Személyes kedvenceim - Kotta

Kimaradtak alapvetések, persze, hogy kimaradtak. Megszakad a szívem például az egyes Tokyo Blade vagy a kettes Manowar miatt, de képtelenség mindent beleszuszakolni huszonötbe. A listám maximálisan szubjektív! Nem állítom ugyanis, hogy a 'Blackout'-nál, vagy a 'Headhunter'-nél az elmúlt harminc évben nem jelent meg zeneileg jobb, összetettebb korong, de ott és akkor (14 évesen) ezek jelentették a katarzist.

25. Rage: Speak Of The Dead (2006)

Kedvenceim nagy része a '80-as évekből származik, van néhány finomság a '90-esből is, későbbről viszont már csak alig-alig. De így van ez rendjén, az igazán mély barátságok gyerekkorban születnek, utóbb már csak felületes ismeretségekre futja. Smolski azonban semmiképp sem maradhat ki, így kezdjük ezzel az albummal, melyen a Rage felvillantja mindkét oldalát: az epikusat és az odacsapósat is.

24. Krokus: Headhunter (1983)

Bár az AC/DC a nagyon korai hatásaim között van, úgy emlékszem a legelső kemény rock lemezem (bakeliten) a 'Dirty Deeds' volt és a 'Let There Be Rock' mozinak is igen komoly szerepe van a zenei preferenciám ilyentén elferdülésében, csak egy bővebb listára tenném fel őket. A Krokus ráadásul jóval kevésbé fontos zenekar, a 'Headhunter'-re egy időben mégis eléggé rákattantam. A négy negyedes boogie-t játszó brigád ugyanis egyetlen lemez erejéig kiesett az AC/DC klón szerepkörből és egy tökös, energikus (ámde mega-dallamos), igazi ikergitáros heavy metal albumot készített.

23. Megadeth: Rust In Piece (1990)

Na jó, keményítsünk be egy kicsit. Ezt úgy gondolom nemigen kell magyarázni, hacsak azt nem, miért nem előrébb vannak a sorban. Mustaine énekteljesítménye miatt, azért. Az az egyetlen gyengébb pont a lemezen, de még így is klasszikus.

22. Extreme: Pornograffitti (1990)

A '80-as évek végén, '90-esek elején tele volt a színtér jobbnál jobb hard rock zenekarokkal, remek énekesekkel és még remekebb gitárosokkal (Mr. Big, White Lion, Damn Yankees, Bon Jovi, Europe, Winger, Whitesnake, TNT, Lion, stb.). Én ebből az érából mégis az Extreme-et emelném ki, frissessége és újszerű megközelítése miatt. Na és azért, mert a 'Pornograffitti' tele van bomba slágerekkel, egyetlen gyengébb pillanat nélkül.

21. Ozzy Osbourne: Blizzard Of Oz (1980)

Ahogyan Smolski nélkül, úgy Rhoads nélkül sem készülhet el egy ilyen lista. Én a Black Sabbath-nak a Ronnie James Dióval és Tony Martinnal jelzett korszakát szeretem igazán, de Ozzy szólólemezeire mégis egyből rávetettem magam, elsősorban a kiemelkedő gitárosoknak köszönhetően.

20. Faith No More: The Real Thing (1989)

Avattam néhány kedvencet még a '90-es évek elején is (C.O.C., Soundgarden, Living Colour, stb.), számomra a korszak kísérletező kedvének, innovatív hajlamának legtökéletesebb képviselője azonban a Faith No More, bár jóval korábban indultak (ez már a harmadik albumuk – mondjuk az első kettő szinte hallgathatatlan), sőt ez a korong is '89-es.

19. Therion: Theli (1996)

Még egy alkotás a '90-es évekből, aztán már tényleg jönnek a klasszikusok! A 'Theli' volt az egyik utolsó nagy „vaú”, amikor az ember ledöbben, hogy még mindig van új a nap alatt – pedig már azt hitte, hogy neki nem lehet újat mutatni. Nagy hatású lemez, a mai trendek egyik fontos (ki)alakítója, már csak ezért is itt a helye.

