fbpx

Első hallásra - 2011. június

írta Hard Rock Magazin | 2011.06.30.

Nagybetűs ZENE bizony még létezik. Zep klónként is dobogóra lehet kerülni. Szimfonikus metalban a szigorodás a nyerő. A szétszúrt glamstert még nem szabad leírni. Öreg rocker nem vén rocker, csak hangja nincs már. Ezt a zenét mégis csak angolul szeretjük. Néhány tanulság ebben a hónapban. Meg persze az, hogy pihenő nincs, a király muzsika továbbra is úgy ömlik a nyakunkba, mint a júniusi eső.

Összesített lista:

8.4 - Neal Morse: Testimony 2
7.9 - Black Country Communion: 2
7.8 - Symphony X: Iconoclast
7.6 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
7.4 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
7.1 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
7.0 - Saxon: Call To Arms
6.9 - Amorphis: The Beginning Of Times
6.8 - Journey: Eclipse
6.5 - Falconer: Armod
6.4 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
6.2 - Tyr: The Lay Of Thrym
6.1 - The Rods: Vengeance
5.5 - Alestorm: Back Through Time

TShaw

9.0 - Journey: Eclipse
9.0 - Neal Morse: Testimony 2.
8.5 - Black Country Communion: 2
8.0 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
8.0 - Amorphis: The Beginning Of Times
7.5 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
7.5 - Saxon: Call To Arms
7.0 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
7.0 - Symphony X: Iconoclast
7.0 - The Rods: Vengeance
6.0 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
6.0 - Falconer: Armod
5.5 - Tyr: The Lay Of Thrym
4.0 - Alestorm: Back Through Time

A hónap tanulsága számomra az, hogy a klasszikus gyökerekből táplálkozó anyagok – legyen az blues rock, AOR, hard rock, vagy klasszikus heavy metal – mindig felül fognak kerekedni a modern idők stílusain – úgy mint folk, vagy viking metal. Üde felüdülést tud viszont hozni a glamsterből lett modern rocker, és meglepő módon bebizonyosodik, hogy hörgéssel is lehet kellemes lemezt csinálni…

Journey: Tetszik, hogy modern és mégis Journey, tetszik, hogy azonnal ható, de igazán mégis csak idővel adja meg magát, tetszik, hogy AOR legendák még mindig képesek ilyet alkotni, de hogy Arnel Pineda énekel, az nem tetszik… Amúgy a lemezzel kapcsolatos megosztottság is rendkívül meglepett, pedig ez itt tényleg igazi Journey. Talán idő kell neki… bár, azt az EH általában pont nem adja meg.

Neal Morse: Második, egyetlen egyszerű okból: első hallásra ezt a lemezt egyszerűen képtelenség végighallgatni. Morse még mindig félistenként lebeg az egész prog. színtér felett, képtelenség hibát találni az alkotásaiban, csak ámulunk és hallgatunk, miközben áthömpölyög rajtunk a nagybetűs muzsika. De a két korong a maga brutálisan hosszú, a végletekig kimért és kitalált zenéjével sokkal többet nyújt, mint azt sokan egy lemeztől elvárnák, új magasságokba helyezi a zenehallgatást. Éppen ezért én csak kilencet adok tíz, vagy kilenc és fél helyett, mert ha hű akarok lenni a rovat szabályaihoz, akkor nem is értékelem a lemezt – hisz sem időm, sem energiám nem lett volna egyben végighallgatni a csodát. Azt hiszem, az egyszeri zenehallgatók számára a kevesebb néha tényleg több, így ők sem tudnának vele mit kezdeni.

Black Country Communion: Így, hogy már tudtam, mit is kell várnom tőlük, meglepően jól esett ez a lemez. Az biztos, hogy ebben a fajta modern blues rockban vezető helyet vívott ki magának a BCC, de a sokak által emlegetett Zepes vonaltól rettentően messze állnak, ahhoz túlságosan egy kaptafa a zenéjük, hiányzik némi játékosság, nyitottság, misztérium…, de mint blues rock lemez, tényleg az év egyik fénypontja.

Sixx:A.M.: Az előző korong dumálós mivolta miatt számomra elég vontatott és agonizáló volt, és féltem, hogy az újabb lemez is elmegy ebbe az irányba. Most azonban úgy látom, Nikkire hatottak a Mötley körül mostanság ténferegő fiatal nu és alter zenekarok, így a ’This Is Gonna Hurt’ is egy slágerlisták élére való, laza, modern alkotás lett. Tetszik.

Amorphis: Sokak szerint az Amorphis kezd a kommersz felé közelíteni, én viszont sosem foglalkoztam a dolgok ilyetén történő szétválasztásával, így csak annyit látok, hogy a zenekar egy kifejezetten kellemes és dallamos lemezt rakott össze, aminek a zeneisége elviszi a hátán a hörgést. Így kell csinálni ezt…

Black Stone Cherry: Dögös gitárok, délies feeling, kopott whiskey-hang… A maga stílusában tökéletes lemez. A megszólalás talán kicsit tompa, bár ez csak dob a lemez hangulatán. Nagyon szép munka!

Saxon: Szép időket élnek manapság a Saxon rajongók. Idei lemezük is hamisítatlan Saxon muzsika, amin ráadásul Don Airey játssza a billentyűs alapokat. Remek munka, viszont a borító nem túl eredeti húzás – a „szükségünk van rád” típusú poszterekből mintha már gyúrtak volna anno metal borítót.

Symphony X: Nem igazán értem a többiek elragadtatottságának okát, ugyanis, bár valóban egy izgalmas lemez jött össze a csapat háza táján, azért messzemenően nem érzem, hogy az élvonalban lenne a hónapban. Mellettem valahogy elszaladt az egész.

Rhapsody of Fire: Első hallásra olyan sztenderd Rhapsody anyagnak tűnik, sőt, másodikra is. Rutinból dolgozni lehet, ha a rajongótábort érdekli a dolog, és amíg ők befogadják ezt, addig igazából belekötni is kár…

The Rods: Azt hiszem, ez a lemez inkább érdekességként tarthat számot érdeklődésre, engem legalábbis abszolúte nem tudott megérinteni. Állítólag a The Code című dal az utolsó nóta, amint szegény Dio énekelt – ha ez így van, zenetörténeti dokumentummá válik az album, de nélküle egy meglehetősen lapos, unalmas, semmitmondó lemez lenne. Így fel tudja tornázni magát a hét pontig, de kizárólag Dio miatt.

Seven Withces: Nem is tudom, mit gondoljak erről a lemezről. A hangzás kicsit üres, talán demós, de lehet, hogy retrós. Ennek ellenére hallgatható, de különösebben nincs benne semmi, ami megragadna…

Falconer: Az a baj, hogy az angol nyelv rendkívül mód dallamos, egy jó énekes „kezében” szinte hangszerként tudnak megszólalni az angol szövegek. Más nyelveknél úgy hiszem, ez nem működik, és ahogyan sok német nyelvű dal hallatán, úgy most a Falconer esetén is csak vakarom a fejem. Így vérzett el tavaly a Mago De Oz is…

Tyr: Na, ők legalább angolul nyomják az esetek túlnyomó többségében, viszont az általuk játszott viking cucc sosem tudott közel kerülni a szívemhez. Mondjuk a bónusznak hagyott feldolgozások egészen jók lettek.

Alestorm: Tyr-effektus, előrehaladott állapotban.

