Vérthrasherek, milka metalosok és múltidézés: Metalfest 3. nap, 2011.06.05., Csillebérc

Míg az első két nap igazi verőfényes fesztiválidőben telt, a Metalfest zárónapján tiszteletüket tették a beharangozott záporok-zivatarok, igaz, olyan kis mértékben, hogy a fesztivállakók többségének valószínűleg fel sem tűnt – az viszont annál inkább, hogy délután 4-5 fele a levegő szemtelenül lehűlt, kellemetlenül megtréfálva azokat, akik ezen a napon is dögmelegre számítottak. A kissé nyomott, tipikus „vasárnapi hangulat” azonban nem fertőzte meg a – talán az idő miatt is – a koncertsátrakba tömörülő fesztiválozókat, hiszen a Metalfest zeneileg legdurvább napja várt ránk. Voltak itt „vérthrasherek”, milka-metalosok, és múltidéző Dio-fanok, a programot pedig a Tűmadár – a fesztiválpóló tanúsága szerint a Tuzmandar – kezdte…Természetesen a Tűzmadár játszott délben a Nagyszínpadon, akiknek nevét kétszer is sikerült elgépelni a sajtóanyagokon, ám ettől függetlenül egy több szempontból is különleges koncerttel készültek Schrotiék. Ami első blikkre feltűnt, hogy a gitáros poszton nem Kovács Marci játszott: mint kiderült, az utóbbi időkben beszédes fazonigazításon keresztülmenő régi Tűzmadár-tag más zenei irányba fordult, így a Tűzmadár jól ismert gitárosduója végleg lelécelt a zenekarból, hogy máshol, más stílusban próbáljon szerencsét (mint ismeretes, Barócsi Kristóf anno Németországba „emigrált”, hogy ott fusson be). Szerencsére a zenekar teljesítményére nem nyomta rá bélyegét az újabb gitárosváltás, a Marci helyére érkezett Tóth Péter pedig „újonchoz” illő lelkesedéssel és vehemenciával tolta az utóbbi időben egyre jobban bedurvuló Tűzmadár-riffeket, és fazonilag is jobban passzol a bandához, a színpadon levezényelt nyaktornájáról nem is beszélve. A másik különlegesség a rendkívül ütős hangzás volt: a feszten végig hullámzott a hangosítás minősége, míg egyesek méltatlanul gyengén, mások meglepően jól szólaltak meg – a Tűzmadár pedig akkorát harapott ezzel a hangzással, hogy kellő tiszteletet ébresztett stílusuk „power” címkéje iránt. Arról nem is beszélve, hogy a Metalfestes azon kevés Tűzmadár-koncertek egyike volt, amikor Horváth Zsolt billentyűfutamai sem valahol a háttérben eldugva duruzsoltak. Talán már többen tudják, de a már évek óta mutatott színvonala, de különösen a mostani produkciója végett klaviatúrámra kívánkozik: Schrott Péter bizony az egyik legjobb heavy metal énekes jelenleg, pláne, ha a kitartott sikoly-hosszakat nézzük – habár rosszul énekelni én még nem hallottam, de most kifejezetten jó formában volt, nemcsak a hererepesztő magasakat nyomta ki lazán, de a mélyebb tartományokban is magabiztosabban mozgott, magához képest is tágabb skálát járva be. Igaz a friss nagylemezükön, az ’Álmok’-on a heavy metalos kötelező paneleken felül is igyekezett változatosabban dalolni, még ha – a progresszív, modernebb megközelítéssel párhuzamosan – néha pont a direkt slágeresség bája veszik el a számokból, ami a Tűzmadár korábbi dalait jellemezte. A Tűzmadár koncertprogramja egyébként a már idén megismert szett volt, kiegészítve az új lemez slágerszámaival, mint az Út a jövőbe, a Júdás csókja és a Korszellem. Utóbbiban egy vendégénekes is színpadra lépett, a Korszellem karaoke-verseny győztese, Körmendi Roland, aki a szemmel látható izgalma-izgatottsága ellenére is megállta a helyét Schroti mellett – remélem, még hallunk róla egy magyar zenekar élén. Az olyan bejáratott, és a közönség soraiban elölről-hátra fújt Tűzmadár-slágerek, mint a Jégkirály, az Élünk még vagy az Ébredj szokás szerint egy rendkívül pörgős, jó hangulatú bulit eredményeztek, egyedül a Colombus állandó szerepeltetését nem értem – vagyis most már de, mivel