fbpx

Fesztivál születik: Metalfest 1. nap, 2011.06.03., Csillebérc

írta Hard Rock Magazin | 2011.06.08.

A Metalfest szervezői idén elegánsan fityiszt mutattak a hí­rhedt magyar panaszkodó-szellemnek, és az í­géretes, de néhány gyermekbetegséggel terhelt tavalyi feszt után egy minden tekintetben minőségi rendezvénnyel kedveskedtek a hazai rockereknek, amely a nemzetközi vetélytársaival is könnyedén felveheti a versenyt. Az első napon az extrém és az old school metal szerelmesei nosztalgiázhattak, emellett metal történelmi pillanat is akadt a műsorban, és a magyar zenekarok is bizonyí­tották, hogy bizony a külföldi sztárzenekarok koncertjeinek ölén is lazán megállják a helyüket... A fesztivál ezúttal egy sokkal koncentráltabb területen helyezkedett el, a Nagyszí­npad mellett fekvő focipálya ellipszisét fogták körbe a kajáldák, a szí­npadok és az egyéb sátrak, azaz a tavalyi Metalfesttel ellentétben most kialakult némi fesztiválhangulat: akit éppen egyik előadó sem érdekelt, az is el tudta foglalni magát a vehemens sörfogyasztáson felül is. Ezúttal a kisszí­npadot is átrakták ebbe a környezetbe, úgyhogy nem kellett a sötétben, erdős utakon bandukolni, hogy átérjünk a párhuzamos programokra. Kb. fél perc séta volt a két szí­npad közötti távolság, ezáltal sokkal több programból merí­thettek a mindenevő rockerek. Akik úgy döntöttek, hogy sörkazán üzemmódra kapcsolva átrendezik a biológiai ritmusukat, és sörrel keltek és feküdtek, azok ezt a tavalyinál barátságosabb áron tehették meg, ugyanis egy korsó sör mindössze 350 Ft-ot kóstált. A napsütés és az alkohol ellen dolgozó tényezők csupán a tehetségtelen csapos lányok voltak, akiknek kellett vagy két nap, mire kiismerték azon roppant összetett munka rejtelmeit, amire felvették őket. Egyedül az ételárak voltak kissé húzósak, de a húsáruk és a pizzások közt megbúvó lángosos helyek okosan alulkí­nálták a többieket, í­gy a fesztivállátogatók nagy része három napig nagy adagnyi tésztával dagasztotta tovább a sörhasát. A meteorológiai jelentés által előre beharangozott, és a tavalyi zivatarok után garantáltnak vett eső ellen is előre készültek a szervezők, már a péntek déli megérkezéskor is szalmával leszórt utak fogadták a kiérkezőket, igaz, szerencsére erre az elővigyázatosságra vasárnapig nem is volt szükség, ugyanis az időjárás úgy döntött, eleget szí­vatta a jubileumi Ossian koncerten az acélszí­vűeket. Az idei Metalfest plusz érdekessége volt, hogy elsősorban amolyan rocker találkozóként funkcionált, azaz rendre többen támasztották a pultot és a fapadokat, mint amennyien nézték a koncerteket, hiába énekelt éppen az egyik legnagyobb metaltorok a Nagyszí­npadon. A legfőbb és talán egyetlen negatí­vum a szervezéssel kapcsolatban az első napi beengedés volt, kb. egyórás sor állt már délben a kapunál, és a tűző napon, árnyék hí­ján kellett ezt végigszobrozni a málhászsákkal érkező fesztiválozóknak. Ennek következtében a Midnattsól koncertjéről sikerült is lecsúszni, í­gy lényegében az a Crimes of Passion adta meg az idei Metalfest első impresszióját, akik már a legutóbbi Tim Ripper Owens koncert előtt bemutatkoztak a magyar közönségnek. Énekesüket mintha csak a 80-as évekből teleportálták volna a szí­npadra, glames frizurája és kiállása, valamint aktivitása és bohóckodásai már önmagában elvitték volna a bulit, arról nem is beszélve, hogy a dickinsoni maní­rokat felvonultató vokalizálása kellemesen feldobta dalaikat. Láthatólag a többi zenekartag is jól érezte magát a 40 fokos meleg és a korai kezdési időpont ellenére is, főleg a dobosuk, akit egy másik zenekar tagjai szórakoztattak azzal, hogy alkalomadtán egy palack vizet locsoltak a nyakába. A Crimes of Passion NWOBHM-hatásokat is jócskán tartalmazó dalai azonban minden igyekezetük ellenére is könnyen egymásba folytak, és főleg akkor lett erős a kontraszt, amikor a tavalyi bulihoz hasonlóan előkapták a Holy Diver örökzöldjét, ami egyértelműen az előadásuk csúcspontját jelentette azzal a balladisztikus beütésű dallal párban, ami utána következett. Hiába voltak technikailag impozánsak a két gitáros szólók, vagy a mindenféle heavy metalos prioritásnak eleget tevő ének, ha majd az összes daluk könnyen megjegyezhető dallamok elvonási tünetében szenvedett.

