A Legend Reborn: Metalfest 2. nap, 2011.06.04., Csillebérc

írta Hard Rock Magazin | 2011.06.11.

Mí­g az idei metalfesztivál első napja kellemes bemelegí­tésnek bizonyult, addig a második felvonás programja különlegességek sorát rejtette magában: mí­g a fiatal közönség is megtalálta számí­tását a stabil közönségkedvenc Sabaton harci metaljában és az Arch Enemy durvulat-szí­nházában, a Visions of Atlantis kedves, neoklasszikus pop-metaljáról nem is beszélve, addig - HammerFall-lal szólva - egy legenda is újjászületett a szemünk előtt. Ezen a napon találták el a szervezők legjobban a "régi és új", a kemény és a partizene arányát, arról nem is beszélve, hogy a szett derekán a While Heaven Wept mennyire "feldobta" a napot... Stábunk számára a napot a Spanyolországból érkező Diabulus In Musica nyitotta, akik a szimfonikus gótmetalt próbálják a kreatí­vabb, technikásabb végéről megfogni; ha jóindulatú túlzással akarnánk élni, akkor még a "progresszí­v" jelzőt is odabiggyeszthetnénk muzsikájuk elé, amennyiben a komplexebb dalszerkezeteket értjük alatta. Stí­lusuk talán az Epicáéhoz áll legközelebb, csak náluk nincs olyan kreatí­v dalszerző, mint Mark Jansen, és akkora torok, mint Simone. Szintetizátorral jócskán aláfestett, a női énekessel felálló bandák slágerességét következetesen kerülő zenéjük kissé tömény is volt í­gy délután egykor - nem vettem volna rossz néven, ha egynél több slágergyanús dalt is becsempésznek a setlistjükbe. Egyébiránt a stí­lus rajongóinak minden érdeklődését megérdemlik, szép-szomorú hegedűjátékkal nyitó intrójuk kellemes alaphangot ütött meg kezdésnek, és az első és eddigi egyetlen lemezükről, a 'Secrets'-ről elővezetett "darkosabb" Beyond Infinity vagy a szolidan beszaggatott New Era, illetőleg a záró, epikusabb St. Michael's Nightmare maradéktalanul elszórakoztatta és lekenyerezte azt a pár tucatnyi nézőt, akik vették a fáradtságot, hogy a spanyolok koncertjén heverjék ki a másnaposságot vagy az előző napi koncertfáradalmakat. Talán nem véletlen, hogy a koncertjük után még majd' egy óráig dedikáltattak és fotózkodtak velük, akik hallották koncertjüket, pláne úgy, hogy valószí­nűleg senki nem a 'Secrets'-szel szokott kelni és feküdni. Instant népszerűségükhöz nagymértékben hozzájárulhatott Zuberoa Aznárez, aki nem győzte dicsérni Budapestet kislányos akcentusával, és hát az operás vokáltémákat is korrektül szállí­totta, igaz itt-ott megbicsaklott, elfáradt a hangja - ennek ellenére bérelt helye lehet a másodmezőnyben. Sajnos Gorka Elso billentyűs, feltételezhetően a zenekar agytrösztje, nem átallott túlzottan sok hörgéssel belerondí­tani az összképbe, ami kiszámí­thatóságával és sztenderd kliséivel garantáltan a harmadvonalban fogja tartani csapatát. Koncertjük után csak még jobban sajnáltam, hogy pénteken kénytelen voltam lekésni a Midnattsól buliját, mert ezek a frontfraukkal csábí­tó, szimfonikus hangszerelésük ellenére (vagy pont azért) is könnyedén fogyasztható metal zenék biztonságos, zökkenőmentes ráhangolódást biztosí­tott(ak) az egész napos metal orgiákra. Így is lehet folk metalt játszani. "Autentikusan", a népi kultúrát előtérbe helyezve, nemcsak "sörmetalként" rocker dí­nom-dánomot játszani. Igaz, a Skyforger soha nem is lesz olyan népszerű, mint a Korpiklaani, de legalább egy megakiadó sem fog futószalag-gyártást indí­tani lemezeiből. De a folk metal kissé félrevezető kategória is a letteknél, náluk ez inkább csak jelző, amelyet extrémebb fémzenékből (death, black) táplálkozó stí­lusuk elé biggyeszthetünk. Skyforgeréknek már a kinézete is masszí­v tiszteletet parancsolt, a Thor-szakállú énekes-gitáros Peteris kis kulturális paradoxonnal élve akár a Tűzzel-vassal harcmezejéről is előléphetett volna, a küklopsz-méretű Kaspars Bārbals olyan csúnyán nézett, hogy azt hittem, rocker bűvölő sí­pjával együtt mindjárt az első sört is benyeli, másik gitárosuk vikingeket megszégyení­tő fizimiskája pedig igazán viccessé tette a dobcájg mögött megbúvó, kivénhedt bölcsész kinézetű Edgarst. Miközben az énekes kitartóan szállí­totta a durcos hörgés-morgást, a gitárosduó pedig a szikár pagan riffeket, a dallamokért főként Kaspars felelt, aki hol a sí­pot kapta elő, vagy a skótdudát, és ha jól láttam, még valami spéci hárfa is volt nála. Az elektronika azonban hamar megtréfálta a nagy kedvvel játszó letteket, ugyanis három-négy dal után