fbpx

Első hallásra - május

írta Kotta | 2011.05.31.

Nyoma sincs egyelőre az uborkaszezonnak, ritka erős hónap kerekedett ismét. A pontozásba ezúttal Rudán Joe is besegített, igaz, a szöveges értékelésbe már nem szállt be. A hónap lemezét a mainstream felé lavírozó norvég ex-proggerek szállították, a csalódás pedig ezúttal Axl Rose énektanárához kötődik.

8.4 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
7.4 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
7.4 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
7.3 - Amaranthe: Amaranthe
7.2 - Uriah Heep: Into The Wild
7.2 - Hell: Human Remains
7.0 - Anvil: Juggernaut of Justice
6.9 - Wolf: Legions Of Bastards
6.7 - Warrant: Rockaholic
6.6 - The Poodles: Performocracy
6.3 - Hammerfall: Infected
5.8 - U.D.O: Rev Raptor
5.6 - Battle Beast: Steel
5.2 - Nazareth: Big Dogz

Lássuk az egyéni listákat is:

Tomka

8.5 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
8.5 - Hell: Human Remains
8.0 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.0 - Uriah Heep: Into The Wild
8.0 - Anvil: Juggernaut of Justice
7.5 - Amaranthe: Amaranthe
7.0 - Hammerfall: Infected
7.0 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
7.0 - The Poodles: Performocracy
6.5 - U.D.O: Rev Raptor
5.5 - Warrant: Rockaholic
5.5 - Wolf: Legions Of Bastards
4.0 - Battle Beast: Steel
4.0 - Nazareth: Big Dogz

While Heaven Wept: Talán egy hajszállal elmarad a 2009-es, überzseniális ’Vast Oceans Lachrymose’-től, de legnagyobb hibájának még így is csak azt tudom felróni, hogy egymás mellé pakolták az Unplentitudeés a To Grieve Foreverballadáit. Hagyománytisztelő, mégis egyéni hangütéssel bíró anyag, ezúttal több direkt, rövidebb dallal. Remélem, hogy kilépnek az underground körök homályából, és a Metalfesten széles közönség előtt sikerül bizonyítaniuk.

Hell: Lásd a lemezkritikát.

Pagan’s Mind: Nils K. Rue énekes valahol azt nyilatkozta, hogy ezzel a lemezzel a régi klasszikus rock világát szerették volna megidézni, azokra hajaz a ’Heavenly Ecstasy’. Van is benne valami, a lényegre törő gitárjáték és a sajátosan Pagan’s Mind-os sci-fi hangulat keveréke nagyon ütős, még jobban tetszik, mint a progresszívabb lemezeik.

Uriah Heep: Lehet, hogy a 2008-as lemez után nem mindenki ezt várt a Heeptől, de ez egy gyönyörű dallamos rock lemez, tele slágeres melódiákkal, könnyedséggel, örömzenével, és nagyon pozitív aurával. Nem lehet nem szeretni, az I Can See Youval pedig nem tudok betelni

Anvil: Soha nem voltam Anvil-rajongó, de minden elismerésem, valahogy így kell 2011-ben tradicionális metal lemezt készíteni. Dinamikus, dallamos, mégis oda… van rakva rendesen. Metal on metal!

Amaranthe: Továbbra is felemásak az érzéseim az Amaranthe-al kapcsolatban, egyrészt nehéz kivonni magát a hatása alól, másrészt nem tetszene, ha ez lenne a „metal zene jövője”. Mindenesetre érdekes, ígéretes kezdés, és említsük meg, hogy a Within Y-os Andy Solveström könnyfakasztóan szépen hörög rajta.

HammerFall: Első hallásra ez bizony nem lett volna több egy vaskos 5-ösnél… viszont érdemes vele barátkozni, mert sokkal érdekesebb, mint a korábbi lemezek, még ha van rajta néhány pofátlanul gyenge dal, kezdve a klipes nótával (One More Time– nem értem, ez szerintük „kemény”?). Kár a túl sok tempótörésért, de a Redemption, az I Refuse, a Dia De Los Muertosnagyon meggyőző. Ja, és nincs annyi modernkedés hál' istennek, mint amennyit ígértek. Az Outlawpl. tisztességes régi-vonalas HF. Talán a következő már tényleg felér a régi HF-lemezekkel…

Sons of Seasons: Akármilyen megatorok is Basse, Palotai azért nem olyan kvalitású dalszerző, mint Youngblood – a Sons of Seasons második lemeze „rosszabb” pillanataiban Kamelot-kópia, jobbjaiban különleges hangulatú, érzéki dallamvilágú musiceles metal lemez.

The Poodles: Soha nem voltam Pudli-fan, valahogy nem tűnt „őszintének” ez a csapat (tudom, hülye kifogás 2011-ben), meg néha túlságosan „töketlenek” voltak a dalaik – a ’Performocracy’ viszont határozottan tetszik, sokkal meggyőzőbb, kapósabb, mint a nagyágyúk lemezei (Warrant, Nazareth). Ha valaki mostanában csak egy dallamos rock lemezre akar beruházni, akkor a Pudliék aktuális korongja ajánlott.

U.D.O.: Korántsem olyan rossz ez, mint az előzetes híresztelések és hanganyagok alapján várni lehetett, de ettől függetlenül nem nagyon tud lázba hozni, még ha tipikus és UDO-tól megszokott színvonalú dalok is születtek. Ha UDO-t akarok hallgatni, van pár jobb tippem, hogy mit tegyek be.