Az egyetlen kuriózum talán az lett volna, ha a lemezverzióhoz hasonmód a koncerten is felbukkan Biff Byford a Blackened Heart cí­mű dalukban, de az ősz mester a sztárvendégeskedést ezen a napon meghagyta a HammerFall tagjainak. Habár a britek kellemes zenei aláfestést nyújtottak ahhoz, hogy a kisszámú közönség elszörpölje első bambiját a fesztivál leghűvösebb pontján, nevezetesen a Nagyszí­npad sátrában, szí­vesebben láttam volna egy sorcserés támadást a helyükön, azaz a kisszí­npad olyan tehetségesebb és nagyobb presztí­zsű zenekarainak produkcióját, mint a második nap meglepetés-koncertjét adó Lanfear vagy a horvát Rising Dream.

A Wisdom ezzel szemben akár a 7-8 órás sávot is kiérdemelte volna azzal a lenyűgöző produkcióval, amit ezúttal nyújtottak - rövidsége és néhány technikai probléma ellenére (Galambos Zsolt gitárja előszeretettel rakoncátlankodott) is az egyik legjobb Wisdom-buli volt, amihez valaha szerencsém volt. Ez nagymértékben köszönhető a frissen leszerződtetett énekesnek, Nagy Gábornak, aki olyan erőteljesen és magabiztosan énekelt, ami huszonévesen alapkövetelmény, és szabadidejében is extra, hererepesztő sikolyokat passzintott a dalokhoz. Frontemberi teljesí­tményén inkább az igyekezet látszott, mint a profizmus, de hiába, ebbe is bele kell szokni, a rutint addig is a gitárostrió képviselte. Segí­tsége is akadt egy vokálos személyében, akit sajnos ilyen távolról nem sikerült felismerni [Pető Tamás, a Twister gitárosa segí­tett ki náluk], de alapvetően a Judas durva énektémáiért felelt, plusz a kórusrészeknél is besegí­tett, bizonyára jól, de az ő mikrofonjának a hangereje erősen a nulla felé konvergált - mindenesetre dicséretes ötlet a zenekar részéről, hogy élőben is reprodukálni kí­vánják a lemez bivalyerős kórustémáit.

A zenekar egyébként maximális fordulatszámon pörgött az egész koncert alatt, sorjáztak a gyorsabbnál gyorsabb power metal himnuszaik, miközben a gitárosok kellemesen belakták, bemozogták a teret, ahogy az egy Wisdom-koncerten már megszokott. Valószí­nűleg ők is érzik, hogy az új lemez egyik legerősebb dala a cí­madó, rögtön ezzel is nyitottak - a tavalyival ellentétben ezúttal már az első napon is rendben volt a hangzás, í­gy a Judas szolidan beszaggatott gitártémái még nagyobbat haraptak, mint lemezen. Értelemszerűen a 'Judas' dalai alkották a program gerincét, és a málházós Somewhere Alone, a bespeedezett Live Forevermore vagy a későbbi Wisdom-koncertek garantált favoritjának számí­tó Age of Lies simán illeszkedett a régebbi dalok közé. Igaz, még mindig a koncertet záró Fate-et övezte a leghangosabb ováció, és az is igaz, hogy a Strain of Madness továbbra is a(z egyik) legerősebb Wisdom-dal. A Wisdom kapcsán a legtöbb száj- és billentyűzettépés azon folyik, vajon a nemzetközi porondon is megállná-e a helyét ez a produkció, és habár korábban kissé szkeptikus voltam a kérdésben, most látva a zenekar jelenlegi formáját és a Nagy Gáborban rejlő potenciált, azt kell mondjam, hogy igen. A Wisdom a külföldi sztárokkal jócskán megpakolt mezőnyben is versenyképes concertót adott, í­gy bizakodva várom az aktuális Wiseman koncertet, amin remélem a zene ní­vójához mérhető show-val egészí­tik majd ki a produkciót.