18. Dio: Holy Diver (1983)

A világ legjobb rockénekese megint csak nem maradhat le, ráadásul Campbellnek itt még nem volt büdös a gitárhős szerep. Jobbnál jobb dalok, riffek, szólók és énekdallamok. Alaplemez, nem vitás, amely a Rainbow örökséget az új évtizedbe röpítette.

17. Guns 'n' Roses: Appetite For Destruction (1987)

Hihetetlen, hogy a G 'n' R szupersztár státuszt élvez még ma is, pedig mindösszesen két jó lemezt csináltak – ezt, és mondjuk még egyet össze lehet válogatni a 'Use Your Illusion I-II'-ről. Az is igaz, hogy az 'Appetite' viszont odabax rendesen, a Led Zeppelint glambe oltó energiabomba nemcsak a sleeze defeníciója, de a mai napig az egyik legtökösebb album, amit ismerek.

16. Metal Church: Blessing In Disguise (1988)

Az első két Wayne-es korong sem volt piti, de szerintem Howe-val egy lépcsővel még feljebb léptek és így meg tudták alkotni a tökéletes US power lemezt. Kirk Arrington pedig..., hmm, hallgasd csak meg, miket dobolt a csóka, Mike Terrana 1.0-ás változata volt ő.

15. Scorpions: Blackout (1982)

Sokan a 'Love At First Sting'-re szavaznának, de nálam a 'Blackout' a nyerő. Ez a legdögösebb Scorpions album, nekem pedig ez számít igazán. Sodró lendület és remek dallamok. Léggitárt elő, kezdődhet a móka!

14. Gary Moore: Wild Frontier (1987)

Egy másik zseni. Nem csak nagyszerű gitáros, de érzékeny dalszerző és jó énekes is egyben. A 'Wild Frontier' kétség kívül pályája csúcsa, a rockzenének pedig az egyik legnagyszerűbb pillanata.

13. Mötley Crüe: Shout At The Devil (1983)

Később ugyan már el...puhultak, de a Twisted és a Mötley első két lemezét is szeretem. Ahogy ezek kinéztek, és amilyen elánnal nyomták a rock 'n' rollt..., mintha nem lett volna holnap. Ha már glam, akkor legyen itt abból a legtökösebb, legsötétebb alkotás.

12. Van Halen: Women And Children First (1980)

Természetesen Eddie-nek is bérelt helye van a listámon, hiszen ő volt az, aki – egyik olvasónk találó megjegyzése szerint – ötödik sebességbe tette a rockgitározást a '70-es évek legvégén. Én a harmadik albumukat szeretem leginkább, szerintem ez a legérettebb, legerősebb a Roth korszakból.

11. Anvil: Forged In Fire (1983)

A 'Metal on Metal' is lehetne itt, mindkettő alapmű, de én kicsit jobban kedvelem ezt, azt hiszem, ezt halottam előbb. A kanadai speed metalosok továbbgondolták a Judas Priest munkásságát és ráetettek egy lapáttal a sebességre. Nem mellesleg a kemény rock harmadik dobzsenije (Terrana és Arrington után) is itt található, Robb Reiner személyében.

10. Def Leppard: Pyromania (1983)

Egészen elképesztő az a bajtársiasság, amivel kiálltak Allen mellett, pedig akkor (a világsiker küszöbén) százból kilencvenkilenc banda keresett volna egy új ütőst. Na de nem ezért imádom, hanem azért mert egyedi és zseniális, egészen különleges dallamvilággal és gitárhangzással.

9. Blackfoot: Marauder (1981)

Ahogy a Scorpions és a Krokus esetén, belőlük is kiesett egy tökéletes korong, amely jóval keményebb, mint ami a pályafutásukra összességeben jellemző. Giga-fílinges és lendületes egyszerre, sokat léggitároztam rá anno, sőt a mai napig gyakran előveszem.