Garael

8.5 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
8.0 - Black Country Communion: 2
8.0 - Falconer: Armod
8.0 - Symphony X: Iconoclast
7.5 - Tyr: The Lay Of Thrym
7.0 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
6.5 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
6.0 - Saxon: Call To Arms
6.0 - Journey: Eclipse
6.0 - Amorphis: The Beginning Of Times
5.5 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
5.0 - The Rods: Vengeance
3.0 - Alestorm: Back Through Time

Úgy gondolom, ez a hónap több stílus kiemelt kedvencét hozta ajándékba – a kiadós esőzések mellett. Klasszikus, háborúba hívó heavy metal, álcázott és nyílt színi folkmetal, szimfonikus csodagyerek és amerikai power alomtársa, a mainstream AOR, valamint az underground szupersztár prog. metal képviselő: komolyan már csak Mari néni hiányzik innen, hogy elmondhassuk, micsoda díszes egy kompánia!

Aki ismer, annak nem okoz meglepetést, kit is raktam az első helyre. Luca Turilli és Fabio Lione a várakozások ellenére nem hibáztak, ráadásul sikerült ráerősíteniük Marxengels kedvenc közgazdasági tételére, miszerint a mennyiség és minőség a fejlődés bizonyos szakaszán már nem biztos, hogy egymást kizáró tényező.

A sólyomvadászat – még ha hazai pályán is – de ismét eredményes volt. A Falconer csipetnyi több népzenei elemmel, és autentikus nyelven bizonyította, hogy a skandináv folk metalt nem csak dömdödöm hanggal és a mulatósok szintjén lehet művelni. Persze Mari néni feltehetőleg jobban örülne, ha Lagzi Lajcsi trombitálná el a lemez haptákba vágó kezdőriffjét…

A Symphony X esetében kissé bajban vagyok, mert nem tudom, a kollégák az egy-, vagy a kétlemezes változat bírálatát várják tőlem? Persze az, hogy a power elemek egyértelműen előtérbe kerültek, számomra nem jelent gondot, az már viszont igen, hogy egy olyan énekes, mint a lovaggá vált Allen képes másfél albumon keresztül kutyába mélyedni, ahelyett, hogy az egekben szárnyalna.

Nesze nektek, Zeppelin hívők, most megkaptátok! A Black Country Communion megmutatta, milyen is Hindenburg társának a zenéjét játszani 2011-ben. Természetesen, ha valakit zavar, hogy az ihlet túl erősen van jelen egy albumon – amit a HRM-nál kevésbé irodalmibb körökben egyszerűen csak lopásnak hívnak – jogosan háborodhat fel, de mi, mivel csak irodalmárok vagyunk, és nem erkölcscsőszök, boldogan hallgatjuk.

Gondolom, a Feröer-szigeteken nem akad minden bokorban olyan énekes, mint ami Falconeréknek jutott, pedig a Tyr zenei produktuma a solymász csapatéval vetekszik, ráadásul nem voltak restek a nyitószámban egy igazi, magyaros metal-csárdást írni. És még van képetek tagadni a feröer-magyar rokonságot?

Rivera mester „boszorkányos” ügyességgel varázsolja magát az US power mind a hét bugyrába és még a klasszikus White Room meggyalázását is képes vagyok neki megbocsátani – pedig ezért itt, a XXI. században is minimum máglya járna…

Aki olyan Def Leppard slágerrel képes nyitni egy albumot, mint a Black Stone Cherry, az egyéb aljasságokra is képes, például arra, hogy aztán Nickelback féle mainstream rockba menjen át – sajnos. Persze ha arra gondolunk, hogy legutóbbi albumán a Nickelback is a süket leopárdékat koppintotta, talán megbocsáthatjuk nekik…

A Saxon csapata úgy döntött, hogy visszavesznek a vasszigorból, ami az utóbbi négy albumukat jellemezte – no jó, a legutóbbit már csak félig – és ez persze érthető is egy bizonyos kor után. Sajnos azonban én ilyen esetben nem vagyok kortisztelő, hiába, már gyermekkoromban is elaludtam, ha nem tetszett a nagyi meséje.

Az AOR nem az én világom, ezért még kicsit örültem is, mikor az enyhe szigorodási jellegről olvastam a Journey kritikákban, ráadásul mikor meghallottam a nyitó számot, tényleg azt hittem, hogy mertek – vagy inkább akartak - a fiúk tököt növeszteni. A látszat, illetve a „hallatszat” azonban csalt, és én továbbra sem lettem a stílus feltétlen híve.

Az Amorphist már évek óta annak a bandának tartottam, melyet azért szeretnek a death metal fanok, mert egy autentikus halál metal csapat keretein belül nem kell szégyelleniük, hogy szeretik a dallamokat. Remek, folkos hangulat, de most már tovább is lehetne lépni, fiúk, és bevenni egy rendes énekest a csapatba, a death címkét meg bevallottan messze hajítani.

Sixx művészi koncepcióját nem vitatom, de zeneileg az új napló-album nekem már túl rádióbarát – ami nem lenne baj, csak annyira kiszámított az egész, mintha egy egész műszaki egyetem teljes matematika tanszéke dolgozott volna rajta.

Rokonság ide, rokonság oda, David Feinstein utoljára John Westtel alkotott maradandót. A The Rods lemez egyetlen előnye Dio talán utolsó rögzített felvétele, s jóllehet nekem nincs ellenemre ez a fajta málházós heavy metal, Davidnek csak annyit tudnék tanácsolni: suszter, maradj a kaptafánál, izé, a gitárnál…

Alestorméknak még annyi kalózszerencséjük sem volt, hogy stílus-vetélytársak nélkül indultak volna havi megmérettetésen. Sajnos falábbal – és fahanggal - nem lehet versenyre kelni sem egy hazai pályán induló sólyommal, sem egy feröer szigeteki viking hajóval, melyet Manowar hadúr viking örökösei hajtanak a folk vizeken…

Kotta

9.0 - Symphony X: Iconoclast
8.5 - Neal Morse: Testimony 2.
7.5 - Black Country Communion: 2
7.5 - Journey: Eclipse
7.5 - Amorphis: The Beginning Of Times
7.5- Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
7.5 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
7.5 - Saxon: Call To Arms
7.0 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
7 0 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
7.0 - Falconer: Armod
7.0 - Tyr: The Lay Of Thrym
7.0 - Alestorm: Back Through Time
6.5 - The Rods: Vengeance


Symphony X: A kezdő nóta klisés refrénjén kívül nemigen találok hibát ebben az albumban. Számomra az utóbbi két CD szigorodása, letisztultsága kifejezetten üdítő.

Neal Morse: Nem rossz, nem rossz, sőt! Nagyon markáns stílusa van a csókának, egy relatíve szűk muzikális mezsgyén mocorog, így a reveláció erejével már semmiképpen sem hat ez az új lemez, mint mondjuk anno a Spock's Beard. Csakhogy nem tudok elvonatkoztatni a közelmúlt felemelő koncertjéről sem, ahol felejthetetlen élmény volt élőben is végighallgatni mindezt!

Black Country Communion: Talán egy kicsivel még jobb is, mint az első. Kiegyensúlyozottabb, az biztos - a billentyűk is egyenrangú társsá váltak. Már csak az a fura, hogy ekkora arcok nem tudnak végre egyéniséget növeszteni, és eltávolodni a Zeppelin hangzásától.

Journey: Most nem azért, de továbbra sem fér a fejembe, hogy lehet pop-metalt kiáltani egy olyan produkcióra, amely soilworkös riffekre épül és hörögnek benne, ráadásul nem minden harmadik szám lírai (speciel egy sem). Ajánlom nekik, hallgassanak sok Foreignert, meg Journey-t, hogy érezzék a különbséget. Nem az Amaranthe ugyanis a kockázatmentes dallam-rock brigád, hanem ezek, akik már harminc éve is - nem titkoltan - a rádiók és a stadionok bevételére szakosodtak. Na de nem piszkálom őket, mert az 'Eclipse' a saját műfajában nagyon ott van, és ötöst sem adok rá csak azért, mert speciel nem kedvelem különösebben az AOR-t. Ahogy egyébként a kedves kollégáim gyakran megteszik azokkal a stílusokkal, amik meg nekem tetszenek. De úriembernek ugyebár születni kell (ahogy varacskos disznónak is)!