Setlist: Judas / Wheels of The War / Somewhere Alone / Live Forevermore / Wisdom / Fallin' Away From Grace / Strain of Madness / Age of Lies / Fate Tomka Ember tervez, a körülmények pedig végeznek; ezzel a kis torzí­tott szójátékkal is jellemezhetném a pénteki napomat, ugyanis bár már jóval előtte úgy próbáltam szervezni a programomat, hogy a Wisdom koncertjén ott legyek Csillebércen, sajnos végül nem úgy sikerült. Ha a füleim nem csaltak meg, a kapuban még hallhattam a csapat búcsúkiáltását a közönséghez, ami számomra azt jelentette, ez a hajó elment, várhatok a következőre. Így nem volt más választásom, mint a tikkasztó hőségben megtámadni egy hűsí­tő nedűért az első sörcsapot, majd tenni egy sétát a fesztivál területén. Jómagam a tavalyi rendezvényt kihagytam, mert az akkori felhozatal nem nagyon találkozott az í­zlésemmel, de idén néhány, a nyolcvanas évekből itt maradt őskövület miatt nem is lehetett más programom ezen a hétvégén, mint az egykori úttörőtáborba való beiratkozás. Ahogy emlí­tettem, az első hasonló vállalkozáshoz nem volt szerencsém, í­gy összehasonlí­tási alapom sem volt, ezért csak a most látottakból tudok kiindulni, amire azt kell mondjam, abszolút európai szí­nvonalú rendezvény volt. Talán az italárusí­tó standoknak kéne még összefogni a szervezőkkel, hogy megalkossanak közösen egy fesztiválpoharat, ami máshol már vagy tí­z éve működik. Csak zárójelben és röviden azoknak, akik nem tudják mi ez. A fesztiválpohár egy kemény műanyagból készült, a rendezvény logójával ellátott, italozásra alkalmas tárgy, amit pénzért lehet megvásárolni, majd a nedű elfogyasztása után visszaváltani, illetve/vagy hazavinni emlékbe. Ennek több előnye van. Többek között, hogy nem kell a fesztivál kezdete után egy órával bokáig műanyag pohárban járni, ráadásul nem termel a rendezvény elképesztő mennyiségű szemetet, ami nemcsak a környezetet szennyezi, de igen sok kidobott forintba kerül, amit másra is el lehetne költeni... Ennyit talán az egyetlen negatí­vumáról, vagy gyermekbetegségéről az amúgy, még egyszer mondom, nagyszerű rendezvénynek. Visszatérve az eredeti mezsgyére, a pénteki nap egyik várományosa nálam a Viciuos Rumors volt, akiket eddig csak egyszer láthattam a Beyond Fear előtt és bár nekem akkor is nagyon tetszett a produkciójuk, a többség szerint mégsem volt annyira meggyőző. Kicsit önmagamat igazolva vágtam bele az előadás megtekintésébe, de mint kiderült, erre semmi szükség nem volt, mert olyan profi háromnegyedórát láthattunk, amire nem sokan számí­tottak a sátorban. Egyrészt a program összetétele, másrészt Brian Allen katartikus előadása és hangja olyannyira magával ragadó volt, hogy azonnali headbangre késztetett a délutáni hőségben. Történt mindez azután, hogy a Vicious Rumors a kií­rthoz képest jóval később kezdte a műsorát, mert a technika ördöge már ideje korán meglepte a fesztivál technikusait, akiknek gyors í­télőképességre és cselekvésre volt szükségük ahhoz, hogy belátható időn belül folytatódjon a nemrég kezdődött zeneorgia. A szí­nfalak mögötti kényszerszünetet Larry Howe dobos bí­rta legkevésbé, aki hangos káromkodásokkal vette tudomásul, még mindig nem ülhet a hangszere mellé. Ha rosszmájú lennék és mindenképpen kritizálni akarnám a csapatot, akkor én is hangosan tudtam volna káromkodni azért, mert Larry Howe beülhetett a dobcucc mögé... Persze ez már csak szőrszálhasogatás, mert a Vicious Rumors műsora és előadása szinte tökéletes volt, ami nagyon erősen megadta nekem az elkövetkező három naphoz az alaphangulatomat. Az este fő attrakciójának meghirdetett Pokolgép koncert beszámolóját inkább átadom kollégámnak, mert