"Remélem, meghalok, mielőtt megöregszem" - The Who életmű I.

írta TShaw | 2011.06.12.

Az ötvenes években megjelenő könnyűzene, valamint az Elvis Presley által megteremtett „sztár” fogalma az elmúlt ötven évben fokozatosan fejlődött egyre összetettebb és globálisabb jelenséggé. Megjelentek a tini sztárok, a popsztárok, a dívák, és számunkra a legfontosabb ikonikus alakok: a gitárhősök. Ezt a szerepkört nyilvánvalóan a hatvanas évek közepétől kezdték formálni, hogy aztán Jimi Hendrix megalkossa a gitárhős prototípusát, aki koncertjei után rituálisan felgyújtja a Fender Stratóját. Azonban figyelmesen végignézve a zenetörténetet, rájöhetünk, hogy nem Hendrix volt az első ilyen ikon. Őt jócskán megelőzte egy másik őrült, sőt, négy elképesztő figura, akik külön-külön és együtt is rettentően sokat tettek a rockért, annak fejlődéséért és a rocksztár attitűdök kialakulásáért.

A Who nevét említve szinte mindenkinek más ugrik be elsőnek. Vannak, akik a beat és a mod nemzedék egyik nagy zászlóvivőjét látják bennük, mások a rockopera feltalálóit, megint mások a drogos rockzenészek sztereotípiáját, míg egy újabb nagy csoportosulás hard rock legendáknak véli őket, és persze ne hagyjuk ki a CSI rajongókat sem, mert nekik is mond valamit a banda neve – és természetesen mindenkinek igaza van. Kevés olyan zenekart hordott a hátán a Föld, amely ennyiféle stílusban kipróbálta magát, kezdve a hatvanas évek lázadó, punkot megelőlegező botrányzenéjével, egészen a kemény hard rockig és irodalmi szintre emelt koncepciólemezekig. Ezúttal őket fogjuk górcső alá venni, ha lehet, most még alaposabban is, mint egy-egy életműben általában.

A zenekar története 1964-ig datálható vissza nagy biztonsággal. A The Who alapítói ekkor The Detours néven játszották a rhythm and bluest, miután megunták a jazzes beütésű, bendzsóval és fúvós hangszerekkel történő muzsikálást. Pete Townshend ekkor váltott elektromos gitárra, John Entwistle pedig basszusgitárra.

A korszakot természetesen két nagy zenekar uralta: a Beatles és a Rolling Stones. Előbbi még javában turnézó, a kísérletezgetést még nem ismerő sztárcsapat volt, amelyet kiugró lelkesedéssel fogadtak világszerte (igaz, hamarosan meggyűlik a bajuk az amerikai bibliaövezettel), míg utóbbi már ekkor is legalább annyira híres volt botrányairól, mint elképesztő élő előadásaitól és Mick Jagger színpadi karizmájától.

Az 1964-es évben aztán a The Detourshoz új dobos csatlakozott, a viselkedése és fizimiskája alapján leginkább egy bohócra emlékeztető Keith Moon. Az energikus, túlpörgött dobzseni remekül illett a képbe, az immáron Who névre hallgató banda pedig elkezdett felsorakozni a mod stílus zenekarai közé. A Small Faces nevű bandával karöltve Townshend és csapata is a mod kultúra fontos tagjává vált. Öltözékükben hűen követték a divatot, robogóval jártak, és gyakran kerültek összetűzésbe a rockerekkel. A főleg London körzetére kiterjedő divathullám meglehetősen zavaros és öncélú volt, valahol félúton álltak a hippik és a rockerek között, miközben mindkét irányzatot megvetették. Később a skinhead stílus is belőlük született meg – de semmi esetre sem a neonáci és fasiszta skinhead irányzat!

Mikor a csapat már otthonosan mozgott a mod környezetben, a menedzsment hatására megváltoztatták nevüket The High Numbersre, majd ezen a néven adtak ki egy kétszámos kislemezt. Ez a próbálkozásuk természetesen abszolút kudarc volt, így visszavették a régi, jól bevált The Who megnevezést, majd 1965-ben kiadták a következő „single” korongot.