Amorphis: Ha most hallanám először, oda lennék, meg vissza! Így is jó, csak már nem meglepi. Azért like. Még úgy is, hogy szerintem az ének – a tiszta, lírai részeknél – itt-ott hamiskás. Túrisas most majd jön, hogy az nem létezik. Igaz, egy hölgy sem lehet ronda, maximum „érdekes arcú” meg „helyes” - jó, akkor maradjunk annyiban némi eufemizmussal, hogy a Mermaid például elég „érdekes dallamvezetésű”.

Sixx:A.M.: Szégyen, hogy egy „DJ” Ashbának (ilyen névvel) kell az év glam lemezét összehoznia, de mit lehet tenni, ha Mr. Sambora éppen bendzsóra cserélte az erősítőjét (újabban meg elvonóra). Szó, mi szó, a „nyikhajok” jól tolják, mondjuk ezeknek a fasziknak nemigen kell elmagyarázni, mitől lesz ütős és modern egy hard rock lemez.

Black Stone Cherry: nagyon Amerika, nagy fíling és húzós zene. Hard/southern rock vonalon kiemelkedő alkotás.

Saxon: Csaltam. Elsőre ugyanis nem jött be annyira, de kis odafigyeléssel megmutatta az erősségeit. Szóval legalább háromszor lepörgettem, kizárhattok.

Seven Witches: Ez a korong ’85-ben is megjelenhetett volna. Ez nem egyértelműen dicséret részemről, még akkor sem, ha nekem személy szerint szép emlékeket idéz ez a muzsika. A hangzást ugyanis illene a mához igazítani, és lássuk be, némi önállóság, egyéniség sem ártott volna. A “best of the ’80s heavy metal” jellege miatt én lepörgetem majd párszor, de sokan lesznek, akik ugyanezért hamar félreteszik majd. A Motörhead riff arcátlan lenyúlásáért pedig levontam fél pontot.

Rhapsody Of Fire: bár nem hoz igazán tűzbe a mese-metal, de ez akkor is egy korrekt, vállalható alkotás. Néhány igen jó számmal, és néhány átlagossal.

Falconer: Ebben a hónapban sok jó cucc akadt, de csak egy, ami úgy igazán szíven ütött (azt is legutoljára hallottam). Már azon is gondolkodtam, milyen hülyén fog kinézni, ha mind a tizennégy lemezre hét és fél pontot adok, mikor jött az első két Falconer szám és felragyogtam: végre egy egyéni hang, végre egy nyolcas! Aztán úgy középtájt már kicsit untam a rockosított svéd táncdalfesztivál dalokat, így mégsem kerültek a táblázat élére (később aztán a Symphony X úgyis kiütötte volna őket). Átszűrődik azért a sajátos hangulat és zenei világ, amely ennek a bandának a sajátja, szóval így is ajánlom őket, de csak mértékkel.

Tyr: Ugyanez a bajom itt is – unalmas pátoszba és hömpölygő középtempóba fullad a mutatvány egy idő után. Meglepett a nagy ellágyulás a legutóbbi tökös blitz után (bár nem kellett volna, minden második lemezük terjengősebb). Lehet, hogy nem a Falconer után kellett volna meghallgatnom amúgy, mert addigra az északi férfi-romantikába már eléggé belecsömörlöttem.

Alestorm: Nem az über-szofisztikált zene és koncepció megelevenedésének mementója általában egy-egy „kalózlemez”, de mégis hangulata van ennek a metalba oltott Pogues-nak, úgyhogy nem is bántom őket. Kanbuliba háttérzenének ennél jobb nemigen kell.

The Rods: nagy kár, hogy Feinstein nem csiszolgatta még az éneket egy kicsit a stúdióban, mert hiába a – számomra szimpatikus – régisulis dalszerzés, a remek metal-himnuszok, ha ezzel hazavágja az egészet. A fogós riffek és énekdallamok megírásához még mindig van tehetsége, de utóbbiak elénekléséhez már nincs. Kéne ide egy jobb frontember, ha komolyan gondolják a reuniont.

Queensryche999

8.5 - Symphony X: Iconoclast
8.0 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
7.5 - Journey: Eclipse
7.0 - Saxon: Call To Arms
7.0 - Black Country Communion: 2
6.5 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
6.5 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
6.5 - Neal Morse: Testimony 2.
6.0 - The Rods: Vengeance
6.0 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
5.0 - Tyr: The Lay Of Thrym
4.5 - Amorphis: The Beginning Of Times
4.5 - Falconer: Armod
4.0 - Alestorm: Back Through Time

Voltak kételyeim a júniusi felhozatallal kapcsolatban, mindent összevetve azonban pozitív mérleggel zárhatom a hallottakat. Nem ért egyetlen komoly csalódás sem és a nagy nevek is hozták a tőlük elvárható szintet. A sereghajtók alacsony pontszámai pedig csupán azt jelzik, hogy a hozzám nem kimondottan közelálló zenekarok meddig jutottak ebben a mezőnyben.

Symphony X: Nincs mese, az év egyik, ha nem legjobb progresszív metal lemezével van dolgunk. Mindent figyelembe véve erősebb, mint a dallamvilág szempontjából hozzám közelebb álló Pagan’s Mind ’Heavenly Ecstasy’-ja. A srácok tökéletes munkát végeztek a zenei koncepció megvalósításával. Tették mindezt úgy, hogy nem felejtettek el jó dalokat írni. Magyarul nem egy (szerintem) öncélú hangszerparádét hallunk több mint egy órán át. Az anyag témája, hangulata, szövegei alapvetően sötét tónust festenek és végig ez az irány dominál. Michael Romeo is ehhez a vezérfonalhoz alkalmazkodik, ahogy sorjáznak vészjósló riffjei. Russel Allen énekteljesítményéről képtelenség bármi rosszat írni, még a lírai részeknél is süt belőle az erő és magabiztosság. A hangzásra sem lehet panaszunk; szép, telt megszólalást kapunk. Kár tovább ragozni, kitűnő.

A júniusi Első Hallásra rovat legnagyobb meglepetése az amerikai Black Stone Cherry aktuális lemeze lett. Ha nincs a Symphony X, még elsők is lehettek volna. Őket ugyanis a többiekkel ellentétben – emlékeim szerint – még soha nem hallottam korábban, épp ezért nem volt semmilyen elvárás, elképzelés. Rácsodálkozás annál inkább: „mi ez a nagyszerű muzsika?!” Először is úgy szól, mint az álom! Az ilyen autentikus, „amerikai rock” hangzást tanítani kellene; vastag, fényes, élettel teli, olyan, amilyennek lennie kell. Ritkán hallok manapság efféle ízes gitársoundot, „teli” pergőt, karakteres basszust. A dalokat hallgatva hamar kiderül, nem csak egy-két húzónótáról van szó, hanem az egész album erős. A Lynyrd Skynyrd hatás tagadhatatlan – némelyik szerzemény miatt bizony ők sem szégyenkeznének. De ez csupán a dalok egyik része, van itt még Nickelback-féle húzós riffel és dallamos refrénnel operáló Blame It on the Boom Boom, de említhetnék Alter Bridge párhuzamot is, sőt, a Killing Floor verzéjének hangulata és lüktetése a ráépülő kétszólamú énekkel az Alice In Chains-t juttatja eszembe. A Such A Shame vonatként zakatol, ugyanakkor dallamos, a Change nemkülönben. A Let Me See You Shake és White Trash Millionare-féle gitártémákat pedig akár Zakk Wylde is játszhatná – javára válna. Ajánlom mindenkinek, aki nem ijed meg a dallamoktól és bírja a southern életérzést.