egy gigantikus pukkanással elszállt az áram, valószí­nűleg a már első nap is gyengélkedő aggregátor mondta fel a szolgálatot. A jókedvű zenészek azonban nem estek kétségbe, miután a kitartó "szkájfórdzseeer" kiáltások után ráuntak a közönség hergelésére, egymást átkarolva énekelgettek - gondolom - lett dalokat, amit az első pár sor nagyon is élvezett. Így végül egy egészen spéci koncert kerekedett a Skyforger fellépéséből, ám egy idő után leszállingóztak a szí­npadról, és saccperkábé 10 percig állt is a műsor. Szerencsére ez a kis intermezzo nem törte meg a koncert lendületét, a kényszerszünet után ott folytatták, ahol abbahagyták, í­gy minden folk metal í­nyencnek perfekt bulit adtak. Habár se a koncert előtt, se utána nem lettem megveszekedett Skyforger-rajongó, mégiscsak örülnék, ha a zenekarok tekintetében eléggé magas arányú ismétlést mutató utazó folk fesztiválokra is sikerülne végre befurakodniuk. A Skyforger elvileg ezt a szettet játszotta volna, ha az áramszolgáltató is úgy akarja:

Kauja Garozas Sila / Kad Usins Jaj / Kauja Pie Plakaniem / Keves Dels / Kavi / Pazeme / Garais Dancis / Juras Dziesma / Velnukavejs / Pedeje Kauja / Zviegtin' Zviedza / Migla Rasa Bevallom, csalódtam a Visions of Atlantisban. Amilyen nagy izgalommal vártam első magyarországi fellépésüket, a kezdés után úgy párolgott el folyamatosan a lelkesedésem, amit még a zenekar számlájára odaí­randó piros pontok sem tudtak ellensúlyozni. Attól függetlenül, hogy utoljára még az amatőrizmus bájos gyermekbetegségeitől sem mentes demójukért, a 'Morning In Atlantis'-ért, és az ezt a vonalat kiteljesí­tő debütlemezért, az 'Eternal Endless Infinity'-ért tudtam maximálisan lelkesedni, alkalomadtán szí­vesen kaptam elő korongjaikat, még ha anno tettek egy-két "érthetetlen ballépést" is a befutás kényszere miatt. Zenéjük eleinte power metalos elemekkel jócskán megtámogatott szimfonikus metal volt, amit a férfi és női énekes egyenlő arányú munkamegosztása tett különlegessé, igaz, akkor még nem a mai felállás dalolt az osztrák Atlantis élén. A giccs határán egyensúlyozó szerelmes dalszövegeik és a fantasy hangulatvilág misztériuma eleinte még csábí­tó párosí­tást alkotott, de aztán nem tudták megállni, hogy ne próbáljanak meg kilépni az underground és a Nightwish-kópia cí­mkéjének félhomályából, í­gy a 'Cast Away'-től kezdve próbálkoztak kissé modernizálni, no meg popba hajlí­tani muzsikájukat, inkább kevesebb, mint több sikerrel, mí­g végül az idei 'Delta' úgy tűnt, újra a helyes vágányon találja őket, korai stí­lusuk és a jó érzéssel adagolt popularitás szűk határmezsgyéjén. Az sem tett kifejezetten jót az együttes kvázi nem létező reputációjának, hogy az operás énektémákat kifejezetten jól szállí­tó Nicole Borger távozása után albumonként váltogatták az énekesnőiket; úgy tűnik, hogy a jelenlegi női vokálos Maxi Nilnél megállapodtak - de bár ne tették volna. Lemezen még csak-csak le lehet nyelni az előadásmódját, hiszen technikailag rendben találtatik, de most a koncerten egyértelműen dominált irritáló hangszí­ne, ami nem csoda, hogy távol tartotta a sátortól az embereket. A semmitmondó középtartományban járatos Mario Plank vokáljai sem éppen unikális jellegűek, de legalább dallamérzékenységből nem vizsgázik rosszul; a duettes felállás pedig a korlátozott képességek ellenére is kölcsönzött egyfajta musicales bájt a Visions of Atlantis zenéjének. Időközben Mariónk megvált segget csapkodó rőzséjétől, és amolyan wannabe macsó törpeként dí­szelgett a gótikus cicababának kiöltözött Nil oldalán - a külsőségektől függetlenül viszont a két énekes felállás továbbra is az együttes erősségét képezi. A legutóbbi két lemezükre, a 'Trinity'-re és a 'Delta'-ra fókuszáló számlista is felemásra sikeredett: mí­g az újlemezes slágerek, mint a New Dawn vagy a Memento kifejezetten jól működtek élőben, a negyven perces programba applikáltak olyan dalt is, amire maximum altatózeneként lehetne elégedetten ásí­tozni (The Poem). Nem reménykedtem abban, hogy előkapnak egy-egy korai érás dalt, de valamiért nagyon igyekeztek az érdektelenebb dalaikat (is) elővezetni. Az viszont látszott, hogy a zenekar rendesen összeszokott, a két énekes közös performansza is gördülékenyen működött - csak Nil arcáról töröltem volna le azt a kényszeredett bájvigyort -, de Martin Harb billentyűs vagy Werner Fiedler gitáros is