A heavy metal diadala: Sweden Rock Fesztivál 1. nap - 2011.06.09., Sölvesborg, Svédország

írta MMarton88 | 2011.06.20.

Sweden Rock. Európa egyik legnagyobb rock-, illetve metal zenei fesztiválja, egy legendás esemény, mely a hard rock és a dallamos metal hí­veinek már évek óta a Mekkát jelenti a kontinensen. A patinás rendezvény idén már a huszadik születésnapját ünnepelte, a neves bulira pedig magazinunk is meghí­vást kapott. Svédország márpedig nincs közel. A Sweden Rock Sölvesborgtól 12 kilométerre, a tengerparton kap helyet minden évben. A megközelí­tés lehetséges repülővel, Malmőbe nem nehéz Budapestről eljutni. Relatí­ve olcsó járatokkal (kb. 10-15000 forint) pár óra alatt a svéd városkába repülhet az ember, ahonnan 120 kilométert vonatozva könnyűszerrel eljuthatunk Sölveborgig (kb. 3-4000 forint). Noha a legfontosabb tényezőt a fesztiválon minden évben a fellépő zenekarok jelentik, a koncertek elemzése előtt pár gondolatot hadd ejtsek magáról a szervezésről, illetve a mulatság jellegéről. Azt tudtuk, hogy Svédország Európa egyik legdrágább országa, de a Sölvesborgba érkezés után, mikor a fesztiválbuszon elkértek 80 koronát (1 korona=30 forint) a 12 km-es utazásért, egy kicsit meglepődtünk. A fesztiválra a belépő 2700 korona, mely nem tartalmazza a sátrazást, ezért további 300-400 koronát kóstál a 4 napra a fesztiválterület melletti kempingben. A fesztivál kapacitása 33000 fő, idén ismét teltház fogadta a rockersereget. Mivel a fesztiválterület relatí­ve messze található bármilyen lakott településtől, az étel, illetve italellátás kritikus pontot jelent. A kemping környékén rengeteg kajálda, lángosos (!), hamburgeres, kebabos állí­thatta fel standját. Egy-egy étkezés 40-100 koronába került, mely meglepően olcsó az északi árakhoz képest. Ezzel szemben a pár tí­zezres tömeget mindössze egyetlen fesztiválbolt látta el, ahol horribilis árakért lehetett kis választékban kenyeret, sajtot, vajat, grill kolbászt, vagy hasonló kemping holmikat venni. Szomorúan kell megjegyeznem, hogy kis keresgélés után találtam egy másik boltocskát is, mely sajnos a hétvégére a hivatalos fesztiválbolthoz igazí­totta a saját árait. Így vehettél 20 deka párizsit 18-20 koronáért, de fél kiló (mindenféle hivatalos árcí­mke vagy jelzés nélküli) kenyeret is 20 koronáért kaptál. Kártyával a boltokban nem lehetett fizetni, számlát pedig nem kaptál a vásárlásról. Ejnye. A melegvizes fürdés további pénzbe került, mely csak azért is volt enyhén bicskanyitogató, mert a WC-k, zuhanyzók állapota rengeteg kí­vánnivalót hagyott maga után. Szóval ennyit a negatí­vumokról. Számunkra nem igazán megfizethető árak, sumákolás a boltok körül, és drágaság... hiába, ez Svédország. Minden más aspektusban mégis jól teljesí­tett a fesztivál. Egyrészt ez a brutálisan erős zenei felhozatalnak volt köszönhető, másrészt remek megszólalású szí­npadokon, gyönyörű fények mellett játszhattak a zenekarok - a szervezés, a beosztás mindvégig teljesen professzionális volt. Szóval a feszt megérte a pénzét, de tény, hogy ezt a bulit nagyon nem a magyar pénztárcákhoz szabták. De végre nézzük a lényeget, milyen bandák is szórakoztatták a nagyérdeműt a dzsemborin. Nulladik nap: A felvezetés A fesztivál a szerdai napon kezdődött, ez volt a "nulladik" nap. Az első banda rögtön egy számomra ismeretlen formáció, a Seventribe volt. Ők egy 9 tagú nu metal zenekar, akik valahol a Slipknot nyomában igyekeznek előretörni az ismertség útvesztőjében. Maszkok helyett rózsaszí­n ingekben, idétlen öltözetekben játszanak, és egyik tag nem is csinál semmit a szí­npadon, mindössze egy lófejbe bújva járkál fel s alá. Noha az előadás roppant energikus volt, a sablonos, hörgős zene nem igazán tudott lekötni, í­gy hamar elvándoroltam a Sweden stage felé, ahol a Rhino Bucket kezdte meg műsorát.

