Tommy - The Who életmű II.

írta TShaw | 2011.06.17.

A korai lemezek sikere után a Who úgy került be a köztudatba, mint Anglia legmenőbb zenekara. Közhelyes a kijelentés, de ezekben az időkben keményebbek voltak, mint a Rolling Stones és a rajongótáborukat tekintve legalább akkora kultuszuk volt, mint a Beatlesnek. Utóbbi zenekar az évtized második felében megelégelte a turnézással járó nehézségeket, és zenei elképzeléseiket immáron kizárólag a stúdióban próbálták megvalósítani. Ezekben az időkben az Egyesült Államokban kezdett egyre népszerűbbé válni a hippi életstílus, ami jó alternatívát jelentett a hadsereggel és Vietnámmal szemben, Angliában viszont jobbára a gazdasági helyzet ellen lehetett lázadni a különböző divathullámok követésével. A Who ekkor még mindig egyfajta zászlóvivő volt, de már messze nem csak a londoni modoké…

1967 szeptemberében a csapatot egész Amerika megismerhette, korosztálytól, lakóhelytől függetlenül. Ekkor hívták meg őket a The Smothers Brothers Comedy Hour című műsorba, amelyben gyakran szerepeltek különböző zenekarok. A banda erre az alkalomra különleges show műsorral készült, melyben szokásaikhoz híven helyet kapott a dobok felrobbantása is. A tervek szerint a My Generationt egy előre felvett instrumentális szalagról játszották, kizárólag Daltrey éneke volt élő. Ez végső soron meg is látszott a műsoron. Az énekes a fellépés előtt valószínűleg hosszú ideig nem ivott egy kortyot sem, mert az előadás alatt rendszeresen elcsuklott a hangja. A show azonban végül nem úgy zárult, ahogyan azt eltervezték…

A felvétel előtt Keith Moon (állítólag egy üveg whiskeyvel) lefizette a pirotechnikusokat, akik a kelleténél nagyobb adag robbanóanyagot helyeztek a dobjába. A dal végén bekövetkező robbanás jóval látványosabb volt a tervezettnél. Az egyik cintányér szilánkja eltalálta Moon karját, Pete Townshend haja pedig lángba kapott egy pillanatra – nem mellesleg Entwistle és Daltrey is halálosan megrémült a kifejezetten veszélyes detonáció hatására. Egyesek szerint a robbanás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Townshend már ekkoriban kezdte elveszíteni a hallását, az eset pedig rávilágított Moon olykor túlzásba eső lazaságára és veszélyes bohóckodásaira.

1967 decemberében napvilágot lát harmadik stúdiólemezük, a ’The Who Sell Out’. A lemez címe és egész koncepciója egyfajta csúfos utalás arra, hogy a népszerűségükkel lassan el lehet majd adni bármit. Az örökké kritikus Townshend ebben a lesajnáló hangulatban írta meg dalai javát, melyekben immáron egyre inkább előtérbe került a pszichedelikus hatás. Az új, látomásszerű alkotásokat a tudatmódosító szerek inspirálták, amiket a zenekar az első album megjelenése után rá szakadó jólétben, valamint a mod környezetben ismert meg.

A lemez koncepciójának megfelelően a különböző dalok közé Townshend különböző reklámszövegeket ékelt be, amelyek valamiféle progresszív ízt képesek adni a lemeznek, amelyen azonban néha még a Beatles féle popzene is jelen van. Az album legismertebb dala az I Can See For Miles lett, amely szintén egy drogos látomás felidézése.

A lemez külön érdekessége, hogy a borítón látható négy fotó nem reklámszerződéseknek köszönhetően került a lemezre. Townshend ezzel is csúfot szeretett volna űzni a reklámiparból, aminek a vége az lett, hogy a négy fényképen szereplő termék gyártói pert indítottak a zenekar ellen. Hogy a dolog megérte-e, az nem biztos, mert a kádban üldögélő, kolbásszal beborított Roger Daltrey alaposan megfázott, mire a fotók elkészültek…

A lemezen természetesen újra teret engedtek az egész zenekarnak, így Daltrey mellett Entwistle és Townshend is elénekli a saját nótáit, egyedül csak Keith Moon marad ki a vokális játékból. Érdemes lehet megemlíteni, hogy az I Can See For Miles-t gyakran emlegetik a korszak leghangosabb rock nótájaként, amiben lehet is igazság, hiszen a Kinks You Really Got Me című slágere, és a Steppenwolf Born To Be Wildja mellett ez a korszak talán legdögösebb nótája.