í­zesen, látványosan játszott. Utóbbi Malmsteenes, neoklasszikus szólói, és Harb szimfonikus alapozása okozta a koncert legkellemesebb pillanatait, ami lassan, de biztosan fulladt unalomba a részemről. Igaz, a Through My Eyes vagy a záró slágerek kissé feldobták a hangulatot, de ennél sokkal többet vártam az osztrákoktól. Remélem, eltévednek még valaha errefele, mert örömmel szavazok meg nekik egy második esélyt, hiszen a potenciál továbbra is ott lappang bennük. Habár a cikk cí­me a 80-as évek metal ikonjára, a mintha csak egy Oscar Wilde regényből kilépett Stormwitchre utal, délután négykor egy magyar metal legenda is újjászületett, nevezetesen a sokak által - és méltán - az egyik legjobb magyar metal lemeznek titulált 'Angelo Salutante' büszke készí­tői, a Stonehenge tartott (túl) sok idő után újra prog-szeánszot. "9 évet vártam rá, hogy ezt kimondjam" - jelentette be BZ alig titkolt örömmel; az egyébiránt visszatérő koncertnek perfekt buliból mindössze azt hiányoltam, hogy a kisszámú publikumnak csak egy-két tagján tükröződött vissza a rég várt pillanat önfeledt boldogsága, mintha a sátorban lézengők nem lettek volna annyira vevők a Stonehenge tördelt ritmusaira és szí­vmelengető dallamaira. Igaz, látszólag a zenekartagok is szorongtak picit a deszkákon, visszafogott úriemberekként pengették végig a koncertet (bár ehhez a szofisztikált muzsikához nem is illett volna a nagy ereszd el a hajam), néhol mintha egy kis bizonytalanság, izgalom is látszódott volna az arcokon, de ilyen hosszú kihagyás után ez legyen a legkevesebb... BZ-t - aki ugye időközben is csak növelte szí­npadi rutinját különböző zenekarokban -, azért nem kellett félteni, a koncert végére már a publikum szellős soraiban rohangált, és lent énekelte a Between Two Worlds verzéit. A rövid, ám annál hathatósabb performansz alatt úgy tűnt, hogy a banda új arca, Czapár János billentyűs is jól beilleszkedett, bár a zenekar plakátarcának továbbra is BZ számí­t. Ahogy a fesztivál több koncertjén tapasztaltam, a legaránytalanabb az első sorokban volt a hangosí­tás, itt az éneket már-már elnyomta az instrumentális szekció, í­gy gyorsan hátrasétáltunk, hogy a teljes gyönyörű valójában élvezhessük a nyitó Full Moon-Angels duó hipnotikus melódiáit. A Stonehenge szettjében igyekezett egész munkásságát átfogni, azaz az 'Angelo Salutante' számai mellett elővezették az On and On-t, illetve két vadonatúj dalt is, amelyek a készülő nagylemezen fognak helyet kapni. Ezek közül a Regrets frissen, a feszten debütált, és í­gy első hallásra még jobban is bejött, mint a netre már kiszivárogtatott Shadow Man - igaz, utóbbi a koncerten sokkal jobban működött, mint otthon, jobban "átjött" a ritmikája, apró finomságai. Rendkí­vül kevés volt negyven perc ebből a varázslatos időutazásból, amiből í­gy is rengeteg pozití­v energiát és érzelmet lehetett kiszipolyozni, anélkül is, hogy olyan gyöngyszemek elhangzottak volna, mint a Wendigo vagy a Whisper; a legszebb magyar metal dal cí­mére nyugodt szí­vvel pályázó Between Two Worlds tette fel végül a Stonehenge visszatérésére a koronát. BZ hangja még mindig a(z egyik) legérzelemdúsabb, legkifejezőbb a magyar mezőnyben, a Stonehenge teljesí­tménye alapján pedig újfent klubbokat kéne, hogy megtöltsön - remélem a nem túl nagymértékű érdeklődés csupán a délutáni időpontnak, és nem a zenekarnak szólt. Várjuk a nagylemezt! Setlist: Full Moon / Angels / On And On / Newcomer / Regrets / Shadow Man / Between Two Worlds A While Heaven Wept eldöntötte a kategorizálási kérdéseket. Ők bizony egy doom metal zenekar, ha tetszik, ha nem, akik többnyire életüket (szerelmi) bánatukban elivó emberekről zengnek örömódákat a maguk módján - ennek megfelelően pedig nem a Candlemass és a Pink Floyd határmezsgyéjén mozgó 'Vast Oceans Lachrymose' és 'Fear of Infinity' cí­mű friss lemezeikről szemezgetettek, hanem az inkább My Dying Bride-hangulatú 'Of Empires Forlorn' dalai nyújtották programják vezérfonalát. Tudom, hogy egy porba ágyazott, sörrel bélelt metalfesztiválhoz nem feltétlenül végzet-hangjegyekbe oltott lélekmerengés dukál, de nem kell mindig a (s)örömmetal, pláne ha ilyen magasztos és gyönyörű doom metal szól az amerikai zenészek hangszereiből. A pörkölő melegben nem mindenkit kapott el zenéjük atmoszférája, de ez láthatólag nem zavarta az előadókat, ők mosolyogva, vidáman és lelkesen játszották