Warrant: Sokat hallottam a csapatról, de még nem volt alkalmam végighallgatni egy albumukat se. Nos, a ’Rockaholic’ alapján ez annyira nem is hiányzott: kevés a karakteres nóta, talán csak a balladák magasodtak ki az átlagmezőnyből. Az újonnan szerződtetett énekes mindenesetre nagyon állatul tolja, plusz pont. 14 szám sok ebből a zenéből, ha nem akad köztük sláger…

Wolf: Hát, ez most nem jött össze… Az előző lemezeik alapján sokkal több fogós dalt, mocskos riffet vártam, hiába jók a dallamos lead gitár témák – kissé erőtlen, és jellegtelen anyag lett a ’Legions of Bastards’, amin Niklas Olssonegysíkú éneke sem segít.

Battle Beast: Láthatólag jól kitanulták a stílust, az összes heavy metal panelt, de bár ne tették volna… Érzelmi hatás az nyista (eredetiséget nem is emlegetek), hiába a Triosphere énekesnőjének orgánumát idéző Nitte Valo, és sikolyeregetései. Mindenesetre a Steelc. számukon jót röhögtem.

Nazareth: Öreguras rock, vontatott és sajnos, unalmas. Az egyetlen értékelhető teljesítmény rajta Dan McCafferty rekedt-repedt hangja, plusz az a néhány balladisztikus hangütésű dal, amit, ugye, nem öl meg a tempó, a lendülethiány.

Kotta

8.5 - Amaranthe: Amaranthe
8.0 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
8.0 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
8.0 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.0 - Hell: Human Remains
7.5 - Wolf: Legions Of Bastards
7.5 - Anvil: Juggernaut Of Justice
7.0 - U.D.O: Rev Raptor
7.0 - Battle Beast: Steel
7.0 - Uriah Heep: Into The Wild
6.5 - The Poodles: Performocracy
6.5 - Nazareth: Big Dogz
6.5 - Warrant: Rockaholic
6.0 - Hammerfall: Infected

Amaranthe: róluk már sokszor írtam sokat, úgyhogy nem szaporítom a szót, hónap lemeze.

Sons Of Seasons: nagyon komoly album, nagyon komoly énekteljesítménnyel. Az év végi listákon is fel fog tűnni sokaknál, ebben biztos vagyok.

While Heaven Wept: egy teljesen egyéni zenekar, bekategorizálhatatlan muzsikával. Unikum a zenei palettán, vigyázzunk rá!

Pagan's Mind: ezúttal egy picivel dallamosabbra, slágeresebbre vették a figurát, épp csak annyira, hogy a szakma mellett végre a közönség is rájuk csattanjon. Reméljük így is lesz!

Hell: igen jó ötlet volt visszarángatni őket a zenei színtérre, az elme-roggyant imidzsük (copyright by Garael) épp akkorát üt, mint a muzsika maga. A látszat ellenére nem habkönnyű retro-metalról van szó, szóval még emészteni kell, ezzel összhangban idővel akár feljebb is kerekedhet a pontszám.

Wolf: Így van ez rendjén, át kell adni a stafétabotot a fiataloknak. A svédek ma már jobban tolják a Judas témákat, mint a Priest maga. Pedig nekik nincs Halfordjuk.

Anvil: ők csak simán hozzák a szintet. Vérbeli Lips-Reinerlemeznek tűnik első hallásra. Kicsit elfogult vagyok velük, de max. egy fél pont erejéig.

U.D.O.: A gazdaságban is a szabad verseny híve vagyok, lám, az öregnek is jót tett az egykori társak combos visszatérése. Összekapta magát és egy kifejezetten acceptes albumot szabadított a világra.

Battle Beast: heavy/power klisék tömkelege, aki erre gerjed, annak itt a Kánaán. Szó mi szó, egy feminin Dirkschneider vezényletével rutinosan pakolják össze ezeket.

Uriah Heep: sokadik virágzásuk engem már nem igazán hoz lázba, de elismerem, vérprofi a produktum ezúttal is.

The Poodles: a kiskutya farkat növesztett, legalábbis számomra úgy tűnik, a végtermék keményebb, mint legutóbb. Ennek a fontosságát – kutyatulajdonosként és zenerajongóként egyaránt állítom – hiba lenne alábecsülni.

Nazareth: borítékolható a gyenge a szereplésük ezzel az – önmagukhoz képest – depresszív, sötét lemezzel, pedig nem rossz ez. Ha megcsinálták volna a saját, múltidéző 'Good To Be Bad'-jüket, most jobb pontszámokat kapnának, na meg lesajnáló megjegyzéseket, hogy „de azért ez már nem olyan jó, mint...”. Nekem tetszik, hogy mertek kísérletezni.

Warrant: nem érdekel igazán ez a muzsika 2011-ben, pedig teljesen rendben van. De ha ilyesmit akarunk hallgatni, úgyis valami klasszikust teszünk fel, nem igaz? (Na, nem a 'Cherry Pie'-t.)

Hammerfall: összességében elég lapos, bár van azért rajta 2-3 egész jó szám. Önmagában az még nem lenne baj, hogy elindultak egy más irányba, csak egységesen erős nótákat kéne gyártani.

