Személyes kedvenceim - Bigfoot

Először megrémültem, amikor Kotta és Gari megkértek erre a listára. Atya ég, huszonöt lemezt kiválasztani az elmúlt harminc évből szinte lehetetlen, mert bizonyos zenekaroktól a komplett diszkográfiát be tudnám helyezni! Szóval, volt egy nagy kör, ezt szűkítettem egyre jobban, végül ezek maradtak. Sokkal több albumot meg tudnék Nektek mutatni, de akkor biztos azt hinnétek, hogy nem vettem be a fogalmazásgátlót.

25, Sex Pistols: Never Mind the Bollocks… 1977

Innen-onnan, egyenként veszegettem fel a Pistols dalait, (még a SZER-ről is, ha tiszta volt az adás) és amikor később a kezembe került a gyakorlatilag egyetlen lemezük, már az összes dalt ismertem. Abban az időben minden mocskot olvashattunk az ifjúsági sajtóban a punkról, (istenem, pedig ha tudták volna, hogy egy baloldali mozgalomról szólt a történet) persze, hogy az ember elkezdett érdeklődni utánuk, és az én fülemnek nem hangzott borzalmasan a God Save The Queen, az Anarchy In The UK és a New York, amit legelőször hallottam tőlük. Három éve elmentem a Szigetre, hogy élőbe is halljam ezt az egyszerű, őszinte, energikus zenét, de mára Johnny Rottentől csak George W. Bush szapulására telt, a négy valamikori legnagyobb közellenségre egy gorilla vigyázott a színpadon.

24, Motörhead: No Sleep ’till Hammersmith 1981

Az Ace Of Spades-et már ismertem ettől a három baromtól, de így is letaglózott ez a koncert. A Bomber dupla sebességes darálása, a Motorhead végén zúgó bombázók zaja, és legfőképpen az Overkill kétlábdobos szőnyegbombázása eszembe juttatja egy cimborám bölcseletét a világ legbrutálisabb rock and roll bandájáról: a Motörhead zenéje nem megérint, inkább pofán vág. Lemmy élt, Lemmy él, Lemmy élni fog, mert konzerválta a whiskey…

23, Accept: Restless and Wild 1982

A Fast A a Shark volt az első szám, amit hallottam tőlük. 1984 nyarán az egyik cimbi hozott egy kazettát, melyen Udoék három albumáról (’Breaker’, ’Restless And Wild’, ’Balls To The Wall’) szedtek össze egy csokorra valót, és a cápás nóta indította a szelekciót. A lemezről még a Princess Of The Dawn és a címadó foglaltatott bele a válogatásba. Persze, azonnal elkezdtük felhajtani az albumokat – sikerrel – és bár nagyon szeretem a másik két felvételt is, a kemény ritmus a zenei igénnyel az égő Gibson Flying V gitárokat virító tasak tartalmán találkozik a legtökéletesebben.

22, Keith Jarrett: The Köln Concert 1975

Megfogalmazta számomra a ZENE lényegét, hogy higgyek a zenében, hogy a világ egyik legcsodálatosabb dolga a zene. A mai napig torokszorító érzés fog el, ha hallgatom. Többet erről nem kívánok szólni.

21, Mahavishnu Orchestra: Birds Of Fire 1972

Miután a progresszív rockba már eléggé belemásztam, kamaszkorom derekán elkezdtem érdeklődni még komolyabb műfajok iránt is. Nem volt teljesen idegen John McLaughlin zenéje a San Francisco-i koncert révén, sőt Emerson, vagy Jan Akkerman, bőven vitt jazzt a muzsikájába, és még a Zeppelin (The Lemon Song) vagy Purple (Lazy) témáiban is akadtak ilyen elemek. Én nagyra értékeltem az ilyen kilengéseket, de McLaughlin miszticizmusa, disszonáns dallamai a végletekig felpörgetett, a rocktól idegen szólók, mindez rockzenei ritmusképletekkel támogatva teljesen magukkal ragadtak… A gitáros ebben a bandában összeszedte a szakma krémjét és Jerry Goodmannel vagy Jan Hammerrel őrületes párbajokat vívnak végig az albumon. Már kezdő címadó dallal Billy Cobham kétlábdobos, helyenként követhetetlen ritmusaival felérnek a csúcsra, és a lemez végéig le sem jönnek onnan.