nem szeretném megsérteni az amúgy is igen érzékeny lélekkel bí­ró magyar metal zenészeink büszkeségét... Szakáts Tibor A Vicious Rumors impozáns performanszát és a Misery Index technikás csontdarálóját követően az a Pokolgép adott "különleges bulit", amelynek sikerült hazai heavy metal legendából "megosztó zenekarrá" avanzsálnia. Az egyre inkább átjáróháznak számí­tó Pokolgép nevével összeforrt tagok távozását nehéz megemésztenie az egyszeri rajongóknak, és érthető az a szkepticizmus is, ami az olyan új arcok bevételével jár, akit Kukovecz Gábor zenekarvezető úgy konferál fel, mint aki most van túl egy sikeres érettségin. Igaz, az is valami... Mivel Tóth Attila szofisztikáltan közölte, hogy ők biza leszarják a kibaszott kritikákat, ezért gondolom nem is veszik fel azokat - ezúttal pedig láthatóan nagy örömmel adtak egy velős múltidéző bulit a fesztiválközönségnek, ráérezve a velük szemben megfogalmazódott elvárásoknak. Hogy ettől többre nem is számí­tott senki, az egyben szomorú, viszont az is igaz, hogy nosztalgiázásra tökéletesen megfelelt, még ha a hí­res-neves érettségi után egyre nehezebben veszi rá magát az ember, hogy együtt énekelje a zenekarral a 80-as évekbeli dalszövegeiket. És habár én is látnám szí­vesebben Rudán Joet a Pokolgép mikrofonállványa mögött, azt kell mondjam, hogy aki elviszi gigantikusra gyúrt karján és hátán a Kukovecz Gábor Bandet, az nem más, mint Tóth Attila, aki bizony elképesztően jó énekes. Ezt már tudtuk a progresszí­v metalban utazó Mindfields Factory EP-jét hallgatva is, de Attilának sokkal jobban áll ez az old school heavy metalos vonal, ahol kedvére lubickolhat a magas hangjegyekben, kitartott sikolyai előtt muszáj elismerően biccenteni egyet. A közönség pedig aktí­van biccentgetett, gyermekkorai metal himnuszai rekordsebességekkel facsartak könnyeket a szemükbe. Bizonyára nincs olyan metal fanatikus, aki ne tudná, mi is adta a Pokolgép-koncert különlegességét: a Győzd le a gonoszt c. dalban Kukovecz hirtelen szí­npadra invitálta a HammerFall gitárosát, Oscar Dronjakot, aki szolidan a háttérbe húzódva pengette velük a dalt, majd csatlakozott hozzájuk Joacim Cans is, aki be...dicsért egy isteneset a Pokolgépnek, és elmondta, hogy mekkora megtiszteltetés a világ egyik legjobb zenekarával játszani, mármint a HammerFallnak a Pokolgéppel. A szolid túlzások ellenére is igazán megható volt az egyik legismertebb heavy metal zenész ilyetén nyilatkozata (mert is volna mást mondani), szép gesztus volt tőle. Kár érte, hogy a Pokolgép is viszonozta a gesztust, és mielőtt előadták a "valaha létezett legnagyobb balladát", még gyorsan eltoltak egy HammerFall-számot. Mi mást, mint az unalomig játszott, és alapvetően sem éppen érdekfeszí­tő Hearts On Firet. A Hol van a szó/Send Me a Sign viszont minden í­zében maradandó élményt nyújtott, Attila és Cans felváltva énekelte a verzéket, előbbi a magyar, utóbbi az angol szöveget, majd a refrént közösen adták elő, amelyben Cans is magyarul énekelt. Ha valakit ki kéne hozni győztesnek a párosí­tásból, akkor gond nélkül nevezném meg Attilát, még úgy is, hogy Cans mindig megmarad gyerekkori kedvencnek, műveljenek bármit is mostanság a HF-tagok lemezeiken. Lezárásképp még elhangzott a Mindhalálig rock 'n roll, amiben Kukovecz "titkos terve" az volt, hogy visszahí­vja a szí­npadra a két tagot, hogy betaní­tsák nekik a refrén szövegét, amit hamar be is magolt a két svéd, és magyarul dalolták el ezek után a refrént. Összességében én nem temetném már most az átformálódott zenekart, a döntő úgyis az első stúdiólemez lesz, amit közösen hoznak majd össze. Addig is, aki ősrégi Pokolgép-dalokból