Mike

8.5 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
8.0 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
8.0- Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
7.0 - Hell: Human Remains
6.5 - Hammerfall: Infected
6.0 - Uriah Heep: Into The Wild
6.0 - Warrant: Rockaholic
5.5 - Wolf: Legions Of Bastards
5.0 - Amaranthe: Amaranthe
5.0 - The Poodles: Performocracy
3.5 - Anvil: Juggernaut Of Justice
3.0 - Nazareth: Big Dogz
2.0 - U.D.O.: Rev-Raptor
2.0 - Battle Beast: Steel

Sons Of Seasons: az idei év egyik legizgalmasabb zenei csemegéje. Szofisztikáltan és gyöngybetűkkel pedig emitt! (kalapemelő nyolc és feles)

While Heaven Wept: az epikus-kalandos ’Of Empires Forlorn’ és a gótikus, doomos ’Sorrows Of The Angel’ debüt nagy kedvenc, ám ez a korong elődjével egyetemben kevésbé talált be nálam. Vélhetően több időt igényel, nem tesz neki jót az „első hallásra”-metódus, az viszont már látszik/hallatszik, hogy ismét egy művészi, egyedi és roppant hangulatos anyagot alkottak. A Saturn And Sacrifice dal pedig tiszta Candlemass, simán ráfért volna a ’92-es ’Chapter VI’-re! És ez pozitívum ám! (ígéretes nyolcas)

Pagan’s Mind: mit tegyek, én minden prog metal albumot azonnal egy bizonyos ’Awake’-hez mérek: ha az egy kövér tízes (mi más?), akkor abból már ki lehet indulni. Mint minden műfaj, a progresszív rock/metal is jócskán telítődött már évekkel ezelőtt, ám szerencsére újra és újra felbukkannak előremutató, haladó szellemiségű bandák, akik kicsit felkavarják az állóvizet. A Pagan’s Mind-ot sokan ezek közé sorolják, a fene tudja, nekem nem tűnnek olyan végtelenül eredetinek, de frankó kis számokat írnak, ezt aláírom! Ugyan nálam ezúttal a Sons Of Seasons képviseli azt a társaságot, amelynél igazi értelmet nyer a „progresszív” kifejezés, viszont a Pogány Elme sem sokkal marad el tőlük. Hahó, koncertszervezők, PM-bulit akarok most rögtön! (elégedett nyolcas)

Hell: hohó, kedvenc hangmérnököm, Andy Sneap itt pengetőzik?! Első hallgatózásra azonban ez a hisztérikus-kaotikus zene nem adott túl sokat, inkább lefárasztott egy csöppet, pedig egy kis okkulttal engem azért le lehet venni a lábamról. Talán majd beérik. Talán… (kérdőjeles hetes)

HammerFall: a beígért nagy újításokat én nem igazán hallom, vagy talán nem olyan markáns a jelenlétük, a kissé más közegből érkezett producer nem nyúlt bele a számokba úgy, mint az ez évi Dredg-korongba a gonosz hip-hopos csóka, ám ami a lényeg, hogy az ’Infected’ izgalmasabbnak tűnik, mint elődje, a ’No Sacrifice…’, amelyre ma már biztosan nem adnék 6 pontot. Ugyan megint becsúsztak gyenge pillanatok (Let’s Get It On – a hideg kiráz!), de például a lemezzáró Redemption kis túlzással az utóbbi tíz év legjobb HF dala! (Mondjuk, a 666 – The Enemy Within „Six, six, six…” kezdetű refrénjénél elsőre megijedtem egy kicsit, haha!) Mindenesetre én már nem várok Heeding The Call, The Dragon Lies Bleeding, Dreamland szintű himnuszokat, bár az aktuális albummegjelenések előtt titkon reménykedem, hogy most aztán… De már az a remény is megkopott rendesen… (becsületes hat és feles)

Uriah Heep: szívesen belenyomnám a Nazareth-es bácsik kezébe az új Heep CD-t azzal a felkiáltással, hogy „Uraim, tessenek meghallgatni, így kell tököket növeszteni!” Ettől függetlenül ’Look At Yourself’-mércével ez amolyan közepeske. (szerénykedős hatos)

Warrant: megvan a „cseresznyés pite”? No lám, öreg glamster nem vén glamster, a fiúk ugyanolyan elánnal nyomják a bulizós-beleszarós rock & rollt, mint húsz évvel ezelőtt. A dögös hangzás pedig csak hab a cseresznyetortán! (kellemetes hatos)

Wolf: sötétebb tónusokkal megfestett heavy/power, egyszerre tradicionális és modern. Viszont annyira azért nem kötött le, hogy képes legyek ennél értelmesebb mondatokat alkotni. (átlagszagú öt és feles)

Amaranthe: ismét támad a pop-metal, jaj! Múlt hónapban a Within Temptation riogatott, most meg az Amaranthe, ám míg az előbbi esetében megbocsáthatatlan számomra, hogy a kezdeti tündöklésük fényében a fokozatos elkurvulásuk ilyen méreteket ölt, addig az Amaranthe-tal elnézőbb vagyok, hisz eleve „kurvaként” jött a világra: ergo széttett lábbal történt a bemutatkozásuk is, nem volt honnan esni. Egyébként hallom én, hogy fogósak a refrének, hogy olykor súlya is van a riffeknek, elhiszem továbbá, hogy a Hunger-ből egy szebb (?) korban milliós kislemez-dal válna, ám ez az egész akkor sem tud igazán szórakoztatni, ha éppen e célból született. Áprilisban azt írtam a WT-nél, hogy tudatmódosult állapotban akár el is hallgatom, így aztán ehhez is csak annyit fűznék, hogy „bebaszcsizva lájkolnám”. Höhö. (puncspuha ötös)