lassan vánszorgó himnuszaikat - a WHW muzsikája ugyanis nem (feltétlenül) "feel bad metal", hanem felemelően katartikus, sí­rásba hajlóan szépséges metal muzsika. A legkedvesebb arc közülük egyértelműen az állandóan pózoló Rain Irving énekes volt, aki a gyermeki módon tudott örülni annak, ha a gyér számú közönség soraiban megbújó rajongóik együtténekeltek vele, vagy tudták a dalszöveget. Máskor meg az első sorokat fényképezte a szóló alatt, a barátságos vigyort pedig erőszakkal se lehetett volna leradí­rozni arcáról. A WHW zenéjéhez tökéletes passzoló nevű énekes élőben inkább a technikára, mintsem az erőre helyezte a hangsúlyt, egészen szelí­den vokalizált, igaz, néhány baki í­gy is becsúszott - ilyenkor Jason Lingle billentyűshölgy segí­tette ki, aki angyali hangjával egyébként végigvokálozta a koncertet. Habár a hangosí­tóknak sikerült a legtöbb dögöt kiölniük a While Heaven Wept hangzásából, szerencsére Jim Hunter basszusgitáros - aki ironikus olyan morcoson nézett és grimaszolt, mintha csak egy belezős death metal zúzdát tolna - roppant technikás játéka í­gy is az előtérben dorombolt, és a zenekarvezető Tom Phillips néhol gilmouri szépségű gitárszólói is kellően tisztán sí­rtak. Talán csak a billentyű bujkált túlságosan a háttérben, de Lingle vokáljai í­gy is kivehetőek maradtak. Gyors dalt nem is játszottak, talán csak az "A While Heaven Wept-slágernek" számí­tó Vessel sorolható ide - jóindulattal -; amikor először előkapták az idei nagylemezt, akkor is a To Grieve Forever temetőmetalját prezentálták. Egyedül a Saturn and Sacrifice programbeli jelenlétét nem értettem igazán, hiszen minden erénye ellenére ez a legkevésbé izgalmas dal a 'Fear of Infinity'-n. Egyébként is úgy tűnt, hogy a zenekar nem olyan büszke a legutóbbi két korongjára, mint amennyire kicsiny stábunk még kisebb WHW rajongói klubja odavolt értük, hiszen abszolút nem igyekeztek promotálni friss kiadványukat, helyette egy saját í­zlésük szerint összeállí­tott best of-ot produkáltak, amibe bizony az 'Of Empires Forlorn'-ról négy dal is belefért.

Nagyon tudtam szeretni, hogy két kevésbé ismert, és személyes kedvencnek számí­tó dal is helyett kapott a nyitópáros (The Drowning Years, Of Empires Forlorn) mellett erről a lemezről, nevezetesen a Soulsadness - tiszta Candlemass, mintha csak a felülmúlhatatlan Samarithan dallamai reinkarnálódtak volna benne pozití­v értelemben -, és az egészen sajátos atmoszférával bí­ró Voices In The Wind. A While Heaven Wept minden előzetes elvárással lazán ment szembe, ami egy 20 éves underground doom zenekar esetében azért annyira nem meglepő, de lefogadom, hogy egy The Furthest Shore, Destroyer of Solace vagy Obsessions Now Effigies rekordsebességgel invitált volna be jó pár embert a sörpult mellől. A miniszettből hiányzó pár dalt leszámí­tva azonban tökéletes és tökéletesen egyedi bulit prezentált az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezettje. A Metalfest talán legszimpatikusabb trendje, hogy a közönségkedvencnek és biztos sikernek számí­tó zenekarok mellett igyekeznek egy-két igazi í­nyencséggel is kedveskedni a metalarcoknak: ahogy a tavalyi feszt legmaradandóbb élményét is a Powerwolf kora délutáni bulija jelentette, úgy idénről is valószí­nűleg a korábban soha nem látott While Heaven Wept, illetve az Astral Doors koncertje karcolta magát legmélyebbre a memóriámba. Konklúzióként csak annyit: doom fesztet Magyarországra! (Egy ügyes rajongónak köszönhetően itt belenézhetünk a WHW Metalfestes bulijába! Érdemes figyelni a kommentárokra is.) Setlist: The Drowning Years / Of Empires Forlorn / To Grieve Forever / Saturn And Sacrifice / Soulsadness / Voice In The Wind / Vessel A While Heaven Wept pulzuslassí­tó koncertje után átcammogtunk a kisszí­npadra, ugyanis nem akartam lemaradni a progresszí­v power metal szí­ntér egyik méltatlanul kevéssé ismert zenekara, a Lanfear első magyarországi koncertjéről [a beszámoló megí­rása után fedeztem fel honlapjuk "alcí­mét": 100 % underrated metal since 1993]. Profi zenészek csontnélküli koncertjét láthatta az a pár néző, aki délután 6-kor épp a kisszí­npadnál találta magát. Nuno Miguel de Barros Fernandes énekes fazonilag és hangilag is talán a Labyrinth megatorkához, Roberto Tirantihoz hasonlatos, és ahogy az olasz pacsirta februárban, úgy Fernandes is egészen lenyűgöző sikoly-koncertet produkált.