Journey: Az ég egy adta világon semmi problémám az ’Eclispse’-szel. Talán nem alapmű, de a végén elismerően bólintva jegyzem meg: kiváló lemez. Arnel Pineda énekét hallgatva megértem, miért figyelt fel rá Neal Schon annak idején a népszerű video-megosztó oldalon. A zenészek teljesítménye (ötletek, kivitelezés) mindvégig magas színvonalú és nem érzem, hogy idővel leülne a hangulat; a lemez közepén és végén is erős tételek kaptak helyet. Olyannyira, hogy kevés kivételtől eltekintve mindegyik nótát izgalmasnak tarom és csupán a lírai szerzemények között akad gyengébb, de ezek nálam gyakran el szoktak vérezni más zenekaroknál is. Neal gitározása óriási! Végezetül pedig a hangzás: úgy szól, hogy azt egy hard rock zenekar is megirigyelhetné.

Saxon: Kalap megemel. Meg kell, hogy mondjam, a Saxon rendre túlteljesíti azt az idézőjeles elvárást, amit a legtöbb, sok évtizede porondon lévő bandával szemben támasztok, ismerve az újkori kiadványaikat. Az elmúlt 10 évben is megbízhatóan szállították a jó lemezeket és ezen a szokásukon most sem változtattak. Biff Byford 60 évesen még mindig kiénekli a lelkét és a többiekre sem lehet panaszunk. Paul Quinn nagyszerű gitártémákat sorakoztat fel, legyenek azok lendületes dalok (Hammer of The Gods, Surviving Againt the Odds), rákenroll málházás (Chasing the Bullet), vagy epikus szerzemények (Mists of Avalon, Call To Arms). Nem tudom, hogy klasszikussá avatja-e majd az utókor, mindenesetre a ’Call To Arms’ dalainak többsége megállja a helyét és olyan is akad, mely méltó versenytársa lehet a régi nagyoknak.

A Black Country Communion ugyanazon a nyomvonalon halad tovább, amin a ’Black Country’ lemezzel elindult: ízes, színes-szagos rockzene blues és funky elemekkel. Glenn óriási forma – ahogy a supergroup többi tagja is. A magam részéről szívesebben hallanék több tempósabb nótát (The Outsider, I Can See Your Spirit, Crossfire), de ez az egyetlen kritika, amit elmondhatok. A lemezt záró Cold c. dal sajtóbemutatójáról már olvashattatok, sajnálom, hogy nem került rögzítésre ezzel a hangszereléssel is.

Jack Frost ezúttal ismét James Rivera énekest hívta segítségül és bár egyesek szerint a Seven Witches zenéje minden, csak sokoldalú nem, most önmagukhoz képest egy kifejezetten heterogén anyagot sikerült összekalapálniuk. Hogy ez mennyire tett jót a produkciónak, döntse el ki-ki maga, véleményem szerint valószínűleg nem a ’Call Upon The Wicked’ lesz az ortodox S. W. rajongók kedvence – amennyiben persze ragaszkodunk a bevett stíluselemekhez. Ez azonban korántsem jelent gyenge dalokat. (Megjegyzem, hogy Frost a The Bronx Casket Co. ’Antihero’ c. lemezén talán jobban teljesített – ott Michael Romeo szólózott –, de az egy másik zenekar.) A nóták tehát viszonylag széles spektrumot fednek le. Van itt hagyományos US power (Fields Of Fire, Lilith, Mind Games, Eyes Of Fame), progresszivitás egy kevés epikus ízzel (End Of Days), tradicionális heavy metal (Call Upon The Wicked, White Room), de még ’Kill ’Em All’-ról lemaradt, ’80-as évekbeli thrash metal is (Harlot Of Troy). Rivera orgánuma tökéletesen passzol a dalokhoz, szerintem nála alkalmasabb énekest keresve sem találhattak volna. Összegzésképp elmondható, hogy a mostani koncepció sem rossz, de a tradicionálisabb témáikat (értsd: US power) szívesebben hallgatom. Azoknak az ínyenceknek tehát, akik vérbeli US powerre vágynak, alternatívaként az új Vicious Rumors és Helstar korongokat ajánlom.

Sixx:A.M.: Vegyes lemez. Amiért a mérleg nyelve pozitív irányba billen, az a jó dalok erőssége (This is Gonna Hurt, Lies of the Beautiful People, Live Forever, Help Is on the Way), a produkció frissessége és a modern megszólalás, ami elengedhetetlen az ilyen zenéhez. Néha visszaköszön ugyan egy kis Nickelback, vagy U2, de kinél nincsenek ilyen áthallások, főleg a rock ezen, kommerszebb ágában? Apropó megszólalás: nekem még a programozott dobhangzás is belefér, ha jól szól. Aminek egyébként normál dob-hangminták az alapjai.

Neal Morse: Bajban vagyok az értékelésnél, ugyanis annyira kilóg a sorból (főleg az e havi felhozatalból), hogy még Lady Gaga új lemezét is szívesebben pontoznám, mert bizony azt is meghallgattam. Ott kezdeném, hogy a ’Testimony 2’ szerintem nem kimondottan progresszív ROCK, inkább egyfajta összetett fúziós zene rock elemekkel. Elég nehéz összevetni pl. egy Symphony X-szel, vagy Seven Witches-zel, ha van egyáltalán bármi értelme. (Nincs, de attól még fel kell állítanom egy sorrendet.) Hallgatózás közben szépen lassan kibontakozik, hogy ez egy alapjában véve visszafogott, finom és nem annyira gitár-orientált lemez. Illetve az, de mégsem úgy és nem eléggé. Bánatomra, mert én az olyat szeretem. Vannak csodás pillanatai (Overture No. 4, The Truth Will Set You Free, Crossing Over/Mercy Street középrész és gitárszóló, Absolute Beginner, It's for You), de ez számomra kicsit kevés egy ilyen terjedelmű anyaghoz képest. Minden tiszteletem a neves zenészbrigádé, de az élmezőnyt is figyelembe véve egy jóindulatú 6.5-nél nem tudok többet adni.

Öreg rocker nem vén rocker. Ez a kijelentés jól jellemzi a David Feinstein vezette amerikai The Rods visszatérő, ’Vengeance’ c. lemezét. Dio unokatesója (és volt kollégája) bevált recept alapján találta fel újra a spanyolviaszt, és aki szereti a klasszikus rock/metal riffelést, bizonyára örömét fogja lelni benne. Igazi csemege, hogy maga Dio énekli a The Code című dalt, ami kétségtelenül a lemez csúcspontja – már ezért megéri meghallgatni. Hozzá képest sajnos a többi vokális megmozdulás csak erőlködésnek hat, de szerencsére még az élvezhető kategórián belül marad. A nóták többnyire lendületes, jól eltalált témákból épülnek fel, bár akad néhány töltelék. A Madman-t pl. nyugodtan lehagyhatták volna. Ha végig Ronnie dalolna, több pontot adnék.

