Brandy, ketamin, kvadrofónia - The Who életmű III.

írta TShaw | 2011.06.25.

1970-re, de főleg 1971-re a világzenei trendek alaposan megváltoztak. A hard rock és a korai heavy metal megjelenésével a fiatalság számára egészen új lehetőségeket és élményeket tudott nyújtani a zene. A vietnámi háború lezárult, az Egyesült Államokban a hippi generáció lassan kezdte elveszíteni a létalapját, létrejöttek a kommunák, az életmódjuk vallásos töltete. Néhány év alatt szinte teljesen eltűnt és átalakult az a generáció, amelyik füves látomásoktól befolyásolva tombolt Hendrix koncertjein. Amerikában átvette az uralmat a proto punk, megjelent az underground zene, a ködös Albionban pedig elindult hódító útjára a Led Zeppelin/Black Sabbath/Uriah Heep/ Deep Purple négyes fogat, megteremtve az új, technikás és heroikus gitárhősök korszakát. Kibontja a szárnyait David Bowie és a glam rock irányzat is, röviden összefoglalva tehát ebben a pár évben alakul ki a ma is ismert rockzenei stílusok legjava…

Ez az időszak a Who számára is sorsdöntő. A ’Tommy’ sikere után Townshend 1970-ben új koncepciókban kezdett gondolkodni. Szerette volna megismételni az előző lemez sikerét, azonban keményebb, slágeresebb és korszerűbb zenét akart prezentálni, olyasmit, ami az utolsó turné előadásain is felhangzott. Valószínűleg felismerte, hogy a ’Tommy’ célközönsége nem fogadna be egy újabb, hasonló üzenettel bíró munkát, népszerű és hálás témát igyekezett tehát találni magának, így talált rá a tudományos-fantasztikus szubkultúrára.

Akkoriban az irodalmilag nagy sikernek számító stílust még nem ültették át a zenébe, bár a kezdeti próbálkozások (Pink Floyd, Hawkwind, az angol progresszív zenekarok) már éppen beindultak. Townshend ezúttal is egyedül irányította a zeneszerzési folyamatot, azonban a korai demófelvételek elkészítésénél óriási szerep hárult Entwistle-re is, aki a saját, házi stúdiójában fogadta kollégája ötleteit. A felvételek közel egy éven át készültek, az ambiciózus projekt azonban idő előtt bedőlt. Bár rengeteg dal elkészült, a végső összeállításra már nem került sor, így a Lifehouse címre keresztelt album sosem jelent meg. Az elkészült nótákat viszont összeválogatták és lemezre másoltak.

Az 1971-ben megjelenő ’Who’s Next’ album sokak szerint a banda által valaha megálmodott legjobb anyag lett. Bár koncepció ezúttal nem volt a dalok között, a hangulat (éppen a Lifehouse projekt miatt) rendkívül egységes, a lemez koherenciája kifejezetten erős. A lemezindító Baba O’Riley ikonikus, világszerte ismert nóta lett, de legalább a bevezető zongorás intrót mindenki ismeri (jómagam ugyan elismerem a dal nagyságát, de éppen ettől a billentyűs futamtól a kezdetektől fogva feláll a szőr a hátamon). A jellegzetes dal után olyan slágerek sorakoznak a lemezen, mint a Behind Blue Eyes balladája, amelyet a kétezres években a Limp Bizkit tett az akkori ifjúság egyik romantikus himnuszává, de a maga korában is óriási sikert aratott. Nem különben az erősen progresszív töltettel átitatott gyöngyszem, a Won’t Ged Fooled Again. A lemez záródala nyolc percen át hömpölyög, jellegzetes gitártémáját és a legendás riffeket pedig billentyűs betétek teszik szaggatottá és elnyújtotta. Townshend a dalban a korszak legjobb, igazán futurisztikus hangzású szintetizátorait és effektjeit használta, melyek újdonságot jelentettek a Who zenéjében, ugyanakkor az egész albumot meghatározták. A nóta nem mellesleg a Who egyik legismertebb slágerévé is vált, noha a rádiókban általában a lerövidített, mindössze három és fél perces verzióját szokták játszani…

A lemez az eladási listákon egészen elképesztően teljesített. Angliában az első, a Billboard listán a negyedik helyezést csípte meg, de rendkívül jól szerepelt a nyugat-európai listákon is. Kislemezei közül a Won’t Ged Fooled Again átszabott verziója lett a legsikeresebb, bár a legnagyobb elért helyezése csak a nyolcadik volt. Megjelenésének évében gyorsan elérte az arany minősítést.

A hetvenes évek eleje tehát kereskedelmileg a Who aranykorszakát hozta el, ám Keith Moon legendásan önromboló életmódja ezekben az időkben szinte szakadékba zuhant… Moon már 1970 előtt is erőteljes alkoholista volt és drogokat szedett. Természetéből fakadóan kisgyermeki lelkesedéssel játszott petárdákkal és robbanóanyagokkal, nem tanult az 1967-es balesetből, amire majdnem a saját és zenésztársai bőre is ráment. Az anyagi jólét tovább fokozta a problémáit. Drága kocsikkal járt, a felelősséget pedig nem tudta igazán átérezni. 1970 januárjában ittasan vezetett és balesetet okozott, melyben Neil Boland, Moon közeli barátja és testőre életét vesztette. A nyomozás Moont felmentették, de Boland lánya hosszú ideig sürgette az eset felülvizsgálatát.