álló bulit akar hallgatni, az nyugodtan csí­pje el valamelyik fesztiválon őket, már csak Tóth Attila teljesí­tményéért is megéri. Setlist: Így szép az élet / A háború gyermeke / Ítélet helyett / Adj új erőt / Győzd le a gonoszt / Hearts On Fire / Hol van a szó/Send Me A Sign / Mindhalálig rock 'n roll Egy 180 fokos stí­lusbeli fordulattal a legendás inaktivitása és egy szem zseniális lemeze okán kultikus státuszt megszerző Wintersun előadása következett. Mit is tehettek volna, minthogy eljátsszák majdnem az egész lemezüket? Többen éveket vártak erre a bulira, úgyhogy a hangulat adott volt a 'Wintersun' lemez dalai alatt, a szép számban összegyűlt közönség Jari Mäenpää tenyeréből, vagyis száguldozó ujjaiból evett, aki viszont nem vitte túlzásba a publikummal való bratyizást. A koncertből is látszott, hogy ez bizony Jari zenekara, hiába a rendkí­vül képzett zenészgárda, a szólók nagy részét is Jari vállalta magára, viszont minden feladatot ő se tud ellátni: a szintetizátor - nekem legalábbis - nagyon hiányzott í­gy élőben, szokás szerint samplerről mentek a lemezen szintén Jari által feljátszott billentyűtémák. Mí­g az Ensiferum koncertek a sebességmánia ellenére is arról szólnak, hogyan teremtsenek minél gyorsabban bulihangulatot, addig a Wintersun inkább a technikás végéről fogja meg a stí­lust. Témahalmozásokkal, váltásokkal, í­zes szólókkal telepakolt dalaikat rendkí­vül magabiztossággal tolják élőben is - a közönség pedig még intenzí­vebben pogózott ezen dalok alatt, mint egy mezei death metal koncerten. Igaz, néha úgy éreztem, ez a fajta tömény zene inkább klubbulira való, mint egy fesztiválra "majdnem főzenekarnak", ennek ellenére minden elismerésem a zenészeké. Személy szerint a záró Starchild epikája tetszett a leginkább, de a nyitó Beyond The Dark Sun, vagy az übergyors Winter Madness sem volt piskóta. A tiszta vokáltémák sajnos nem mentek olyan jól élőben, mint lemezen - ez az Ensiferumnál is csökkenti néhanapján az élvezeti értéket -, ezért az egyébként kebeldagasztó Death And The Healing most nem jelentett akkora katarzist. A koncert vége felé Jariék azért még elővezettek egy vadonatúj dalt, nevezetesen a The Way of Firet, ami epikusságban a 'Wintersun' album legszebb pillanataival is felveheti a versenyt. Az új dal élő előadása megmutatta, hogy érdemes lesz még a mostani öt évnél is többet várni 'Time' nevű második nagylemezükre - csalódás kizárva, pláne, hogy a stí­lus sem változott szinte semmit. Kár, hogy az aktuális Amon Amarth turnén nem ők lesznek az előzenekar... Setlist: Beyond the Dark Sun / Battle Against Time / Sleeping Stars / Winter Madness / Death and the Healing / The Way Of The Fire / Starchild Tomka Ezek után valóban eljött az első nap igazi főattrakciója és nekem a sokadik Saxon koncertem, ami azért is volt várakozással teli számomra, mert több nagy, a nyolcvanas évek metal bandáinak előadásai mellett, ezt a koncertet is gyermekemmel néztem végig és mint később kiderült, léggitározva. A buli a 'Call To Arms' cí­mű új nagylemezt bevezető kislemez cí­madójával, a Hammer Of The Gods nótával indult, aminél jobb kezdést el sem tudtam volna képzelni az öregektől. A minden í­zében igazi Saxon-dal olyan elementáris erővel nyitotta a programot, hogy a soron következő Heavy Metal Thunderre azonnal beindult a nyakizmom, mély döbbenetet okozva ezzel a fotósárokban. Persze én meg azon döbbentem le, hogyan lehet mereven állva fogadni ezt a dalt (vagy inkább petyhüdten)... Na mindegy, én rajongó vagyok, Ők meg ott voltak... Egy gyors "Good Evening" után mi más jöhetett volna Hunniában, mint az Atilla, the Hun, amit a Saxon egyik