The Poodles: jött, látott és… elment mellettem. Anno a Metal Will Stand Tall című klipes schlägerre még felkaptam a fejem, de aztán hamar elsikkadtak a nagy metaldömpingben. Ebbe a lemezbe pedig csupán annyi izgalom szorult, mint egy mosószer-reklámba… (vérszegény ötös)

Anvil: utálom a színtelen-szagtalan egysoros/egyszavas refréneket! Itt meg van belőle ölég! Ráadásul minden másodperc olyan ódivatú, kopottas, öreges, kezdve a hangzástól a zenei ötleteken (= ötlettelenségeken) át a zéró énektémákig bezárólag. Az egyébként patinás névnek számító Anvil friss opuszának hallgatása közben elfogott egy szorongó, kellemetlen érzés, mintha egy 80-as évekbeli, rég lejárt szavatosságú Skála Coop-reklámot néznék csili-vili HD-tévén… Volt máma egy kalapács meg egy üllő – a fémcsatában az előbbi győzedelmeskedett. Könnyűszerrel. (avítt három és feles)

Nazareth: az öregek otthonában négy, Viagra-whisky kombóval beinfúziózott skót véncsont nekiáll zörögni a hangszereiken, majd jön a jó seggű ápolónő, és csendre inti őket… (ásítozó hármas)

U.D.O.: mindig is kifejezetten irritált a kis Military Manó muzsikája, no és inkább kaktusszal vakargatom a fülem, az is kellemesebb számomra, minthogy ezzel az éneknek nevezett vemhes varjú vernyogással vesződjek. Most megtettem a rovat kedvéért, jelentem, túléltem, ám az egész lemezen csupán a hangzás tetszett, semmi egyéb. Ez van, nem az én világom. Lőhettek! (kegyelem kettes)

Battle Beast: nekem erről az ordas trúmetálkodásról egy csudálatos Zimmer’s Hole-számcím ugrik be: The Death Of The Resurrection Of The Death Of Metal. A Battle Beastet amúgy olyan érzés hallgatni, mint elmajszolni fél kiló élesztőt – roppant szar. (jóindulatú kettes)

Mmarton88

9.0 - Amaranthe: Amaranthe
8.5 - Hell: Human Remains
8.0 - Uriah Heep: Into The Wild
8.0 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.0 - Anvil: Juggernaut Of Justice
8.0- Battle Beast: Steel
7.5- Warrant: Rockaholic
7.0 - Wolf: Legions Of Bastards
6.5 - Nazareth: Big Dogz
6.5 - U.D.O: Rev Raptor
6.0 - The Poodles: Performocracy
5.5 - Hammerfall: Infected
5.0 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
5.0 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon

Amaranthe: Modern? Metal? Igen! Valahogy így képzelem el a metal modern formáját. Titkos esélyesként lehetett sejteni a bemutatkozó demó/maxi okán, hogy itt bizony robbanásveszélyre lehet számítani, de az Amaranthe egész egyszerűen kétvállra fektetett. Tökéletes ötvözete a power metalnak, az énekesnős „csinibabametalnak”, meg az In Flames típusú death meatlnak. Borzasztó slágeres, fogós, mégis harapós, izgalmas. Nagyon szorítok, hogy legalább olyan sikerkarrier álljon előttük, mint amilyent a Sonic Syndicate járt be! Végre egy olyan újító metallemez, ami még nekem is tetszetős!

Hell: Pokoli jó! (Nem úgy, mint ez az olcsó vicc...) Első osztályú zene, totálisan agyahagytott performansz, az énekes munkája zseniális, ennyire színesen, izgalmasan kevesen tudnak a metal torkok közül előadni bármit is. Végig szórakoztató, a figyelmet fenntartó anyag, príma!

Uriah Heep: Lehet, hogy nem a karrierjük legjobbja, de nem is gyenge eresztés. Sok remek dal, jellegzetes Heep hangulat, engem még ezzel is le tudtak nyűgözni. Aki szereti a jóféle hard rockot, annak csemege.

Pagan’s Mind: A hónap legütősebb progpower albuma. Őszintén szólva a ’God’s Equation’ egy picit még ennél is jobban tetszett, de Viggoék ezúttal is egy szenzációs anyagot hoztak össze. Bár tény, kell neki időt hagyni, hogy beérhessen.

Anvil: A nagy meglepetés! Tavaly nyáron különösebben nem ájultam el tőlük koncerten, ez az album viszont frankó heavy metal. Persze, Lips nem egy Pavarotti, de valahol ez része a feelingnek. A címadó, a When Hell Breaks Loose,vagy az On Firekíméletlenül tépi le a fejet. Kiváló!

Battle Beast: Nem csak jégkorongdöntőben verte el csúnyán a svédeket Finnország! A Hammerfall hazai pályáján a Battle Beast megmutatta, hogy is kéne tolni manapság a europowert. Tüzes, tökös, vad, harapós fémzene, orbitális slágerekkel. Ez már döfi! Nem találták fel a spanyolviaszt, de egy nagyon szerethető lemezt hoztak össze.

Warrant: Alapvetően szimpatikus anyag, bár a végére kicsit beszürkül. Ráadásul nekem hiányzik pár olyan sláger, mint a Cherry Pie, a Mr. Rainkmaker, vagy az Uncle Tom’s Cabin. De még így is laza, fogós rock’n roll, szerencsére öreges megfáradásnak nyoma sincs.