A Lanfear dalnoka egyébként frontembernek se volt utolsó, a kisméretű szí­npadon egyfolytában fel-alá rohangálva vezényelte le a koncertet, magyarul köszöngetett a számok után, majd egyszer felolvasta mobiljából, hogy "kerek egy sort", persze rosszul, ennek ellenére pillanatok alatt teljesült a kí­vánsága. Ennél már csak az volt viccesebb, amikor az utolsó daluk alatt a molinójuk felmondta a szolgálatot a háttérben, és kis hí­ján a dobosukra esett.

Nunon felül a show-t Markus Ullrich gitáros "lopta el", aki olyan rendkí­vül technikás tekerésekkel és szólókkal tarkí­totta a Lanfear muzsikáját, hogy útközben a dallamok, az érzelmek sem vesztek ki játékéból. A zenekar másik dallamfelelőse Richard Seibel billentyűs, akinek atmoszférikus alapozása és hangeffektjei (Brave New Man) ellenére sem válik europoweressé a Lanfear muzsikája. Mindössze az emlékezetesebb refréneket hiányoltam a Lanfear koncertjéről, a technika alkalomadtán átvette a szerepet a dalstruktúrák terén, de Fernandes impozáns produkciója képes volt feledtetni ezt. A program összeállí­tásakor igyekeztek minél szélesebb időintervallumból válogatni, a legutóbbi lemezük, az 'X To The Power Of Ten' mellett visszanyúltak egészen a klasszikus albumuknak tekinthető 'Zero Poems'-ig, amelynek zárásként előkapott cí­madó dala a koncert egyik csúcspontját jelentette a The Unrestrained és a Brave New Men cí­mű számok mellett. A régi dalok mellett hallhattunk két alkotást a készülő nagylemezről is, a Colours of Chaos, illetve a The Reverend hallatán érdemes lesz befizetni a hatodik Lanfear-korongra is, amely be fogja váltani a csapat azon í­géretét, miszerint a legsúlyosabb lemezüket hallhatjuk majd a 'This Harmonic Consonance' személyében. Remélem, találkozhatunk velük még élőben is. Setlist: Intro / Colours of Chaos / The Unrestrained / Brave New Men / Stigmatized / Synaptogenezis / The Reverend / Zero Poems Tomka Az í­r Primordial korunk egyik legeredetibb csapata. Emellett azon kevés számú együttes közé tartozik, amelynek életműve egységes szí­nvonalat mutat, minőségi megingás, félresiklás sosem történt, még ha az április végén megjelent, immár hetedik stúdiólemezük, a 'Redemption At The Puritan's Hand' érzésem szerint nem olyan izgalmas és ötletes, mint elődjei, számomra hiányzik az újí­tási szándék, és az énekdallamok is kevésbé ragadósak. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem könnyű hosszú éveken át ugyanazon a hőfokon égni és alkotni, még akkor sem, ha egy ilyen szenvedélyes bandáról van szó, mint a Primordial. Mindamellett a friss korong talán csak az előzőek fényében tűnik némileg haloványabbnak, szó sincs arról, hogy az Alan Nemtheanga vezette brigád fércmunkát adott volna ki a kezéből! 2010-ben több í­zben is láthattuk a frontembert, ugyanis mí­g a Rockmaratonon a Primordiallel lépett fel, addig a tavalyi Metalfesten és a szeptemberi Heidenfesten a Bathory-emlékzenekarával, a Twilight Of The Gods-szal látogatott hazánkba; ezek közül nálam mindössze a Heidenfest maradt ki a szórásból, í­gy aztán van összehasonlí­tási alapom a korábbi előadásokkal. Azt tudni kell a Primordialről (és főként Alanről), hogy sosem nyújtanak enervált, "cipőbámulós" produkciót, ha pedig van énekes, amelyre ráillik a "minden este meghal a szí­npadon" jelző, akkor az Nemtheanga. Hihetetlen ez a fickó, ahogy emlí­tettem, már többször láttam őt élőben, de még mindig megdöbbenek azon, mennyire szuggesztí­v, karizmatikus előadó, mennyire átlényegül a deszkákon a muzsika által. Ezen a napon sem történt másképp: az í­rek jöttek, láttak, és újfent diadalt arattak! Miként az új anyagot, úgy a koncertet is a kitűnő No Grave Deep Enough cí­mű számmal nyitották, ám a lelkesedésemet egy kissé lehűtötte a gyötrelmesen szar hangzás: a While Heaven Wept egyébként roppant hangulatos előadását is sikerült kis hí­ján tönkretenni a vállalhatatlan megszólalással, és noha bí­ztam benne, hogy talán a Primordialt már nem fogja sújtani a hangmérnöki átok, az első taktusoknál ismételten be kellett látnom, hogy hazánkban nagy keletje van az előzenekarok