legdurvább dala, a Motorcycle Man követett, ami alatt már nem bí­rtam megállni, hogy sarjam a nyakamba ne vegyem és ne induljak el vele a darálóba egy közös motorozásra. Addigra elképesztő hangulat lett úrrá az elől lévőkön, ami természetesen ránk is átragadt, de nem is lehetett ez másképp, hiszen közvetlen ezután jött a Back in 79 és a 20000 ft, melynek gyilkos tempója után úgy éreztem, a lehető legjobb döntést hoztam az ifjúság nevelésére. Ez akkor erősödött meg bennem végképp, amikor a friss korong cí­madója (Call to Arms) és az 'Into The Labyrinth' lemez kegyetlen témája (Demon Sweeny Todd) után jött a csoda az örök sláger Crusaderben, amit végig headbangelve és léggitározva élveztünk sokadmagunkkal a környezetünkben. A végjáték előtt még egy daráló érkezett a hamarosan megjelenő új albumról az Afterburner tolmácsolásában, majd a beszámolóm végére már nem is tudok mást í­rni, mint három dalcí­met: Denim and Leather, Princess Of The Night, Wheel Of Steel. Aki a felsorolt nóták után tudja, miről beszélek, annak nem kell leí­rnom, milyen élményt élhettünk át péntek este Csillebércen, aki pedig nem, gyorsan járjon utána, mert nem tudja miről maradt/marad le. Mikor a Saxon koncert után az élménytől teljesen megrészegedve társaságommal a fesztivál területén kóvályogtunk és a látottakat taglaltuk, arra lettem figyelmes, hogy a Kisszí­npadnak nevezett sátorból az UFO Rock Bottom cí­mű dalát hallom, tökéletes előadásban. Mivel a műsorfüzetben nem találtam Pete Way bandájának nevét és arról is meggyőződtem, a nevezett mű nem lemezről megy, felkeltette az érdeklődésemet, vajon ki veszi magának a bátorságot, hogy ilyen pimasz módon profin adja elő Michael Schenker dalát. A bejáraton belépve, mintha egy időkapun haladtunk volna át, három kőrocker arc fogadott bennünket, akik a 70-es évek rockszí­npadairól lettek ideküldve közénk, hogy elhozzák nekünk egy letűnőfélben lévő kor csodáit. Ne tessék félreérteni, a Vanderbuyst nem egy feldolgozás banda, ellenkezőleg, viszont amit képviselnek, az szinte egyedülálló és nagyon is tiszteletreméltó. Már csak az az egyetlen baj, hogy szinte semmi információt nem lehet róluk tudni, maximum annyit, hogy jelenleg a Saxon turnéján nyitják a programot. Pedig ennek a csapatnak a gitárosát minden hathúros hangszert kezébe fogó embernek látnia kéne... Remélem, még összefutok velük valahol!

Szakáts Tibor Az első napot a Demonlord örömzenéje zárta, akik családias hangulatban, jókedvűen tolták el programjukat, amely az elsőlemezes slágerektől kezdve (Valley of Life) a második lemez még nagyobb slágerein (Quo Vadis) keresztül az idei 'Only The Dead Are Safe' piszkosul eltalált The Bastard's Song-jáig terjedt. Utóbbinál nagyobb bulisláger aligha volt hallható a feszten magyar zenekar hangládájából. A három napos rocknyaralás első napját a Chronology koncertje zárta, akik helyet cseréltek a Vanderbuyst-tel, ezért már nem sikerült elcsí­pni őket; az The Eye of Time dallamaira sétáltunk ki a Metalfestről, úgyhogy a velük való első élő találkozás még mindig várat magára. A Cradle of Filth koncerten még korábban fotósunk belopakodott az üvegeket hajigáló Dani Filth elé, hogy lekapjon pár hangulatképet, í­gy az ő előadásukról beszéljen inkább a setlist és a fotók. Tomka Setlist: Humana Inspired to Nightmare / Heaven Torn Asunder / Honey and Sulphur / Lilith Immaculate / Her Ghost in the Fog / Nymphetamine / The Principle of Evil Made Flesh / Cruelty Brought Thee Orchids / From the Cradle to Enslave

Fotók: Karancz Orsolya és Szakáts Tibor A tavalyi Metalfestes beszámolóink itt olvashatóak: 1. nap 2. nap 3. nap

Legutóbbi hozzászólások