Wolf: Jóféle heavy metal, de egy kicsit uncsivá válik a végére. Érzésem szerint a svéd fémfarkasok üvöltettek már ennél vadabbul is. Persze szégyenkezniük így sincs miért.

Nazareth: Akad pár kifejezetten erős dal, de összességében azért ezt az anyagot nem érzem nagy durranásnak. Új klasszikusok nem fognak róla kikerülni, bár szórakoztató, ha párszor végighallgatod. Azért még így is dicséretes a veterán bandától.

U.D.O: Alapvetően nem rossz, csak borzasztóan fáradt, és önismétlő. Nyilván nem igyekezett új Accept lemezt kiadni Udo, ott folytatta, ahol abbahagyta. Csak a minőségen esett ezúttal csorba.

The Poodles: Nincs már meg az a lendület amivel berobbant ez a banda a köztudatba. Akad pár kellemesebb, jobb tétel a lemezen, de összességében szürke. Hiányoznak azok a slágerek, amelyek ebben a stílusban kötelezőek egy kiemelkedően jó albumhoz. Kár.

Hammerfall: Egy szóban? Kétségbeesett. A Hammerfall a kedvenc zenekaraim egyike volt egészen eddig a lemezig. Alapvetően szerették volna megtartani a stílusokat, de közben finoman újítani is. Na ez visszafelé sült el. Megmaradtak a tökéletesen unalmas, és semmitmondó középtempós fárasztások, amelyek már a ’No Sacrifice’-on sem működtek, a potenciális slágereket meg sikerült elbarmolni néhány fura ötlettel, refrénnel, vagy ritmikai trükkel. Szomorú. A legjobb dal a Pokolgép feldolgozás, azért viszont hatalmas respekt!

While Heaven Wept: Elment mellettem, mint a gyorsvonat, bocsánat, ez nagyon nem nekem való.

Sons Of Seasons: Tudom, hogy egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, de számomra ezen a lemezen Henning Basse „Jon Oliva wannabe” előadásmódja, suttogása, énekteljesítménye értékelhetetlen (Roy Khan csodákat tudna tenni). Ráadásul egy hangyányival lehetne direktebb is (mint mondjuk a Pagan’s Mind), mert itt aztán van minden, mint a búcsúban, csak az egészből nem lesz több, mint egy nagy katyvasz, jó dalok nélkül.

TShaw

8.5 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.0 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
8.0 - Hell: Human Remains
7.5 - Uriah Heep: Into The Wild
7.0 - Warrant: Rockaholic
7.0 - The Poodles: Performocracy
7.0 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
7.0 - Anvil: Juggernaut Of Justice
7.0- Wolf: Legions Of Bastards
6.5 - Amaranthe: Amaranthe
6.0 - Battle Beast: Steel
5.0 - U.D.O: Rev Raptor
5.0 - Nazareth: Big Dogz
5.0 - Hammerfall: Infected

Vegyesek az érzéseim a májusi csomaggal kapcsolatban. A klasszikus indulók közül volt, aki félelmetesen alulmúlta önmagát, de voltak kellemes meglepetések is, viszont a győztes lemezen kívül én nagyon kevés helyen éreztem az átütő erejű, akár év lemeze gyanús zenék jelenlétét.

Pagan’s Mind: Ez most nem kérdéses. Magabiztos első hely, melyet dallamos, ötletes prog. metal nótákkal vívtak ki, na meg egy feledhetetlen énekhanggal, nem kevés Dream Theater utánérzéssel. (Én inkább Queensryche-ot érzek benne. - Kotta)

Sons of Seasons: Gigantikus énektémákkal megfejelt, monumentális, lenyűgöző alkotás, de hasonlóan a While Heaven Wept-hez, kicsit gyomormegfekvős, első harapásra kevésbé beérő alkotás lett. Kell hozzá egy kis idő, hogy megadja magát.

Hell: Nyolc pontot adok a korongnak, mert a tavalyi Accepthez hasonlóan itt is egy régimódi, de korszerűen előadott anyagról van szó, de azért könnyű dolga volt jó pontot szereznie ebben a mezőnyben…

Uriah Heep: Én bizony ki vagyok békülve az új Heeplemezzel. Nem mintha magasak lettek volna az elvárásaim, hisz ilyen diszkográfiával és élő teljesítménnyel igazából teljesen mindegy, milyen az új lemez, de a dolog működik. Hiába, több mint negyven év van a hátuk mögött… kisujjból megoldanak egy új albumot.

Warrant: Hamar leolvadt egy kevés a kezdeti örömömből, mert bár rendkívül fincsi album az új Warrant, Jani Lani elképesztő módon hiányzik a lemezről. Nincs sláger, nincs igazi Warrant feeling, nem is igazán maradt már semmi jellegzetesség a zenekar régi énjéből, ez pedig szomorú, bármennyire is frankó hard rock album a ’Rockaholic’.

The Poodles: Ami csak nyomokban jött össze a Warrantnak, az egész jól sikerült a pudliknak, de az összkép számomra itt is erősen hiányos. Az ő zenéjükben mindig valamiféle „tucat” jelleget éreztem, és most sem tudom magam úgy igazán a csapathoz kötni. Hét pont, de nem fogom sokat hallgatni az albumot…

While Heaven Wept: Egy igazán figyelemreméltó, epikus alkotás, ami éppen ebből kifolyólag kicsit talán megfekszi az ember gyomrát, mire végigpörög a lemez. A nagyon csábító összkép miatt hetes, magától a zenétől én egy kicsit talán többet vártam.

