Személyes kedvenceim - Adamwarlock

Én sajnos nem tudok olyan színes, és a történelmi múlttól átitatott anekdotákkal előállni a lemezek megjelenését illetően, mint idősebb kollégáim, ugyanis néhány kivétellel a listámon szereplő albumok születésekor én még boldog tudatlanságban várakoztam a preegzisztenciában. Itt maximum a saját benyomásaimról tudok írni, így nálam a Kedves Olvasók ne várjanak olyan sztorikat, hogy milyen színű volt a szigszalag az agyonmásolt Pink Floyd kazin, vagy melyik országból lett becsempészve a legújabb Scorpions lemez. Akárhogy is irigyeljem az ilyen történeteket, az én időmben már tálcán kínáltak mindent, ami jó, így épp a bőség zavara tette nehézzé fiatalságomban a zenei identitás megtalálását.

Míg korosztályom többsége rátapadt a rádiókra, és még a rockzenében is az aktuális trendet követte (tisztelet a kivételnek), addig én atyai nyomásra fejből vágtam a blues zene földi helytartóit, majd egy évtizedes hangszeres tanulmányaimnak köszönhetően pedig megismerkedtem a jazz-zel és klasszikus zenével. E három műfaj a rock és metal mellett végigkíséri életemet, és ezért zenei ízlésem még a szerkesztőségünkön belül is néha az „érdekes” kategóriában helyezkedik el. Nem szokásom műfajokhoz ragaszkodni, a zenében mindig is a kreativitást kerestem. A most következő lemezekben pedig maradéktalanul megtaláltam, amire vágytam. Amikor a listát készítettem, először egy jóval hosszabb sorozattal álltam elő, hogy majd abból valamicskét lefaragva összeálljon a 25 örök kedvenc. Ez bizony nehéz feladat. Jóval nehezebb, mint azt bárki is gondolná. Mintha az ember azt a kérdést tenné fel magának, hogy akkor most melyik ujját vágja le. A szelektálás eredménye pedig eszerint alakult. Még legalább ugyanennyi kellene, hogy a teljes képet lefedje.

25. ZZ Top: Eliminator

Szerény véleményem szerint az egyik legeredetibb darabja a rocktörténelemnek. Nem tudom, hogy jutott eszébe egy blues bandának ez a fajta bulizós, optimista elánnal megáldott hangzásvilág, de én minden egyes hallgatáskor egyre jobb hangulatba kerültem tőle. A ZZ Top azóta már beírta magát a zenetörténelem nagykönyvébe, s talán ennek az albumnak köszönhetően. Amit elkezdtek az ’El Loco’-ban, itt csúcsra járatták. Igen, a hangzás popos, sőt dobgép is van benne, de most komolyan: Gimme All Your Lovin, Legs, Sharp Dressed Man…ennyi nem elég?

24. B.B. King: King of the Blues

Vannak olyan előadók ezen a listán, akiknél egyszerűen nem tudok dönteni, hogy melyik albumot szerepeltessem. B.B. King az egyik ilyen. Az én életemben mindig is meghatározó szereplő volt a blues. Teenager koromban én rádióban és zenetévékben szóló zeneimitációkat mellőzve rongyosra hallgattam Muddy Waters-t, John Lee Hookert-t, Buddy Guy-t, imádtam a Blues Brothersfeldolgozásait, a Booker T And The MG’s-t, Albert King-et, s a későbbiekből Gary Moore-t,a Ten Years After-t, a Julian Sas Band-et, a Blues Traveller-t, Poppa Chubby-t. Viszont egyetlen egy ember sincs olyan, mint B.B. King. Ő valóban a blues királya, nincs vita. Aki ott volt 2009. július 16-án a Papp László Budapest Sportarénában az tudja, hogy miről beszélek. Mivel dönteni a lemezei között nem tudok, ezért álljon itt egy best of lemez. Hátha valaki rákap.