20, Dream Theater: Images & Words 1992

Évek teltek el, és nem találkoztam olyan bandákkal, akiknek zenéje katartikus élményt okozott volna, talán túl magasra tettem a mércét a klasszikusokkal. Aztán 1993 őszén egy éjszaka a Headbangers Ball-t figyeltem az MTV-én, bevágtak egy fiatal csapatot egy koncerten. Az énekesnek tisztán magasan szárnyalt a hangja, a gitáros és az akkori billentyűs eszméletlen virgákkal hívták fel magukra a figyelmet, az őrült dobos témái közül egy sem négy negyedben íródott, az apró termetű basszusgitáros – aki akkora volt, mint a hangszere – szólóknak beillő ritmusalapokat hozott hathúros hangszerén. Take The Time, Pull Me Under ez volt az első kettő, amit hallottam tőlük. Kár, hogy az utóbbi tíz évben nem tudtak maradandót alkotni.

19, White Boy Blues: Collection 1985

Ezt a válogatást Göczey Zsuzsa Lemezbörze helyett című műsorából rögzítettem valamikor a nyolcvanas évek közepén. Clapton és Page fantáziák sorakoztak rajta, ahol a Stones tagjai kísérik őket, John Mayall is szerepel pár felvétellel, a nagyon rövid életű Santa Barbara Machine Head (ahol Jon Lord és Ronnie Wood együtt nyomták) három fennmaradt instrumentális dalát is halljuk, csak egy pár előadót felsorolva. Remek gyűjtemény, vérbeli tökös blues zenével.

18, King Crimson: Earthbound 1972

Mindig is szerettem Robert Fripp agyalágyult, a konvenciókat teljesen figyelmen kívül hagyó zenéjét, de ez a koncertalbum rátett még egy lapáttal az őrületre. Nem mondom, hogy sláger, mert a Crimson esetében ez a szó nem érvényes, de a legismertebb dalukat, a Twenty-First Century Scizoid Man-t is teljesen kifordítják a formájából. A Sailor’s Tale az 'Islands'-ről még savasabb az eredetinél. Első ízben egy éjszaka csak az erősítő ledjeinek fényénél hallgattam meg. Örökre befogadtam, a kedvenceim közé.

17, Iron Maiden: Powerslave 1984

1984. augusztus 17. egy emlékezetes dátum a metal és azon belül a Maiden rajongóknak, hiszen ekkor látogatott el hazánkba először Steve Harris és bandája. A World Slavery Tour a ’Powerslave’ lemezt igyekezett promotálni. A koncert idején még a lemezt nem ismertem, csak ősszel sikerült megszerezni, de az album első meghallgatásakor már ismerősen csengett az Aces High, a Two Minutes To Midnight, a Coleridge ihlette The Rhyme Of The Ancient Mariner és Dickinson nótája, a Powerslave, annyira bennem maradtak az akkor friss dalok. Három évvel ezelőtt óriási élmény volt a nótákat újra hallani élőben a Szigeten, akármennyire szarul szólt az egész.

16, Judas Priest: British Steel 1980

1980-at írtunk, az utca másik oldalán lakott egy srác, pár évvel idősebb volt nálam. Valahogy zenéről kezdtünk beszélni, mondta, van egy pár lemeze. Bementem vele a nappaliba, ott volt egy borító, egy zsilettpengét tartó kézzel. A tartalma a lemeztányéron pihent, elindította a lejátszót, én meg vigyázzba álltam, amíg pörgött a Rapid Fire. Másnap átmentem a Videoton Star Deluxe típusú kazettás-rádiós magnómmal, és rögzítettem az albumot. Nem egyhamar került ki a kaziajtóból. Aztán néhány évvel később, amikor, amikor megvettem a bakelitet holland nyomásban, meglepődtem, hogy a Breaking The Law-val kezdődött, a speed metal nóta csak a harmadik.

