Hibázni, azt nem tudtak: Styx, London, Wembley Arena, 2011. június 4. (olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2011.06.27.

Mikor tavaly novemberben értesültem arról, hogy nagy kedvencem, a Styx végre átjön az öreg kontinensre, eldöntöttem: valamelyik koncerten ott kell legyek! Némi utánjárás és egy londoni ismerős segí­tsége által sikert beszerezni a jegyet, hogy aztán lassan elkezdjem vágni a centiket - igen lassan akartak csak elfogyni. Megjegyezném, a jegyen a szervezők pontosan feltüntették a cí­met és a tömegközlekedés által nyújtott lehetőségeket is. Kí­váncsiságból í­rtam nekik, mivel érdekelt, milyen hang- és képrögzí­tőt lehet bevinni a koncertre, és egy nap múlva meg is érkezett a válasz. Kí­váncsi lennék ez itthon menne-e?

Hajnali géppel ki Londonba, mert a kötelező városnézés sem maradhatott ki. London meseszép idővel fogadott, mintha érezte volna, milyen fontos nap ez nekem és nem akarta esővel megzavarni. A szállás elfoglalása után irány a legközelebbi pub. A hí­res csapolt sörök társaságában azon elmélkedtem, mire is számí­thatok a mai estén? Az ugyebár nyilvánvaló volt, hogy nem teljes Styx koncertet láthatok, mivel (furcsa ezt leí­rni) előzenekarként lépnek fel. De aztán arra gondoltam, hogy egy évvel ezelőtt álmodni sem mertem volna, hogy én valaha Styx koncerten leszek. Nyakamba vettem a várost és először is elmentem a helyszí­nre, megnézni, mennyi idő alatt jutok ki, nehogy este meglepetés érjen. Utána irány a belváros és a kötelező fényképek. Mindeközben folyamatosan kerülgetni kellett a sok "spicces" angol és svájci szurkolót, ugyanis aznap volt az EB-selejtező is. Az egész napos ténfergés után irány a Wembley Arena.

A bejutás gyors, és láss csodát, tényleg szó nélkül beengedték a fényképezőgépet. A gyors welcome sör után irány a póló és kegytárgy részleg. Olvasva különböző külföldi koncertbeszámolókat, sokkal nagyobb választékra számí­tottam, de egy pólóval í­gy is gazdagabb lettem. Csak megjegyezném, hogy mind a shopban, mind a büfében lehetett kártyával is fizetni. Na, ezután irány a koncertterem. Egy régi Kisstadion méretű terem fogadott, csupa ülőhellyel. Nekem ez először furcsa volt, de aztán belegondoltam, hogy nem igazán az én korosztályom látogat ki egy ilyen koncertre, hiszen mikor én megszülettem a Styx már túl volt két lemezen. Elfoglalva a helyem (ahova személyesen kí­sértek oda), vártam a kezdést, tudtam, itt nem lesz csúszás. Ez csak nálunk divat. Pontban hétkor felhangzott az ismert intro és a csapat tagjai megjelentek a szí­npadon. Kezdetét vette a közel egy órás időutazás.

Rögtön a Grand Illusionnel kezdtek, Lawrence tolmácsolásában. Ennél jobb kezdést én sem választottam volna. A hangosí­tással semmi baj, minden tisztán szólt, talán a hangerőt lehetett volna feljebb tekerni. Még felocsúdni sincs időm és már érkezik is a Too Much Time. Ez az a szám, ami lemezen nekem nem igazán jött be soha, de koncerten az egyik legtutibb nóta, talán a végén hallható begyorsulás miatt. A csapat tagjai jókedvűen és vérprofin játszanak. Már a második számnál is megvan egy kis közönségénekeltetés. Látszik rajtuk, hogy nagyon akarnak, hisz a Halley üstökös gyakrabban fordul meg a Föld közelében, mint ők Európában. Ismét Lawrence következik a kihagyhatatlan Lady-vel. A következő számnál a szí­npadra hí­vják Chuck Panozzo-t és innentől ő is szí­npadon marad.

Két, vagy három gitáros megszokott egy zenekarban, de két basszusgitáros ritka. Az "első számú" bassz gityós, Ricky Phillips nekem olyan, mint a Dream Theater hangszerese, Myung: teszi a dolgát rendesen, de valahogy nem érződik jelenléte a szí­npadon. Tommy Shaw mint egy kisgyerek rohangál a szí­npadon, végig kommunikálva a közönséggel. Következik a személyes kedvencem, James JY Young és a Miss America. Ő rajta sem látszik, hogy elmúlt már hatvan, futkározik és egy hamis hang nélkül hozza az énektémákat. Nem mellesleg, szerintem az egyik legjobb gitáros ebben a műfajban.

A hangulat is egyre jobb a közönség sorai között, pláne, mikor felhangzanak a Blue Collar Man kezdő taktusai. Ezt már ők sem bí­rják ülve. Szeretném megemlí­teni, hogy bár jómagam nem tudok dobolni, de aki miatt a Styx függőségem igazán kialakult, az a dobos Todd Suchermann. Számomra ő az abszolút tökéletes dobos. Régen is nagyon szerettem a Styx dalokat és John Panozzot is, de mindig volt valami hiányérzetem a dalok kapcsán. De amióta Todd ül a doboknál, nálam tökéletes minden. Látványos, változatos, néha meg mintha egy heavy metal dobos dübörögne a kétlábdobbal.

Sajnos lassan vége a csodának és a Come Sail Away után - amit a nagyérdemű végig énekelt - következhetett az egyetlen ráadás, ami nem is lehetett más, mint a Renegade. Tommy lassú bevezetője után beindult nem csak maga a szám, hanem mind a kb. 10 000 fős közönség is. A végén a szokásos közönségnek dobálózás megspékelve gumilabdákkal is, meghajlások, mosolyok. Azt hiszem, ezután a koncert után nem csak nekem, hanem a zenekarnak is maradt hiány érzete: nekem, hogy csak egy óra jutott az Isteneimből, nekik meg, hogy mire igazán belelendültek volna, át kellett adniuk a szí­npadot másnak. Azt a helyet, amin ők annyira otthon vannak, és amit olyan nagyon szeretnek.

Összefoglalva: láttam (még ha csak egy órára is) egy nagyon jó formában lévő és hibázni nem tudó Styx-et. Remélem, megadatik egyszer, hogy egy teljes koncerten ott legyek.

Setlist: Intro Grand Illusion Too Much Time On My Hands Lady Fooling Yourself Miss America Blue Collar Man Come Sail Away Renegade

Szerző: metalking74 Képek: Facebook/Styx Official Page