Rhapsody Of Fire-t akkor hallgattam utoljára, amikor még jócskán a névváltoztatás előtt voltak. Az ilyesfajta zene ma már nem igazán tud lekötni. A bevezető egész jó: kórus, nagyzenekar, szaggatott gitártémák. Lassan beindul a barokkos cicoma, ahogy azt nagyjából várni is lehet. Vajon mire megyünk egymással? Lesznek-e stílusidegen dalok? Az Aeons of Raging Darkness nyitótémája óriási! A verze alá már megkapom a szokásos lüktetést. Atyaég, ez egy blast beat akar lenni? Megjön a károgás is, majd egyre újabb és újabb témák, átkötések. Mondtam már, hogy ugyanarról a nótáról beszélek? Az biztos, hogy a zenélés magasiskoláját kapjuk. Az I Belong to the Stars nyitótémája is tetszik, sőt, tulajdonképpen az égész nóta jó. Ami ezután jön, az egy monstre zenei gombolyag. Hatos, mert kiváló zenészek, a stílus már más lapra tartozik.

Týr: Feröer legismertebb metalzenekara nem hagyott bennem mély nyomokat. Mivel nem vagyok híve a metal ezen, népzenei és epikus elemekkel tarkított ágának, ezért a hasonszőrű bandákkal való zenei összehasonlítástól eltekintenék, inkább a benyomásaimra hagyatkozom. Böcsülettel végighallgatva arra jutottam, hogy a minduntalan felbukkanó műfaji klisék (ügető ritmika és gitár), valamint a hősies éneklési stílus (ami nyilván elengedhetetlen) a továbbiakban sem fogják zenehallgatásom szerves részét képezni. Kivétel a Fields of the Fallen, ami a refrént leszámítva kifejezetten tetszett. A produkció természetesen vérprofi, a zenészek is azok (óriási gitárszólók), csak hát nem jön be. A Sabbath és Rainbow feldolgozások (I és Stargazer) tetszettek.

Amorphis: Jó ideje nem követem a bandát, nem tudom, milyen zenei irány mentén haladtak az elmúlt pár évben, de ez a lemez langyos, vagy fogalmazhatok úgy is: szimplán unalmas. Folytatólagos hallgatása alkalmas lehet egy szundítás felvezetéséhez. Nekem az egész egy hasonló tempó és zenei motívumsor köré épülő masszának tűnik. Az első harmadában még látok némi fantáziát (Battle for Light, Mermaid, You I Need), a későbbiekben már kimondottan untat.

Hallottam ugyan egyet-egyet a Falconer lemezei közül, de hazudnék, ha azt mondanám, betéve ismerem a munkásságukat. Úgy emlékszem, korábban nem domináltak ennyire a folk elemek. Erős kezdés (Svarta änkan), aztán eszmélés, hogy ez biza nem a zene nyelvén szól. Igazság szerint zavar is egy kicsit. Egyre csak jönnek a folk motívumok, húzom a szám. A Griftefrid betett: blast beat, majd ezzel a lendülettel modoros danolászás. A gitárszóló mondjuk nagyon jó. Nagyjából ez a világ jellemzi a további tételeket is. Nem az én zeném, de legalább jól szól. (A bónusznótákat megkapjuk angolul is.)

Ahogy az a helyezésből is látszik, az Alestormnak sikerült a legkisebb hatást gyakorolnia rám. Hasonló a helyzet, mint a Týr estében, azzal a különbséggel, hogy itt talán még kevesebb az olyan hangszeres motívum-dalrészlet, ami megfogna a ’The Lay Of Thrym’ lemezhez képest. Ráadásul az ének is pocsék. A Shipwrecked egy brutálisan jó témával indít, amit néhány másodperc után sajnos agyonvág a mulatozás. Ugyanez a helyzet a Buckfast Powersmashsel. Tudom, hogy ezek az elemek a műfaj elengedhetetlen kellékei, de nem tudok megbarátkozni velük. A Barrett's Privateers szólórésze igazi felüdülés – később kiderül, hogy feldolgozás és a szólót Heri Joensen játssza a Týr-ből. A Rumpelkomboból viszont klipet követelek!

Mike

10 - Symphony X: Iconoclast
9.0 - Neal Morse: Testimony 2
9.0 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
8.5 - Black Country Communion: 2
8.5 - Journey: Eclipse
8.0 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
8.0 - Amorphis: The Beginning Of Times
7.0 - Falconer: Armod
7.0 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
6.0 - Týr: The Lay Of Thrym
5.5 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
5.0 - The Rods: Vengeance
5.0 - Saxon: Call To Arms
5.0 - Alestorm: Back Through Time

Az előző hónapban tisztességesen hullottak a 2-3 pontok nálam, a júniusi mustra azonban csak úgy duzzad a jobbnál-jobb albumoktól (még az utolsó harmadban is akadnak nagyszerű anyagok!), s nem kizárt, hogy egyik-másik az év végi összesítésben is benne lesz. Elkönyvelhetek egy mérsékeltebb csalódást (Rhapsody) és két kellemes meglepetést is (Sixx:A.M. és főként a hatalmas Black Stone Cherry!), s csak azt sajnálom, hogy a friss Arch Enemy kimaradt a szórásból. Bár talán jobb is így, ismervén a death metal megítélését a szőrösszívű stábban, haha!

Symphony X: Az Év Albuma. Köszöntem. (tízes)

Neal Morse: Ha egy cseppet szerényebb lenne a vallásos pátosz és ájtatosság, azaz vásári szlenggel az „amcsi hitgyüli-feeling”, tökéletes album volna a kettes ’Testimony’, így „csupán” egy elsőrangú prog rock mestermunka. Morse úr meg úgyis a mennybe megy! (kilences)

Black Stone Cherry: Szégyen, nem szégyen, tegnap még azt se tudtam, a BSC-t eszik-e vagy isszák, most meg tiszta és józan tudatom teljes birtokában kijelentem, hogy 2011-ben ennél nem lehet szellemesebben, megnyerőbben játszani a southern- és grunge-ízű hard & heavy rockot! Pont. (kilences)

Black Country Communion: Meghalt a Led Zep, éljen a Black Country! Ha valakinek ennél értelmesebb gondolatai támadnak e lemezzel kapcsolatban, kéretik, küldje a szerkesztőségbe, nekem most csupán ennyire tellett. Az album amúgy odab… (nyolc és feles)

Journey: Neal Schontól én már a nőket sem irigylem, akinek ennyire a vérében van az arénákat megrengető Dallam, annak alanyi jogon kijár mindenféle földi jóság. Az ’Eclipse’ bizony a nagybötűs AOR Esszenciája, aki ezt vitatja, azt kergesse egész nap a fluortamás. (nyolc és feles)

Rhapsody (Of Fire): Férfiasan bevallom, még csupán egy hallgatáson vagyok túl, ami ugye nem sok egy Rhapsody esetében, de sajnos a ’Triumph Or Agony’ mellett ez tűnik a másik gyenge láncszemnek. Ugyan a giccs, a szentimentális pátosz sosem állt távol tőlük, ám úgy érzem, itt már annyira elharapódzik, mint egy Kiszel Tünde naptársorozaton. És bizony valahogy mind az énekdallamok, mind a zenei témák szürkébbek a kelleténél. A majd’ húszperces Heroes Of The Waterfalls’ Kingdom azonban az utóbbi évek egyik leggrandiózusabb zenei orgazmusa, azaz ordas nagy tíz pont! Várom a folytatást, kíváncsi vagyok, vajon a sárkányokat kik-mik váltják fel: transformerek, emós vámpírok vagy maga Columbo hadnagy? (elfogult nyolcas)