15, Al DiMeola, Paco DeLucia, John McLaughlin: Friday Night in San Francisco 1980

Éppen a Purple újjáalakulásának lázában égtünk, rongyosra hallgattuk a ’Perfect Strangerst’, valaki hozott egy fekete borítós albumot, rajta a három névvel, és feltette a második dalt, a címe Short Tales Of Black Forest – Chick Corea szerzeménye. Itt John McLaughlin vívott őrült párbajt Al DiMeolával, aztán átmentek Henri Mancini Rózsaszín párducába, onnan pedig egy bluesba. Miután a szemüvegem az orromra csúszott a hallottaktól, előre raktuk a tűt, és egyszerűen nem hittük el, hogy három ember akusztikus gitárral ilyent művelhet. Blues, flamenco, jazz együtt – egy sztori szerint e koncert előtt pár nappal találkozott össze a három gitármágus, hogy akkor valamit fel kellene venni. Pár évvel később a Kisstadionban megnéztük John McLaughlin és Paco DeLucia koncertjét, és bár Meola hiányzott, a közönség nem kevésbé tombolt, mint egy metál koncerten.

14, Jimmy Page: Outrider 1988

Feltámadt a Led Zeppelin – ja nem, csak Jimmy összerakott egy olyan albumot, mely elférne a Zep diszkográfiájában. Igaz, Robert Plant csak egy számot énekel, itt van John Miles és Chris Farlowe is, hogy színesebbé tegyék a palettát. Mindjárt a kezdet, - John Miles-szal - a Wasting My Time megadja az alaphangulatot. Ott a Prison Blues – Farlowe olyant énekel, hogy az emberben megáll az ütő, Page szólója, rámehetne a Zep első két lemezére. A legjobb album, amit valamelyik tag vett fel a banda feloszlása után.

13, Gillan: Mr Universe 1979

Ian Gillan bandáját sosem tartották számon az első vonalban, nagyon szigorúak voltak velük a kritikusok, különösen az első, a jazz rockkal fémjelzett időszakban. A második, hard rock-korszak esetében már elismertek bizonyos kvalitásokat, de Gillant mint csak a Purple egykori énekesként jegyezték. A rádióból ismertem meg ezt a kőkemény hard rock LP-t, ahol a hammond orgonát mellőzték (a későbbi korongokon sem alkalmazták a hangszert), és azonnal rácuppantam a Secret Of The Dance-re, a Rollerre, a címadóra, - mind hard rock a velejéből! - és azt hiszem, a Fighting Man balladája pedig a rock történelmének legfényesebb lapjaira kívánkozik. Méltatlanul elfeledett lemez.

12, Rainbow: Long Live Rock ’n’ Roll 1978

Lehetett kapni a lemezboltokban, indiai préselésben, nem rossz, mi? Azokban az években, nem sokan nyomtak keményebb zenét, mint Ritchie Blackmore társulata. Nehéz lenne erről is rossz nótát megnevezni. Bár a ’Rising’-ot tartják a csapat legjobb albumának, szerintem ez semmiben sem marad el tőle, noha igaz, hogy a billentyű szinte soha nem hallatszik. A Kill The King elsöprő ereje koncerten jobban érvényesült, de azért itt, a stúdió körülmények között is megállta a helyét. Akadnak itt még szinte metálos döngölések, mint az LA Connection vagy a The Shed, én nagyon szeretem a Lady Of The Lake jó értelemben vett slágerzenéjét, a Rainbow Eyes kamarazenébe hajló líráját. A húzós címadó dalt még a Deep Purple is megidézte a 84-es újjáalakulása után.

