Személyes kedvenceim - Garael

Nos, én szerteágazóbb és kifinomultabb ízlésű kollégáimmal ellentétben  kb. a rockerek – és nem rockerek - nagy átlagát képviselem: az általam kiválasztott lemezek többségének kiválasztott slágere annak idején békés háziasszonyokat tett bőrruhás dominává, és pattanásos arcú kamaszokat – legalábbis gondolatban – nőfaló rocksztárrá, akik a fallikus jelképpé nemesedő gitár – vagy mikrofon – áldásos hatásának következtében legalább arra a négy-öt percre elhihették, hogy bármi lehetséges. Talán nem kiált a kedves olvasó „apage satanas”-t, de akár a kereskedelmi rádiók műanyagszagú pop/rock kínálatába is bőven beférnének ezek az „örökzöld klasszikusok” (made in modoros), már ha lenne annyi töke a szerkesztőknek, amennyit a számokat játszó zenei macsók szerzeményeikbe összezenéltek – de nincs, így aztán mégis büszkén döngölhetem a mellem – látjátok, a kommerszillat engem is elkerül. Megjegyzem, valszeg a listám láttán pár IGAZI rocker másfajta illatot fog szimatolni, nekik csak annyit: lehet azért szarból várat építeni. No, de lássuk hát, mire is jutottam, meglepetés eléggé kizárva!

25.     Megadeth: Countdown to Extinction

 Nos, valami különlegeset kellett tudnia Dave Mustaine-nek, hogy ilyen antihanggal fel tudott kapaszkodni az uborkafa-listámra. Nem, nem a szó- és nyálköpködésre gondolok, ami a sorban elöl állók részére ha nem is mega- de egy mikrodeatszel érhet fel: Max Norman producer áldásos – vagy az ősfanek szerint destruktív – munkájának köszönhetően az olyan slágerek, mint a This Was My Life, vagy a lemez címadója egy új irányba vitték a csapatot – egyesek szerint a pop-thrash útjára. Ja, és emlékeztek az apokaliptikus, antikrisztusos, politikus-gyilkolászós klipre, meg a főriffre? Dadamdam-dadamdam-dadadadadamdam……Fájin!

24.      Bruce Dickinson: Accident of Birth

 A szaksajtó ugyan a Chemical Weddinget tartja a Bruce-szólók csúcstermékének, én azonban ma sem felejtem el azt az érzést, melyet a Roy Z. által feltuningolt, Maiden-szaftban tocsogó riffek jelentettek. A hívek pedig egyöntetű boldog sóhajjal vehették tudomásul, hogy a lemez születésénél semmifajta baleset nem történt. 

23.      Scorpions: Crazy World

 Tudom, a legtöbb rocker hátán a szőr áll fel annak a bizonyos füttydallamnak a hallatán, de ne felejtsük el, hogy a lemez egy rakat olyan egyéb, stadion-slágert tartalmazott, melyek prototípusait jelentik a nyolcvanas évek sikeres dalainak. Arról nem is beszélve, hogy öt év múlva két kezünket tettük volna össze egy-két ilyen felszabadult dallamért – nem egy lemezen, hanem pár együttes egész diszkográfiáján.

22.      Rainbow: Rising

Nem hiszem, hogy bármilyen kommentár kellene a lemezhez: a nagyepika őstermése a Maiden és a Rhapsody előtt, örökérvényű klasszikus. Kár, hogy a két fő dudás nem fért el egy csárdában, pedig ha tudták volna, hogy mindkettőjűnek igaza volt…

21.      Nightwish: Oceanborn

A lemezt – és a csapatot – természetes a Sleeping Sun klipje ismertette meg velem, ahol Tarja még teltkarcsú, emberközeli szirénként hozta a tudomásra, hogy ilyen hang is létezhet a metalban. Érdekes, hogy a klip második felvett változata előtt is leborultam – naná, egyrészt, mert szeretem a jégkirálynő dominákat, másrészt, mert a középkori csata giccses zenei freskójától mindig könnybe lábad marcona katona lelkem.

20.       Pokolgép: Adj új erőt

Kotta barátom szerint a lemez már megszületése pillanatában is jó, 10 éves késésben volt a külföldhöz képest, én azonban elnézve az évtárs nagyágyúk lemezeit, bátran mondhatom, hogy a Pokolgép abszolút partiban volt velük. Azt, hogy mennyire zseniális a lemez, szerencsére a Hammerfall is felismerte – ellentétben azzal az ízlésficamos világszíntérrel. Aki meg ezt nem látja be, monnyon’ le, de azonnal!

