Forevermor(s)e, avagy az isteni szí­ni játék: Neal Morse & Band - 2011. június 11., Diesel Club

írta Mike | 2011.06.29.

Mese nincs, Neal Morse úr és népes kompániája nálunk járt, és 2011 egyik - ha nem A - legnagyobb koncertélményét adta. Pedig hol van még az év vége! Ez a kijelentés annak fényében még nagyobb jelentőséggel bí­r, hogy egy szí­ntiszta progresszí­v rock előadásról van szó, amelyre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bármiféle modern és kommersz köntösbe bújtatva lett volna elibénk tálalva, tehát közel sem gyorsfogyasztásra szánva. És mégis! Hiszen egy erősen rétegműfajról beszélünk, amely manapság már csak egynéhány ötvenes-hatvanasnak és zenefanatikus í­nyencnek bizseregteti meg a lelkét. Nem is voltunk sokan az este, de én aztán nem fogok ezen keseregni egy sort sem!

Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel kijelenthető, hogy a régi vágású, úgynevezett szimfonikus prog rock egy időtlen műfaj, amely még akkor sem válik aví­ttá (nevetségessé vagy igénytelenné meg főleg nem!), ha a negyven éve (!) bejáratott zenei paneleket alkalmazza, ha nem kacérkodik semmiféle közönségbarát megoldással, ergo minden korban ugyanazt nyújtja, legyen bármilyen szí­nezetű az épp aktuális fősodor. Ezzel egész gyorsan el is jutunk Neal Morse-hoz, jobban mondva korábbi csapatához, a Spock's Beardhez. Mert ugye a Spock Szakálla a kortárs progresszí­v rock talán leg(el)ismertebb bandája, testvérével, a gitáros Alan Morse-szal alapí­tották még 1992-ben, bemutatkozó anyagukat, a '95-ös 'The Light'-ot pedig az akkori szakma a műfaj forradalmasí­tójának kiáltotta ki, s a mai napi etalonként tekint rá kritikus, rajongó egyaránt. Jómagam valamikor a kilencvenes évek végén haraptam rájuk (mit haraptam! habarodtam beléjük!), olyannyira, hogy a 'Close To The Edge', a 'Selling England By The Pound' és '70-es évekbeli pajtásai méltó vetélytársra találtak a korai Spock's-remeklésekben. Amikor pedig 2002-ben, a fantasztikus 'Snow' duplaalbumot követően Neal elhagyta a csapatot, úgy gondoltam, végleg búcsút inthetek egyik kedvencemnek... A játék azonban folytatódott tovább, s noha az azt követő három, immár Nick D'Virgilio énekével készült stúdiólemez a mai napig nem tudott olyan közel kerülni hozzám, mint a Morse-fémjelezte korongok, a tavalyi 'X' zsenialitása felért egy lórúgással. Így állt helyre a rend és a lelki békém...

Jóllehet Neal Morse az egykoron hőn áhí­tott sikereket elérte zenekarával, a csúcson megszédült, idegennek érezte magát, és följebb tekintett - rátalált Istenre. És onnantól kezdve ebben a szellemben fogantak a szólóalbumai is: e tematikát a 2003-ban megjelent 'Testimony' nyitotta meg (amely Neal megtérésének történetét meséli el), majd minden egyes anyag tovább boncolgatta. A grandiózus "Bizonyságtétel"-nek pedig nemrégiben jelent meg a folytatása, szimplán csak 'Testimony 2' cí­mmel, hasonlóan terjedelmes és komplex formában taglalja az istenhit minden csí­nját-bí­nját, ám Morse zeneileg ezúttal valamelyest emészthetőbb irányt vett vele (kivétel ez alól a második CD-n szereplő eposzi méretű Seeds Of Gold), főként a 2007-es 'Sola Scriptura' súlyos töménységéhez képest. A lemezen hallható hangszerek zömét természetesen Neal szólaltatta meg, a neves szereplőgárda pedig olyan sokat látott arcokból áll, mint Morse kétszemélyes "házi brigádja", Mike Portnoy dobos és Randy George basszeros, amellett pedig számos vendégzenész, úgymint a Deep Purple-ös Steve Morse vagy a Spock's Beard-es fiúk többek közt. A koncertsorozatra azonban nem ők kí­sérték el a Nealt, hanem egy kevésbé ismert, ám annál tehetségesebb társaság, köztük például Paul Bielatowicz gitáros Carl Palmer mellől, a volt Pain Of Salvation-bőgős Kristoffer Gildenlöw, Ola Hedén billentyűmágus a svéd The Flower Kingsből, és még sokan mások.