11, The Doors: LA Woman 1971

Az utolsó Jim Morrisonnal készült stúdióalbumon nagyon hallatszik, hogy az énekes totál elitta már a hangját, sőt, egyes dalokat szerintem síkrészegen énekelt fel. Mégis, ez az a lemez, amivel a The Doors zeneileg felért a csúcsra. A címadó – melyet teljesen élőben vettek fel – négy tétele, Ray Manzarek és Robbie Krieger remek hangszerszólóival, a Riders On The Storm pszichedeliája, a jazz-rockos basszusriffel, a The Changelling, szintén basszusgitáron nyugvó kemény zenei alapja egyszerűen mestermű. Mikor először jártam Párizsban húsz éve, elmentem Jim sírjához a Pere Lachaise temetőbe, és az LA Woman dallama motoszkált a fejemben…

10, Focus: At The Rainbow 1973

Ez a kiváló holland banda sosem tartozott a szupersztárok közé a progresszív bandák között, pedig őket sem nagyon lehet utánozni. Klasszikus zene, jazz, kemény rockos alapok, mindez megspékelve egy adag jókedvvel… A Hocus-Pocus, a Sylvia, az Eruption a stúdióverzióban is nagyot ütnek, itt még nagyobb az őrület. A Thijs Van Leer – Jan Akkerman páros számomra egyenértékű a Howe-Wakeman duóval a Yesben. Sokat adnék, ha egyszer egy színpadon láthatnám őket.

9, Jimi Hendrix Experience : Are You Experienced? 1967

Úristen, mennyi bandát ihletett meg a Foxy Lady, a szaggatott gitárriffjével! Nem csak az Omegára gondolok, akik a Nem tilthatom meget innen vették, de a Deep Purple is számtalanszor meghallgathatta, mielőtt megcsinálták a Mandrake Rootot az első lemezükön. Emlékszem, hogy a Fire-t már korábban felvettem a rádióból, valami kívánságműsorból, mielőtt megismertem a teljes albumot. Azóta is ez az egyik kedvenc az akadozó gitár/basszus ikerriffel és Mitch Mitchell őrült dobkavarásaival. A másik a Manic Depression a maga lendületes kemény rockjával. Aztán Amerikában járva megvettem a lemezt, de a tengeren túli verzióról lemaradt a Red House és a Can You See Me, helyette rátették a két nagy slágert, a Hey Joe-t és a Purple Haze-t. Ebből a bandából ma már senki nem él…

8, Jethro Tull: Aqualung 1971

1988-ban az MTK stadionban láttam őket első ízben, a húszéves fennállásukat ünnepelték azzal a turnéval. Ian Anderson-t betolták egy tolószéken a színpad közepére, kiugrott belőle, és máris tolták a Cross Eyed Maryt ( még a Maiden is csinált egy tök jó feldolgozást belőle) a vége felé jött a Locomotive Breath, középen az Aqalung. Nagyjából emlékszem a műsorra, de erre a három dalra határozottan így, huszonhárom év távlatából is. '96-ban már újra kiadták egyszer, a huszonöt éves évfordulón, most újra megjelentetik negyven év után. Jó látni, hogy Anderson Martin Barre-ral párhuzamosan kopaszodott meg a színpadon.

7, Uriah Heep: The Magician’s Birthday 1972

Nem a leghíresebb Heep korong, de a címadó három tétele mindent visz, középen a Mick Box-Lee Kerslake páros alakításával. Gyönyörű a Blind Eye a Rain, a Sunrise – rockirodalom legszebb alkotásai, és akkor még ott a nagy sláger, a Sweet Lorraine. Nem semmi, hogy ez a remekmű hat hónappal az igazi nagy műnek tartott – tényleg az – ’Demons and Wizards’ után jelent meg.