19.       Dream Theater: Awake

Valamikor, 1992 tájékán egyik délután az Önök Kérték különkiadását néztem, melyben magyar színészek különböző kívánságait teljesítették. Szépen, unalmasan csordogált a műsor, egymást követték az ezeréves kabarétréfák és a divatos táncdalok, mikor is Mikó István színművész kívánsága következett a sorban. A színész , ki köztudottan remekül hegedül, és jómaga a világ egyik legjobb Beatles tribute együttesének alapító tagja, kedélyesen elcseverészett a riporterrel, és felkészültem arra, hogy rosszabb esetben egy Bartók klasszikus, jobbik esetben egy Beatles evergreen következik, ám mikó’ a kért zeneszám klasszikussá vált kezdőriffje belehasított az éterbe, egyből tudtam: új király lépett a trónra. A szám a Caught in a Web volt.

18.       Thunderbolt: Demons and Diamonds

Candlemass korszakom-mert volt ilyen is nekem – kellős közepén döbbentem rá, hogy valami hiányzik az igazi doom- imádathoz. Szerencsére a hiányérzet nem döntött olyan depresszióba, hogy stílusreleváns módon a Candlemass okozta bú miatt égessem magam gyetyával halálra, így aztán a Thunderbolt nevű teljesen ismeretlen ifjúgárdista csapat lemeze hallatán egyből orvosolni tudtam a problémát. Naná, az olyan számok hallatán, mint Haunted – ami megmutatta, milyen az, mikor a Maiden öltözik gyászruhába -, vagy a záró „hanglétra a padlásra” még mosolyt is csalt az arcomra, nyugi, természetesen zokogás közepette.

17.       The Cult: Sonic Temple

Valljuk be őszintén, Ian Astbury azon zenészek egyike, kinek hatására millió kamasz ordította volna színpadról a sexszel bélelt sorokat. Persze egészen másként hangzik egy rocksztár szájából a „lecsókolnám a sminkedet, bébi”, mint a Felszabadulás lakótelep pattanásos kamaszától – még szerencse, hogy abban az időszakban a kufirc (izé, szerelem)mentes időszak feldolgozásához elég volt a Ludas Matyi humormagazin Balázs-Piri Balázs grafikusának egy-két rajza és pár gitárpóz a tükör előtt.

16.       Warrior: Code of Life

Az igazából csak az undergroundban ismert csapat – melyben egy Roy Z. nevű alien is zenélt – volt olyan, a zsenikre jellemző módon nagyvonalú (vagy pofátlan), hogy könnyedén elhajítson egy világszínvonalú énekest, ráadásul egy másikért. Rob Rockkal aztán megírták a Metal Gods új évezredbeli himnusztestvérét, és a lemezen szereplő két lassú szám is megmutatta, milyen lenne, ha Zámbó Jimmy power-balladák éneklésére adná a fejét.

15.       Avantasia: The Metal Opera I.- II.

Tóbiás, akit ekkor még nem kellett vigasztalni a hangja elvesztése miatt, volt olyan arcátlanul tehetséges, hogy megírja a Keeper albumok harmadik részét. Emlékszem, valamelyik Hammer válogatáson csendült fel a Reach out for the Light, melynek dallamaira egy hadmérnök hallgatóhoz illő módon vágtam magam vigyázzba, és ha tudtam volna, hogy megannyi színvonalas folytatás fogja fenntartani az érdeklődést az Avantasia birodalom iránt, minden bizonnyal kardot is rántok – ennek hiányában azonban jó volt lehajtani egy pohár tejet is.

14.       Guns n’ Roses: Use Your Illusion I-II.

És itt most átadom a lehetőséget a mérnökök legjobb barátainak, a számoknak a magyarázatra: hétszeres platina lemez, több, mint kétmillió eladott példány, szupermodellek tucatjai az ágyban ( ezt irigylem legjobban), és az óta is fanatikus rajongók milliói, akiket az sem zavar, ha Axl Rose néha sz….ik a fejükre. És nem rózsaillatút.

12.       Aerosmith: Get A Grip

A serdülőkorba került rockerek milliói szerették volna szeretni – és itt az ige nyugodtan kicserélhető egy másikra, vérmérséklet szerint – Liv Tylert és Alicia Silverstonet a Crazy klipje után, még szerencse, hogy a lemezt kezdő böfögés azért illusztris módon jelezte, hogy a p…a mellett a pia is fontos a rockerek életében.

11.       Powerwolf: Lupus Dei

Nem véletlenül hagytam ki a felsorolásból a Running Wildot, hiszen itt ez a csapat, amely hasonlóan erős imidzsteremtéssel – és hát plusz pontokat adó humorral – bizonyította, hogy a szögletes német indulókat nemcsak falábon bicegve, hanem farkasvágtában is lehet sikerre danolni.

10.       Def Leppard: Hysteria

Az IGAZI ősrajongók szerint a Hysteria túlpolírozottsága folytán már nem is nagyon nevezhető hard rocknak. Az, hogy a listámon idáig jutott az album, többek szerint tanúbizonysága annak, hogy egy szinten vagyok az Animals dallamait főzögetés közben dúdolgató Mari nénivel. De tudjátok mit, vállalom, sőt, még egy lassút is eljárok vele, hogy teljes legyen a giccsvilág – naná, hogy az Gods of War dallamaira.

