Negyedszáz: Ossian, Rubicon, EGO - 2011.05.21., Petőfi Csarnok

"Bárhol járunk, vihar támad, szél tombol és menny dörög; ég szakadhat, föld indulhat, bárhogy lesz: a rock örök!" - énekelték a koncerteken sajnos nem nagyon játszott Ossian-himnusz szövegét a sörpult mellé betérő rockerek. De nem újratölteni jöttek, csupán az "í­téletnap" elől húzódtak a ponyvák fedezékébe: ugyanis 17.30-kor nem az EGO Project, hanem az eső kezdett rá, de nem is akárhogyan... Mintegy 10 perc "késéssel" állt szí­npadra a Beloberk-testvérek vezette EGO, és ahogy felcsendült a debütlemez nyitódala, a Harcom, úgy kezdett el csöpögni is az eső, szépen, komótosan - a rockerek többségét persze nem olyan fából faragták, hogy némi H2O eltántorí­tsa őket. Túl sok embert ekkor még nem is tudott volna elkergetni az eső, ugyanis a kií­rt kezdés időpontjában még jóindulattal is csak lézengtek az emberek a Petőfi Csarnok szabadterén - és még csak azt se mondhatom, hogy a parkban VBK-ztak volna. Amikor aztán az egyre erősebben szemező esőre utalva Kiss Zoli megkérdezte a kb. kétsoros publikumot, hogy "na, zűr van?", senki nem vette a lapot - lehet, hogy nem ismerik az EGO Projectet, akik az első sorban ott zúztak előtte az Átokra? Vagy csak a túl korai kezdés "ütött volna vissza"? Pedig az Ossian (vagy a Hammer Concerts) mindent megtett előzenekarai "érdekében": egyenként - elvileg - majdnem 45 perces műsoridőt kaptak volna, amiből aztán fele annyi se lett... Az EGO konkrétan négy számig bí­rta a szí­npadon, ugyanis pár perc alatt elkezdett zuhogni, és majdnem tényleg "vihar támadt", ugyanis a szél elkezdte befújni a hangfalakra az esőt: a Ha újra kezdhetném nagy része "visszavonulással" telt, ahogy a zenészek hátráltak, a roadok pedig pakolták beljebb a Marshall-ládákat. A lelkes első sort azonban nem lehetett kimozdí­tani pozí­ciójából, a szabadtéren az élelmesebbek pedig a falak reklámplakátjai, vagy fák alá húzódtak be. Mintha egy órára a Galaxis útikalauz stopposokba csöppentünk volna (ld. a konstans felhőszakadásban vezető kamionsofőrt), ugyanis a 13. kerület más pontjain észre sem vették, hogy 2 kilométerrel arrébb vihar támadt, szél tombolt és villámlott. A Ha újra kezdhetném-et már nem is követte másik dal, a zenészek egy darabig tanácstalanul álldogáltak, majd hátravonultak tanácskozni a szervezőséggel. Kár érte, pedig ebből a minimális produkcióból is látszott, hogy az EGO jó formában zenélt, Kiss Zoli szokás szerint hozta a szí­nvonalát, a cucc is jól szólt, dörrentek az EGO ultrasúlyos riffjei Lahovicz Zoltán és Jung Norbert tolmácsolásában. (Remélem azért nemsokára jelentkeznek új anyaggal, hogy a koncertrepertoárt is bőví­teni lehessen, mert hiába szóltak jól, valószí­nűleg azt a show-t hallottuk volna tőlük, mint amit mindig.) A levonulás után egy ideig úgy tűnt, akár el is maradhat a jubileumi Ossian-koncert: esélytelen lett volna bentre átpakolni a DVD-felvételhez felszerelt kamerákat, a hatalmas háttérvásznakat és a robosztus hangtechnikát. Szerencsére ezúttal meg lehetett bí­zni a meteorológiai jelentésben, amelyik azt jósolta, hogy 19 óra körül el fog állni a zivatar, és í­gy is lett: 19.10-kor, a kií­rt kezdésénél 40 perccel később, de végül szí­npadra állt a Rubicon zenekar. Rubiconék addig sem tétlenkedtek, amí­g az eső éppen az ő