23. Pink Floyd: The Darkside Of The Moon

A Pink Floyd az a csapat, amivel már kisgyermek koromban találkoztam. Mivel a fiatalabb generációhoz tartozom, aki még perverz gondolat sem volt, amikor az együttes már nagy volt, ezért általános iskolában, szülői segédlettel még csak a slágerekkel ismerkedtem meg. Majd évekkel később a zenei érés egy következő fokozatában mertem újra hozzányúlni az ’Animals'-hoz, a ’The Wall’-hoz, és a nagy kedvencemhez a ’Dark Side Of The Moon’-hoz. Hezitáltam, hogy a Falat tegyem-e ide, de akárhogy is agyaltam, mégis egy csöppet a Hold felé húzott a szívem. Miért? Imádom a ’The Wall’-t, de a Dark Side-ot mégis Pink Floyd-osabbnak érzem. Sokkal jobban egyben van. Úgy értem, mint album. A Fal egy rockopera, ráadásul a 95%-át Waters írta. Így, ha választanom kell egy Pink Floyd lemezt a listámra (márpedig választanom kellett), akkor egyértelműen a ’The Dark Side Of The Moon’-ra voksolok.

22. Mastodon: Leviathan

Kevés olyan együttes van, mint a Mastodon. Manapság nagyon népszerű a csapat, pedig sokan nem is értik, hogy miért. Az elején én sem értettem, hogy mi olyan különleges Troy Sanders és Brent Hinds együttesében. Aztán hallgattam-hallgattam, és azon kaptam magamat, hogy ez aztán überállatkirálycsászár. Sikeresen ötvözték a modern metalzenét a ’70-es évek legelvetemültebb, drogmámoros pszichedeliájával. Őszintén mondom nem sok meggyőző XXI. századi csapatot ismerek, akikről tényleg elhiszem, hogy maradandót alkotnak a zenében, amire az utókor is emlékezni fog. A Mastodon ezen kevesek között van. A ’Leviathan’ pedig talán a legfontosabb albumuk. Na jó, lehet, hogy holnap már a ’Crack The Skye’-t mondanám…

21. W.A.S.P.:The Headless Children

A W.A.S.P. volt az egyik olyan együttes, amit a Hard Rock Magazin hasábjain ismertem meg, még az újság kezdeti éveiben, mert eretnek bunkó voltam, akinek a Blakie Lawless név nem jelentett semmit. Na, de aztán! Agyba-főbe hallgattam a W.A.S.P. lemezeket, még a rötyire is magammal vittem az mp3 lejátszón két kedvencemet, a ’The Headless Children’-t és a ’The Crimson Idol’-t. Mivel csak az egyik kerülhet a listára, ezért legyen az előbbi. Indok igazából nincs. Ezzel a lábbal keltem föl. Semmilyen okom sincs, hogy miért ne a 'Crimson' álljon itt, úgyhogy annyiban is hagyom a témát. A W.A.S.P. pedig azért marad örök kedvencem, mert zseniálisan hozta közös nevezőre a baba amerikai glamet a veretes európai heavy metallal.

20. Pantera: Cowboys From Hell

Sok kedvenc lemezem van, de ezek közül sem mindről mondanám azt, hogy zenetörténeti jelentőségű alkotás. Nem azért mert bármiben hibázna, hanem mert ebbe a kategóriába olyan klasszikusok kerülhetnek, amik óriási hatással voltak akár generációkra, és utóéletük is magáért beszél. Nos, a 'Cowboys From Hell'egy ilyen album. Nemcsak, hogy vitathatatlanul a ’90-es évek egyik legmeghatározóbb kiadványa, de nagyban hozzájárult a rockzene összképéhez is. A csapat minden tagja világcsúcsot teljesített a lemezen, és az egyik legtökéletesebb thrash-heavy alkotást szabadították a világra. A mai modern rockzene nem létezne a Pantera nélkül. A ’Cowboys From Hell’pedig az együttes csúcsteljesítménye. Iszom is egy sört mindjárt Dimebag egészségére!

19. Megadeth: Countdown To Extinction

A Megadethtől nagy általánosságban az emberek a 'Rust In Peace'-t szokják betenni a listáikra. És milyen igazuk van! Én mégis miért a’Countdownt’ tettem be? Egyetlen indokom van: ez volt az első Megadeth lemez, amit hallottam. Ugye a nosztalgia és a gyermeteg érzelmek nagy urak…Ja, van még egy indokom: ez a lemez k*rva jó!

18. Jimi Hendrix Experience: Are You Experienced

Kevés olyan gitáros van, aki akkora nyomot hagyott maga után, mint maga a mester, Jimi Hendrix. Zenei identitásom virágának bimbózása idején (csodálatos!) régi bakelitek között kutatva akadtam rá erre a csodára a pincénkben. Akkoriban még csak azért érdekelt, mert rikító volt a borítója. A lényeg, hogy bekerült a lejátszónkba. Jóapám évek után hallotta újra ezt a korongot, így a délutánt azzal töltöttük, hogy újra és újra lejátszottuk. A szerelem azóta tart: Hendrix minden idők egyik legnagyobb gitárosa, én pedig örülök, hogy a rajongója lehetek.