Az I Can’t Explain a maga mindössze két perces hosszával a zenekar első nagy sikere lett, amely rögtön a modok legismertebb és legnagyobb hősévé tette őket. A számot már nem lehetett egyértelműen az r’n’b stílusba sorolni, a rock hatása – különösen a The Kinksé – rettentően erős volt. Townshend dalának további érdekessége, hogy a stúdiómunkák alatt egy tehetséges, de ismeretlen gitáros, Jimmy Page is besegített a zenekarnak. Bár relatíve ismeretlen csapat anyagaként jelent meg, a dal az Egyesült Királyságban a kislemezlista nyolcadik helyéig jutott fel. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a Who receptje működik, a folytatásnak következnie kell.

Így jelent meg 1965 májusában az Anyway, Anyhow, Aywhere, mely szintén jóval energikusabb és zajosabb volt a korszak legtöbb zenekaránál. A csapatot már ekkor is az egyik leghangosabb bandaként tartották számon. A háromdalos kislemez és az I Can’t Explain „B” oldalán hallható Bald Headed Woman immáron öt nótárara emelte a csapat dalainak számát, de hamarosan megérkezett a lemezszerződés is, melyet immáron nem csak a Brunswick, hanem a Decca is aláírt. 1965 decemberében megjelent első teljes értékű lemezük, rajta az első ikonikus, híres-hírhedt dalukkal.

A ’My Generation’ album alaposan odavágott a korszak nagy előadóinak. Hangosabb, dühösebb, energikusabb és lazább volt a Rolling Stones, vagy a Beatles lemezeinél, utóbbit különösen megszorongatta, hiszen a vadságra vágyó ifjúság a folkosabb irányba elkanyarodó, ám humoros ’Help!’ és a ’My Generation’ között kényszerült választásra – utólag visszanézve nyilvánvaló, miért fordultak sokan ekkor a Who felé.

A felvezető kislemeznek választott címadó nóta legendás gitárriffel nyit. Mára mindenki hallotta legalább egyszer életében, ahogyan Daltrey indulatos éneke is sokaknak ismerős lehet. A dal szövege a korszakban kifejezetten megbotránkoztató volt. Szerelem és szeretet, béke, vagy drogos, ám legalább burkolt látomás helyett igazi lázadó témát járt körbe. A banda hangos volt, a zene gyors és dühös, a srácok pedig fennhangon kijelentették, hogy remélik, meghalnak, mielőtt megöregszenek. A Who ezzel a hatvanas évek lázadóinak elsőszámú éllovasa lett, hozzájuk képest már a Rolling Stones is kedvesebb zenekarnak tűnt.

A teljes album is ezt az összhangot tükrözte. Bár még uralkodnak az r’n’b elemek, a rockzene már beköltözött a zenekar hangzásába. A The Kids Are Alright még viszonylag kedves dalnak is tekinthető, míg a The Ox instrumentális infernója, Entwistle és Townshend morgó gitárjai és Keith Moon elképesztő dobfutamai egészen ijesztő hangulatot adtak a dalnak. Ugyan így legendássá vált a The Legal Matter gitártémája, amely az idők folyamán számos előadóra és számra hatott.

A ’My Generation’ kereskedelmi sikere (ötödik lett az angol listákon) indokolttá tette a minél előbbi folytatás megjelentetését. A Decca Records új szerződést ajánlott a bandának, melyben kislemezek mellett egy teljes album felvételéről is szó volt. A korszak hagyományaihoz hűen a zenekartól egyre több és több dalt próbáltak kisajtolni, aminek a vége a diszkográfia legzavarosabb időszaka lett. 1966-ban sorra jelentek meg a dalok kislemezen, ám az új album még váratott magára. A legnagyobb legendák közül ekkor került piacra a Pictures of Lily, a maga mai napig megbotránkoztató témájával, melyhez utólag szinte csak a punkok mertek hozzányúlni (természetesen az önkielégítésről van szó), a Hapy Jack, valamint az I’m A Boy. Végül az év decemberében piacra került az ’A Quick One’ címre keresztelt új lemez is, melyről természetesen lehagyták ezeket a sikerdalokat.