Miközben zajlott a banda 1968-as turnéja, a Decca és az MCA munkatársai a csapat közreműködésével összeraktak egy válogatáslemezt, amit elsősorban az amerikai piacra szántak. Ennek legfontosabb darabjai az 1968-ban kislemezen megjelenő Magic Bus című, erősen hippi töltetű, pszichedelikus nóta, az 1966-óta folyamatosan készült „B” oldalas dalok, valamint a Picture Of Lily voltak. A lemez borítóján szereplő londoni emeletes buszt úgy kipingálták, mintha egy amerikai hippi kollektíva turnéjárgánya volna.

Bár a kiadvány alapjaiban véve inkább ritkaságszámba menő és korábban már ismert dalokat tartalmazott, az Egyesült Államokban az MCA mindent megtett a népszerűsítéséért, 1974-ben még egy speciális duplalemezként is megjelent, egybe csomagolva az első lemez amerikai változatával.

Az 1960-as évek végének közeledtével a Whot egyre inkább kezdte utolérni a korszak sajátos hangulata. Ahogy egyre népszerűbbek lettek az óceán túlpartján, kezdtek megszabadulni a London környékén magukra szedett stílusjegyektől. Lassan, de biztosan elhagyták a csak a modokra jellemző hivalkodást, a kötekedésre való hajlamot, és befogadták az amerikai hippik szereleméhes látásmódját. Nem szabad persze elfelejteni, hogy Townshend továbbra is nagyon sajátosan látta a világot. Ő bizonyos szempontból egy Bob Dylanhez hasonló énekes-dalszerző volt, kerek egészet alkotó zenekarral és énekessel, a dalai így mindig tabudöntögetők és szókimondók maradtak – miközben előremutató, fejlődőképes muzsikált prezentált hozzájuk. Így bár egyre népszerűbbek lettek, Townshend továbbra is elvont témákban gondolkodott. Sok korabeli sztárral szemben nem állt meg a tudatmódosító szerek használatánál, inkább belefúrta magát a pszichológiába, az emberi lélektanba. Éleslátású emberként hamar felfedezte, mennyire beteg az a fiatal generáció, aminek az egyik legnagyobb bálványa és tagja lett, és feltehetően ez inspirálta soron következő, szinte mindenki által ismert anyaguk létrehozásában.  

A ’Tommy’ nyilvánvalóan nem csak az első, hanem a valaha született egyik legeredetibb és legmegrázóbb rockopera is a zenetörténetben, mely pszichológiai mélységekbe hatoló témájával olyan előadókat befolyásolt később, mint a Dream Theater. Pete Townshend elképzelése szerint a ’Tommy’ nem csak egy lebilincselő, drámai történet, hanem az adott kor, a hatvanas évek végének egyfajta lenyomata is. Az önmagába zárkózó fiú a külső hatások elől a belső világába menekül, megnémul, megvakul és megsüketül, kizárja a külvilágot, ahogyan azt sokan megpróbálták a hatvanas évek második felében. A ’Tommy’ annak a generációnak készült, amely a hidegháború feszültségében, az atomhalál állandó fenyegetésében nőtt fel, és minden lehetséges eszközt megpróbált felhasználni a pillanatnyi szórakoztatása érdekében – így a drogokat és a zenét is. Emellett a történetben szereplő Tommy sok szempontból a hippikhez is hasonlít, hiszen a történet végére afféle vallási vezetővé válik (önjelölt Jézus Krisztussá, ha úgy tetszik), aki saját maga fogyatékosságát kínálja fel jövőbeni követőinek, mintegy a kegyetlen külvilágtól való elzárkózási lehetőséget. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, miért érintett meg annyi embert a ’Tommy’, és miért lett komoly témája ellenére rendkívül népszerű és közkedvelt.