Moon az elkövetkezendő években arról számolt be közeli ismerőseinek, hogy bűntudata van a baleset miatt, sokszor álmodik az éjszakáról, és nem tartja igazságosnak, hogy aznap este nem ő, hanem a barátja halt meg. Depresszióját természetesen még nagyobb mérvű alkohol- és drogfogyasztással kezelte…

A helyzet 1973-ra még súlyosabbá vált. Ekkoriban Moon kedvenc élvezeti cikke a brandyvel összekevert, állatoknak (különösen lovaknak) szánt nyugtató volt (tulajdonképpen ketamin), melyből jókora adagokat fogyasztott el a fellépések előtt. Egy este San Fransiscoban kétszer is elájult, így Townshend a közönség soraiból hívott fel a színpadra egy dobost, akivel befejezték a koncertet. Közeli barátja, Ringo Starr gyakran emlékeztette Moont, ezzel előbb-utóbb meg fogja ölni magát, amire a válasz csak annyi volt: „igen, tudom.”

A banda következő lemezének felvételei 1972 és 1973 között zajlanak le. Townshend elképzelései szerint a lemez újra konceptalbum lesz, méghozzá rockopera. A történet visszafordul a ’Tommy’ gyökereihez – a főhős, Jimmy egy skizofréniában szenvedő londoni fiatal, a lemez pedig az ő történetét meséli el a hatvanas évek közepi Londonban, mintegy beleszőve a sztoriba néhány önéletrajzi szálat is. Az elképzelés grandiózus, a csapat újra dupla lemezben gondolkodik, melyen a ’Tommy’ sokrétűsége ötvöződik a Who újfajta hangzásvilágával.

A ’Quadrophenia’ alapötletét Townshend tengerparti és londoni sétái során alakította ki, amikor rögzített néhány hangot a természetből és a városi zajokból. Innen jött például a lemeznyitó óceánmorgás, vagy a The Real Me vonósbetétei. A lemez címe egy pszichológiai eljárást takar, mellyel a skizofréniát szokás diagnosztizálni, maga a kvadrofónia kifejezés viszont a négycsatornás hangrögzítési technikának a neve is.

A lemez dalai közül számos kiemelkedő, ma is korszerűnek tekinthető nóta akad. A The Real Me a rockertársadalom számára a Wasp előadásában is ismerős lehet, de akadnak itt olyan ikonikus Who dalok is, mint az 5:15, amit élőben Entwistle basszusszólója szaggatott szét, a The Punk and the Godfather, vagy a címadó dal instrumentális, már-már komolyzenei csodája. Ugyan így feledhetetlen a Love, Reign O'er Me gyönyörű, nagyzenekari balladája, mely véleményem szerint a valaha született legszebb Who dal.

Az albumot gyakorlatilag végig uralták a zongorával és nagyzenekari háttérrel aláfestett, dramatizált darabok, amelyek valóban operai jelleget adtak a lemez hangzásának, ugyanakkor jócskán megnehezítették a dalok élő előadását. A turnén nem alkalmaztak háttérzenészeket, viszont Entwistle a Helpless Dancer című dal előadása közben trombitán játszott (ezen nóta külön érdekessége, hogy a stúdióverzió végén felhangzik egy koncertfelvétel részlete a The Kids Are Alright című dalukból is, mintegy elérhető közelségbe hozva a hatvanas évek közepének fiatalságát). A koncerteken egyébként ezúttal szóba sem került a teljes lemez eljátszása, helyette a hagyományosan „best of” dalok közé szorították be az új lemez legjobb darabjait.

Az album 1973-as megjelenésekor ironikus eredményeket hozott. Angliában és az Egyesült Államokban is a második helyig jutott a listákon, az Egyesült Királyságban pedig az a ’Pin Ups’ című, David Bowie által rögzített feldolgozáslemez előzte meg, amin két Who dal is felhangzott Ziggy Stardust előadásában… Végül is a lemez már megjelenésének évében elnyerte az arany minősítést.

Végső soron a hetvenes évek első fele a Who számára újabb sikerhullámot jelentett, annak ellenére, hogy bár újítottak a hangzásukon, még mindig lemaradásban voltak a korszak hard rock előadóihoz képest. Utólag visszanézve úgy látszik, a lázadó közönség ekkor már inkább a nehezebb és keményebb zenéket részesítette előnyben, így a hatvanas évek vad Who-ja egy konszolidált, sokkal szélesebb körben elfogadható zenekarrá változott. Népszerűségüket immáron nem állandóan lázadó és botrányos mivoltuk adta, hanem egyre komolyabb és összetettebb zenéjük, na meg a valódi rajongótábor, aki korábban is inkább a csapat művészi értékére, mintsem a tombolásra volt kíváncsi. Az elkövetkezendő öt év alatt a zenekar még két lemezt dobott piacra, ám az egyre inkább súlyosbodó belső problémák miatt már közeledett a vég…

Folytatása következik...

Szerző: TShaw