Az új album jóval szétszórtabb, ám éppen ezért izgalmasabb is, mint a ’My Generation’ volt. A zenekaron belül ekkor a Beatles szabályai érvényesültek, vagyis mindenki elénekelhette a saját számát. Mivel a fő dalszerző Townshend volt, ő a legtöbb dalát átadta Daltrey-nek, ám John Entwistle ragaszkodott a saját hangjához. Így esett meg, hogy a lemez egyik legjobb dala, a Boris The Spider Entwistle bluesos hangján szólal meg, míg az I Need You-t Keith Moon énekelte fel. Az „A” oldal zárásának hagyott Cobwebs and Strange instrumentális szerzemény volt, dobra írva, míg a címadó zárótételben Townshend, Daltrey és Entwistle együtt énekelték a fő témát. Az anyag később ’Happy Jack’ néven is megjelent, a különbség azonban csak annyi volt az eredeti lemezhez képest, hogy beillesztették rá a már bevált címadó slágert.

A lemez érdekessége, hogy nem teljesen a banda eredeti elképzelései szerint jelent meg. A korai stúdiósessionökön a lemez címe még Jigsaw Puzzle volt, és 12 dalt tartalmazott, némileg eltérő összeállításban. A végeredmény azonban tökéletesen elérte a célját, hiszen a lemez a 4. helyig jutott az angol listákon, míg fő kislemezként megjelentetett Happy Jack a harmadik lett az Egyesült Királyságban, és igen jól szerepelt a Billboardon is, bár a zenekar Amerikában még nem nyerte el azt a kultikus státuszt, amivel Angliában tekintettek rájuk.

Mielőtt érkezne a folytatás, emlékezzünk meg kicsit a Who sajátos jellemzőiről, amik nagy valószínűséggel nagyban hozzájárultak korai sikereikhez. Dalszerzés terén a Who motorjának egyértelműen Pete Townshendet tartják. Általában az ő dalai voltak az irányadók, egyúttal a nagy slágerek, míg Entwistle, Moon és Daltrey csak hozzá-hozzátettek ezekhez a kulcsnótákhoz. Ennek ellenére szerepüket nem szabad megkérdőjeleznünk, hiszen zeneileg rengeteget tettek hozzá a recepthez.

A Who zenéje és élő fellépései általában a tagok rendkívül energikus, szokatlan kiállásán és viselkedésén múltak. Townshend aránylag hamar megtanulta, mennyire fontos a gyors, hangos, letaroló gitárjáték (valószínűleg ennek jegyében született a My Generation is), de az előadás milyensége is nagyon sokat nyomott a latban. A düh, amit belevitt a játékába nagyon jól érezhető már a korai munkákon, de az élő fellépések show-ját is ez generálta. Townshend gitárzúzó kirohanásai általánossá váltak idővel, és természetesen ő volt az első zenész, aki így fejezte ki érzéseit. Rombolási vágya idővel kiegészült a dobok felrobbantásával is, megint csak új magasságokba emelve a színpadi show műsort.

Érdekes, hogy a többiek mennyire nem, vagy csak nyomokban asszisztáltak mindehhez. John Entwistle óvta hangszereit, ugyanakkor rettentően technikás, érzelem dús játékos tudott bemutatni. Vastag basszushangzása idővel úgy támogatta meg Townshend faragatlan gitártémáit, hogy azokból egy rendkívül erőteljes hangszín született meg, ami feltolt hangerő mellett valósággal letarolta a közönséget. Erre természetesen csak rásegített Moon szintén energikus, de jóval lazább, vidámabb, szétcsúszó, de mégis feszes dobjátéka. Mintha sosem lenne következő nóta, Moon minden dalt fináléként, kirobbanó attrakcióként élt meg és játszott le. Akkoriban hozzáfogható dobos nem volt még a színtéren…

Ami Daltrey-t illeti, őt a legtöbbször megszólják énektudása miatt, ami ugyan passzolt a blueshoz, de erősen hagyott maga után kívánnivalót. Nyers orgánuma azonban mindig pozitívan hatott a Who zenéjére, kiválóan igazította magát Townshend szerzeményeihez, ahogyan Townshend is kiváló érzékkel írt neki dalokat.

A siker titka tehát a hatvanas évek közepén a szokatlanul erős érzelemkifejezés, az elégedetlenségnek történő hangadás, és mind emellé a remek dalszerzői készség volt. Ezeket a Who szinte hibátlanul tudta prezentálni, és amikor az óceán túlpartján egyre nagyobb teret nyertek a hippik, ők is új irányba fordították a zenéjüket, utat adva a kábítószerek által befolyásolt, elvont témáknak…

Folytatása következik…

Szerző: TShaw