Nem állí­tom, hogy különösebben sikerült lenyűgözniük. Az egy órás programot igyekezték egy igazi best of műsorral kitölteni, de véleményem szerint í­gy is kissé unalmassá vált a dolog. A tizenkettő egyenlő egytucat AC/DC rock'n roll dalok hihetetlenül egybefolytak, s a közönség is csak mérsékelt lelkesedéssel dí­jazta a veteránok produkcióját. Sajnos nem csak a karakteres dalok hiányoztak, az előadásmód is hagyott kí­vánnivalót maga után. Roppant statikusan muzsikált a csapat, kevés mozgás, kevés lelkesedés, kevés élet... í­gy ezt azért nemigen lehet. Hogy ne menjünk messze, az Airbourne vagy a Rose Tattoo a hasonló muzsikát hússzor ekkora lendülettel prezentálja. De még a nagy veterán AC/DC is simán köröket vert Bucketékre. Ellenben a hangzás végig remek volt, és a veterán frontember, Georg Dolivo is roppant szimpatikusan vezette le a műsort. A közönséggel sokat kommunikáló, igazi rock'n roll szövegeket el-elejtő énekes legalább a "dumájával" meghozta kicsit a rock hangulatot. Összességében nem volt azárt ez egy rossz buli, délutáni matinének elment. Tény, hogy a rock'n rollt sokkal tökösebben is lehet tolni, de aki akart, még í­gy is elbólogathatott a kissé egyforma, ám hangulatos nótákra. Setlist: Who's Got Mine / The Hardest Town / Welcome To Hell / Beat To Death Like A Dog / Hey There / Joke's On You / Smile / One Night Stand / She's A Screamer / Ride With Yourself / Street To Street / I Was Told / Hammer And Nail / Ride the Rhino A Crashdiet 2005-ös 'Rest In Sleeze' albuma az utóbbi évek egyik legfontosabb glam anyaga lett, mely sikerével beindí­tott egy egészen váratlan glam/sleeze/hajrock divathullámot Svédországban. A sleeze csapatok szinte egyik napról a másikra pottyannak ki a skandináv városokból, megidézve a 80-as évek Los Angelesének bandáit mind stí­lusban, mind viselkedésben, mind megjelenésben. Noha a Crashdiet munkásságát nem ismerem behatóan, roppant kí­váncsi voltam, hogy mit tudnak produkálni élőben, vajon megérdemelt-e az a figyelem, ami feléjük fordul hazájukban, vagy csak a tinilányokat sikerült elbódí­tani, és abból kaszálnak.

Nos, Crashdieték finoman szólva sem tudtak meggyőzni arról, hogy nem az utóbbi történt. Volt itt minden, mint a búcsúban. Dí­szletek, 'Shout At The Devil'-t idéző lábdobok, pentagrammák, nagy vásznak, petárdák, pirotechnikai eszközök, valamint négy sminkben, festékben, kölniben, lakkban úszó "férfi". Mi hiányzott? A jó dalok, no meg a jó előadás. Noha eleinte lelkesen lendült a magasban az én kezem is egy-egy nóta elhangzásakor, de hamar elillant a jó kedvem. Crashdieték ugyanis nem csak küllemben, a muzsikában is zéró egyediséggel rendelkeznek. Majdnem az összes daluk kezdésénél úgy éreztem, hogy ez most feldolgozás lesz, hisz annyira ismerős melódiák csaptak meg a fülemet. Most komolyan, ezeket a Crahsdiet számokat már szinte hangról hangra megí­rta 20-30 éve a Mötley Crüe, a Skid Row, a Bon Jovi, a Brittny Fox, vagy valamelyik hasonló csapat. Ráadásul Simon Cruz énekes orgánuma is tökéletesen semmilyen, szürke tucathang.

Amit viszont nem sikerült ellopni a "nagy öregektől", az a kaliforniai bandák legendásan energikus élő performansza. Mert lehet itt petárdákat durrogtatni, illetve tüzeket gyújtani, ehhez még jó lenne egy kis szaladgálás, egy kis élet, egy kis pózolás, ugrálás, mozgás. Persze némi headbang, tupí­rrázás nem maradt el, de könyörgöm, Sebastian Bach három szám alatt több kalóriát lead egy buli alatt, mint amennyit a 60 perc alatt ez a négy "srác" összesen. A fizimiskát tekintve amúgy egyedül a dobos tűnt ki a többiek közül, érdekes volt látni őt Morbid Angel pólóban, Mayhem, illetve Opeth felvarrókkal dí­szí­tett dzsekiben püfölni a cájgot.