8. Mercyful Fate: Melissa (1983)

Nemcsak King imidzse volt sokkoló, de az a zeneiség is, amit az első két Fate lemez felvonultatott. Sötét, okkult, de ami még fontosabb, hogy azóta sem nagyon termett egyénibb gitárduó, mint amilyen a Shermann/Denner páros volt.

7. Accept: Restless And Wild (1982)

Már a 'Breaker'-től is összecsokiztam magam, de a 'Restless' tényleg feltette a pontot az íre. Az Accept egészen új dimenziókat nyitott a NWOBHM egén, egyszerre vitték el egy dallamosabb, mégis agresszívebb irányba a stílust. Akkoriban nem beszéltünk ugyan a heavy metal germán hullámáról, pedig eszméletlen erős volt ez a vonulat, Grave Diggerrel, Running Wilddal, Helloweennel.

6. Iron Maiden: Killers (1981)

Tudom, hogy a 'Number Of The Beast' az etalon, de őszintén szólva én már a '81-es lemezüket is hibátlannak találtam. Emlékszem milyen izgatottam hívtam a haverokat: „Gyertek gyorsan, itt egy banda amely olyan vad, mint a Motörhead, de technikás, mint a Deep Purple!”. (Túl sok összehasonlítási alapom akkor még nem volt.)

5. Metallica: Ride The Lightning (1984)

Sokat filóztam, hogy ez legyen, vagy a 'Master', végül e mellett döntöttem. A 'Ride' ugyanis első hallásra földhöz vágott, míg a következő korongjuk hangzását egy jó darabig szoknom kellett, túlságosan sterilnek találtam. Egy bővebb listára amúgy tőlük három vagy négy albumot is fel tudnék tenni, egy időben odavoltam értük.

4. Ark: Ark (1999)

Mindig ledöbbenek a muzsika színvonalán, mikor valamelyik Ark albumot hallgatom. A 'Burn The Sun' is állhatna itt, csak mostanában valahogy úgy jött ki, hogy a bemutatkozót többet hallgattam. Zenei utazás mindkettő, flamencótól szinti-popon át kemény rockig vezetnek végig minket egy csodálatos elme örök ragyogásán.

3. Yngwie J. Malmsteen: Rising Force (1984)

Ez itt már dobogós hely, ezt komolyan kell venni! Úgyhogy legyen is egy komoly-lemez (kötőjellel és a nélkül). Malmsteen. Mára megkopott kissé a márkanév, de '84-ben lef..tam a bokámat (szerintem nem csak én), amikor meghallottam-tuk ezt a művet – teszem hozzá, a magyar rádióban adták le. Minden egyes hangja a kulturális örökség részét képezi, ahogy azt Túrisas kollégám szokta volt mondani. Úgy látszik, volt még egy hatodik sebesség is.

2. Queensryche: Operation: Mindcrime (1988)

Megismételhetetlen csoda, maga a zenekar is már csak a közélébe jutott később az 'Empire'-ön és a 'Promised Land'-en, de a 'Rage For Order'-ről se feledkezzünk meg, amely még 2011-ben is előremutatónak hat. Nem titok, teljes munkásságát tekintve a Metallica mellett a másik kedves bandám, itt pedig összejött nekik minden.

1. Dream Theater: Images And Words (1992)

Erről a CD-ről mit lehetne még mondani, amit eddig nem írtak le? Ha TShaw kollégánál is előkelő helyen végzett, akkor érezhetjük, micsoda bravúrt hajtott végre Portnoy és csapata azzal, hogy stíluspreferenciától függetlenül szinte mindenkivel meg tudták kedveltetni a hiper-intelligens, komplex, de dallamos zenéjüket. Ehhez másra nem is volt szükség, mint megírni és feljátszani a rocktörténelem egyik legtökéletesebb albumát.

A sorozat további részei.