Amorphis: De rég is volt már az ’Am Universum’ album…! Tudniillik utoljára akkor hallgattam sokszor Amorphist, aztán valahogy megkopott a lelkesedésem. Most azonban újra visszatért, ahogy a friss művet hallgatom, még akkor is, ha sokak szerint a ’The Beginning Of Times’ nem több, mint egy felmelegített káposzta. Mindegy is, amíg olyan óriási dalok vannak a tarsolyban, mint a Battle For Light, a Three Words, a Reformation vagy az On A Stranded Shore, addig én nem foglalkozom a fanyalgókkal, inkább felfrissítem kapcsolatomat az Amorphisszal. A töltött káposzta is jobb felmelegítve, nem igaz? (nyolcas)

Falconer: Szeretem én a Solymászt, hogyne szeretném (kiváltképp az első két korongot meg ugye a blackes „előzményt”, a Mithotynt is), de az ’Armod’ első hallgatózásra szépen elment mellettem, mint jóérzésű ember a ValóVilág mellett. Talán az énektémák nem elég ötletesek? Talán ha angolul íródtak volna a dalszövegek… Mindenesetre Mathias Blad énekest itassa má’ le valaki, semmi szenvedély nincs benne, és mintha a saját hangjától is félne. Amúgy pedig gitárjátékot tekintve a legizgalmasabb bandák egyike a Falconer. (egyelőre hetes)

Sixx:A.M.: Először is elnézést kérek. Azt gondoltam ugyanis, hogy Nikki testvér majd egy erősen kommersz és üres, urambocsá’ nu metalos műanyagot fog összerántani atom részegen. No, nem. A ’This Is Gonna Hurt’ egy vagány, beleszarós, tökös rock & roll remeklés, ami zeneileg bár nem igazán az én világom, az attitűdjével nagyon tudok azonosulni. A Live Forever pedig az év egyik legnagyobb rock-himnusza! Cool. (hetes)

Týr: A Feröer-szigetek nem az a hely, ahol minden második ház pincéjében egy jövőbeli Billboard-reménységbanda próbál gőzerővel (na, nem mintha a Billboard-lista lenne a minőség szinonimája), és hát a feröeri fociválogatottat is rendre agyoncsapja az épp aktuális ellen, ám a Týrre mindenképp büszke lehet a majd’ ötvenezernyi lakos. Folk metal a játék neve, némi túlzással mintha a Blind Guardiannel összecimborálna a Finntroll legénysége, s míg az előbbi szállítaná a harcias-hősies témákat, addig az utóbbi a kocsmajellegű duhajkodást. Az epikus kórusrefrének nagyon ülnek, a regiment duplázótól megfosztott speedelés viszont erősen lakodalmas érzetet kelt (a tuka-tuka, ugye), amit nem szívesen vesz be a gyomrom… (hatos)

Seven Witches: Az a bajom a Jack Frost vezette Hét Boszival, hogy az összes albumuk olyan felemás: vannak fasza power metal bombák, de bizony minden alkalommal becsúszik nem kevés unalmas és jellegtelen darab is. Ezúttal is hasonló a képlet, ám inkább hadd emeljem ki a jobbakat: a Fields Of Fire, a Lilith vagy az epikus End Of Days említésre méltók. James Riverán persze semmi nem múlik, ő itt is lesikoltozza a Holdat az égbű’… (öt és feles)

The Rods: Ez a muzsika azoknak való, akiknél már az óvodában eldőlt, hogy a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre csakis a „Lemmy” az egyetlen lehetséges opció. A jelük pedig viszkisüveg… Én akkor még a bögre kakaómmal voltam elfoglalva, később meg inkább Michael Kiske és Eric Adams akartam lenni. Egyszerre persze. Ilyen puritán-nyers metalzenével biztosan jól bele lehet motorozni a naplementébe, de még a több mint korrekt The Code című dal sem menti meg a teljes lemezt a vérszegénységtől, holott abban a nagy Ronnie James vendégeskedik. Ez afféle „se hal, se hús”-jellegű cucc. (ötös)

Saxon: Mivel nem vagyok egy elvetemült NWOBHM-rajongó, a Saxon-hívek akár tovább is görgethetnek. Nekem ez az anyag bizony teljesen izgalommentes, kiszámítható és öreguras, az egysoros refrénektől meg a falra mászok, mint a Peter Parker. (Nem beszélve a When Doomsday Comes szemtelen Led Zep-nyúlásáról: igen, a Kashmir az, uraim!) Maradok a Maidennél, ha olykor NWOBHM-re gerjedek… (ötös – jóindulatból)

Alestorm: Lakodalmas Lajos hajat növesztett, talpig bőrbe bújt és felköltözött Skóciába, hogy szerencsét próbáljon. Mihamarább egy züllött kikötői kocsmában találta magát, ahol aztán önfeledten vedelte a rumot, és a sebtében összeboronált félnótás bandájával belefogott a pórnép szórakoztatásába: punkosan egyszerű ivóhimnuszoktól és dörgedelmes csatadaloktól volt hangos a csehó minden áldott este, mindaddig, míg Lajost ki nem penderítették. Lejárt ugyanis a piahitele… (Nekem pedig az I Am A Cider Drinker című szösszenet tetszett a legjobban, kár hogy az meg egy The Wurzels-átirat.) (ötös)

Adamwarlock

9.0 - Black Country Communion: 2
8.5 - Neal Morse: Testimony 2
8.0 - Alestorm: Back Through Time
8.0 - Saxon: Call To Arms
7.5 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
7.0 - Symphony X: Iconoclast
7.0 - The Rods: Vengeance
6.5 - Journey: Eclipse
6.0 - Amorphis: The Beginning Of Times
6.0 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
6.0 - Falconer: Armod
5.5 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
4.0 - Tyr: The Lay Of Thrym
4.0 - Seven Witches: Call Upon The Wicked

Black Country Communion: Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan ki fogják adni a következő anyagot, de láss csodát. Talán még az előzőnél is jobban sikerült. A Chickenfoot mellett a legjobb supergroup.

Neal Morse: Főszereplőnk mindig is mestere volt az érzelmes, igényes, eklektikus zenének. Most sincs ez másképp: Morse ismét nagyot alkotott.

Alestorm: Nagyon tetszett a lendülete, és még humor is van benne, folk elemekkel. Az ilyet csak támogatni tudom.

Saxon: Nem a legjobb Saxon lemez, de még így is úgy érzem, hogy ezúttal (is) sikerült maradandót alkotni. Helyén van minden: gitár, ének, dallamvezetés, azaz, ahogy megszoktuk. Külön kiemelendő a hangzás, ami tényleg a tökéletes szintet súrolja.

Rhapsody Of Fire: Az a gond, hogy engem nem nagyon lehet megfogni a powerrel. Akárhogy is szemlélem ezt a műfajt, szinte minden hallgatásra egyre unalmasabb számomra. Nem is tudom, hogy mikor hallgattam utoljára igazán jó kedvvel és élvezettel power metalt. Ehhez képest az a ’From Chaos To Eternety’ egészen ügyes, még én is elhallgatgattam. Kellemes perceket szerzett, így megy rá egy viszonylagosan jó pontszám.

Symphony X: Pozitívum: erős hangzás, kemény riffek, jó hangulat. Negatívum: nincsenek igazán erős dallamok és refrének. Összkép: felemás. A régiek jobbak.

The Rods: Igazán jó kis, zúzós-keménykedős lemez lett ez. A gitárhangzást is jól eltalálták. Nincs semmilyen hanyatt esés, meg állkeresgélés, de mindenképpen egy érdemes kiadvány.

Journey: A Journey-től én jóval többet vártam ennél. TShaw kolléga írása után arra gondoltam, hogy tán velem van a baj, de többszöri hallgatásra sem éreztem magamat dzsörnis hangulatban. Rossznak semmiképpen sem nevezném, de nem fogott meg.