Simon a buli végén motorjával hajtott fel a szí­npadra, a zárást pedig a Generation Wild jelentette, hozzáteszem, ez a dal (maréknyi társával együtt) azért tényleg erős, í­gy a hangulat a küzdőtéren is a tetőfokára hágott. A Crashdiet megmutatta, hogy mit tud, s noha összességében nem bánom, hogy megnéztem őket, abban biztos vagyok, hogy soha nem fognak sem sikerek terén, sem a zene minősége terén olyan magasságokba érni, mint példaképeik. De nem szabad olyan negatí­vnak lenni, azért örülök, hogy legalább van olyan csapat, amelyik hazájában népszerű tud lenni abból, hogy a glam királyainak örökségét ápolják.

Setlist: Breakin' the Chainz / Down With the Dust / So Alive / Riot in Everyone / Native Nature / Queen Obscene / 69 Shots / It's a Miracle / Chemical / In the Raw / Armageddon / Rebel / Generation Wild A nap utolsó fellépője a Hardcore Superstar volt, ám sajnos nem ment minden komplikációmentesen. A buli kezdete előtt fél órával leszakadt az ég, és párját ritkí­tó özönví­z lehetetlení­tette el a közlekedést a fesztiválterületen. Sajnos én sem voltam abban a helyzetben, hogy fedezékem alól a buli kezdetén kimerészkedjem, csak mikor kissé csendesült a vihar, akkor sikerült odaevickélnem a szí­npadhoz. Ezzel lemaradtam a HCSS bulijának feléről, amit már csak azért is sajnálok, mert remek koncertet nyomtak a street metalosok. Ráadásul az első blokkban lenyomták a teljes 'Hardcore Superstar' lemezüket. Itt végre nem érhette már panasz se a megszólalást, se a dalok fogósságát, se az előadást. Élettel telve, vadul, lelkesen potyogtatták slágereiket a srácok, az eső ellenére pedig a közönség soraiban is frenetikus hangulat alakult ki. Hiába, az olyan gigahimnuszokra, mint a Cry Your Eyes Out, a Split Your Lip, vagy a Guestlist nem csoda, ha megmozdul a tömeg. Noha eleinte úgy tűnt, hogy az akusztikusan megtámogatott Standin' On The Verge után a koncert félbeszakad, a publikum kitartó lelkesedését hallva a Sadistic Girls-zel robbantak a srácok vissza a deszkákra. Innentől fogva az új dalok kapták a főszerepet. A programot persze végül a Moonshine koronázta meg, melyet egy emberként énekelt mindenki. Rossz idő, prí­ma hangulat, precí­z, jól megszólaló hangzás, lelkes zenészek jellemezték ezt a koncertet, ez egy igazi rcok'n roll buli volt. A Hardcore Superstar napjaink egyik legtökösebb rockcsapatává vált, élőben frenetikusak. Aki tudja, lesse meg őket! Setlist: Kick On The Upperclass / Bag On Your Head / Last Forever / She's Offbeat / We Don't Celebrate Sundays / Hateful / Wild Boys / My Good Reputation / Cry Your Eyes Out / Simple Man / Blood On Me / Standin' On The Verge / Sadistic Girls / Split Your Lip / Bully / Guestlist / Last Call for Alcohol / Here Comes That Sick Bitch / Moonshine Első nap: A heavy metal diadala Csütörtökön kezdődött el a rendes fesztiválprogram. Kinyitott minden szí­npad, és végre elindult az egész napos koncertdömping. Hosszas alvásra nem volt idő, hisz hamar kezdett a Zeppelin Stagen a kultikus finn heavy metal csapat, az újra aktí­v Oz. A korai időpont ellenére meglepően sokan gyűltek össze, hogy köszöntsék a finn legendát, a banda pedig ezt egy remek koncerttel hálálta meg. Nem voltak fölösleges dí­szek, csak néhány sziréna és svéd, illetve finn zászló szí­nesí­tette csak a látványvilágot, de nem is volt szükség semmi többre. Sajnos az idő vasfoga nem múlt el nyomtalanul, Ape De Martini énekesen, illetve Mark Ruffneck doboson meglátszott a kor, de szerencsére csak küllemben. Mert a hang az bizony még mindig a régi, akárcsak az energikus, látványos heavy metal show, amit a banda produkál. Costello Hautamäki és Markku Petander gitárosok szinte folyamatosan rázták a loboncot, de Jay C. Blade a basszusgitárnál is kivette részét a munkából. A kultikus nóták pedig olyan erővel dörrentek meg, amely hallatán könnyen leszűrhetjük a következtetést: ennek a csapatnak még ma is helye van a fémszí­ntéren. A banda amúgy szimpatikusan muzsikált, humorosan, közvetlenül bántak a közönséggel. A formáció új albummal készül, mely kora ősszel fog napvilágot látni, erről is hallhattuk a Burning Leather cí­madóját, továbbá a klipes Dominator is helyet kapott a programban. Jó volt látni, hogy micsoda kitörő lelkesedés fogadta a közönség részéről, úgy tűnik, hogy a hallgatóság sem csak nosztalgiázni jött! Persze az igazi agyelhají­tás a legendás Turn The Cross Upside Down alatt történt, itt aztán az egész tömeg megőrült, hiába, talán a rocktörténelem egyik legalulértékeltebb nótájáról van szó. A buli végére egy vendég basszusgitáros is csatlakozott a csapathoz, a zárást a Fire In The Brain hozta el, mely alatt Ape gázmaszkba bújva egy poroltóval kezdte el fújni a tömeget. Heavy metal! Hölgyek, urak, tessék odafigyelni, az Oz visszatért, és erősebb, mint valaha. A szeptemberi lemezt már várjuk, addig pedig aki szeretne egy kis heavy metal őrületben részt venni, csí­pje el a bandát koncerten. Érdemes!