17. Jethro Tull: Thick As A Brick

Egy lemez, ami mindig jó kedvre derít. Ian Anderson pedig egy zseni! A Tull átfestette a progresszív rock, sőt az egész rockzene egét: színesebbre, nyugodtabbra, izgalmasabbra. A ’Thick As A Brick’ pedig egy 100%-os alkotás. Egyetlen percnyi hibát sem tudok találni rajta, mert tökéletes, ahogy van. Minden kis fricskájával, játékosságával és elnyűhetetlen dallamorgiájával.

16. Dio: Sacred Heart

Hard Rock/Heavy Metal lista szerintem nem is létezhet Ronnie James Dio nélkül. Nálam rögtön háromszor is szerepel. Az ő életműve is olyan zseniális, hogy tényleg csak akkor tudnék igazán rábökni egyetlen albumára, ha épp a revolver csövébe néznék valami elvetemült haramia fenyegetéseivel, akinek életcélja, hogy egyszer és mindenkorra eldöntse, hogy melyik a legjobb Dioalbum (életszerű szitu, nemde?). Azért nem csak ráböktem a ’Sacred Heart’-ra, tényleg sokat jelent nekem az album. A kritikusok ugyan nem szokták szeretni, és tényleg a mesterre jobban jellemző a ’Holy Diver” vagy a „The Last In Line’ világa, de mit tehetek? Engem sokszor elkap a Hungry For Heaven és Rock ’n Roll Children mondanivalója.

15. Type O Negative: Bloody Kisses

Amikor először meghallottam a ’Bloody Kisses’ első taktusait, már azonnal tudtam, hogy valami nagyon különleges csemegével van dolgom. Már a nyitó Christian Woman-nél lehidaltam. Azt gondoltam magamban, hogy ilyen a világon nincs. Ennyire tökéletesen keverni a műfajokat, a borzongást a humorral, a punkot a doommal, a doomot a gothic-kal…stb. Peter Steele egy vitathatatlan zseni, aki a vitathatatlan zsenik önpusztító életét élte. Soha nem feledhetjük a Type O sötét, hideg világát, amit mindig sikerült megtölteni érzelmekkel és egy sajátságos fekete humorral, ami a hatalmas termetű frontember sajátja volt élete végéig. Szinte mindegyik albumuk zseniális, de egy van, ami minden egyes pillanatában tökéletes, s ezért ott a helye a rockzene pantheonjában: ’Bloody Kisses’. R.I.P. Pete Steele!

14. Eric Clapton: Journeyman

Ahogy korábbanemlítettem: kevés olyan gitáros van, aki akkora nyomot hagyott a zenében, mint Hendrix. Nos, egy biztosan van: Eric Clapton. Ő persze nem érit az egész felhajtást maga körül, hiszen elmondása szerint csak B.B. King-et utánozta. Ahogyan a blues királyánál, nála is megtehetném, hogy egy best of lemezt írok ki, mert a teljes életműve (beleértve a Yardbirds-öt, Creamet, Derek and The Domminos-t) példaértékű. Volt neki egy rock korszaka is, amikor csapatában a doboknál Phil Collins ücsörgött. Ebből az időből két lemezt emelnék ki: a ’Behind The Sun’-t és a ’Journeymant’. Az utóbbihoz a Bad Lovemiatt kicsit jobban húz a szívem.

13. Danko Jones: Sleep Is The Enemy

Főszereplőnk nem túl jó gitáros. Főleg nem jó énekes. Igazából fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán ért-e valamihez igazán. Egy valamiben viszont utánozhatatlan: egy felejthetetlen, erőteljes karakter. Ez a vonása átüt a számain, de élőben egyenesen elsöprő. A ’Sleep Is The Enemy’ pedig a legtökéletesebb mocskos-bulizós rock lemez a piacon. Ha lányok bugyijában való turkálásról, randitippekről, a középső ujjunk világ felé mutatásáról akarunk hallani (azaz mindenről, ami kitölti Danko Jones agytekervényeit), akkor a ’Sleep Is The Enemy’-t nekünk találták ki. Akik az életüket egy kicsit is komolyabb elvek alapján építik fel, azok viszont kerüljék, mint a tüzet.