Amorphis: Nem is tudom. Nem igazán voltam soha annyira oda az Amorphisért. Nagyon egyszerű az indok: nem csipázom az éneket a bandában. A ’The Beginning Of Times’-nak is leginkább csak a borítója tetszett. Vannak rajta kifejezetten jó számok is, de többségében unalmas lemez, ami szerintem túlzásba viszi a melankóliát. Második hallgatásra mondjuk már kedvezőbbnek hallottam az összképet, de igazán akkor sem győzött meg. Még majd megpróbálkozom vele egyszer.

Sixx:A.M.: Kritikámban mindent leírtam. Sokkal több lehetett volna ebből az anyagból, mint ami végül kikerekedett belőle. Kár érte, mert nagyon jó indult, de a véleményem a cikk megírása óta sem változott: még mindig csalódott vagyok.

Falconer: Akárhogy is próbál toleráns lenni az ember, néha nem képes rá egyszerűen. Akárhogy is próbáltam komolyan venni a lemezt, nem sikerült. Sajnos a svéd nyelv engem megmosolyogtat. A zene amúgy nem lenne rossz. De ez van. Valahogy nincs ingerenciám újra meghallgatni.

Black Stone Cherry: Nem egy nagy eresztés. Van benne spiritusz, de a számok baromira egyformák, és túl sok eredetiséget sem találok benne. Koncerten szerintem jól el lehetne bulizni a zenéjükre, de így lemezen ez gyengus.

Tyr: Nekem nagyon nem jött be. A dallamok bugyutácskák, a sémái agyonismételtek és uncsik. Nem tudom, mit is mondhatnék még. Ja, igen, a dobsound is béna.

Seven Witches: Nagyon nem sikerült ez a lemez. Unalmas, ráadásul a hangzása is borzasztó. Nincs mit mondani róla, rossz és kész.

Mmarton88

9.0 - Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
9.0 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
8.0 - Neal Morse: Testimony 2
8.0 - Alestorm: Back Through Time
8.0 - Saxon: Call To Arms
8.0 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
7.5 - Amorphis: The Beginning Of Times
7.0 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
7.0 - Tyr: The Lay Of Thrym
6.5 - Black Country Communion
6.0 - Falconer: Armod
6.0 - The Rods: Vengeance
5.0 - Symphony X: Iconoclast
5.0 - Journey: Eclipse

Rhapsody Of Fire: Na mondd, hogy meglepődtél! Nálam a Rhapsody egyike a nagy kedvenceknek, s noha tartottam tőle, hogy ezúttal elhasalnak, hiába szenvednek az ezredfordulón sikeres eruopower bandák, Rhapsodyék még bizony mindig első osztályú zenét tolnak. Lehet, hogy itt-ott egy picit belekevertek az eddig megszokott dallamvilágba, de ez még így is ízig-vérig Rhapsody. Csak azt tudnám, hogy az eddigi legzseniálisabb zárószámukat miért kell 5 perc meseszünettel megszakítani?

Sixx A.M.: Ha ez a mainstream metalzene jövője, akkor nem kell aggódnunk. Pontosan ez az, amit én modern metal címén hallani szeretnék. Remek, mai megszólalás, emlékezetes dallamok, dög, tűz... ROCK! Pedig van itt sok minden a 80-as évek hajmetaljától a mai kor mainstream dolgaiig. Mikor megkaptam a lemezt, hetekig vagy napi 6-szor ledöngettem az első két dalt, de később is sokszor rá tudtam csodálkozni, hogy milyen erősek a hangulatban, stílusban akár egész más irányt képviselő szerzemények is a korong vége felé. Csak annyit kívánok, hogy ne maradjanak el a hatalmas sikerek a 2010-es években, legyen ez a korong iránymutató a rockzenében!

Neal Morse: Robbanásveszély! Nem ismertem korábban az úriember munkásságát, de mivel nekem a tavalyi Spcok’s Beard sem tetszett, rettegve vettem a kezembe a dupla cédét. Úristen, két korongnyi progmetal unalom! Aztán elkezdtem hallgatni... és elkezdett tetszeni. 60 perc után pedig már leesett állal, egészen elvarázsolva, megbabonázva ültem a hangfalak előtt. Elvarázsol, és magával ragad a hangulata. Ennyi. Egy hatalmas, gyönyörű sztori az egész, ami teljesen képes magával ragadni. Egyelőre legyen egy 8-as, ehhez az anyaghoz sok idő, és odafigyelés kell, de év végére akár még az összesített listámon is előkelő helyre kerülhet!

Alestorm: Na, gyorsan át is csapunk a másik végletbe. Kocsmametal annyi zeneiséggel, és érzelemmel átitatva, amennyi mondjuk egy Bunyós Pityu kaziba szokott beleférni. Ennek ellenére mégis baromi jó. Nyilván nem váltja meg a világot, és gyönyörű áriákat sem fogunk rajta hallani, de bulizni ideális!

Saxon: Na engem aztán nem nehéz egy-egy Saxon lemezzel megvenni. Az új korong is bejövős. Jó, nem egy új ’Wheels Of Steel’, de tele van tipikusan saxonos, jól ismert és kedvelt megoldásokkal, melódiákkal, nekem pedig ennyi elég is a boldogsághoz. Nincs mese: Biff a király!

Black Stone Cherry: Elsőre nagyon odavoltam, hogy mennyire remek ez a lemez, de aztán másodikra már kissé szkeptikusabb lettem. Tökös, kissé déli rock’n roll, remek megszólalással ám egy picit fülbemászóbb dalokat elvárnék! De még így is nagyot szólt nálam.

Amorphis: Az Amorphis legutóbb borzasztó magasra tette a lécet, ezt ezúttal nem sikerült megugrani, de a ’The Beginning Of Times’ még így is érezhetően tartja azt a magas minőségi szintet, amelyet az Amorphis név jelent. Így kell intelligenciával, alázattal, kulturáltan stílusokon átívelő népi metalzenét játszani.

Seven Witches: Jó kis tökcibáló US power, hiába néha kell egy kis agresszió. Harapós témák, ütős riffek, remek cucc, de a múlt évtized elején azért alkotott már ennél ügyesebb dolgokat is Jack Frost és csapata. De egy heteskét még így is megcsíptek.

Tyr: Dallamos, kissé progresszív jellegtől sem mentes folk metal, hiába Tyréket sem tavaly óta szeretjük már. Az ú album jól beleillik a munkásságba, akadnak rajta jó kis Tyres slágerek, s mivel nekem a stílus bejön, ez az anyag is nagyon jó. Ennek ellenére nem egy nagy világmegváltás amit ők csinálnak.

Black Country Communion: A debütalbumtól a rockvilág egy emberként esett hanyatt, szerintem ez most is így lesz. Ennek ellenére nekem valahogy túl sokat nem tud adni ez a zene, szimpatikus, ügyes, zseniális muzsikusoktól, de ha ilyesmire vágyok, inkább beteszek egy régi Led Zeppelint.

Falconer: Érdekes. Noha nekem stílus alapján igencsak kedvelnem kéne ezt a brigádot, valahogy sosem tudtak meggyőzni. Még élőben sem. Ezúttal is hiányoltam a muzsikájukból valamit..., valamit ami megfog. Folkos, poweres, de valahogy nem az igazi. Folknak sem elég erős, powernek sem elég fogós, jó-jó, de minek?

The Rods: Jó kis régisulis hard rock. A srácokat a 80-as években felejtették, ami nem baj, csak hát annyi ilyent hallunk nap mint nap... Nem rossz amit csinálnak, de hangyafingnyivel sem emelkedik ki a „futottak még” bandák közül.

