Maradványérték - 2011. május

írta TShaw | 2011.06.04.

A május havi felhozatal némiképp az uborkaszezon beköszöntét jelzi, hiszen válogatásalbumok mellett még régebbi lemezek és éppen-csak ideillő albumok is szerepelnek a felhozatalban. Ennek ellenére az Aerosmith, vagy a King Kobra jelenléte mégiscsak érdekessé teszi a hónapot. Íme, a lista:

Molly Hatchet: Greatest Hits II.
Aerosmith: Tought Love – Best Of Ballads
Powerworld: Human Parasite
Third Eye: Recipe For Disaster
Firefly: Automatic
Big Life: Bif Life
King Kobra: King Kobra
Farcry: Optimism


Molly Hatchet: Greatest Hits II.

A Molly Hatchet szerencsére azon zenekarok közé tartozik, akik hosszú múltjuk ellenére a XXI. században sem hagyták el magukat, sőt, talán még tudnak új dolgokat is mutatni a közönségnek – például tavaly egészen szép kis pátoszgyűjteményt raktak össze az aktuális sorlemezükre. Válogatások terén viszont nincsenek eleresztve, ráadásul az igazi Greatest Hits sorozatból is 1985-ben jelent meg az egyetlen korongjuk, szóval így huszonöt év távlatából igazán időszerű volt egy újabb gyűjtemény összerakása.

Hála Istennek, nem aprózták el. A dupla CD-s kompiláción kapunk 13 stúdiónótát, relatíve a legjobbakat a csapat frissebb munkásságából, valamint hat élő felvételt, ami nagyon klassz dolog, főleg, ha valaki még csak ismerkedik a zenekarral. Összejött egy hétperces új nóta is, ami tulajdonképpen megkoronázza a gyűjteményt, így az új Molly Hatchet kollekció kifejezetten érdemes lett a megvételre. A borítóba mondjuk fektethettek volna még egy kis energiát, nekem legalábbis nagyon nem jött be az ikonikus világháborús fotó sötétre mázolása. (TShaw)


Aerosmith: Tough Love – Best Of Ballads

Kár lenne megpróbálni bemagyarázni, hogy nem egy újabb rókabőr jelent meg az Aerosmith logója alatt, hisz a zenekar lassan már több kompilációt tudhat a háta mögött, mint rendes sorlemezt – ez azért nem túl nagy dicsőség. Hovatovább, jelen esetben még a koncepcióval is gondok vannak, mert hát szép dolog a balladák összegyűjtése, de kérem szépen, mitől ballada például a Love in an Elevator? Szóval nincs itt minden rendben, viszont éppen ez a kis malőr teszi egyedivé és ajánlottá ezt a korongot a rockzenét kedvelő közönségnek.

Amikor az ember családostul, de legalábbis hölgy társasággal nekivág egy hosszú autóútnak, bizony, elkél a lelki támogatás a menet közben hallgatott zenéket illető vitákhoz. Az viszont száz százalék, hogy egyetlen hölgy sem fog tudni ellenállni egy Best of ballads feliratnak az Aerosmith név alatt, és mivel a CD összetétele közel sem fürdik a nyálban, mi sem fogunk belefulladni a könnyekben. Ez az egyetlen egy stratégiai ok, amiért ajánlatos lehet beszerezni az új lemezt. De egyébként tényleg felesleges… (TShaw)


Powerworld: Human Parasite

Andrew McDermott neve bizonyára ismerősen cseng a progos powerben járatosak számára, a Threshold korábbi énekeséről van szó. A különleges orgánumú pacsirta úgy látszik csatlakozott a német veteránokból álló bandához (korábbi Jaded Heart és Freedom Call zenészekről van szó), emiatt sokak számára válhat érdekessé ez a tavaly év végi lemez. Jófajta dallamos powerben nyomulnak, nem annyira összetett, rafináltan fülbemászó mint a Threshold, de nagy baj így sincsen vele. Igazi másodvonalas csemege, nagyjából mint a Disdain vagy a Crystal Tears korábbról (ITT és ITT). (Kotta)


Third Eye: Recipe For Disaster

Egy másik késő tavalyi cucc, amely előtt egy emberként borult le az underground szakma. A dán banda bemutatkozó lemeze érett alkotás, súlyos és modern, ugyanakkor komplex és helyenként meglepő zenei megoldásokkal tarkított. A hisztérikus ének miatt a Sanctuary, a progresszív súly miatt a Nevermore vagy az Outworld világa ugorhat be velük kapcsolatban, de az sem túlzás, ha a Fates Warning/Crimson Glory örökség ápolásával, modernizálásával vádoljuk meg őket. Sokat elárul az is, hogy Tommy Hansen producelte az albumot, és Finn Zierler is besegített a Beyond Twilightból. Nehéz szülés volt, mert közel 2 évig zajlottak a tagcserével dúsított felvételek, de megérte kivárni, mert 2010 egyik zenei csemegéje lett a végeredmény! (Kotta)