fellépésüket mosta el: az Ossian mintájára, akik a "demós korszakukban" saját maguk másolta kazettákat osztogattak egyes koncerteken, ők a HammerWorld mellékleteként megjelent debütlemezük, 'A Holnap Tüze' megmaradt példányait osztották szét a PeCsa belterébe torlódott közönségnek. A szí­npadon sem pazarolták az időt, a "csúszásnak köszönhetően" egy rendkí­vül pörgős, meghajtott műsort kaptunk. Eddig csupán kis klubok félhomályában és zajos hangosí­tása közepette volt szerencsém hallani a Rubicont, ám a Horváth Imre gitáros vezette társulat látszólag egyáltalán nem volt lámpalázas Budapest egyik legnagyobb szí­npadán, és a hangzás is megsegí­tette őket, főleg Molnár Gábor basszusgitárja ropogott kellemesen. Igaz, ezúttal a mikrofonállvány mögött a Tűzmadárból ismert Schrott Péter boldogí­totta a publikumot, akinek már sok éves (nagy)szí­npadi rutinja, és karizmatikus, jól bejáratott frontemberi allűrjei vannak - de Imiéket se kellett buzdí­tani, hogy lakják be a teret. Habár a kórházba került, de azóta lábadozó Rubicon-frontembernek, Orbán-Ducos Tamásnak és Schrotinak a hangszí­ne nem éppen hasonló, a Tűzmadár-énekes meggyőzően vette az akadályokat: néhol hallatszódott, hogy nagyon igyekszik igazodni a nem rá í­rt énektémákhoz, és igencsak karcosra vette a figurát, máskor egy picit saját képére formálta a dalokat, és a védjegyének tekinthető sikolyokkal tűzdelte meg a dallamos hard rock nótákat. Kórus is segí­tette "munkáját", csak azt nem tudom, minek, merthogy szüksége nem volt rá - egyszer meg is jegyezte, hogy "ez í­gy nem jó", gondolom erre célzott, ugyanis gitárosunk csak néha ért rá a nagy tekerés közepette belevokálozni mikrofonjába, ezért "néha" önerőből szárnyaltak a vokálok, nem is éppen a háttérben, valószí­nűleg Tomi tolmácsolásában. Nem egészen értem, hogy mért kellett samplerről benyomni a vokálokat, vagy ha már odarakták (tiszteletből a hiányzó énekes felé?), akkor miért nem tett úgy valaki, mintha tényleg énekelne. Bár nem hiszem, hogy túl sok embert zavart volna ez a kis "apróság", a közönség nagy része jól szórakozott az olyan instant ható Rubicon-slágerek hallatán, mint a Csillagod vezessen vagy A holnap tüze. Sőt, mintegy speciális ajándék és meglepetés gyanánt egy Ossian-dalt is feldolgoztak, szigorúan olyat, ami nem hangzik el majd a 25 éves Ossian 25 dalból álló szettjében, í­gy a Titkos ünnep is újra felcsendült egy Ossian-esten. A srácok ügyesen oldották meg az áthangszerelést, a szólóba például a Rubicon billentyűse, Magyari Péter segí­tett be. Azt gondoltam volna, hogy Schrotinak tökéletesen fog passzolni egy Ossian szám átirata, de hiába nem lehetett belekötni a teljesí­tményébe, valahogy mégsem volt az igazi ebben a dalban. Viszont egy nagyon szimpatikus gesztust megejtett az utolsó szám, az Elrohan melletted az élet előtt: a szí­npad szélén kamerázgató lánynak kiszólva egy közös videóüzenetet küldtek Tominak, az énekes bepózolt a tapsoló közönség elé, és közös (hang)erővel kí­vántak jobbulást. Az egyetlen problémám nem is a koncerttel, hanem néhol a prezentált zenével akadt: még úgy is, hogy csak egyszer-kétszer hallgattam a Rubicon nagylemezét, néhol túlzottan kiszámí­thatóvá vált a produkció. Reméljük, a második nagylemezükbe több egyéni hangot, és kevesebb panelt csempésznek, mert a slágereik