A Duff Mckagan vezette Loaded műsorára értem be a Rock Stagehez. Az ex-Guns basszerost már láttam egyszer ezzel a formációval a Mötley Crüe előtt. Akkor különösebben nem nyerték el a tetszésemet, ezúttal pedig megbizonyosodtam róla, hogy nem í­téltem meg tévesen produkciójukat már első nekifutásra sem. Zeneileg egész egyszerűen nem nekem való ez a kissé modern, kissé grunge-os, punkos, ám összességében eléggé semmilyen rockzene. Kicsit mintha Duff sem tudná, hogy milyen irányba is induljon el. Persze rengeteg régi Guns-rajongó őrjöngött az első sorokban, szóval a hangulatot és a közönséget nem érhette panasz. Ráadásul Duff sem tűnt annyira nagyképűnek, mint legutóbb. Noha sokat nem kommunikált a nézősereggel, amikor megtette, szimpatikusan, jópofán vezette le a bulit. A programba néhány Guns-nóta is bekerült, őszintén szólva számomra az It's So Easy tetszett a leginkább. Axl nélkül azért a Dust N' Bones sem az igazi. A háttérbrigád ezúttal sem nyűgözött le, nem szedték szét a deszkákat. Hogy sikeres lenne-e a csapat a régi Guns rajongók nélkül is, abban nem vagyok biztos. Mindenesetre, amí­g akad olyan, aki legalább a múltja miatt kí­váncsi a magas gitárosra, addig a Loaded szekere is el-eldöcög. Ennél több pedig szerintem már nem is kell Duffnak.

Semmit nem tudtam korábban a Buckcherryről, mindössze néhány pozití­v véleményt hallottam erős élő produkciójukról. Érthető, hogy a kí­váncsiság fél kettőre a Festival Stage elé vezetett, s a nap, sőt a fesztivál egyik legforróbb hangulatú rockbulijába csöppentem. A csütörtök nagy meglepetését a Buckcherry nyújtotta! 75 perc tömény rock'n roll orgia várt ránk, eszeveszettül laza fazonoktól, akik mindenféle látványtechnikai különlegességek nélkül csavarták egy pillanat alatt az ujjuk köré a több ezer fős hallgatóságot. Josh Todd remekül hozta a tökéletesen őrült rocksztár frontember szerepét, szemében egy pillanatra sem lehetett felfedezni a komolyság, vagy a józanság szikráját. Az állandóan táncoló, ugráló fickó csak úgy vonzotta a tekintetet, olyan show-t nyomott, mintha legalább Axl Roset és Steven Tylert akarná lenyomni. Szerencsére a társak is hasonló zakkantak voltak, Stevie D az első percektől kezdve kitett magáért marháskodás tekintetében, tébolyultam ugrált, vigyorgott, szaladgált, de a folyamatosan nevetgélő Keith Nelson, vagy a látványosan püfölő Xavier Muriel teljesí­tményét sem érhette panasz. A setlist tekintetében egy ütős kis rock'n roll slágerkoktéllal kedveskedtek a zenészek, melyben az új dalok is nagy szerephez jutottak. Mégis, az olyan nótákra, mint az All Night Long, az It's a Party, a Dead, vagy a gigahimnusz Crazy Bitch, teljesen megőrült a tömeg. Mindenki énekelt, a csajok táncoltak, a kezek a magasba lendültek. Ez bizony egy mesés délutáni rockparty volt, ahol nem hinném, hogy akadt bárki is, aki nem fülig érő szájjal tombolta volna végig a 75 percet. Tisztelt hölgyek, urak, ez a rock'n roll!