Miként emlí­tettem, ezen az estén nem voltunk sokan, ám egy Neal Morse-koncert szerencsére nem afféle össznépi húspiac, mint mondjuk a tavalyi Metallica-banzáj, ahol az úri közönség jókora hányada "az MTV-s lassú szám" miatt vált jegyet, hogy a többit átsörözze. És bizony a tisztelt nagyérdemű teljesen hétköznapi figurákból állt, itt egy Arena-póló, ott egy Transatlantic és persze Spock's is, kedvencem meg az "In Prog We Trust" feliratú volt. Előzenekart nem kaptunk, hogy ez jó vagy sem, azt mindenki maga döntse el, nekem mindenesetre nem hiányzott, hisz igencsak tömény műsort adott a Neal Morse Band, no, és az igazság az, hogy elnézve a hazai progresszí­v szí­nteret, nem mondhatjuk, hogy nyakig dúskálnánk a jóban...

Akkor aztán a muzsikusok szépen felsétáltak a szí­nre, megérkezett Neal is, fehér ing fekete öltönymellénnyel és ugyancsak fekete farmerral, egyszerre elegáns és mértéktartó megjelenést kölcsönözve neki; minden mozdulata egészen emberközeli volt, csak néha-néha vágta magát ájtatosabb pózba, noha a prédikátor szerepét sosem öltötte fel, mint ahogy attól tartottam egy kissé (mindebből látszik, hogy még nem volt szerencsém a koncert-DVD-jéhez). A repertoárból hiányoztak a szónoklatok is, s úgy vélem, ez az ember nem a meggyőződésével, még csak nem is a hitével, hanem a zenéjével akar hirdetni, utat mutatni. Amelyhez szorosan kapcsolódik a keresztény világkép, ha azonban kizárólag a muzsikájára koncentrálunk, és nem a szavak jelentésére, mindebből nem sok szűrődik át. Amikor mégis, az inkább a vokális témákban tetten érhető, ilyenkor a dagályos giccs határán egyensúlyozik; mert ugyan ott van a pátosz a zenében is, ám ez jellemzően a progresszí­v műfaj sajátossága, függetlenül Morse vallásos dalszövegeitől.

Ahogy a turné korábbi állomásain, úgy itt is a Spock's Beard kettes albumának cí­madója nyitotta a sort, mégpedig a Beware Of Darkness 1996-ból. Igazából sejtésem sincs, miért épp e számra esett a választás, de ezen csak í­gy utólag spekuláltam; egyébiránt egy kiváló koncertindí­tó dal, rockos-dögös, kellően horzsoló - talán pont ebben keresendő a válasz. Innentől kezdve azonban már nem volt semmiféle kikacsintás, kizárólag saját szólómunkáiból szemezgetett. A tempós és meglehetősen keménykötésű Leviathan következett a 2008-as 'Lifeline' korongról, a központi szerepet betöltő fúvósokat itt a billentyűk helyettesí­tették.

Mindenképpen ki kell emelnem a hangzást, ami kishazánkban amúgy is roppant lényeges és érzékeny kérdés: kérem szépen, egy progresszí­v-fúziós rock koncertnek í­gy kell szólnia élőben, ahogy ezen az este! A hangosí­tást remek arányérzékkel állí­tották be, minden egyes hangszer tisztán kivehető volt, ezáltal az összes apró finomság előbújt, holott a legtöbb esetben egyszerre harsant fel hat-hét zeneszerszám is. Mert miként a 'Testimony 2' korongon, úgy az előadásból sem hiányozhattak a vonós hangszerek, úgymint a cselló meg a hegedű, ez utóbbit az uszkárhajú Ben Mathot kezelte (neve az Ayreon népes tagságából lehet ismerős), a hátsó fertály áldásos félhomályában pedig a némileg tehenészlány kinézetű, fejkendős, csupamosoly Jessica Koomen billentyűzött, csörgőzött és vokálozott. Másik kedvenc kortárs prog bandám, a The Flower Kings szintivarázslója, Ola Hedén klimpí­rozott bazsalyogva a baloldalon, de azért természetesen Neal is hozzátette a maga témáit az előtte álló billentyűvel. Kris Gildenlöw a kottából ellesett basszusgitár-játék mellett a vokálokból is gyakorta kivette a részét, nem is akárhogyan, egészen jó hangja van, ahogy megfigyeltem, és közel sem olyan különc primadonnaféle, mint a tesó, a Daniel, aki már azt se tudja, milyen irányba terelje az egyre nehezebben követhető Pain Of Salvationjét... Paul Bielatowicz gitáros meg úgy festett, akár egy teljesen átlagos, lompos tinédzser a lakótelepről, de mindez csupán optikai csalódás, a srác már 33 éves, és az ELP-dobos Carl Palmer mellett játszik. Ja, és zenetanár a Berkeley-n.