énekesünk bevallotta, hogy mennyire szereti a szöveg mondanivalóját –, mivel zeneileg bőven akad jobb számuk, ráadásul nem is kell messzire menni érte: a szintén történelmi témájú Nerot például már nagyon régen lehetett hallani koncerten. Schroti zárásként még népszerűsítette a zenekar egyik szimpatikus húzását, nevezetesen, hogy a Tűzmadár-hírlevélre való feliratkozásért cserébe eddigi teljes diszkográfiájuk letöltési linkje jár. Még csak annyit fűznék hozzá, hogy aki az mp3-akat fülelve nem változna át Tűzmadár-rajongóvá, annak javallott beiratkozni egy Tűzmadár-koncertre, ugyanis ott még meggyőzőbbek, mint lemezen. Valószínűleg nem sokaknak mondott bármit is a Milking The Goatmachine neve az idei Metalfest előtt, akikre pedig úgy fog (nem) emlékezni a jövő, mint a kecskemetal pionírjaira. Mint minden (fél-)viccbandának, nekik is a külsőségek biztosítják a megélhetést, ám hamar kiapadt a németek tejcsárdája. Koncertjük elején úgy tódult be a rockernép a sátorba, mintha csak ingyen sört osztogattak volna a színpadnál, pedig csak négy kecskefejbe bújt death metaloson lehetett legeltetni a szemünket – egészen pontosan csak hármon, a harmadik plüss-farkasfejben bohóckodott. Meglepődtem, de egészen két-három dalig is sikerült fenntartaniuk a figyelmet, ugyanis hiába lehetett instant csalódni a sarki túrkálóban vásárolt jelmezek láttán, kellett legalább két dal, míg kiszúrtuk, ki is hörgi világgá a kecskebánatot és a farkasfélelmet. Goatleeb Udder teljesítménye alapján megérdemelne egy kancsó fehér oroszt, ugyanis nem csupán az extrém metalhoz passzintott intenzív dobtémákat hozta, de kecskemaszkjának végébe applikált mikrofonjába végig gond nélkül küldte a bugyborékoló halálhörgéseket. Hiába igyekeztek filmrészletekkel és a gitárosok bohóckodásával feldobni előadásukat, a stílusukban is vaskosan átlagosnak számító zenéjük két dal után már vicces sem volt, így inkább leültünk a kecskefejekről készült képeket nézegetni, aminek örömétől a kedves olvasókat sem fosztanánk meg. Háttérzenének ajánlott a koncerten is elhangzott Milk Me Up Before I Go Go: Tomka Vasárnap, a MetalFest harmadik napján korán kellett kelni azoknak, akik végre élőben szerették volna látni és hallani az aranytorokkal megáldott Nils Patrik Johanssont és zenekarát. Az Astral Doors délután két órakor lépett színpadra, ami önmagában is vicces egy ilyen monumentális dalokat játszó bandánál. Sajnos nem csak ez volt az egyetlen vicces momentum a koncert során. Az előadás az Evil is Forever című középtempójú hard rock témával kezdődött, amire nem lehet azt mondani, hogy berobbant volna vele az együttes a színpadra. Szerencsére hamar jött utána a Time To Rock, ami egy kis lendületet adott a bulinak, bár már itt is erős hiányérzetem volt, de nem igazán tudtam, hogy mi. Nem nagyon értettem, miért nem élvezem úgy ezt a bulit, mint amennyire vártam, merthogy a Stormwitch mellett ez a koncert volt az, ami miatt szabadságoltam magam erre a hétvégére, és ahogy az előbbi maga volt a csoda, úgy ez a buli egyszerűen nem akart megérni nálam. Aztán a röpke negyven perc és egy elmaradt Blood River, valamint Rainbow Warrior után rájöttem, mi a baj. Bármennyire is profi muzsikusokból áll az Astral Doors csapata, ennyi vendéglátó zenészt egy rakáson régen láttam rock színpadon. Unott arccal, egy helyben állva nem lehet ezt a műfajt művelni, kérem szépen. Nils Patrik Johansson helyében úgy zavarnám el ezeket az anti-metal arcokat, mint a huzat. Ha bármikor lesz hozzá szerencsém, ismét megnézem az Astral Doors csapatát, de az is biztos, ez a banda jelenleg ott van a világ metal színterén, ahová való és a most látottak után azt kell mondjam, így nem is fognak sokkal előbbre jutni.