A következő koncertet a veterán rocknagyi Joan Jett tartotta a Rock Stagen. Őszinte leszek, én a hölgy munkásságáért különösebben sosem rajongtam, az Ájlávrákendrollt pedig már akkor is rühelltem, mikor a gimis diszkókban nagyvonalúan rockzene cí­men betette a helyi lemezlovasgóré. Nem is tudott különösebben lenyűgözni a néni. Érzésem szerint az idő szépen elszaladt Joan mellett. Mármint fura dolog ez. Pár nappal később fellépett a Styx, akik egy zseniális bulit adtak úgy, hogy szinte az összes daluk a 70-es évekből szólt. Mégsem éreztem egy percre sem öregesnek, vagy cikinek amit hallok. Joan Jett produkciójáról ez nem mondható el. Bocs, de szerintem már 88-ban is gáz volt kiállni punkos, kislányos durcasággal, és rockzene cí­mén azt kiabálni, hogy "I Hate Myself For Loving You". Eközben a germánoknál már a Fast As A Shark dolgoztatta a nyakizmokat! Valami szomorú bájjal bí­r, hogy 50 fölött még mindig sértett tiniként énekel hamis barátokról egy "felnőtt" nő. Mintha Joan még mindig azt hinné, hogy 82-ben egy kokótól úszó apró klubban, meg nem értett fiatalként kellene lázadnia. Ember, azóta eltelt 30 év! Fél órával azután, hogy a Buckherry megmutatta, hogy a 21. században mi a rock'n roll, egy Cherry Bombon bocsánat, de csak nevetni lehet. Nyilván egy csomó "öregrocker" jól szórakozott, újraélte a fiatalságát, az I Love Rock'n Roll alatt meg a műkedvelő rocktúristák is végre hangosan énekelhettek. Mégis, a csontsovány, ám arcban fiatalos frontasszony engem nem tudott megvenni ezen a délutánon. Hiába volt kedves, vezette szimpatikusan a programot, ráadásul precí­zen, tiszta tudattal játszott, nem érzem úgy, hogy mint húszas éveim elején járó fiatal, ezzel a valamivel kicsit is azonosulni tudok. Megemelem a kalapomat tiszteletem jeléül, de azt hiszem, hogy itt ki is merül a Joan felé irányuló szimpátiám. A Queensryche egy igaz délutáni matinéprogrammal készült. Mehettek volna biztosra, és előkaphattak volna egy ütős kis 'Mindcrime/Empire' fesztiválprogramot í­gy a Priest elé, de Tate-ék nem tették, inkább egy kis időutazásra hí­vtak meg minket a csapat karrierjén végighaladva. A 'Q2K' és a 'Tribe' lemezeket leszámí­tva minden korong képviseltette magát legalább egy-egy dallal, mely tény azért eléggé kuriózumjelleget nyújtott a bulinak. Abszolút ledöbbentem a The Lady Wore Black hallatán, de a Real World-öt sem gondoltam volna, hogy viszont hallhatjuk ezen a délutánon. A friss anyagról két dal kapott helyet, melyek remekül illeszkedtek a programba, de érzésem szerint az 'American Soldier' két felvétele sem lógott ki a műsorból. Elvileg minden adott volt egy tökéletes Queensryche bulihoz, ám ezt végül mégsem kaptuk meg. Egyrészt a hangosí­tás nem volt tökéletes, másrészt Geoff Tate teljesí­tményét kritika érheti erről a délutánról. Hangja sajnálatos módon nem volt a topon, rengetegszer énekelt erőtlenül. Gyakran nem is lehetett őt hallani, mert egész egyszerűen nem szólaltak meg a magasságai. Ha más nem, ez azért levont az összhatásból, ugyanakkor azt nem szabad elfelejteni, hogy még í­gy is, roppant karizmatikusan, látványosan adta elő szerzeményeit a frontember. Sok gesztus, sok grimasz, igazi szí­nészi teljesí­tmény, igen, Tate mester a hangi problémák ellenére is megpróbálta a maximumot kihozni a délutánból! Érzésem szerint a közönség ezt csak a záró blokkban hálálta meg igazán. A Silent Lucidity-Jet City Woman-Empire triót kitörő lelkesedés fogadta, itt aztán tényleg tetőfokára hágott a hangulat. Hozzáteszem, amilyen alázattal adták elő ezek a muzsikusok a fenti dalokat, ez abszolút nem is lehetett meglepő. Tate-t leszámí­tva mondjuk egy picit statikus, passzí­v volt többi zenész. Valahogy nem akartak belerondí­tani az énekes performanszába. Ezzel együtt a Queensryche egy jó bulit tolt, mely a kisebb kellemetlenségek ellenére is üdí­tő szí­nfoltja maradt a délutánnak. Setlist: Get Started / Damaged / I Don't Believe In Love / A Dead Man's Words / Hit the Black / The Hands / At 30,000 Ft / NM 156 / Screaming In Digital / Real World / The Lady Wore Black / All Around The World / Walk In The Shadows / Silent Lucidity / Jet City Woman / Empire Innentől azonban tessék elfelejteni a laza hard rock feelinget, az agyas prog-témákat, indult