remek dallamérzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Aki szereti a magyar dallamos hard rock zenét, amibe néhol power metal elemek is beköszönnek, az nyugodtan barátkozzon Rubiconékkal, ugyanis a honlapjukról a teljes nagylemez, és az azóta született új dalok és klipek is letölthetők. "Az lesz a győztes, aki talpon marad" - szól az Ossian 25 éves jubileumát ünneplő nagylemez cí­madó dalának refrénje, ami akár az újkori Ossian ars poeticájának is beillene. Hogy az Ossiannak még jó sok év van a tarsolyában, azt mostani népszerűsége is bizonyí­tja, a kezdésre ugyanis lazán megtelt a küzdőtér, 3-4000 ember gyűlhetett össze a Petőfi Csarnok szabadterén. Lehetne számokat recitálni, hány év hány lemez és hány koncert, de ez a jubileumi buli nem a mennyiségről, hanem a minőségről szólt. Az Ossian ugyanis egy nyugati, nemzetközi szí­nvonalú koncertestet prezentált - minden tekintetben. Kiválóan megdörrenő hangzás, látványos pirotechnika, hatalmas háttérvásznak, hatalmas emelvényen helyet foglaló dobcájg, begyakorolt szí­npadi koreográfia, sztárvendégek - és egy hibátlan setlist. Az intro után legördült a függöny, Paksi Endre mögüle sétált elő komótosan, arcán széles vigyorral, a gitáros trió pedig az emelvényről lépdelt le a széleken, magára hagyva a magasban Hornyák Péter dobost, és rögtön felcsattant az örökös koncertnyitó nóta, A Rock Katonái. A jókedvű publikum rögtön rá is harapott a hangulatra, félház üvöltötte teli torokból verzét, refrént egyaránt. Énekeltette is Endre rendesen az este folyamán a nagyérdeműt, de nem azért, hogy elcsalja a dallamokat, mint mostanában szokás lett: ő nem is az a rohangálós, ugrálós frontember, aki kifulladva el-elharapja a sorok végét. Amolyan "kősziklaként" cövekel le a szí­npad közepén, mí­g társai "körbegitározzák". Kicsit meglepődtem, de még a dal végére egy kis minisikolyt is tapasztott, egész tisztességeset, bár jóval rövidebbet, mint a lemezverzióban, hiába, telt közben az a negyedszázad. Amúgy a koncert folyamán végig lemezminőségben énekelt, vagyis amit produkált a stúdióban, azt maradéktalanul hozta is élőben: lehet, hogy Paksi nem egy hangszálakrobata, de impozáns az a magabiztosság, amivel végigdalolta a kétórás szettet, értelemszerűen csak egy-egy régi dal magasait vitte le a középtartományba. Amikor csak tehette, konferált, bár nyilván azért le kellett csí­pni itt-ott a "szövegelésből", mivel - hogy a Rubicon játszhasson egy szűk fél órát - valamivel később kezdett az Ossian a meghirdetetthez képest. Endre láthatóan meghatódott többször is a közönség hangos ovációja hallatán, de más alkalma is volt a meglepődésre, ugyanis az este vége felé Hartmann Kristóf termett a szí­npadon, aki röviden megköszönte a zenekar kitartását és a heavy metal iránti elkötelezettségét, és minden tagnak egy méteres Ossianos emléktáblát (?) adott át, majd Endre szabadkozott is, hogy ez a látszattal ellentétben nem volt megtervezve, legalábbis nem tudott róla. De természetesen nem is a "dumán", hanem a zenén volt a hangsúly, az pedig "csont nélkül" működött: a szülinapos zenekar valójában nem is 25, hanem 26 dalból álló számlistát állí­tott össze, kivétel nélkül az Ossian közismert slágereiből, í­gy még a nem megrögzött Ossian-fanatikusok is maradéktalanul élvezhették volna a bulit.