Setlist: Evil is Forever / Time To Rock / New Revelation / Of The Son and the Father / Black Rain / Slay The Dragon / Power and the Glory / Cloudbreaker A nálam kissé érdekesre sikeredett matiné a kisszínpadon folytatódott, mivel a nemrég a Crossholderrel Thaiföldön turnézó Nachladal Istvánt kitették az Invader csapatából, ahová újra az egykori torok, Tüdő került a mikrofon mögé kisegítőként, ezért a kíváncsiság erősen errefelé hajtott. Ahogy az előző két napban, úgy a harmadikon is kegyes volt hozzánk az időjárás, így igen kellemes hőségben nyitotta az Invader a vasárnapi programot a kisebbik sátorban. Mivel nem sokkal később ugyanitt az Ego lépett fel és a két zenekar között mind stílusában, mind a tagok vándorlásában bőven van áthallás, megkerülhetetlen, hogy ne vonjak párhuzamot az előadások között. Ugyan nem egy versenyre gondoltam, mert hál istennek nincs szüksége ennek a két csapatnak arra, hogy tehetségkutatón vegyenek részt, de kénytelen, kelletlen azt kell mondjam, ezen a napon az Ego javára billent a mérleg, méghozzá erősen. Az Invader dalai és zenészei mind kiválóak, viszont előadásukat nézve Lőrincz Tibi barátom örökbecsű megjegyzése jutott az eszembe, aki hasonlókat látva „epokit metalnak” szokta nevezni a zenekarokat. Az epokit egy olyan, annak idején kapható extra erős kétkomponensű ragasztó volt, amivel ha valamit odaragasztott az ember, biztos lehetett benne, hogy ott is marad. Nos, Tokaji Zoltán basszusgitáros és Munkácsi Tamás gitáros csúnyán beleléphetett a nevezett anyagba, mert a teljes előadás alatt egy centit nem voltak hajlandóak elmozdulni. Jobban mondva a bőgős, a zenekarvezető Puccer unszolására nagy nehezen átment egyszer a színpad másik oldalára és ez akkora kuriózumnak számított, hogy még Tüdő is csodálkozva vette tudomásul. Kedves fiatal barátaim, ez a fajta passzivitás oly mértékben ront egy amúgy erős műsoron, hogy annak értéke azonnal a felére csökken. Hiába a jó dalok, hiába az amúgy pontos muzsikálás, hiába a visszatért énekes teljes aktivitása, ez így felettébb unalmas volt. És mielőtt bárki megsértődne, elő kell hozakodjak azzal a párhuzammal, amit a cikk elején említettem. Ha negyven feletti zenészek képesek ugyanott, ugyanolyan körülmények között szórakoztató előadást tartani, akkor megalapozott a véleményem. Néhány órával később ugyanis a színpadon ugyanott álló Beloberk Pisti és Jung Norbi azonnal megmozdította a világot jelentő deszkákat és azt kell mondjam, ez a hozzáállás hatással volt az egyébként mindkét csapatban gitározó Puccerre is, aki szemmel láthatóan jobban érezte magát az utóbbi bulin. A koncertek kellemes meglepetései az énekesek voltak. Mind Tüdő, mind Kiss Zoli lelkesen és profi előadással vezényelték le a bulikat. Összegezve a látottakat, egy átalakuló félben lévő Invadert és egy nagyon magabiztos Ego zenekart láthattunk, de egy biztos, mindkét csapatnak ott a helye a magyar metal élmezőnyében. Ki kell emelnem még Kálozi Gergely dobos teljesítményét, aki Beloberk Zsolti betegsége miatt az Invader bulija után az Egóban is kiválóan szerepelt. És még egy kis intermezzo, ami nem maradhat szó nélkül. Az Invader koncertjének kb. a negyedénél