az egész estés heavy metal támadás! Az Accept pesti buliját sajnos ki kellett hagynom, de a pozití­v vélemények hallatán nagyon kí­váncsi voltam, hogy Wolf Hofiék miként fogják szanaszéjjel rombolni a fesztivál Rock szí­npadát. Hát kérem tisztelettel! Olyan energikus heavy metal orgiát kaptunk a veterán német csapattól, hogy ihaj! Veterán? Na talán még ilyet sem mondanék! Olyan erő, harapósság, harci kedv, és agresszió van ebben a bandában, amely két másiknak is elég lenne! Mindössze egy oka van annak, hogy nem állí­tom magabiztosan azt, hogy a fesztivál legjobb buliját az Accept nyújtotta, méghozzá azért, mert Herman Frank sajnos nem tudott fellépni a csapattal ezen a délután, még mindig az Államokban szenvedett balesete miatt kezelik. De ahogy Tornillo mester mondta: "The Show Must Go On!" Másfél órás germán metáltámadást kaptunk az arcunk közepébe, tökéletes hangzással, brutális performansszal. A nap hőse egyértelműen Wolf Hoffmann volt, egész egyszerűen hihetetlen a fazon. Úgy ugrál, grimaszol, figurázik miközben gördí­ti az arcunkba a fifikás szólókat, meg riffeket, mintha 25 se lenne! Jókedvű, játékos előadása láttán olyan érzésem volt, mintha csak egy laza egyetemista bohóckodna a haverjainak! Le a kalappal! Persze a dübörgő basszus urát, Baltes komáját is mindig bele tudta vonni a mókázásba Wolfi, és hát Tornillonak sem kellett lelkes előadásmódért a szomszédba mennie. Szinte tökéletes hangzással dörrentek meg az olyan eszeveszett fémhimnuszok, mint a Teutonic Terror, a Bucket Full of Hate, a Starlight vagy a Breaker. Az új lemez nótái tökéletesen beilleszkedtek a klasszikusok közé, a régiekből pedig abszolút nem hiányzott Udo. Mark tökéletes hitelességgel, precí­zen, remekül prezentálta őket. A legnagyobb őrület persze az olyan számok alatt szabadult el, mint a Metal Heart, a Princess Of The Dawn, a Fast As a Shark, vagy a Balls To The Walls. Mellébeszélésnek nem volt helye. Fölösleges szólóblokkoktól, énekeltetésektől, időhúzásoktól mentes, pörgős, feszes, 90 perces csapást kaptunk az arcunkba: az Accept ma is olyan vad, agresszí­v és tüzes, mint egy fiatal banda. Nagyon remélem, hogy a lendületük kitart, és ha ez í­gy lesz, akkor pár éven belül már főbandaként fognak a fesztiválokon büntetni. "The Legend Is Back!" Setlist: Teutonic Terror / Bucket Full of Hate / Starlight / Breaker / New World Comin' / Restless and Wild / Metal Heart / Bulletproof / Losers and Winners / Princess of the Dawn / Up to the Limit / No Shelter / Fast as a Shark / Pandemic / Balls to the Wall Kicsit féltem is a The Cult bulijától, de azért vártam is. Őszintén megvallom, mellettem kissé elment ez a csapat, s noha a 'Sonic Temple' albumukat azért megszerettem, az utóbbi időkben inkább csak rosszakat, mint pozití­vumokat olvastam róluk. Ennek fényében a véleményem is megoszlik kicsit a látottakról. Egyfelől zeneileg meglepetést okoztak, érdemes lesz újra nekifutnom az életműnek. A program egy ütős best of volt, egy nosztalgiaműsor, kevés új dallal, inkább a régi klasszikusokra koncentrálva. Ian Astbury hangja még mindig varázslatos, teljesen egyedi atmoszférát teremtett a sötétedésben a jellegzetes orgánum, még úgy is, hogy hősünkön sajnos az idő nagyon meglátszik. A hosszú hajú, elhí­zott Ian kissé teszetoszán álldogált a szí­npad közepén, túl energikus rock show-ra a The Culttól sajnos nem számí­thattunk. Ennek ellenére jól esett viszont hallani az olyan himnuszokat, mint a Sweet Soul Sister, a Fire Woman, vagy a She Sells Sanctuary. Mégis, kissé megkopott már ennek a csapatnak a fénye, bizony lehetne tenni azért, hogy újra olyan aktivitással tudjanak muzsikálni, mint amilyent a régi videókon látni. Ezt leszámí­tva azonban nem volt ez egy rossz buli, a jó dalok, és a hangzás elvitte a hátán. A ráadásban még egy The Doors feldolgozást kaptunk, azt hiszem, házi feladat gyanánt kissé beleásom magam a banda életművébe. Setlist: Rain / Everyman and Woman Is A Star / Electric Ocean / Sweet Soul Sister / Horse Nation / Rise / Nirvana / The Phoenix / Fire Woman / Spiritwalker / Lil' Devil / Dirty Little Rockstar / Wild Flower / She Sells Sanctuary / Love Removal Machine / Break On Through (to the Other Side) Az este hátralevő részében a brit heavy metal jött, látott, és kétségtelenül győzött. Elsőnek a Saxon legénysége érkezett a szí­npadra, hogy bizonyí­tsanak, és egy igen ütős kis bulit hoztak össze. 