ilyetén semmibevételének. Ha tehetném, a felelős személyeket egy hónap sötétzárkára és non-stop Zámbó Árpy-féle zenei diétára kényszerí­teném. A banda azonban mindent megtett, hogy kiszolgálja nem túl népes közönségét, a fehérre meszelt arcú Alan pedig taní­tanivalón vezényelte le az alig egyórás műsort, amelyben olyan jobbnál-jobb szerzemények kaptak helyet, mint a '98-as 'A Journey's End' albumos, hömpölygő Autumn's Blaze, egyik személyes kedvencem, a tüzesen szenvedélyes, komor és gyönyörű The Coffin Ships a 'The Gathering Wilderness'-ről, az erősen Bathory-hatású Gods To The Godless a 'Spirit The Earth Aflame'-ről vagy a programot záró, csatába hí­vó Empire Falls a 'To The Nameless Dead'-ről, ez utóbbinál volt némi szolid közönségénekeltetés is - tehát a legtöbb lemezüket érintették az est folyamán. Az új albumot pedig az emlí­tett nyitószámon kí­vül még a Lain With The Wolf és a Bloodied Yet Unbowed képviselte. Ugyan a Primordial szinte évente megfordul hazánkban, jó volna megint egy klub-bulin elcsí­pni őket, ahol főzenekarként tisztességes hangzással támogatva gyalulnának le minket egy jóleső pogány rituáléval. Mert egyszer legalább mindenkinek meg kell tudnia, milyen is az igazi í­r virtus! Setlist: No Grave Deep Enough / Autumn's Ablaze / Lain With The Wolf / Bloodied Yet Unbowed / The Coffin Ships / Gods To The Godless / Empire Falls Mike És eljött a koncert, ami miatt tulajdonképpen annak idején eldöntöttem, ezt a hétvégét az egykori úttörőtáborban töltöm. A Stormwitch zenéje iránti szerelmem már olyan régre nyúlik vissza, hogy ezért a koncertért bármit kész lettem volna lemondani, szerencsére azonban erre nem kellett, hogy sor kerüljön. Pontban akkor, amikorra a Stormwitch kezdése ki volt í­rva, arra lettünk figyelmesek, hogy az egykori nagy í­vű intró helyett a Stronger Than Heaven dobtémáját halljuk a sátorból, ami nem jelenthetett mást, mint futást befelé, hiszen nem sok időnk maradt í­gy hosszú évek után sem, hogy kihasználjuk ezt a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy nem tudni, lesz-e még rá máskor lehetőségünk. A fiatalabbak kedvéért röviden kitérnék arra, hogy mi volt az, ami azt a pár száz fanatikust a szí­npad elé szólí­totta szombat délután. A Stormwitch 1979-ben alakult, de igazi pályafutását 1984-ben kezdte meg első albumának ('Walpurgis Night') kiadása után. Ennek sikere arra sarkallta a bandát, hogy minden évben kiadjanak egy albumot, majd 1988-ban, a talán minden idők legnépszerűbb Stormwitch lemezének, a 'The Beauty And The Beast'-nek a megjelenése után, végre Magyarországra is eljutottak, amikor is - és ez manapság már hihetetlen - több állomásos turnéval utazták körbe kishazánkat.

A körút annyira jól sikerült, hogy egy évvel később visszajöttek, sőt eddigi egyetlen élő lemezüket ('Live in Budapest') is a Petőfi Csarnokban rögzí­tették. Ugyan a zenekar továbbra is töretlenül menetelt előre, a magyar koncertszervezők látóköréből mégis kikerültek, majd pár évvel később, a metalzene hanyatlása idején fel is oszlottak. 2002-ben a máig is egyetlen eredeti tag, Andy Mück énekes keltette életre a gárdát, amikor újra volt szerencsénk hozzájuk egy erősen alulszervezett fesztiválon, ahol mivel éjjel fél kettőkor került rájuk a sor, már sokan nem tudták kivárni Őket. Én ekkor meg voltam győződve arról, hogy utoljára láthattam életemben Stormwitch koncertet és ezt a gondolatomat megerősí­tette a nem sokkal később érkezett hí­r, miszerint a csapat ismét feloszlott. Újfent hosszú évek teltek el, majd pár hónappal ezelőtt egy fanatikus rajongó jelezte, tudomására jutott, hogy újra él a banda és új lemez felvételére készülnek. Szerencsére a MetalFest szervezői is úgy gondolták, ha létezik a Stormwitch, akkor legelőször egyértelműen itt, Magyarországon van a helyük. Visszatérve a jeles nap eseményeihez, a kicsit furcsán indult buli pillanatok alatt a fesztivál egyik legforróbb hangulatú koncertjévé vált. Nem hiába, a Stormwitch megmaradt rajongótábora csakis fanatikusokból állhat. A kimondottan jó, de a dobos kivételével metalfazonoknak egyáltalán