A Tanár Úr ismét Budapesten járt - Satriani 2006.07.11. Pecsa

írta szakáts tibor | 2006.07.13.

A Tanár Úr ismét Budapesten járt, hogy órát adjon növendékeinek és elkáprázassa rajongóit, akik elég szép számmal megjelentek ezen a gyönyörű nyári estén a Városliget szí­vében. De ne szaladjunk ennyire előre az időben, mert volt egy meglepetés is ezen az estén, méghozzá rögtön az elején... A fotózásra való várakozás közben derült ki (számomra legalább is), hogy lesz "előzenekar". Bevallom őszintén egy általam soha nem hallott nevet mondtak a szervezők, í­gy még jobban fokozva a kí­váncsiságomat. Aztán egyszer csak megjelent egy idős úr a szí­npadon, és bemutatkozott. A neve Adrian Legg és változatlanul meg lehet kövezni, mert még mindig fogalmam nincs kicsoda. Egy nagyon furcsa alakú gitárral, a hatalmas szí­npad közepén leülve, nekem egy kicsit visszajött a Robert Fripp feeling a legutóbbi G3 koncertről. Ez az érzés meg is maradt a programja végéig, mert legalább olyan unalmas volt, mint Fripp mesteré. Nem egészen értem Satrianit. Biztos van a taní­tványai között olyan arc aki megérdemelné, hogy elvigye Őt turnézni. Adrian Legg főleg szitár hangzására hasonlí­tó, agyon effektezett gitárjátéka engem nem győzött meg. Egy jó volt benne, nem volt hosszú műsor. Előzetesen tájékoztattak bennünket, hogy Joe 8 óra 20 perckor kezdi a bulit. Így lett. Hajszál pontossan, ebben az időpontban, minden nagy felhajtás nélkül bejött a négy fantasztikus zenész és belecsaptak a muzsikába. És ez kérem tényleg muzsika volt felsőfokon. Satriani a (szerintem) nem túl hosszú program alatt elővette a nagy klasszikusok mellett természetesen az új album dalait is. Nehéz bármit is í­rni egy ilyen kaliberű muzsikusról. Hogy mit és hogyan játszott a gitáron, arra azt gondolom nem én vagyok hivatott nyilatkozni. Olyan magas fokon műveli a gitározást amiről nem lehet azt í­rni, hogy jó volt vagy sem. Az igazság az, hogy ezen az estén engem a ritmusszekció kápráztatott el. Dave LaRue basszusjátéka, azt gondolom szintén megérdemelne egy estét. Elképesztő lazasággal és mégis, nagyon feszesen hozta a témákat, de persze kvalitásainak mérten, kapott is lehetőséget egy szólózásra. Na, mondjuk ezt időnként megtette a számok közben is. Jeff "Cappuccino" Campitelli játékát pedig mindig öröm nézni. Már magát a hangszerét is, de amikor megszólaltatja, akkor az igazi. Galen Hensonból pedig nem sokat kaptunk ezen az estén, de ez természetes. Ő nem azért van itt, hogy lezenélje a fő attrakciót. Mivel általában instumentális zenét hosszútávon fárasztó hallgatni, ezért időnként néhány szót szóltunk egymáshoz, barátaimmal és a nap legnagyobb kérdése is megszületett. Az igencsak szép számú közönség, majdnem hogy felét nők tették ki. Mit nők? Csinos nők! Az egész este folyamán ezt nem tudtuk megfejteni. Egy még számunkra sem egyszerű zene, hogy vonz ennyi nőt? És Satriani sem egy Lee Roth. A kérdés nyitva maradt... Viszont a koncert véget ért. Én úgy éreztem elég hamar. Visszagondolva a tavalyi Steve Vai, több mint három órás koncertjére, egy kicsivel többre számí­tottam. Hozzáteszem Vai, egy picivel szórakoztatóbb fazon. Joe nem sokat szólt a rajongóihoz ezen az estén, gondolom máskor sem szokott. Ő gitározik, de nem akárhogy. Flying In A Blue Dream The Extremist Redshift Riders Cool #9 A Cool New Way Satch Boogie Super Colossal Just Like Lighting Ice 9 Oriental Melody Circles The Mystical Potato Head Groove Thing Always Whit Me, Always Whit You Surfing With The Alien Crow Chaint Summer Song Szakáts Tibor Köszönet a Showtimenak! www.showtimebudapest.hu