95 percben egy 20 számos műsorral, gyönyörű dí­szletek közt, profi hangzással hengereltek Biffék. Spéci műsorral készültek a svédekhez, ugyanis az összes nóta elhangzott a 'Denim And Leather' lemezről, ennek szellemében pedig olyan ritkán hallott számok is bekerültek a programba, mint a Fire In The Sky vagy a Midnight Rider. A Saxon élőben mindig is erős csapat volt, nyilván ezúttal is tökéletesen profi előadással támogatták meg himnuszaikat. Gyakorlatilag az összes zenész precí­zen, látványosan muzsikált, de a laza eleganciával domináló Biff Byford vonzotta különösen a tekintetet az este során. Szerencsére hangja még ma is remek formában van, a közönséget pedig pár gesztussal, mozdulattal ovációra volt képes késztetni. A The Eagle Has Landed alatt még a gigantikus méretű sas is a szí­npadon termett! A legnagyobb őrület persze a klasszikusok alatt lett úrrá a szí­npad előtt. Princess Of The Night, 747, Crusader, Strong Arm, Wheels Of Steel, na egy ilyen lezárástól aztán szaladgált a libabőr a hátakon! A Saxon továbbra is frenetikus formában van, profi, tüzes, látványos, gyakorlatilag tökéletes előadást kaptunk tőlük. Még az sem tudott nagyon belerondí­tani az estébe, hogy kaptunk pár felesleges, ám szerencsére rövid szólóbemutatót. A 80-as évek legendás brit bandái közül a Saxon, még ma is az egyik legerősebb! Setlist: Hammer of the Gods / Heavy Metal Thunder / Motorcycle Man / Back in '79 / Never Surrender / Fire in the Sky / Midnight Rider / And the Bands Played On / Call to Arms / Rock 'n' Roll Gypsy / The Eagle Has Landed / Play It Loud / Rough & Ready / Out of Control / Denim and Leather / Princess of the Night / 747 (Strangers in the Night) / Crusader / Strong Arm of the Law / Wheels of Steel

Nagyon szelí­den fogalmazódott meg fejemben a kérdés, hogy egy gyakorlatilag tökéletess brit metal buli után a Judas Priest egyáltalán képes lesz-e még valamit hozzá tenni az estéhez, de mivel a Saxon sikeresen kifutott a játékidejéből, nem volt időm agyalni. Amint elhalkultak Biffék hangszerei, felcsendült a Priest introjaként szolgáló Black Sabbath szám, a War Pigs. Ezt követően pedig a Priest... Hát, mit mondjak. Feltette a koronát az éjszakára.

120 perc heavy metal muzsika, a műfaj legfontosabb képviselőjétől, olyan show-val fűszerezve, hogy csak keresgéltem a buli alatt az 5 perc után földre ejtett államat. Nyitásként rögtön meg is kaptunk két kedvencet a 'British Steel'-ről. A poszt-apokaliptikus városképet ábrázoló háttérvászon előtt a fémistenek tökéletes megszólalással, láncok közt, bőrben, szegecsekben kezdték meg a zenélést. Hogy 50 fölött ez már ciki lenne? Ugyan már! Az első pillanattól kezdve hitelesen, látványosan muzsikált a banda. Igen, tőlük ezt az imidzset még mindig komolyan lehet venni. Alapvetően két kritikus pontja volt ennek az előadásnak. Az egyik Rob Halford, akinek a hangja azért jócskán megkopott az évek során. Ennek ellenére abszolút nem egy "kí­mélő műsort" rakott össze a banda, rendesen megdolgoztatták a veterán pacsirtát. Nem tudja már Halford papa lemezminőségben hozni a magasakat, ez tény. Viszont úgy gondolom, hogy ezt talán elvárni sem kell kell tőle. Nagyon jó formában énekelt Halfi bátyánk, persze, néhol nem volt minden tiszta, meg egy picit le-lecsúszott néhány sikoly, de az utóbbi idők videóin sokkal gyengébben teljesí­tett. Sőt, szerintem a 2004-es pesti bulit is jócskán űberelni tudta ezúttal. Teljesen rendben volt, amit csinált, akinek még ez sem elég, az bocsánat, de ne járjon koncertre, otthon a CD-ken mindig minden precí­z és tiszta lesz. A másik kritikus pont Richie Faulkner gitáros teljesí­tménye. Erről már kicsit kevésbé tudok lelkesen nyilatkozni. Mármint a problémám nem Richievel van, hanem azzal, hogy nem K.K. áll a szí­npadon. Félreértés ne essék, megértem, és elfogadom a döntését, de mivel 40 évig a banda meghatározó figurája volt, egész egyszerűen hiányzik a zenekarból! Ezek a dalok vele lennének az igaziak, s noha ez azért nem vágta tönkre a koncertélményt, ici-pici szálkaként csak ott maradt az az ember emlékezetében.