12. Jorn: Worldchanger

Nem tudom, mit írhatnék Jornról, amit nem mondtak még el róla. Egy unikum a hangja, és valóban az egyetlen énekes, aki átveheti a néhai Ronnie James Dio örökségét. Bár Dio csak egy lehetett a történelemben a norvég énekes mind kvalitásban, képességekben, mind pedig precizitásban megközelíti a mestert. Ha nagyobb nyilvánossága lenne a tradicionálisabb heavy metalnak, akkor a ’Worldchanger’ akár egy – a zene arculatát – meghatározó album is lehetne. Így csak egy rejtett kincs marad, amit a rockzene ezen ágával foglalkozók megismertek, megszerettek és elraktároztak a szívükben az őt megillető helyre.

11. Faith No More: Angel Dust

Ha ’90-es évek rockzenéje, akkor nincs mese: Faith No More. Azért szerettük meg őket, mert a csapat minden volt, ami a ’80-as évek nem: alternatív, kusza, beteges, kifacsart és mégis ötletesen nagy ívű. Természetesen Mike Patton nélkül nem tartottak volna sehol, de ez így jó: kell a húzónév a csapatba, hogy aztán összebalhézzanak, mi meg jobban értékeljük a lemezeiket… Amikor az ’Angel Dust’-ot megismertem, még zsenge tini voltam, így az államat keresgéltem a földön, miután végigpörgettem a korongot. Meg volt benne minden, ami a heavy metalból néha nekem hiányzott, de annyira nem volt elvetemült, hogy átcsapjon nu metalba vagy még annál is értelmetlenebb műfajokba.

10. Black Sabbath: Heaven and Hell

Nem hiszem, hogy ezt a lemezt bárkinek is be kéne mutatnom. Megmondom őszintén, a Sabbath legtökéletesebb alkotásának tartom. Egyetlen másodpercnyi unalom vagy gyenge pont sincs rajta. Kár ragozni: ha valakinek meg akarjuk mutatni, hogy mi is az az igényes metal zene, akkor elég elővenni a ’Heaven and Hell’-t.

09. Deep Purple: Fireball

Általában az ’In Rock’-ot vagy a ’Machine Head’-et szokás imádni a Purple-től. Ezzel én is így vagyok. Ettől függetlenül a ’Fireball’ is van olyan jó album, mint az említett két alapvetés. Egyetlen szám azonban számomra feledhetetlen élménnyé teszi ezt a korongot, mégpedig a Fools. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hiszen egy meglehetősen indexre tett nótáról van szó, de nekem mégis a Deep Purple egyik csúcsteljesítményének számít. Amikor először hallottam, újra és újra, lejátszottam egymás után a dalt. Képtelen voltam megunni. Aztán egyre jobban felfedeztem a lemez többi részét is, és egy idő után a kép összeállt. Ismerem és szeretem a Purple albumokat, de a legbensőségesebb kapcsolat a ’Fireball’-lal alakult ki.

08. Bruce Dickinson: Accident Of Birth

Meglepetéssel tapasztaltam, hogy én vagyok a harmadik személy a szerkesztőségből, aki ráteszi a listájára ezt a lemezt. Bevallom, sokszor jobban élveztem Bruce szólómunkásságát, mint a Maiden zenéjét. Ez az állításom a ’90-es évekre egyértelműen áll, amikor Dickinson kreativitásával és meg nem alkuvásával bebizonyította, hogy érdemes volt egy pár évre leválni az anyabandáról. Bár a Maiden a kétezres években másodvirágzását éli, egyetlen albumukkal sem sikerült még megingatniuk Bruce ’Accident Of Birth’-’Chemical Wedding’ párosát. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy mi lenne, ha a Maidenben Janick Gers helyén Roy Z állna…

07. Volbeat: Rock The Rebel/Metal The Devil

A Volbeatben látom azt, ami egy kicsit meghalt már a metal szintéren. Annyira egyediek, annyira frissek, elevenek, és mégis tradíció tisztelőek, hogy csakis himnuszokban tudok beszélni róluk. Élőben már láttam őket háromszor, és már előre várom a következő alkalmat. Szigorúan kis klubba jöjjenek, hiszen ott az igazi a buli, füstben, izzadtságban, tömegben! Második lemezüket szerintem azóta sem tudták fölülmúlni, pedig a ’Guitar Gangsters And Cadillac Blood’ is odavert rendesen. Egyedül vannak a saját műfajukban, de ez így jó: a többiek is max. utánozni tudnák őket.