6, Led Zeppelin: I 1969

Az ember nem tudja elhinni, hogy ezt a lemezt negyvenkét évvel ezelőtt rögzítették. Mégis, amikor megszólal a Good Times Bad Times bevezetője, kapaszkodni kell a székben, ne hogy levigyen róla az őserő. A lírai Babe I’m Gonna Leave You , a You Shook Me blues témája Willie Dixontól, a Dazed and Confused pszichedelikus sokkja, a How Many More Times basszusriffje mind gyermekkorom egy darabja. Már nem köszön Horváth János a Hét műsorában, ha lepereg a How Many… bevezetője…

5, Pink Floyd: Wish You Were Here 1975

Syd Barrett bement a stúdióba dumálni egy kicsit velük, amikor vették fel a nótákat. A címadó – neki szól - csodás akusztikus ballada, slide szólóval, de a Shine On You Crazy Diamond két részre vágott dalfolyamában is róla énekelnek. Két évvel a ’The Dark Side Of The Moon’ után még egy ilyen remekművet kiadni nem földi elmékre vall. Gilmour gitárjátékára szavakat nem lehet találni. Eljött Roy Harper, hogy eldanolja a Have a Cigart, de jó, hogy a ’The Dark Side’ után itt is Dick Parry fújja a szaxit.

4, Emerson, Lake & Palmer: Brain Salad Surgery 1973

Carl Palmer kedvenc ELP lemeze, a banda nagy korszakának utolsó stúdióalbuma. A hazafias dal, a Jerusalem, a Ginastera Toccatatájának emersoni őrülete, a Still…You Turn Me On lírája, a Benny The Bouncer tréfája csak bevezeti a fő művet, a harmincperces, háromtételes Karn Evil 9-et. Az első pörgős futamaiba még egy gitárszóló is belecsöppen, a másodikban Emerson zongora-variációja után a jazz-rajongók is elégedetten csettintenek, hogy jjjja! Végül a harmadik, az ünnepi részt mintha valamelyik klasszikustól vették volna át, de nem, ezt ők írták. Keith, Greg és Carl már a kezdetektől nem háromperces dalokban értelmezték a rockzenét.

3, Colosseum: Live 1971

Érdekes, hogy a csapat első két és mai napig kultikus tisztelettel övezett albumán (’Those Who Are About To Die’, ’Valentine Suite’) Chris Farlowe és Clem Clempson nem játszik, viszont a legjobb felállás az ő belépésükkel alakult ki. A dupla koncert hat dalából csak egy (Walking In The Park) jelent meg stúdiókörülmények között. A rock történetében akad egy két koncertlemez, mely legendává vált, ilyen a Purple ’Made In Japan’-je, a Zep ’The Song Remains The Same’-je, a Heep ’Live’-ja, az ELP ’Welcome Back My Friends’-e, és ebben a kompániában helye van a ’Colosseum Live’-nak is.

2, Black Sabbath: Heaven and Hell 1980

Temettük a Sabbathot Ozzy távozása után, aztán a Rainbow-t is, amikor Blackmore kipenderítette a Kicsi Manót a bandából, aztán hogy egymásra talált Dio és Iommi. Az albumról először a Neon Knights-ot játszotta le Komjáthy Gyuri Bácsi valamelyik műsorában. Mit mondjak, nyúlósra pörgettem azt a szalagot, melyre rögzítettem ezt a zakatoló remekművet. Később Gyuri Bá’ leadta az egész lemezt. Odáig voltam a Children Of The Sea lírájáért, a Heaven & Hell énekéért, a Die Young keménységéért. Egy év múlva megvásárolhattuk jugoszláv kiadásban, a lemezboltokban, de csak a négy tag arcmása volt a borítón, mert a jugók nem vállalták be a bagózó angyalokat. Ahogy egy kritikus írta Dio hangjáról: ezzel egy gyorsvonatot is meg lehetne állítani…

1, Deep Purple: In Rock 1970

A ’Fireballt’ és a ’Who Do We Think We Are’-t már hallottam, amikor a kezembe került a sziklás lemez. Nem csak nekem, az egész hard rock műfaj bibliája, zsinórmértéke ez az album, a ’Fireball’-hoz hasonlóan nincs rajt gyenge láncszem. Több mint harminc évvel az első hallgatás után még most is jön a katarzis negyvenkét percen keresztül. A bakelit példányomról már csak Blackmore aláírása hiányzik.