Anvil: Ahhoz képest, mekkora név az Anvil, szerintem ez a lemez messze nem szól akkorát, mint azt elvárhatnánk (még az olyan dalok ellenére sem, mint az emlékezetes New Orleans Voo Do, vagy a doomban kalandozó Paranormal). Hetes, de szerintem tudnak ők többet/jobbat is.

Wolf: Bár kifejezetten érdekes és izgalmas anyag, nem igazán érzem benne, hogy ki tudna emelkedni a tucat lemezek sorából. Rengeteg hatás érződik a zenéjükön, a vokális teljesítményeken kívül minden belesüpped az átlagba. Erős középmezőny.

Amaranthe: Személy szerint egy kicsit szomorú lennék, ha az Amaranthe jelképezné a jövőt a mára kissé begyepesedett metal világban. Nem mintha rossz lenne a produkció, de ugyan olyan crossover jelleget mutat, mint megannyi rövid életű metal al-stílus, éppen csak ezúttal más forrásokhoz nyúltak. Pedig van ebben potenciálisan jövőbe mutató pop metal, csak túlságosan belemártják más egyéb stílusjegyekbe, ami részemről sokat ront az összképen… olyan össze-vissza, mindenből egy kicsi. Nem hiszem, hogy hosszú életű dolog lesz.

Battle Beast: Mehetne feljebb ez a hat pont, a zenei alapokért például többet érdemelne, de a vokális vonal miatt le is kell vonnom tőlük. A női énekhang nagyon jól tud állni ebben a zenei környezetben, de csak ha nem így kerül prezentálásra…

U.D.O.: Udo szólólemezeitől már évek óta nem lehet igazán hanyatt esni, most sem érzem az átütő erőt, vagy a minőségi javulást. Ez alapjaiban nem volna probléma, ha nem lenne a színen egy majdnem év lemeze díjas Accept korong… Tudom, ennek nem szabad befolyásolnia az ítéletet, de így mégiscsak jobban fáj, hogy nincs szinte semmiféle fejlődés a régi tendenciákhoz képest.

Nazareth: A hónap legnagyobb csalódása. A Nazareth-tel szemben szerintem jogosak a magas elvárások, de ez a középtempós, öreguras, de mégis keménynek szánt zene abszolút nem illik hozzájuk. Talán meg kellene maradni az élő fellépéseknél, mert ezzel így csak csorbítani lehet a csapat hírnevét.

Hammerfall: Annyira izzadtságszagú, hogy nem is nagyon lehet meglenni vele közös légtérben. Vannak jó pillanatai a lemeznek, de igazából végtelenül kínlódós, vontatott az egész. Volt jobb, és reméljük, egyszer lesz is még jobb.

Garael

9.5 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
9.0 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.0 - Battle Beast: Steel
7.0 - Hell: Human Remains
7.0 - Wolf: Legions Of Bastards
6.5 - Warrant: Rockaholic
6.5 - Uriah Heep: Into The Wild
6.5 - Hammerfall: Infected
6.0 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
5.5 - Amaranthe: Amaranthe
5.0 - Anvil: Juggernaut Of Justice
5.0 - U.D.O: Rev Raptor
4.0 - The Poodles: Performocracy
4.0 - Nazareth: Big Dogz

Hű, de nehéz helyzetben vagyok ebben a hónapban, hiszen két olyan lemez is megjelent, amelyek a HRM történetének eddigi időszaka alatt bármelyik évben ott lettek volna a TOP 10-es listámban: hiába, ilyen az ember, ha rossz, azért kesereg, ha meg jó, akkor azért. De azt megsúgom, az utóbbi esetében a panasz csak a lamentálás miatt van, és valljuk be őszintén, sokkal kellemesebb ilyen dolgokon törni a fejünket, mint a világbéke megoldásán.

A Sons of Seasons kimondhatatlan című alkotását végül is Henning Basse miatt avattam a hónap lemezének, aki ezt a zenébe oltott monodrámát képes volt a musicalek gótikus torztestvérévé tenni úgy, hogy a progresszió álarca, ami mögül az őrület vigyorog ki, igazából zsenit takarjon.

Régóta várt lemez a Pagan’s Mind mennyei extázisa: a norvégok a legutóbbi alkotás közérthetőbb attitűdjét újrafogalmazva találták meg azt a nekem tetsző egyensúlyt, ami a dallamok és a progresszívebb megoldások között jött létre. Bővebben a hamarosan olvasható kritikámban.

A Battle Beast képes volt fityiszt mutatni azoknak, akik azt hiszik, hogy pénisz kell a tökösséghez. Igaz, hogy a cáfolatot jelentő leányzó nem igazán a tinifiúk álma (talán még azt öregeké sem), de egy ilyesfajta hangi dominára régóta szükség volt a gótikus angyalkák feminim világában.

A Hell albumától én nem voltam annyira elájulva, mint Tomka kolléga, a rengeteg rafinált megoldást hallgatva ugyanis az album közepétől néha felmerült bennem - hova a pokolba tüntették a dallamokat. De ördög vigye, a teátrális és szuggesztív performanszban tényleg van valami gonoszan vonzó. Még szerencse, hogy fehér bohócmaszkkal és piros szemekkel már csak a bikákat lehet ijesztgetni.

A Wolf sajnos csak kispályázik, szerencsésebb menedzseléssel akár az új Running Wilddá is válhatnának, persze ez a pőre, Judas alapú heavy metal sosem volt a mainstream ölebe. Nem vagyok farkas (bár de, csak nem úgy), ám nekem így is tetszik.