9.         Judas Priest: British Steel

Nehéz volt kiválasztanom a klasszikusok tömegéből ezt az egyet, de hiába, a nosztalgia nagy úr: bőr – és nem fétis szerepben - , motorok, ikergitár, himnuszok és indulók, mindez a nyolcvanas évek elején, a kamaszkor polgárpukkasztásos vágyainak metalba szocializált termékeként, naná, hogy idekívánkozik.

8.         Michael Kiske: Instant Clarity

A kurvalét nyomorúságából kiábrándult Kiskének – kiről akkor még csak reméltük, hogy ki fogja még váltani a bárcát - nem volt nehéz elkészíteni a Chameleon második részét olyan társakkal, mint Kai Hansen és Adrian Smith. Kicsit alteres, kicsit rockos, de még bőven érződik rajta a Helloween öröksége, ha máshonnan nem is, de az egy időre megboldogulni küldött Kiske sikolyokból.

7.         Iron Maiden: Brave New World

 Tudom, a rajongók egységesen hördülnek fel a klasszikus albumok háttérbe szorulása okán, de mit csináljak, ha nekem olyan révületet okozott a maideni környezetbe rakott, újból felhangzó Dickinson sziréna, hogy azóta sem tudok kigyógyulni belőle. És hát az sem Aldous Huxley hibája, hogy a kedvenc Maiden számom változatlanul a Ghost of the Navigator.

6.         Manowar: Kings of Metal

Akik olyan himnusz triumvirátussal tudnak nyitni, mint Manowarék ezen az albumon, nem hiszem, hogy lemaradhatnak az IGAZI metal rajongó listájáról. Akinél meg igen, az azonnal hagyja el a termet. A Judas Priest említett albumával együtt a Kings of Metal a stílus definitív alkotása, fétis és ideológiai kliséivel együtt. De mi éppen ezért (is) szeretjük őket – no meg a kurva jó dalokért.

5.         Rhapsody: Symphony of Enchanted Lands

Jóllehet, voltak előzményei, de a csapat ezzel az albumával alkotta meg a szimfo-eupower prototípusát. Malmsteen lopkovári, arpeggio hegyek, filmzenés, álkomoly betétek, az olasz operairodalomból örökölt barokkos - romantikus dallamvilág, és persze Fabio Leone modoros hangja, mellyel egy telefonkönyvet is képes lenne pátoszba csomagolt eposzként eldalolni.

4.         Heed: The Call

Daniel Heiman ugyan korábban is képes volt egy (kettő) undergorund csodát létrehozni – Lost Horizon -, ám ezzel a méltatlanul elsikkadt albummal új alstílust is teremtett, a skandinávok által olyannyira kedvelt, morcosabb, és erőtől duzzadó, az eu-powert szikárabbá sikoltó skandináv powert. Ha lenne igazság a Földön, Heimannak már rég ott kellene lennie a metalhősök harcképcsarnokában, s az, hogy ez nem így történt, rajta kívül talán én sajnálom a legjobban.

3.         Helloween: Keeper of the Seventh Keys II.

ALAPMĹ°. Így, csupa nagybetűvel. Aki szereti az eu-powert, az szereti a Helloweent. Aki szereti a Helloweent, az szereti ezt az albumot. Slussz passz, in categirus verum. Lehetne azt is mondani, hogy a Hellowen jó időben volt jó helyen, de aki ilyet mond, az minimum tökfej, maximum meg nem ismeri a csapat Kiske utáni munkásságát.

2.         Black Sabbath: Dehumanizer

Naná, hogy egy második Heaven and Hell - féle, forró ölelésű hard rock albumot vártam, és naná, hogy helyette egy barátságtalan, távolságtartó jégkirálynőt kaptam. Aztán ahogy a jég olvadni kezdett, úgy kaptam víz helyett egy szerető asszonyt, ki az óta is képes meglepetéssel szolgálni. És persze forró öleléssel.

1. & nbsp;       Impellitteri: Crunch

No, valami ilyesfajta zenét játszana Malmsteen, ha nem lenne akkora az egoja – mellyel persze még így is kenterbe veri az önnön törpelétükbe feledkezett kesergőket. Szerencsére Impellitteri dalokban is tud gondolkodni, aki a kompozíciót nem a gitárszólók kellemetlen, de szükséges velejárójának tartja. Persze a minőség eléréséhez olyan énekes is kellett, ki dallamérzékenységével és technikai tudásával képes volt felvenni a ritmust, ami – Impellitteri gitárjátszási sebességét tekintve – nem kis dolog. S hogy milyen dalokat dudált össze a két mester a közös csárdában? Hát olyanokat, mellyekkel a listám elejére kerültek – és azt hiszem, bátran vállalhatom őket.