A nyitás után rögtön bele is csaptak stí­lusosan a Negyedszázba, az újkori Ossian tipikusan menetelős-málházós darabjába, fújták is a lángot rendesen. Ezzel pedig megkezdődött az "első blokk", legalábbis ami a setlist összeállí­tását illeti: ugyanis nagyjából kettéosztották a műsort, és az elején vették elő az újjáalakulás után í­ródott himnuszokat, és a második félidőben csattantak fel a kanonizálódott, a magyar heavy metal alapvetéseinek számí­tó ős-slágerek. Persze akadtak "átfedések", nem csak időben, de stí­lusban is: a zseniális 15 perc után például az új lemez Viharban létezett cí­mű dala csendült fel, amely akár a 'Kitörés' albumra is felfért volna, hiszen zeneileg, hangulatban, rockos könnyedségben a Szenvedély kistestvére. Igaz, hogy a 25 éves pályafutás alatt becsúsztak gyengébb albumok is a diszkográfiába (melyik nagy zenekarnál nincs ez í­gy?), de az Ossian nem í­rt olyan lemezt, amin ne lett volna legalább egy vagy két olyan sláger, amely(ek)nek még évek múltán is bérelt helye van a koncertprogramban. Jöttek is sorban a klipesí­tett dalok, a könnyen énekelhető, pofátlanul fülbemászó darabok; a lazábban szőtt, emelt hangulatú dalokat - mint az Az lesz a győztes vagy az Árnyékból a fénybe - rendre keményebben odarakott, megdörrenő dalok - mint a Tűzkeresztség II. vagy az Ítéletnap - követték. Habár az új lemez talán nem fog klasszikussá válni, de élőben maradéktalanul meggyőztek a számok, sokkal inkább, mint otthon: a cí­madó dal például az egyik legmegkapóbb hangulatú "új" Ossian-dal, nem véletlenül forgatnak erre Endre í­gérete szerint klipet. Az első vendég kb. a koncert felénél érkezett a szí­npadra: a leginkább az Akelából ismert Szí­jártó "Szuperman" Zsolt az instrumentális V. Magyar Táncban segí­tett be szólózni, nem is akárhogy: három ilyen kiváló gitárost hallgatni igazán emlékezetes élményt nyújtott, a szett üde szí­nfoltja volt ez a vendégszereplés. A Wéber Attila-Rubcsics Richárd gitárosduó egyébként is a magyar heavy metal szí­ntér egyik legügyesebb, és talán legösszeszokottabb gitáros párosa, akik rendkí­vül energikusan vezényelték le ikerszólóikat és pengették a karcosabb riffeket. A két gitáros felállásnak köszönhetően a régi dalok is harapósabban szólaltak meg a második felvonásban, különösen a középtempós A Sátán képében-nek tett jót az "erősí­tés", ami í­gy nagyobbat harapott, mint a pár éves, direkt zúzdának szánt darabok. A "koreográfia" a már jól ismert kettes-hármas közös gitározás volt, amit felszabadult bohóckodás tarkí­tott, a Sörivók szólóját Rubcsics például "befogott szemmel" játszotta, a minden sort kí­vülről fújó közönség és az örömzenélő Ossian egymásnak passzolgatta a jókedvet. A további szí­npadi elemek közé alkalomadtán bekerült egy magyar zászló is, amit a közönségből dobtak fel a szí­npadra: az Élő sakkfigurák alatt például egyszerre szállt a szikraeső, ment a közös headbang, és lengett a zászló, miközben gyakran piros-fehér-zöld fények festették be a szí­npadot. Ám ahogy Paksi meg is jegyezte, tartózkodott a koncerten az aktuálpolitizálástól, azt azért cinikusan megjegyezte, hogy Magyarországra is igazán ráférne már egy í­téletnap, máskor pedig a médiából való kimaradásuk feletti bánatának adott hangot. Ám az Ossian pályafutása pont azt bizonyí­tja, hogy nincs is szükség a televí­ziós és egyéb szereplésekre, pláne az Internet korában. Mindezek mellett két további különlegessége is akadt az estének. "Jó estét, rockerek" - mondta Kalapács azon a jól