A Warrant hozta a biztonságos formát, bár ha a lemez címéből adódóan ledobnak még egy-két pohárral, talán azokat a merészebb húzásokat is meg merték volna tenni, amiket hiányolok az igazi minőséghez.

Ugyanígy vagyok az Uriah Heeppel – szívesen és kedvtelve hallgatom, de az extázis sajnos elmarad – talán nekem is innom kellene néhány pohárral, hogy megtaláljam bennük a korábbi évek lelkesedését.

Majdnem én is sírva fakadtam, mire végighallgattam a While Heaven Wept várva-várt albumát: a legutóbbi lemez hangulatos dallamait nem tudtam újra felfedezni, azok nélkül pedig kevés a kapaszkodónak szánt progresszív műfajkeveredés.

Kotta kolléga Amaranthe kisesszéje felkeltette ugyan bennem az érdeklődést, ám én nem vagyok annyira innovatív ember, hogy meg is találjam a leírt sorok zenébe oltott lelkesedését.

Nem rossz ez a Hammerfall, biztos meghallották a HRM kritikusainak tanácsát, miszerint kellene már kicsit változtatni, mert hallható a megújulásra való törekvés. Azért viszont hatalmas fekete pont, hogy a Pokolgép nevét csak hosszas keresés után leltem meg: ha tisztelgünk, akkor tegyük azt már látványosan!

Le a kalappal az Anvil kompromisszum mentes életpályája előtt, de a stílusbéli toporgás ezúttal nem kedvezett nekik, legalábbis nálam, mivel én régen sem kedveltem őket. Egy-két dallam kikalapálásával biztos szebben dalolna az a bizonyos üllő.

Hiába, az U.D.O. lemez esetében nem tudom magam függetleníteni az Accept tavalyi alkotásától: mester, lehetne már ezt a zenét másképp is játszani. Persze az is produktum, hogy a Motörheadhez hasonlóan UDO mester is képes ugyanazt a lemezt többször is ellőni (fémrajongók, ti meg ide lőhettek…)

A The Poodlest sajnos utolérte a túltenyésztés átka: a korábbi évek harapósságát a jámbor nyáladzás vette át, ezen a lemezen most már tényleg a farka csóválja a kutyát.

S ha már kutya: a Nazareth-et igazán nem vádolhatja senki az innováció hiányával, hiszen legújabb albumukon egy új crossovert avattak - a grunge-öregrockot. Sajnos azonban nekem túlságosan le kellene menni kutyába, vagy öregednem kellene még húsz évet, hogy élvezhessem ezt a koktélt, így csak szomorúan elsomfordálva adom nekik az utolsó helyet.

Szakáts Tibor

9.0 - Uriah Heep: Into The Wild
9.0 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.5 - Anvil: Juggernaut Of Justice
7.5 - U.D.O: Rev Raptor
7.0 - Warrant: Rockaholic
7.0 - The Poodles: Performocracy
6.0 - Hammerfall: Infected
6.0 - Wolf: Legions Of Bastards
5.0 - Nazareth: Big Dogz

A Uriah Heep nagyon meglepett. Az ’Into The Wild’ nálam nemcsak a hónap, de egyelőre az év egyik legjobb albuma. És ha hihetünk a csiripelő verebeknek, akkor ősszel élőben is hallhatjuk a dalokat. Nem szabad kihagyni!

A másik nagy meglepetés az Anvil friss munkája volt. Ízes, dögös '80-as évek metalja, mégis valahogy mai. A Swing Thingcímű záróakkord pedig az év metal dala! (Tényleg marha jó! - Kotta)

Minden bizonnyal U.D.O. új lemez fogja a legtöbb vitát kiváltani ebben a hónapban. Elképesztő nagy hibába esik az, aki összehasonlítja az Accept friss korongjával a ’Rev Raptor’-t, vagy Udo utóbbi években kiadott anyagait. Bármennyire is kézenfekvő, nekem eszem ágában sem volt ezt megtenni. Jó album a ’Rev Raptor’, igazi újkori U.D.O. mű.

A nyolcvanas évek Judas Priest jének emlőin nevelkedett, hagyományőrző csoport. Így jellemezném a Wolf zenekart, akik profin előadott, ám jellegtelen dalokkal zsúfolták tele ezt a korongot.

A Pudlikés a Warrant legénysége egyaránt szórakoztató anyagot tett le az asztalra. Mindkét lemeznek az élbolyban a helye.

Amikor azt hittem, hogy az összes erre a hónapra bejelentkezett nagyágyú tarol majd, akkor jött a Nazareth igen fáradtra sikeredett lemeze. Autóvezetés közben kimondottan tiltott anyag.

Nem annyira gáz az új Hammerfall album, mint ahogy azt a legtöbb fórumon olvasni lehet, persze ez a csapat már nem az a lázadófiatalság, akiknek a heavy metal újravirágzásának kezdetét titulálják. A Pokolgép feldolgozás már önmagában is dicséretes dolog, sőt talán a legjobb dal a korongon.

Ha azösszefoglalóm elején a Uriah Heep és az Anvil anyagait meglepetésnek neveztem, akkor nem is tudom mit mondjak a Pagan’s Mind friss korongjára. Sok mindenre számítottam, de, hogy ilyen összetett, komplex és profi muzsikát kapok, arra nem. Még az időnként erős Dream Theater behatásokat is meg tudtam emészteni, mert a teljes műre inkább a Pagan’s Mind-os egyediség a jellemző.