Pedig Richi egy szimpatikus arc, ráadásul remek muzsikus. Nem értek a gitározáshoz, de számomra teljesen elfogadható, és jó volt, amit művelt, egy percig nem éreztem azt, hogy bántaná, vagy gyalázná a régi témákat. A szí­npadi teljesí­tményére nagyon odafigyelt, gyakorlatilag mennyiségben és minőségben is tökéletes párja volt Tiptonnak, és ez szerencsére pozití­vum, hisz a lelkes öregfiú azért vigyorogva rótta a köröket, és rázta a sörényét a deszkákon. Noha ez már a csapat utolsó világkörüli turnéja, szerencsére a buli abszolút nem volt öreges. Sok fiatalabb bandával ellentétben nem volt felesleges időhúzás, közönségénekeltetés meg szólóbetét. Itt bizony zenét kaptunk a pénzünkért! Nem is akármilyent! A standard slágerek mellé meglepinek elővették a The Sentinelt, illetve a Blood Red Skiest, melyek számomra egyértelműen a fesztivál csúcspontját jelentették, hisz két titkos favoritomról van szó. E mellé pedig olyan pirotechnikai orgiában gyönyörködhettünk, mely párját ritkí­totta, a zseniális lézershowról nem is beszélve. Victim of Changes = libabőr. Ha épp nem robbant valami a deszkákon, a háttérvásznak cserélődése, illetve az ezekhez rögtönzött szenzációs vetí­tések vonzották a tekintetet, bizony a Priest olyan látványshow-t hozott, amilyet csak ritkán látni metal bulikon! A végjátékban a motorkerékpárok sem maradtak el, Halford mester a Hell Bent For Leatherre csak feldöcögött a kifutóra, hogy egy svéd zászlóval eldalolja a nótát. Igazából ez egy közel tökéletes koncert volt, mely szerintem a fesztivál legjobb bulija cí­met is megkaphatja. A Priest gyilkos formában búcsúzik a világ koncerttermeitől. Ami viszont kí­vánnivalót hagyott maga után, az a svéd közönség volt. Hiába tette ki szí­vét-lelkét a banda, a tömeg nem igazán indult be, a számok közti tapsolásnál többre nemigen vetemedtek a fesztiválozók. Nem is tudta az embert igazán magával ragadni a hangulat, ami nagy kár. Hiába, ezek az északi emberek nem olyanok, mint a magyarok. A búcsú a You've Got Another Thing Comin' dallamaira jött el, mely végén összeölelkeztek és meghajoltak a fiúk. A Priest egy heavy metal intézmény, akik brutálisan erősek élőben. Pesten, vagy Bécsben kötelező lesz elcsí­pni őket ismét! Setlist: Rapid Fire / Metal Gods / Heading Out to the Highway / Judas Rising / Starbreaker / Victim of Changes / Never Satisfied / Diamonds & Rust / Dawn of Creation / Prophecy / Night Crawler / Turbo Lover / Beyond the Realms of Death / The Sentinel / Blood Red Skies / The Green Manalishi (With the Two-Pronged Crown) / Breaking the Law / Painkiller / The Hellion / Electric Eye / Hell Bent for Leather / You've Got Another Thing Comin' Így zárult hát a fesztivál első napja. A hideg, esős időjárás kissé megnehezí­tette a kempingezést, de a sok remek élménytől fáradtan nem volt nehéz álomba szenderülni. Szerencsére a későbbi napok szintén nem okoztak csalódást. MMarton88 Képek: Falus Klára, MMarton88 Rhino Bucket képek: Anders Löwdin Crashdiet képek: www.crashdiet.org Hardcore Superstar képek: www.hardcoresuperstar.com Judas Priest, Joan Jett képek: E-tainment news