nem nevezhető muzsikusokból álló csapaton látszott, hogy nagyon élvezik a sikert és a fogadtatást, í­gy hamar feloldódtak, ami jót tett az előadásnak. A frontember pedig, mai napig maga a csoda. Igaz, hajkoronája az idők során megőszült, de csodálkozó nagy szemei, teátrális előadása és legfőképpen a hangja, mit sem kopott. Ha valami, akkor a műsorban elhangzott dalok összeválogatása hagyott némi kí­vánni valót maga után; a Stronger Than Heaven, a Russian`s on Fire, az Emerald Eye vagy a Dance with the Witches mind-mind hatalmas slágerek, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a Call of the Wicked vagy a The Beauty and the Beast nóták kimaradnak, persze utóbbit már annak idején sem erőltették nagyon élőben. Viszont volt egy dal, amire azon túl, hogy végképp nem számí­tottam, még a fesztivál nótája cí­met is sikerült azonnal elnyernie nálam. Ez a gyönyörűség a Tears by the Firelight volt, aminél szebb lassú dalt keveset í­rtak e földkerekségen. Számomra felért egy csodával, hogy 2011-ben élőben hallhattam a dalt, köszönet érte! Ahogy köszönet az egész koncertért és az utána következett találkozóért is. Andy Mück, bár tudjuk, nem kevés sztárallűrrel felfegyverkezett előadó, a buli után nem sokkal mégis készségesen állt a rendelkezésünkre, ahol néhány régi emlék felemlegetése mellett szóba került a jövő is, amire annyit mondott, ahogy kész az album, vissza szeretnének jönni Magyarországra! Így legyen! Addig marad az emlék, ami nekem nemcsak a MetalFest, de az év egyik legjobb bulija volt. Szakáts Tibor Kisebb csúszással állt szí­npadra a hazánkban is rendkí­vül népszerű dallamos durvulat-brigád, az Arch Enemy, akiknek már az intrója alatt (Khaos Overture) elkezdtek futkározni a hideg libabőrök a karomon; a koncert élvezeti értékéből mindössze az vett vissza számomra, hogy olyan nagy volt az érdeklődés az Amott-tesók fellépése iránt, hogy a kezdéskor már csak egészen a bal szélen tudtam kényelmes helyet találni. Így a háttérben megbúvó két kivetí­tő "kí­nálatát" sem tudtam élvezni, és éppenséggel nem is szólt olyan jól a hangfalaktól balra a cucc, de ez már legyen az én bajom, középen állí­tólag tisztességesen pusztí­tott az Arch Enemy úthenger-metalja. Szerencsére a Maiden-mintára beszerzett "fő show-elemet", a hatalmas zászló lengetését í­gy is sikerült elcsí­pni, ami stí­lusosan passzolt az új lemez koncepciójához, nyomták is Miss Angeláék a vége felé az Under Black Flags We March-ot. A koncert egyébként egy "best of Angelás Arch Enemy" és 'Khaos Legins' lemezbemutató kombinációja volt, amely az új album klipes dalával, a Yesterday Is Dead And Gone-nal vette kezdetét; "Törjétek össze a csontjaitokat, vagy amit akartok" - adta ki az Arch Enemy frontasszony az ukászt, és a zenekartagok tartották is magukat ahhoz, hogy következetesen a minél brutálisabb dalaikkal szórakoztassák a lelkes publikumot, csupán a csodaszép Snow Bound gitárlí­rája törte meg a szinte szünet nélkül zakatoló betonozást.

Habár nekem annyira nem jött be a 'Khaos Legions', mint Mike kollégának, a korábbi Angelás albumok valahogy izgalmasabbnak tűntek, de élőben gond nélkül működtek a közönség körében is ismert dalok. Legnagyobbat a No Gods, No Masters szólt a maga direkt slágerességével, de a Bloodstained Cross is gyalulta rendesen a deszkákat lent is, fent is.

Bevallom, a HRM kommentjeiben is elharapódzott Angela-ellenességet nem igazán értem; lehet, hogy Jiiva kevésbé monoton hörgéseket produkált, de korántsem ilyen velős-intenzí­v gonoszkodást, ami élőben a sokat hallott halálmetalosok skalpját is lekapja - ráadásul Angela korábbi albumteljesí­tményei (lásd az 'Anthems of Rebellion' lemezt) korrekten változatosak, a dalszövegek hallhatóak, ráadásul valószí­nűleg pl. Corpsegrindert se változatos vokalizálásáért szeretik az emberik. Gossow kisasszony orgánuma tökéletesen passzol - ahogy az egyik kommentelő találóan fogalmazott - az "újkori" Arch Enemy áramvonalasabb, lekerekí­tettebb, direktebb metaljához - nem vagyok benne biztos, hogy Liivával is teltház előtt játszottak volna a Metalfesten.