egy ember megjelent a színfalak mögül és egy tányér meleg étellel elindult a keverőpult felé. E jelenetet nagy örömmel konstatálta a koncert hangzásáért felelős kolléga és a kaja megérkeztével azonnal ki is vette jól megérdemelt ebédszünetét, ami nem is lenne baj, csakhogy a dolognak volt egy szépséghibája, a színpadon egy zenekar játszott. Úgy látszik, ez cseppet sem érdekelte „szakemberünket”, sőt, a tányérral együtt egy nyugodtabb helyre távozott és az azon lévő étket még nyugodtabban elfogyasztotta, miközben a keverőállást üresen hagyta. No Comment… Szakáts Tibor Közben a Nagyszínpadon tisztességes tömeg gyűlt össze a német Equilibrium koncertjére, akik úgy tűnik, nem hiába fordultak egyre populárisabb irányba, ugyanis a közönségreakciókból ítélve a zárónap egyik kedvencének számítottak bulizós-folkos death metaljukkal. Míg korábban a görög Suicidal Angels tufa thrash metalja valószínűleg csak a „vérthrasherek” lelkét simogatta, a közérthető dallamokkal feldúsított, megszelídített „extrém” zenét játszó Equilibrium megemésztése azoknak se okozhatott nehézséget, akik a tavalyi elmaradt Astral Doors-koncertet bepótolni érkeztek kora délután vasárnap a Metalfestre. A zenekarban még mindig friss húsnak számító Robse tökéletes frontemberként vezényelte le az Equilibrium többedik magyarországi koncertjét: nemcsak karizmatikus hörgőgép, hanem kétméteres termetébe szorult annyi tüdő is, hogy elfúlások nélkül prezentálja a német zenekar szövegileg igencsak sűrű dalait. Csupán termete és a kissé idétlen black metalos hangorkán között feszült ellentmondás, utóbbiak ugyanis inkább olyan pöttöm méregzsákhoz passzolnak jobban, mint Dani Filth, vagy egy vékonydongájú bölcsész blacker. Sandra Völkl basszeroslányt viszont valószínűleg soha nem fogom megszokni a zenekarban, hangszerét folyton olyan esetlenül tartja, hogy rendre azt hiszem, vagy elejti, vagy garantáltan lemarad a nagy darálásban, olyan esetlenül penget. René Berthiaume viszont született zenekarvezető, nemcsak a konferálásba tolakodott be olykor, de a balszélen akár egészen meredeken hátradőlt pozíciókban pengette gitárdallamait. Kár, hogy a lemezen szintén általa feljátszott szintetizátor-témák – amik az újkori Equilibrium-számok dallamainak nagy részét kiteszik – továbbra is samplerről szólnak, turnéra igazán magukkal rángathatnának egy bérbillentyűst a jobb összkép, és a kevésbé műanyag hangzás kedvéért. Setlistjükkel a közönség minden rétegét megpróbálták kielégíteni, ugyanis az elsőlemezes ínyencségektől kezdve (Met, Wingthors Hammer), a talán legjobban sikerült ’Sagas’ magával ragadó slágerein (Blut Im Auge, Unbesiegt) keresztül a populáris death metalnak végképp behódoló tavalyi ’Rekreatur’ dalaiig (Im Heiligen Hallen, Der Ewige Sieg, Verbrannte Erde) minden lemezükről válogattak. Talán csak a Hawaii-metalos Die Affeninsel hiányzott a programból, de ezt pótolta a szintén a rokonivású Unbesiegt partimetalja. Az Equilibrium perfekt fesztiválbulit adott, nem kellett mást csinálni, mint headbangelve előrehajolni, és élvezni – bár később valószínűleg senki nem fogja felemlegetni a koncert pillanatait, de ott és akkor frappánsan elszórakoztatott.