Symphony X: Sznobriadó! Jajj, van itt minden, mint a búcsúban, sok téma, hangszeres maszturbálás, önmegvalósítástól, és álművészkedéstől suttogó énekes, hát nem ezért lett a rockvilágban nagy név Russel Allen! Pedig én nem vagyok nagy ellensége a Symphony X-nek, de miután ezt a zsilliárd perc hosszú agyfárasztást végighallgattam, max 2 és fél perc maradt meg az agyamban. Hiába, helyenként vannak benne azért jó részek. De attól a tény az tény, ez egy meglehetősen szürke progpower album, melyre nagyon vagány módon rá lehet mondani, hogy nehezen beérő, igazán komoly alkotás. Csak hát aki ezt a bájos gyermekmesét nem veszi ám be mindenki...

Journey: IMÁDOM a Journeyt! De a Journey énekesét Steve Perrynek hívják. Bocsi, ez egész egyszerűen így van. A figura hangjában van valami olyan különleges, egészen egyedi csengés, hogy bármit is énekel, nekem az tuti be fog jönni. Ha ő énekelne, még erre a 40 éves kor alatt csak szakorvosi felügyelettel hallgatható „nagymamametal” valamire is tolnék egy magas pontszámot. De nem teszem. Nincsenek kiugró slágerek, olyan csodák, mint amilyenek miatt ez a banda ma is arénákban játszik. Fáradt, öreges, közepes album. Szomorú.

Tomka

9.5 - Neal Morse: Testimony 2.
8.5 - Falconer: Armod
8.0 - Rhapsody of Fire: From Chaos To Eternity
8.0 - Symphony X: Iconoclast
8.0 - Black Country Communion: 2
7.5 - Amorphis: The Beginning of Times
7.5 - Tyr: The Lay of Thrym
7.5 - Black Stone Cherry: Between The Devil And The Deep Blue Sea
7.0 - Saxon: Call To Arms
7.0 - Sixx:A.M.: This Is Gonna Hurt
6.5 - Journey: Eclipse
6.0 - The Rods: Vengeance
6.0 - Seven Witches: Call Upon The Wicked
5.0 - Alestorm: Back Through Time

Neal Morse: Pár hallgatás után katapultálta magát a kedvenc Morse-lemez (Spock’s Beard nem ér) posztjára: direktebb, „slágeresebb”, néha egészen Dream Theateresen prog.metalos (The Truth Will Set You Free), máskor egészen zseniális (Seeds of Gold!), miközben a korábbi albumok erényét (epikus, összetett, mégis szórakoztató, felemelő melódiákkal telepakolt dalok) bírja. Az Absolute Beginner kezdetéből pedig tök jó Ozzy-dal lehetne. 😀

Falconer: Mindig is egy alulértékelt banda volt, és az is marad – sajnos. Az ’Armod’ méltó a banda régi nagy híréhez; komplex, váltásokkal teli, izgalmas folk power metal dalok, keményebb gitárjáték (az egész album nem olyan „langyos”, mint az ’Among Beggars & Thieves’ volt), Mathias Blad védjegy-éneke, és az utóbbi évek legjobb folk metal dala (Eklundapolskan) az egyik legerősebb Falconer-lemezzé avatják a friss korongot.

Rhapsody of Fire: Fogadni mertem volna, hogy ez egy piszkosszürke, ásítozós kényszerkorong lesz, pláne egy évvel a szerintem valamivel gyengébb ’The Frozen Tears of Angels’ után. Mázli, hogy nem lottózok, ugyanis a ’Symphony II” óta nem tetszett ennyire Rhapsody-lemez. Hogy pont a sagazáró albumon kezdtek el újítgatni, igazán dicséretre méltó, nem utolsósorban roppant izgalmas. Remélem Fabio nem kalandozik el a Kamelotba…

Symphony X: Először úgy ment el mellettem a lemez, mintha egy kópiabanda játszotta volna fel a számokat; nehezemre esik beismerni, de Mike kollégának igaza volt, hogy ez nem egy első hallásra beérő album, főként Russel Allen agresszívabb, kevésbé ragadós énektémákat felvonultató teljesítményének köszönhetően. Mindenesetre megérte időt szánni rá, még akkor is, ha nem feltétlen szimpatikus az az irány, ami felé haladnak: a ’Paradise Lost’-on még szép egyensúlyban maradtak a zúzdák és a melódiák; itt is azok a dalok tetszenek legjobban, ahol sikerült megtartani az egyensúlyt (pl. When All Is Lost).

Black Country Communion: Az első felvonás előtt értelmetlenül álltam, hiába kellett a papírforma szerint állkapocs visszavarró-műtétre mennem a meghallgatás után, egy pillanatig se tudott megfogni az egyes számú eresztés, amellett, hogy technikailag nehéz lenne belekötni. A második korong csak annyiban különbözik, hogy itt sokkal jobban tetszenek a dalok, de ahogy az elsőnél, most se tudom megmagyarázni, hogy miért.

Amorphis: Habár nem az első ilyen lemez, de kétségkívül ritkaságnak számít a finnek életművében, hogy egy alkotásukkal nem mozdultak el egy minimálisan új irányba, nem hoztak újdonságokat folyamatosan változó zenéjükbe. A ’The Beginning of Times’ talán egyetlen és legfőbb hibája, hogy a 2009-es ’Skyforger’ vénájában írt dalok egy idő után kiszámíthatóvá válnak, amúgy szintén egy hangulatos, impozáns dalcsokor, csalódás kizárva.

TYR: A feröer-szigeteki metalarcokat csupán a 2009-es ’By the Light of the Northern Star’ óta tudom kedvelni, azóta viszont kifejezetten szimpatikusak a power metalba ontott viking himnuszaik. Igaz, hogy valamivel egyszerűsödtök a kompozíciók, de az a különleges atmoszféra, ami Heri Joensen hangszínében összpontosul, még mindig ott van a dalok között, a zene pedig sokkal befogadhatóbbá és dallamosabbá vált.

Black Stone Cherry: Pofátlanul fiatalok és pofátlanul tökös southern rockot játszanak, most a slágerességből és a balladák számából is lecsíptek, de ez még így is rendesen oda… van pakolva.

Saxon: Korrekt Saxon-anyag, nem kell már az öregektől klasszikusokat várni. Nekem az ‘Into The Labyrinth’ jobban bejött, itt néhol az emlékezetes énektémák hiányoznak. Elviseltem volna, ha több Afterburner-szerű/szintű dalt írnak az öregek.

Sixx:A.M.: Nem olyan ütős és addiktív, mint a ‘The Herion Diaries’ volt, de az eddigi legkellemesebb rocklemez a strandhangulathoz; mindenesetre beutalnám őket egy intenzív Muse-elvonókúrára.

Journey: Amíg hallgattam, jól szórakoztam, de nem nagyon emlékszek egy-két dallamnál többre… „Szégyenkezve”, de maradok a best of lemeznél.

The Rods: Nagyon retro, nagyon rock, de a végére erősen ellaposodik, kár, hogy Feinstein nem rendelkezik megboldogult unokatestvéréhez hasonló énekes-génekkel… A Dio-t is felvonultató The Codetól azért sikáltam pár napig a lábam szárát…

Seven Witches: Néha nagyon okos, néha egészen amatőr, a színvonal-ingadozás pedig hosszú távon megfekszi a gyomrot, inkább csak bizonyos számokat hallgatnék újra tőlük, nem az egész lemezt.

Alestorm: Közepes dizsi-metal, ráadásul én balga, elkövettem azt a hibát, hogy még sört, izé, rumot se hűtöttem be előtte… Ja, és a Scrapel The Barrel szövege übergáz.

Legutóbbi hozzászólások