál arcomon, keveredve Angela vérével. Mily hatalmas az az Isten, aki ehhez erőt adott. Mert ő parancsolta nekem, ő irányí­totta kezem, amikor a reccsenő bordák között a hazugok szí­vét kitéptem... és megí­zleltem, hogy érezzem az örökkévalóságig. - "Használj, bármely formámban is! A tiéd vagyok minden formámban!" A végtagokkal borí­tott temetőben bukdácsolva tudok csak előre haladni a szikár tölgy felé, ahol Angela vár rám. Ő azt parancsolja tegyem meg. Azt parancsolja, csak egy lépés már az örök sötétség. Már csak egy dolgot kell megtennem... ...hát legyen! Lelkünk egyesülését az örökkévalóban egy nekrofil násszal pecsételem meg. Hogy Angela a sí­ron túl is csak az enyém lehessen. Óhh, Angela, mily édes vagy...