Joki

9.5 - The Poodles: Performocracy
9.0 - Uriah Heep: Into The Wild
9.0 - Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
8.5 - Nazareth: Big Dogz
8.5 - Sons Of Seasons: Magnisphyricon
8.5 - While Heaven Wept: Fear Of Infinity
8.5 - Wolf: Legions Of Bastards
8.5 - Amaranthe: Amaranthe
8.0 - Hammerfall: Infected
8.0 - Hell: Human Remains
7.5 - Anvil: Juggernaut Of Justice
7.5 - U.D.O: Rev Raptor
7.0 - Warrant: Rockaholic
7.0 - Battle Beast: Steel

Adamwarlock

8.0- Anvil: Juggernaut Of Justice
8.0- Wolf: Legions Of Bastards
8.0- While Heaven Wept: Fear Of Infinity
8.0- Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
7.5 - Amaranthe: Amaranthe
7.5 - The Poodles: Performocracy
7.0- Warrant: Rockaholic
6.5 - Hammerfall: Infected
5.0- Sons Of Seasons: Magnisphyricon
5.0 - U.D.O: Rev Raptor
4.5 - Nazareth: Big Dogz
4-0 - Uriah Heep: Into The Wild
3.0 - Battle Beast: Steel
2.5 - Hell: Human Remains

Anvil: Ez a csapat még mindig király. Mit kell hozzátenni? Jó ez az anyag ahogy van. Nem durran akkorát, mint tavaly az Accept tette, de még így is baromira erős.

Wolf: Ez itten egészen jó. Még hallgatnom kell, mert én vagyok beosztva a kritikára, de amit eddig hallottam az rendesen pozitív felé tolja. Mondjuk már az előző korong is bika volt.

While Heaven Wept: Jó lett ez a valami. Némelyik sok mocsokhoz képest, amit ebben a hónapban össze kellett hallgatni ez volt az intelligens gyöngyökkel felszerelt mosópor vagy a biffidus-essensist tartalmazó joghurt a többi gagyi gyümölcsös cumóhoz képest. Egy bajom volt: én egy kicsit hiányoltam a sötétséget. Ha még keményebbre nyomják, akkor megy rá még fél-egy pont.

Pagan’s Mind: „Velük meg az a gondom, hogy minden megvan bennük, hogy imádjam őket, de mégis unom. Vannak pillanatok ezen a korongon is, amikor nagyon adják az ívet, aztán megrekedünk valami langyos tötymörgésben. Lehetne ez sokkal jobb is”…gondoltam egy hallgatás után. Még kettő után is. Aztán harmadikra megtetszett. Úgyhogy ebbe dugjuk a csőrünket, ha meg akarjuk tudni, mi az anyatej.

Amaranthe: Friss, fiatalos, bulizós. Ez kell ma: zúzás, a mikrofonhoz meg beállítod a jócsajt. Ennek a csapatnak bejött. A végére már azért kicsit laposodott, de így is az év egyik nagy meglepetése.( Az amaranth magyarul ’disznóparélyt’ jelent amúgy…)

The Poodles: És még egy glam, amitől nem kerülget a rossznyavalya. A május hónap csupa meglepetést tartalmaz. Kevés a gyenge pillanat rajta, azokért is kárpótol Jakob Samuel hangja. Amen to the Lord.

Warrant: Nekem a tökösebb rock ’n roll nóták nagyon bejöttek erről a lemezről. A Bon Józsi-s nyálverés már kevésbé, de hiába: sohasem voltam glam rajongó. A műfajhoz képest nem lett egysíkú, úgyhogy az okádás ezúttal elmaradt részemről.

Hammerfall: Nem az igazi. Nem rossz, tehát a várt érfelvágás elmaradt, de messze van attól a legendás bandától, akit ország s világ megszeretett. Én még bízom a feltámadásban, de hát az csak Krisztusnak meg Hófehérkének jött össze.

Sons Of Season: Ebből a műfajból szerencsére már kinőttem. Bár ez rossz szó, mert sohasem jártam úgy igazán mélyen az ilyesmféle miliőben, így sohasem éreztem az ilyen albumok varázsát. Nem is ez a Magnicsi…Magnyri…akármicsoda címet viselő cucc fogja ezt az idillt megváltoztatni.

U.D.O.: Meg sem próbálom összehasonlítani a tavalyi Accepttel, mert akkor Herr Dirckschneider nagyon csúnyát bukna. Felette is eljárt az idő, azt kell mondanom. Függönyt le, én már nem tapsolnám vissza…

Nazareth: Egy fokkal, de csak egy csöppnyi, hangyaf*sznyi fokkal jobb, mint a Uriah Heep. Sajnálom, hogy két etalon bandáról ilyeneket kell írnom. Támad az új műfaj: a regresszív rock!

Uriah Heep: A ’70-es években az apám korabeliek megőrültek ezért a zenéért. Én is ezzel a jól bejáratott műfajjal kezdtem el zenehallgatási karrieremet. Mint a korai hard rock műfaj lelkes rajongója mondom: a mai Uriah Heep-nek semmi keresnivalója nincs már a XXI. század zenei közegében. És pont. Színpadon élőben megnézem őket, de ennyi. Tessék tisztességgel megöregedni, uraim, különben Madonna sorsára jutnak!

Battle Beast: Shake the world with metal????? Gyerekek, ez itt a MÉLYPONT! Csupa nagy betűvel, ennél már nincs lejjebb...,

Hell: … de van.

Legutóbbi hozzászólások