Piros húsz-száz ulti terí­tett durchmars - Mr. Big, Eleven, 2011. május 27., Club 202

írta Hard Rock Magazin | 2011.05.30.

"Holy shit, this is a big crowd!" - mondta Eric Martin, az első szusszanás alkalmával. Nem fordí­tom le, mert a főszerkesztő lecsesz, hogy csúnya szavakat használok, de mindenképpen szép gesztus ez a reflexió a teltházas Club 202 látványára egy olyan zenekartól, amely még most is tí­zezrek előtt játszik mondjuk Japánban. Rendszeres koncertlátogatóként kijelenthetem, nemigen emlékszem az elmúlt néhány év dömpingjében "sold out" bulira idehaza (kemény rock vonalon), a Mr. Bignek viszont másodszor is sikerült ezt a bravúrt végrehajtania, pedig ezúttal a hely is nagyobb volt, és a banda is lapot húzott tizenkilencre. Eleven Egy ilyen tökéletesnek í­gérkező estét nehéz is lenne az előzenekarnak elrontani, gondolhatnánk, ennek ellenére sikerült olyannyira rácsodálkozni a Mr. Big koncertjét felvezető akusztikus duó előadására, hogy rögtön ki is szaladtam egy nyugtató sörért a nemrég megnyitott kerthelységbe... Az önsanyargatásnak is van határa, én úgy kb. négy számig, ha bí­rtam azt a fajta, giccsnek is csak jóindulattal nevezhető bánatzenét, amit az Eleven előadott. Egy szál akusztikus gitár, egy szál énekessel: nem kéne még definí­ció szerint rossz felvezetésnek lennie, pláne, hogy nem is tehetségtelen zenészekről van szó, ráadásul elég a Snakebite koncertjét felidéznünk, milyen sikeresen forrósí­tották fel a hangulatot télen a jubileumi Cry Free buli előtt. A lélek könnyeiről és egyéb magvas témákról dalolászó Eleven viszont inkább egy sokcsillagos étterem a beszélgetést még véletlenül sem zavaró házizenekarának illett volna be, mint egy rock koncert előzenekarának. Tudjuk-tudjuk, a Mr. Big sem szomszédriogató brutál zene, de "a könnyeim megálltak pihenni" vagy a "sí­rni hallom a lelkem" kezdetű dalokra fülelve gyorsan a szabadtéri részleg felé vettem az irányt. A hangulatos kerthelyiség egyébként még tovább emeli a Club 202 egyébként sem gyenge ní­vóját, és még azt is meg kell emlí­teni, hogy a klub - legalábbis a Mr. Big alatt - aktí­van működtette légcserélő berendezését, í­gy még teltház esetén sem kellett 40 fokban fulladozni, hideg sör ide vagy oda. Tomka Mr. Big Mielőtt továbbmegyünk, engedtessék meg egy figyelmeztetés: aki olvasgatja az í­rásaimat, tudja talán, hogy nem esek hasra a nagy nevektől, az esetleges bénázásokért beszólok azoknak is, akiket amúgy kedvelek (Therion, Friedman). Itt viszont sorjáznak majd a szuperlatí­vuszok, mert belekötni még a legnagyobb rosszindulattal se tudnék semmibe. A Rage-hez hasonlóan ugyanis a Mr. Big sem tud hibázni élőben, komolyan mondom, sokkal nehezebb egy tökéletes koncertről í­rni, mint amikor lehet zsörtölődni ezen-azon. Úgyhogy aki nem bí­rja a szirupos ömlengést, az ne is olvasson tovább! Az Undertow/American Beauty kezdés mindjárt jelezte, nem nosztalgiabuli lesz itt ezen az estén. Lássuk be, kell némi merészség ahhoz, hogy egy olyan zenekar, melynek minimum négy órányi klasszikus nótája van, szinte végigjátssza a legújabb lemezét élőben. Esetleg egy Grave Diggertől, U.D.O.-tól ez még el is várható, mert őket az európai fanok nagyjából évente (igazi rajongók akár évente többször is) elcsí­phetik, na de egy olyan amerikai bandától, amely másodszor játszik errefelé, elég meredek. Nekik mégis bejött: szinte mindenkinek, akivel a buli után beszéltem, az volt a véleménye, hogy - ha ez egyáltalán lehetséges - a mostani koncert még erősebb volt, mint a 2009-es. Olyanoknak is, akik az új lemezt egyáltalán nem, vagy csak alig ismerik. A titok nyitja természetesen abban a zenei fölényben, eleganciában és a jókedvű, laza előadásmódban (a kettő nyilván összefügg) rejlik, amely ennek a négyesfogatnak a sajátja, sajátossága. Ha Martin Dosztojevszkijt olvasna fel oroszul, a többiek pedig aláimprovizálnának valamit, gyaní­tom, még akkor is egy élvezetes este kerekedne belőle. Nem akarom ezzel alábecsülni az új számok minőségét, mert frankón megállták a helyüket, a fenti vélemény (melyet magam is osztok) ezt is igazolja, nem csak a muzikális felsőbbrendűséget. Sőt, amondó vagyok, éppen, hogy élőben sütnek nagyon a lemezen csak amolyan "jó" témák.