Setlist: In Heiligen Hallen / Blut Im Auge / Der Ewige Sieg / Heimwärts / Verbrannte Erde / Met / Wingthors Hammer / Unbesiegt Örültem, hogy újra láthatom Peavy-éket. Ha jól emlékszem, utoljára a 2008-as ’Carved In Stone’ turnéján sikerült elcsípnem őket, és a mostani szereplésükkel összevetve azt kell mondjam, a Rage mind klub-, mind fesztiválzenekarként megállja a helyét. Még úgyis, hogy a mostani bulijukba – önhibájukon kívül – elég könnyű belekötni: leginkább az 50 perces játékidő borzolta a kedélyeket, amely már azelőtt véget ért, hogy igazán elkezdődött volna; kissé érdekes érzés egy Rage-koncerten fél óra után egyik legnagyobb slágerüket, a Set This World On Fire-t hallgatni. Így viszont lehet, hogy bővítették érdemtelenül kicsi rajongótáborukat, ugyanis a ’Strings To A Web’ dalai mellett a kötelező, általában ráadásra szánt slágereiket vették elő. A „kifinomult” élményből a hangosítás vett vissza, amely talán túlságosan is kraftos, és ennek megfelelően néhol kellően zajos volt – az igazi probléma viszont akkor adódott, amikor Peavy 4-5 körmondatban konferálta fel a legutóbbi sorlemez nagyzenekarral felvett dalát, az Empty Hollow-t, felhívva a figyelmet arra, hogy ők bizony a többi power metal zenekarnál korábban kezdtek el „kísérletezni” a klasszikus és a metal zene összeházasításán. Láthatólag meg akarták mutatni, hogy ők egy bivaly, ám szimpla power metal zenekarnál jóval – és jogosan – ambiciózusabbak, ám a samplerről küldött nagyzenekarból szinte semmit nem lehetett hallani, így a nagy beharangozás után kissé felemás élmény lett az Empty Hollow. Ugyanakkor a nagyzenekar „hiánya” passzolt ahhoz a Rage-képhez, amit ezen az estén láthattunk: élőben ugyanis még durvább az a zene, amit Peavy-ék tolnak – míg lemezeken sokan (szerintem feleslegesen) azon agonizálnak, hogy Peavy mennyire jó énekes vagy sem, élőben inkább az domborodik ki, hogy mekkora elánnal énekel. A Soundchaser vagy a Down simán lekapta volna még azoknak is a fejét, akik egész nap thrash metalon edzették a nyakukat, de a Rage koncertprogramjaiba magának biztos helyet bérelt Drop Dead sem volt éppen simogató, gyenge eresztés. Habár szerintem magukhoz viszonyítva a ’Strings To A Web’ egy hajszálnyival gyengébbre, vagy fogalmazzunk pontosabban, kevésbé jóra sikerült, mint elődei, az a pár dal, amit elővezettek róla ezen az estén, élőben nagyon tudott működni: konkrétan a nyitó The Edge of Darkness csábította be már a legelején a jónépeket a sátorba, míg a Soundchaserrel karöltve a Hunter And Prey alatt melegedett be igazán a buli (egy Beggar’s Last Dime kár, hogy nem fért bele a programba). A szűkös játékidő miatt azért is „különleges” volt a buli, mert a tagoktól megszokott virtuózkodást, jó értelemben vett magamutogatást kisebb mennyiségben adagolták, és arra koncentráltak, hogy egy nagyon feszes, nagyon húzós szettet rakjanak össze. Smolski is csak a Higher Than The Sky közönségénekeltetése alatt villantott egy röpke szólót. A reflektorfény így nem az egyes tagokra, hanem a Ragere, mint olajozottan működő, és amúgy zseniális csapatra irányult. A régi fanok kedvéért még egy itthon régóta nem hallott dalt, a Black In Mind-ot is becsúsztatták a setlistbe, majd a koncert szinte észrevétlenül és felfoghatatlanul gyorsan véget is ért. Ebben az esetben én is egyetértenék azokkal, akik szerint a kevesebb zenekar „több” lett volna. Mindenesetre, örülök, hogy újra láthattam a Rage-t: húzok egy strigulát a többi mellé, és csendben várom a következőt. Setlist: The Edge of Darkness / Soundchaser / Hunter and Prey / Drop Dead / Empty Hollow / Set This World On Fire / Black In Mind / Down / Higher Than The Sky Bő évtizede játszott utoljára a fővárosban a német thrash metal ikon, akik anno a Sziget Fesztivál deszkáit darabolták fel és munkálták meg a ’Violent Revolution’ turnéjával. Mivel az a koncert egyik első heveny nyakfájásomat jelentette, és a szóban forgó lemezt mai napig a zenekar legjobb lemezének tartom, az átugrandó léc bizony elég magasan volt – összességében pedig azt kell mondjam, hogy a Kreator tisztességesen helytállt, még akkor is, ha a nosztalgiába burkolózó tizenéves emlékekkel nehéz versenyezni. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a kőkemény zúzdákra és csontaprításra építő Kreator koncertjéről azt fogom írni, hogy a feszt egyik leghangulatosabb bulija volt. Ezúttal nem arra kell gondolni, mint a While Heaven Wept esetében, hogy a varázslatosan áramló zene maga egyedi atmoszférát teremtett – persze ennek a fajta thrash metalnak is megvan a maga bája –, hanem arra, hogy az idei Metalfest fellépői közül a Kreator fektette a legtöbb energiát a hangulatos színpadkép kialakításába. Először is, emelvényt építettek a színpad hátsó részébe, ahova a kocogni-futkározni nem szerető gitárosok alkalomadtán komótosan felcammoghattak, így biztosítva némi mozgásbeli változatosságot az egyébként egy helyben headbangelő húrnyüvők nyújtotta látványvilágba. Másrészt egy éppenséggel egész pofás videókból összevágott háttérvetítést is nyomtak, amit például a W.A.S.P.-éval ellentétben nem éreztem feleslegesnek, vagy figyelemelvonónak: a ’300’-ra és a ’Conan, a barbár’-ra emlékeztető képsorok teljesen jól passzoltak az agresszív zenei közeghez, és még csak különösebb figyelmet sem igényeltek. Végül, de nem utolsósorban, a koncerteken kötelező, és gyakran irritáló piros fényt ilyen jól még nem nagyon láttam zenekart használni, az inkább vérvörösbe hajló színvilág ugyanis egészen túlvilági, apokaliptikus színezetet kölcsönzött a színpadon pusztító zenekar számára. Aki természetesen elvitte a hátán a show-t, az Mille Petrozza volt, aki élőben is meglepően jól vokalizál, magas, pengeéles, ordibálós hangja igazi unikumnak számít a thrash mezőnyben. Arra azért nem ragadtatta magát, hogy konkrétan énekeljen is, pedig vártam, hogy a ’Hordes of Chaos’ szerintem abszolút tízpontos számát, a To The Afterburnt elővegyék. Sajnos erre nem került sor, a legutolsó sorlemezük ugyanis csupán három dallal képviseltette magát, pedig az utóbbi évek egyik legerősebb thrash metal alkotásáról van szó.

A Kreator a Hordes of Chaos–Warcurse kettősével nyitott, ami akár meg is alapozhatott volna egy újkorszakos, tökéletes Kreator-bulihoz, amiben a setlist gerincét a ’Violent Revolution’, az ’Enemy of God’ és a ’Hordes of Chaos’ dalai alkotják. Sajnos ilyen „modern” koncertre még várnunk kell, Mille-ék inkább úgy döntöttek, hogy majdnem egész munkásságukat áttekintve szemezgetnek lehetőleg minél több lemezükről, amelyből egy „címadó dalos” best of buli kerekedett, amelyben akadt Endless Pain, Extreme Aggression, Enemy of God, Violent Revolution és természetesen Pleasure To Kill is. A koncert második felét pedig a korai éra „klasszikusainak” szentelték, ahogy láttam, a közönség nagy örömére. Totálisan „untrue” Kreator-fanként én valahogy sohasem tudtam azonosulni a korai lemezek zajos-nyers thrash vágtáival, ezért a félig újkorszakos, félig „nosztalgikus” darabokból álló szettnek elsősorban az olyan dalait élveztem maximálisan, Reconquering The Throne-The Patriarch-Violent Revolution triász, vagy az újlemezes Destroy What Destroys You – a ’Hordes of Chaos’-ról igazság szerint nyugodt szívvel elővezethették volna még az Escalation-Amok Run duót, vagy a Radical Resistancet, de nagyjából bármelyik dalt.

A Kreator thrash alapvetéseire aktív pogózás is kialakult az első sorokban, ami a feszten – szerencsére? – ritkaságszámba ment, mindenesetre a felfokozott hangulat a közönség soraiban is adott volt. Mille egyébként egészen magával ragadó konferálásai közé beszúrt még egy olyan mondatot is, hogy garantáltan vissza fognak jönni hozzánk, mert túl kevésszer játszanak Magyarországon. Hogy a rutinszag mellett mennyi igazságtartalma volt a kijelentésnek, azt majd meglátjuk, mindenesetre jó lenne, ha nem kéne megint 6 évet várni a következő pesti Kreator-bulira, ugyanis láthatólag legalább olyan jó formában vannak, mint a kortárs nagy öregek, akik ebben az évben elkényeztettek minket thrash fronton. Setlist: Hordes of Chaos / Warcurse / Endless Pain / Pleasure To Kill / Destroy What Destroys You / Voices of the Dead / Enemy of God / Phobia / Extreme Aggression / People of the Lie / Reconquering The Throne / The Patriarch / Violent Revolution / Betrayer / Flag of Hate / Tormentor Tomka Fotók: Karancz Orsolya és Szakáts Tibor Végül köszönetet szeretnénk mondani a Hammer Concertsnek, hogy létrehozták ezt a jól sikerült fesztivált – reméljük, jövőre ugyanekkor, ugyanitt!