Firefly: Automatic

Régi tervem írni a Maradványban erről a 2003-ban megjelent albumról, de valamiért mindig kimaradt. Pedig megérdemelte volna a szereplést, hiszen bár sosem volt a csapattól hangos a rockzenei sajtó, azért ezzel a lemezzel sikerült a melodikus rockzene híveinek jól odavágni egyet. Az ’Automatic’ bizony egy közel hibátlan albuma a stílusnak, kicsit olyan elfeledett gyöngyszem, mint a nemrég a kedvenc lemezek között bemutatott Crystal Blue korong. Kicsit amatőr, például a hangzás egyáltalán nincs feltupírozva, viszont a zenei teljesítmény vitathatatlanul kiváló – vokális téren is ott vannak a srácok, az első dal rétegzett kórusai például félelmetesen jók.

Kiemelkedően jó dalok a lemezről a She’ll Never Know, az Automatic, az Animalize és a Ride The Fire, de igazából a korong egészében véve is majdnem tökéletes. Az egyetlen hiba talán az, hogy egy ma is ismeretlen banda készítette el anno az albumot, mindenféle PR nélkül. Ha véletlenül a kezedbe akad, és csíped a dallamos dolgokat, szerencsésnek érezheted magad! (TShaw)


Big Life: Big Life

Egy erősen projektszagú alkotás látott napvilágot a melodikus rockzene köreiben ismert Steve Newman háza tájáról. A producerként és fő hangszeresként tevékenykedő Newman a Praying Mantis legénységéből szerzett magának énekest (Mark Thompson-Smith), és vele alkotta meg aktuális anyagát.

Azt sajnos nem merem leírni, hogy a végeredmény teljes mértékben méltó Newmanhez, mivel a ’Big Life’ nem igazán működik. Bár élvezetes a maga módján, hiányoznak belőle az igazán átütő pillanatok, a slágernóták, azok a finom kis apróságok, amik sikerre tudnak vinni egy lemezt. Ezek helyett inkább elkopott klisék, kicsi kínlódás, és a rutinból felvett albumok semmitmondósága uralja a lemezt. Az egyetlen ok, amiért befér a Maradványba az, hogy AOR berkekben a lemez azért még képes lehet megtalálni a célközönségét, ha másért nem, hát az alkotói gárda miatt. A stílus kedvelői talán el tudnak majd mélyedni benne, egyébként csak érdekességképpen érdemes hallgatni. (TShaw)


King Kobra: King Kobra

Az új King Kobra megjelenése számomra kifejezetten nagy meglepetés volt, hiszen a 2001-es utolsó korongjuk óta alaposan megváltozott a csapat felállása – az akkori gárdából tulajdonképpen csak Mick Sweda és Carmine Appice maradt meg. Pechjükre a lemez éppen a május hónap nagy glam/hard dömpingjében jelent meg, és az ifjúsághoz képest az új album sok szempontból egy fáradt, talán erőltetett, belassult anyag lett, ami viszont a csapat rutinja miatt mégis élvezetes, egyesek számára talán még emlékezetes is. Az olyan dalok, mint a Live Forever, a Midnight Woman, vagy a bónusznak hagyott Red Flag remekül elszórakoztathatják a hallgatóságot, és az is érződik rajtuk, hogy egy jó énekessel bizony masszívan benne lennének az élmezőnyben. (TShaw)


Farcry: Optimism

A 2009-ben megjelent, már akkor is a színtiszta melodikus hard rock zenében utazó első Farcry lemez nem rengette meg a világot, de a Trabantos (!) borítóval legalább felkeltették az európai hallgatóság figyelmét. Most itt a folytatás, nem is kellett rá sokat várni, és szerencsére hozták is az elvárható evolúciós szintemelkedést – már amennyire azt el lehet várni a stílustól.

A jóval kevésbé attraktív borító mögé rejtett korongtól most sem kell csodát várni, viszont a korrekt fogalmát messzemenően kimeríti a csapat. Zenéjük kiegyensúlyozott, remekül hozzák a hard rock klasszikusok utánérzetét, a Hammond pedig mindenhol nagyon dögösen morog a háttérben. Hard rock fanoknak nagyon ajánlott! (TShaw)