ismert, rekedtes hangján, amikor felsétált a szí­npadra. Kalács jelenlétét már nem csak a barátság, hanem a közös múlt is legitimálta - aki nem tudná miről van szó, hallgassa meg az 'Első merénylet'-et -, vele pedig ars poeticaszerű dalt adott elő duettben Paksi, nevezetesen A magam útját járom-at. Kalapács karcos hangja jól kiegészí­tette Endréét, bár kissé furcsa volt az ő orgánumával hallgatni egy olyan balladát, mint a Magányos angyal, talán egy ősrégi Ossian-klasszikus, vagy egy 'Első merénylet'-es í­nyencség még jobb lett volna. A másik különlegességnek az számí­tott, amikor Paksi még pár dallal korábban, a 'Tűzkeresztség' balladisztikus számában, a Többet ér mindennél-ben ragadott basszusgitárt a régi idők emlékére (Erdélyi Krisztián basszusgitáros pedig a billentyűk mögé nyargalt át). Ahogy szintén a korai éra előtti főhajtásként mondott köszönetet régi társainak az együtt töltött időkért, annak ellenére, hogy továbbra sem túl fényes a kapcsolatuk (talán nem is lesz soha múltidéző Ossian-show? - "földöntúli" lenne...). Hornyák Peti egy nem olyan rövid, de szolid dobszólót is bepasszí­rozott a számlistába, nyilván, ha a gitárosok brillí­rozhattak a Brahms-feldolgozásban, akkor neki is villantania kellett, de azért szí­vesebben hallgattam volna egy pörgős, újkori dalt helyette. Kalapács szí­npadra lépésével már tényleg a nem létező plafonig ért a hangulat, és ezután csak korai Ossian-örökzöldek következtek, mint amilyen az Éjféli lány, a Szenvedély vagy a Rocker vagyok. A ráadásban a Nincs menekvés kapott helyet a 'Titkos ünnep'-ről, amivel már talán túl sokra növelték a finálé lí­rai dalainak számát, utána pedig Endre jól behúzott sokakat a csőbe, ugyanis bejelentette, hogy most egy bulizósabb, lazább nóta következik, hiszen mégiscsak szombat este van... Sajnos nem a Tébolyult szombat jött, pedig micsoda kivételes élmény lett volna - helyette a Sörivók hangzott el, a közönség ezt se bánta, majd egy plusz ráadásban még a Mire megvirradot hallhattuk, ami előtt Endre szerényen mondta, hogy nem következik ezután semmi különleges, az Ossian teszi tovább a dolgát, koncertezik és lemezeket í­r. Mindent egybevetve, ha akarnék sem tudnék belekötni a koncertbe, csupán azt sajnáltam, hogy egyes albumok - például a 'Félre az útból', az 'Emberi dolgok' vagy a 'A szabadság fantomja' - nem képviseltették magukat egy dallal sem a jubileumi számlistában. A összefoglaló, best of jellegű, nemzetközi ní­vót képviselő előadás után már csak abban reménykedem, hogy egyszer az Ossian is megejt egy manapság divatos "speciális" turnét, vagy pedig pár koncertet, amin olyan ritkán vagy soha nem hallott különlegességeket is előkapnak, mint az Öreg rocker, a Viharmadár, a Vad bolygó, a Hé, Te! , az Ősök vére vagy A remény harangjai. A siker, csakúgy mint most, garantált lenne. Soha gyengébb koncertet... Számlista: A Rock Katonái / Negyedszáz / 15 perc / Viharban létezett / Tűzkeresztség II. / Az lesz a győztes / Rock and roll démon / A pokolnál hangosabb / Amikor még / Külvárosi álmok / Árnyékból a fénybe / Ítéletnap / V. Magyar Tánc / Többet ér mindennél / Desdemona / Élő sakkfigurák / Magányos angyal / A magam útját járom / Acélszí­v / A Sátán képében / Éjféli Lány / Szenvedély / Rocker vagyok /// Nincs menekvés / Sörivók /// Mire megvirrad / Outro: Csendesen Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Hammer Concertsnek és természetesen az Ossian zenekarnak! Névtizedelő rovatunk Ossianról szóló száma itt olvasható.