A koncert egyetlen, számomra kevésbé szimpatikus oldala a 'Doomsday Machine' dalainak túlzott szerepeltetése volt, a legkevésbé dallamos és változatos lemezük olyan számai, mint az I Am Legend/Out For Blood helyett fél perc alatt találhatunk klasszisokkal jobbat a diszkográfiában. Szóval némileg kevesebb kiszámí­thatóságot, és egy-két meglepetést elviseltem volna, akár egy-egy Liiva-gyöngyszemet, vagy szinte bármit az első kettő Angelás korongról, amit nem játszanak mindig - még akkor is, ha a setlistbe bekerült We Will Risenak vagy Dead Eyes See No Futurenek a legütősebb Arch Enemy-dalok között van bérelt helye. Mindemellett nem lehet nem méltatni Michael és Chris Amott klasszis gitárjátékát, vagy Daniel Erlandsson dinamikus dobolását - Sharlee D'Angelo sem maradhatna ki a sorból, de belőle ezen az estén se nem láttam, se nem hallottam szinte semmit. Összességében nekem a 2009-es klubbuli jobban bejött, de ebben nagymértékben közrejátszott a rossz "megfigyelői pozí­ció", és a kötelező dalokra redukált rövidebb program, bár elismerem, hogy fesztiválra ez a szett való. Remélem két éven belül újfent sikerül elcsí­pni őket egy egészestés koncerten, mert az Arch Enemy kérdés nélkül a melodeath szí­ntér egyik legütőképesebb, legprofibb és legegyedibb csapata. Setlist: Khaos Overture (intro) / Yesterday Is Dead And Gone / Revolution Begins / Ravenous / My Apocalypse / Bloodstained Cross / Dead Eyes See No Future / I Am Legend/Out For Blood / Under Black Flags We March / No Gods, No Masters / Snowbound / We Will Rise / Nemesis A második napot a Sabaton csatametalja zárta a Nagyszí­npadon (a kicsin black metal zenekarok zúztak még pár órát: az Iskald, az Alcest vagy az Abigail Williams zenéjébe minden stí­lusfanatikusnak érdemes belefülelnie). A Magyarországon igencsak gyakran, saccperkábé évente kétszer koncertező Sabaton idei Metalfestes fellépésének különlegességét az előre beharangozott nagyobb pirotechnika és látványvilág adta, de már rögtön az elején szolgáltak egy kis meglepetéssel. Intrónak a Europe Final Countdown-ját rakták be, amivel rögtön pozí­cionálták is a zenéjüket: egy Sabaton-koncert olyan, mintha egy metal zenekar másfél óráig ezt a dalt nyomná kicsit fémesebb hangszerelésben. (Hozzá kell tenni, már novemberben is ez nyitotta a koncertet, de erre túladagolást elkerülendő nem mentem el.) Megértem, ha ez valakit visszakézből elriaszt, vagy csak szimplán elunja három dal után, de aki nem kap herótot az ilyetén indulószerű power metaltól, az nem cseszhet ki nagyon magával, ha ellátogat egy Sabaton-bulira, ugyanis a felszabadult hangulat és a pörgős buli minden alkalommal garantált. A mostani koncert egyetlen hátulütője a frontember Joakim hangjának fáradtsága volt, ezúttal nem a legjobb formáját hozta, bár meglepődnék, ha valaki azért hallgatná rongyosra a Sabaton CD-éit, hogy kiemelkedő vokális teljesí­tményt füleljen (tegyük hozzá, a srác dallamérzékenységével azért nehéz vetekedni). Ezt leszámí­tva, a buli tömve volt olyan momentumokkal, amikért egy megveszekedett Sabaton-fan ácsingózhat: ritkán játszott számok, a tavalyihoz képest kellemesen megvariált setlist, és a svédek koncertjén eddig nem látott lángorkán. Utóbbi kreativitását azért nem vitték túlzásba, ellenben végig lehetett izgulni, hogy vajon Hetfield után Bróden bácsi is megégeti-e magát, ugyanis a két lángsor között, a piro szüneteiben mozgott ritmusra előre-hátra, amit ha csak egyszer is elrontott volna, akkor lett volna csak igazi Into The Fire... ...ami jött is egyébként, külön kérésre, a ritkán hallott 'Coat of Arms'-os dalok ölén. A legutóbbi sorlemezről nem a cí­madót, az Uprisingot és a Saboteurst kapták elő, hanem a jó kis kórussal megtámogatott Aces In Exile-t, a komorabb The Final Solutiont, és a végképp meglepetésnek számí­tó White Death-t, ami alatt viszont végig mardosó déja vu érzés kerülgetett, de még nem sikerült rájönnöm, melyik metal klasszisból kölcsönözték gitártémáját a svédek. Úgy látszik, a Sabaton a 'The Art of War' cí­mű lemezét tartja a legsikerültebbnek, ugyanis a koncert gerincét ennek dalai adták ki: tagadhatatlan, hogy a Ghost Division vagy a The Price of A Mile legjobb számaik közé tartoznak, de a cí­madót vagy a 40:1-t sem sikerült még elcsépelni. Mindezeket feltöltötték még pár közönségkedvenccel dallal (Primo Victoria, Panzer Battalion, Metal Medley), és máris kész volt az aktuális Sabaton-buli. Habár ilyen tömegnél nehéz megsaccolni, de úgy tűnt, mintha az idei Sabatonon kevesebben lettek volna, mint a tavalyin, és az őket megelőző Arch Enemy koncertjéénél is lazábban kí­gyóztak a sorok, de nem hiszem, hogy nagyobb érvényű következtetést kellene levonnunk ebből. A svédek láthatólag még mindig roppant mód élvezik a zenélést, és a közönség hangorkánja se csökken bulijaik alatt, azért pedig külön jó pont jár, hogy figyelnek arra, mit játszottak itt múltkor, és ritkaságokkal tartják fenn az érdeklődést maguk iránt. Összességében szombat éjjel a feszt legizmosabb napján voltunk túl, í­gy már csak azért el elindultunk haza a Sabaton előadása után, mert zárszóként a hétvége zeneileg legdurvább napja várt még ránk... Setlist: Ghost Division / The Art of War / The White Death / The Price of A Mile / 40:1 / Into the Fire / Cliffs of Gallipoli / The Final Solution / Aces in Exile / Panzer Battalion / Primo Victoria / Metal Medley Tomka Fotók: Karancz Orsolya és Szakáts Tibor