06. Motörhead: Overkill

Lemmy…és pont. Mondat vége. Nehogy azt várja bárki is, hogy most elkezdem majd leírni, hogy „azért szeretem a Motörhead-et, mert….”. Ilyen mondat nincs. Ha minden zene meghal a világban, és már nem lesz egyetlen darab hangszer sem az egész Földön, Lemmy akkor is a színpadon fog állni, és elmondja a jól ismételt rigmust: „We are Motörhead, and we play Rock’n Roll!”.Miért az ’Overkill’? M'ér', most melyik legyen?

05. Guns and Roses: Use Your Illusions I- II.

Garael kolléga mindent elmondott erről a dupla korongról. Vitathatatlan érdemek, amik a számokban is megmutatkoznak. Örök klasszikus született. Most gondoljunk bele: melyik banda képes arra, hogy kiadjon 29 számot, amiből egy sem hibádzik? Nos, azért ilyen nem sok van…

04. Thin Lizzy: Jailbreak

A rockzenének egy utánozhatatlan nagysága volt Phil Lynott. Nélküle nincs Thin Lizzy, ezt be kell látnunk, még akkor is, ha ilyen-olyan formációkban turnézgatnak is ezen a néven egyesek. Legalább annyi tisztesség volt bennük, hogy az albumkiadást nem erőltették. A ’Jailbreak’ maga az esszenciális Thin Lizzy. Ha egy lemez két olyan slágert tud adni a világnak, mint az Emeraldés a The Boys Are Back In Town, akkor annak már a Hall of Fame-ben a helye. A ’Jailbreak’ meg… Szerintem köröket ver a ’Black Rose’-ra Gary Moore (R.I.P.) ide vagy oda, sőt akárhogy is nézem a csapat legjobb alkotása, és ezzel ki is jelentem, hogy minden idők legjobb ír lemeze.

03. Rainbow: Rising

Íme a listám harmadik Dio-hoz kötődő albuma. Akárhogy is nézzük nem okozhat senkinek sem meglepetést, mert objektívan nézve is kiemelkedő alkotással van dolgunk. A ’70-es évek egyik legjobb lemeze lett a ’Rising’, amely az utolsó két dalban teljesedett ki maradéktalanul. A Stargazer és az A Light In The Blackaz egekbe emelte az amúgy is tökéletes lemezt. Blackmore és Dio: az a páros, akikért minden rocker ölt volna, hogy újra egy színpadon láthassa őket. A szomorú fejlemények miatt ez már sohasem fog megtörténni, de amikor csak eszembe jut a ’Rising’, egyből a „tökéletes” szó ugrik be szinonimaként.

02. Dire Straits: Brothers In Arms

Nem kell meglepődni ezen a döntésen, hiszen egy olyan lemezről van szó, ami a zenetörténelem műfajtól független best of-jában is bármikor szerepelne. Mark Knopflert nem nevezném sem gitárosnak, sem énekesnek, sem frontembernek. Ő a klasszikus iskolapéldája az őstehetség zeneírónak. A Dire Straits-ben egyetlen egyszer sem hibázott, minden száma maga a tökély és eufória. Egyértelmű csúcspont a ’Brothers In Arms’, ami éveken át a világ minden pontján a top 10-ekben szerepelt, megjelenése évében pedig sehol sem adta alább az első helynél. Nem metal , még csak nem is hard rock, de nekem a kedvencem. És nem csak azért, mer Knopfler magyar származású…

01. Iron Maiden: Seventh Son Of A Seventh Son

Egy tőről szakadt Maiden fanatikus mi mást tehetne első helyre? Az együttes „klasszikus időszakából” is nehéz a döntés: a Number-Piece-Powerslave hármas és a Somewhere-Seventh különíthető el valamelyest. Ha választani kell, akkor én az utóbbira szavazok. A ’Seventh Son’ volt egy öt-albumos nyerő széria lezárása, és egyben csúcsa is. Dickinson érkezése óta minden albumuk hibátlan volt, de az összképet nézve, valahogy mintha minden e felé a lemez felé tartott volna. A ’Seventh Son’ volt a csapat kiteljesedése, aminek szintjét 24 éve nem sikerült megütniük. Ettől függetlenül én egyértelműen pozitívnak veszem a Maiden későbbi munkásságát, de be kell látni, hogy a hetedik albumnál valami véget ért.