Másrészt nyomtak jó néhány korai számot, melyeket korántsem neveznék egyértelmű választásnak (Little Too Loose, Road To Ruin, Merciless), és melyek - láss csodát - éppen a koncert legerősebb pillanatainak bizonyultak. Szóval egy teljesen új setlisttel érkeztek, nem akartak még egy bőrt lehúzni ugyanarról a közönségről. Dicséretes. A nagy újí­tásban még a megingathatatlannak hitt Wild World is kimaradt, és ha már itt tartunk, szerintem a To Be With You-t is elbohóckodták kicsit. Az vesse rájuk az első követ, aki még nem unja ezeket :D. A műsorról még annyit, hogy volt egy gitár- és egy basszusgitár-szóló, egyik sem túl hosszú, szóval inkább a dalokra koncentráltak - nagyon helyesen. Ezek a faszik a számok alatt is olyanokat játszanak, hogy ihaj, fejlámpás villantásra esetükben igazán semmi szükség. Bizonyí­taniuk már nem kell semmit. Volt azért sok zenei játék, uniszóló, ide-oda passzolgatás Gilbert és Sheehan között, a szokásos fúró is előkerült, és a hí­res-hí­rhedt hangszercserét is bedobták újra, szóval hazudik, aki azt meri állí­tani, hogy egy pillanatig is unatkozott. Nem csak a fülünket kenegették hájjal, a szemnek is komoly stimulációt adtak. És ahogy mondottam volt, a banda nagyon egyben van. Az előző turnén és a stúdióban úgy tűnik, teljesen egymásra hangolódtak, mert eszméletlen pozití­v energiahullám áramlott le a szí­npadról. Jól is szóltak nagyon, a Club 202-vel korábban e téren meglévő fenntartásaim egyből szertefoszlottak. Van, aki szerint Gilbert kicsit alul volt keverve (amely csak a ráadásra jött helyre), engem ez kicsit sem zavart, mert lemezen is ilyen a hangzásuk - tudomásul kell venni, hogy ez Billy Sheehan zenekara, és itt az ő zseniális, egyéni basszus-soundjának is helyet kell csinálni. A shockos kollégával ellentétben számomra Eric Martin teljesí­tménye is teljesen rendben lévőnek találtatott. Ha volt is némi betlizés a két évvel ezelőtti fellépésen, mára jó formába lendült. Frontemberként is vicces, például igen profi volt, ahogy magára vonta a figyelmet, mikor Gilbert gitárja elszállt, vagy ahogy ön-ironikusan konferálta fel a kötelező közönségénekeltetést. Torpey-ról pedig csak azt tudom én is mondani, amit Martin maga: ő a zenekar titkos fegyvere. Hihetetlenül precí­zen és férfiasan üti a bőröket (gyakran kiderül élő fellépések videóit nézve, hogy a legtöbb soklábdobos, bombasztikus lemezt feljátszó ütős csak simogatja a cuccot - pokolba a triggereléssel...). Ráadásul énekelni is nagyon tud. Szóval a közhiedelemmel ellentétben ez a banda nem csak Sheehanről és Gilbertről szól, itt mind a négy muzsikus adu ász. És ha már teleszórtam a beszámolót kártyás utalásokkal, akkor cí­mnek is az általam ismert legnagyobb ulti-bemondást választottam, ami mindent visz, jelezvén, hogy ennél tökéletesebb csapatot és remekebb estét nehéz lenne elképzelni. Ha valakinek demonstrálni szeretnéd az élő zene varázsát és a hard rock szépségét, akkor Mr. Big koncertre vidd el! Nagyon gyorsan egy utolsó észrevétel: a körülmények is ideálisak voltak, a Club 202-t panasz nem érheti: a beengedés ezúttal udvariasan zajlott, a frissen megnyitott kültéri ivó-rész roppant hangulatos, az árak pedig teljesen reálisak a fővárosi átlaghoz képest. Setlist: Undertow / American Beauty / Daddy, Brother, Lover, Little Boy / Green-Tinted Sixties Mind / Take Cover / I Won't Get In My Way / Stranger In My Life / Once Upon A Time / A Little Too Loose / Road To Ruin / Price You Gotta Pay / Just Take My Heart / Merciless / Gitárszóló / Still Ain't Enough For Me / Basszusgitár-szóló / Around The World / As Far As I Can See / Addicted To That Rush /// To Be With You / Colorado Bulldog /// Smoke On The Water / Shyboy Kotta Fotók: TT Köszönet a Concertonak!