A lélekbe maró történet mellé természetesen figyelemreméltó zene is társult. A sztorit előadó muzikális anyag két vinyl korongra fért csak fel, a felvételeket pedig közel fél éven keresztül rögzítették az IBC stúdióban, Londonban. A kész dalok között voltak kifejezetten rövid, közjátékszerű alkotások és elnyújtott, pszichedelikus, esetenként progos megoldások is. Olyan híres dalok csendültek fel a lemezen, mint az Acid Queen, a Pinball Wizard, a We’re Not Gonna Take It, vagy az Amazing Journey. Ezeket a maga korukban egyszerre lehetett kezelni különálló, önálló dalokként, melyek jól illeszkedtek a Who korabeli stílusához, de igazából egyben érték el a kellő hatást. Nem is véletlen, hogy az 1969-es és 1970-es turnén a zenekar a teljes albumot eljátszotta a koncertjein.

Ami a produkció utóéletét illeti, a ’Tommy’ természetesen azonnal beitta magát a művészeti világba, és a kortárs színház is meglátta a benne rejlő lehetőségeket. 1971-ben még Bette Midler közreműködésével vitték színpadra a darabot, majd 1972-ben olyan sztárok közreműködésével, mint Ringo Starr, Rod Stewart, Sandy Denny, vagy Peter Sellers. 1975-ben aztán filmre vitték a történetet, ezúttal Ann Margret, Jack Nicholson, Roger Datlrey és Keith Moon közreműködésével. Az utolsó, fontosabb színpadra állításra 1993-ban került sor, akkor részben Pete Townshend irányítása alatt.

A sors iróniájaként a ’Tommy’ megjelenése után sor került az amerikai hippi generáció legnagyobb eseményére, a ma már szintén zenetörténeti epizódként ünnepelt Woodstock-i békefesztiválra, mely három nap béke és zene jegyében telt. A fergeteges műsoron a korszak összes jelentős sztárja jelen volt, leszámítva a Beatlest, a The Kinkset és a Rolling Stonest, valamint az akkor debütáló, meglehetősen erőteljes blues zenét játszó angol Led Zeppelint.

A Who a szombati nap utolsó előtti fellépője volt, ilyen minőségében pedig headlinerként is tekinthetünk rájuk. A műsoruk javát természetesen a ’Tommy’ album tette ki, a lemez, mely az előttük lévő közönségnek és közönségről szólt. A fellépésről megmaradt felvételek egy ritka erőteljes koncertet mutatnak be. Jobban szóltak, mint bárki más azokon a sorsdöntő napokon, a My Generation hanganyagát hallgatva még az is megfordulhat a fejünkben, hogy a dalt néhány napja vették fel egy szabadtéri előadáson.

1970-ben aztán a következő zenetörténeti helyre, a Wight szigetre is eljutottak, ahol szintén előadták a ’Tommy’-t, a teljes műsor pedig a Woodstock-ihoz hasonló hangulatban telt el. Az 1970-es turné amúgy csúcsra járatott időszak volt a banda életében, hiszen a ’Tommy’ album mellett gyakorlatilag csak néhány kulcsslágert adtak elő, mint a My Generation, a Magic Bus és néhány blues feldolgozás. A Leeds-ben adott koncertet rögzítették is, azonban a kiadása előtt erősen megvágták – így a program fő vonzerejét, a ’Tommy’-t teljesen törölték a szalagokról, helyette csupán a Magic Bus-My Generation kettős, és a blues számok maradtak meg. A hiányosságot végül a felvétel remasterelt, újra kiadott verzióján pótolták. A Who ezeken a koncerteken már egyértelműen nem a hagyományos rhythm and blues zenét játszotta, de még csak nem is beat volt az, amit prezentáltak. Lázadó rockzene volt ez ízig-vérig, melyet akár a korszak néhány amerikai zenekara után proto punknak is nevezhetnénk vadsága és megrázó tematikája alapján. Különleges hangzásuk ekkor már a tökélyre fejlődött, és bizonyos értelemben a srácokban is felmerült az igény valami új, jóval összetettebb zeneiségre. A követendő példa többek közt a Led Zeppelin volt, hiszen a ritmusszekció jó kapcsolatokat ápolt Jimmy Page zenekarával, John Entwistle még a Zep leendő basszusgitárosaként is felmerült 1968-ban. Hogy mi lett volna, ha a basszusok királya elvállalja a munkát, azt nem tudjuk, mindenesetre Entwistle maradt a Who-ban, és az 1970-es studio sessionök idején mindent beleadott egy új, megreformált Who létrehozásába…

Folytatása következik…

Szerző: TShaw