És Neal. Neal pedig énekel, gitározik, énekel, billentyűzik, énekel, mesél nekünk, majd megint énekel... Nem a világ legjobb dalnoka ő, de a legjobb előadók közé tartozik, ahhoz kétség sem férhet; hol olyan, mint egy ugrabugra, joviális bohóc, hol magába fordult, merengő művészember, hol meg az egekbe kiáltó próféta, aki úgy adja át muzsikáját onnan a szí­npadról, mint ahogy Isten nyújtja le a kötelet az égből a fuldoklónak a 'Lifeline' borí­tóján. S noha a Neal Morse lemezborí­tók olykor tényleg túlságosan szájbarágósak és sziruposak, az előadásról ezt nem mondhatom el: itt a zenéé volt a főszerep, a karót nyelt vakbuzgóság és hittérí­tés nem kapott helyet, csupán egy-egy mozdulat, vagy egy röpke mondat utalt arra, hogy főhősünk hogyan vélekedik a világ dolgairól.

A negyedóra feletti The Separated Man folytatta a sort a 'One'-ról: ez a szerzemény hűen tükrözi, Neal honnan jött, ugyanis markánsan magán viseli a korai Spock's Beard stí­lusjegyeit - legalábbis ami a zenei részét illeti. Az pedig mágikus volt! Főképp a dalmonstrum hosszú lélegzetű, népzenei elemekkel dí­szí­tett hangszeres kavalkádja, amely élőben még katartikusabb élményt nyújtott, mint albumon. A 'Sola Scriptura' Morse talán legradikálisabb anyaga, elsősorban abban az értelemben, hogy a 76 perces játékidőn mindössze négy tétel osztozik, ami még a prog műfajban is szélsőségnek számí­t; a The Doort és a The Conclusiont összevonva kaptuk meg, ám a 29 illetve 17 perces darabok egybemosása folytán í­gy sem The Ramones-féle szösszenetekké rövidültek. A koncert számtalan csúcspontja közül a The Door-ban bemutatott rendkí­vüli vokális teljesí­tményt okvetlenül ki kell emelnem, szinte mindenki énekelt, az érzékekre gyakorolt hatása szavakkal nehezen leí­rható, ehhez hasonlót azelőtt talán csak Yes és Porcupine Tree-koncerteken éltem át! És akkor még nem is emlí­tettem az új lemez eposzát, a majd' félórás Seeds of Goldot, ugyanis ezzel az őrületes szólóbetétekkel gazdagon hangszerelt, szerteágazó zenei utazással zárták a kétrészes program első blokkját.

Egy közel húszperces szünet következett, s a második felvonásban jött, aminek jönnie kellett: Morse tanár úr immár fekete pólóban tért vissza, s az elejétől a végéig eljátszották a teljes 'Testimony 2' albumot. A Mercy Street bámulatos refrénje azon nyomban jókedvre derí­tett, ahogy a Time Changer Yes-szintű, többszólamú vokáljaiba meg rendre beleborzongtam. A Jayda pedig mély sebeket tépett fel: Neal könnyekkel küszködve mesélte el, hogyan gyógyult meg a kislánya csodával határos módon - noha lyukas szí­vvel született, és már mindenki lemondott róla... A sí­ri csendbe burkolózó teremben egyszerre volt tapintható a keserűség és a remény, amelyet csak fokozott a dal törékeny lí­raisága - ilyen emberi megnyilvánulást és ehhez fogható érzelmi mélységet rock koncerten még sosem tapasztaltam!

A közel 3 órás előadás a "U2 találkozik a korai Genesis-szel" formavilágú King Jesus-szal ért véget fél tizenkettőkor, amikor is a meghajlást és a búcsúzkodást követően egy road kezdte el lebontani a szí­npadot - "I killed Jesus" feliratú pólóban. Én pedig még mindig a nagybetűs Élmény hatása alatt állok, és ki merem jelenteni, hogy a progresszí­v rockot ennél szebben nem lehet játszani. Ha pedig nem volna szentségtörés, még azt találnám mondani, hogy Neal Morse az Isten.

A koncerten elhangzott dalok: Beware Of Darkness (Spock's Beard) Leviathan The Separated Man The Door / The Conclusion Seeds Of Gold ---------------- Mercy Street Overture No. 4 Time Changer Jayda Nighttime Collectors Time Has Come Today Jesus' Blood The Truth Will Set You Free Chance Of A Lifetime Jesus Bring Me Home Road Dog Blues It's For You Crossing Over / Mercy Street Reprise ----------------------- King Jesus

Mike Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak!