Személyes kedvenceim - TShaw

írta TShaw | 2011.05.22.

A huszonötös lista készítésének szívesen, nagy elánnal kezdtem neki, aztán ahogy lassan haladtam hátrafelé, kezdtem egyre bizonytalanabb lenni… nehéz egy ilyen listát összeírni, egy idő után sorra bukkannak fel a lemezek, amiknek szerepelniük kellene, de nem tudnak, mert a huszonötödik korong után elfogy a hely. Ennek fényében egy megalkuvásokkal teli írást készítettem el, amiből sajnos hiányzik néhány számomra szintén fontos kulcselőadó (a Toto, a Dokken, az Aerosmith, Ted Nugent, vagy a Van Halen), de összességében a kész sort bármikor, gond nélkül felvállalnám…

25. Autograph: That’s The Stuff (1985)

Kezdjünk rögtön egy titkos aduásszal, az 1985-ös Autograph lemezzel, melyből megtudtam, hol a hiányzó láncszem a glam metal és a melodikus rockzene között – itt. A fiatal zenekar ezen az albumon elképesztően sok dallamot pakol bele egy alapvetően glam metalnak csúfolható zenei közegbe. Ezek a dalok már első hallásra befúrják magukat az ember fülébe, és utólag nem is nagyon akarnak kijönni onnan. Teszik ezt anélkül, hogy a Poisonhoz hasonlóan idegesítő, vagy buta benyomást keltenének a hallgatóság egy részében. Mindazonáltal viszont az Autograph zenéje igazi partimetal, ez szintén letagadhatatlan. A korong nagyon gyakori vendég a lejátszómban, ami viszont sajnos nem mondható el minden Autograph lemezről…

24. Chicago: XIX. (1988)

A Chicago életútját lekövetni közel lehetetlen feladat, tekintve, hogy életművük nem csak szerteágazó, de stílusokon átívelő is. Én sem birtoklom az összes korongjukat, nem tartom fejben a tagcseréket, viszont nagyjából tudom, mi az, ami nekem szól – a tizenkilencest például egyértelműen nekem találták ki.

A Toto-féle soft rock egyfajta továbbfejlődése ez, amiben jóval több dallam és fantázia található meg, ezáltal színesítve az összképet. Afféle AOR klisé-gyűjtemény, ami azonban mégis egyedi marad, mivel ilyen slágerparádét egyetlen lemezre talán semelyik más zenekar sem tudott még összehozni. A hangzás ugyan hozza a nyolcvanas évek végének minden sztenderdjét, de ez egy pillanatra sem válik zavaróvá, remekül működik az album még most, húsz év távlatában is. AOR kedvelőknek kihagyhatatlan kincsesbánya a zenekar, különösen a ’XIX’.

23. Shaw/Blades: Influence (2007)

Bár feldolgozásalbum, véleményem szerint nem mehetek el mellette, hisz 2007-es megjelenése óta nem múlt el úgy hónap, hogy legalább egyszer ne került volna be a hifimbe. Két kedvenc muzsikusom nagyszerűen adja itt elő a hatvanas/hetvenes évek klasszikusait, legyen az az idehaza is közismert Sound of Silence, a rocker körökből származó Your Move, vagy Buffalo Springfield klasszikusa, a For What It's Worth. Az album érdeme leginkább az, hogy ennek a korongnak a hatására ismertem meg számos, klasszikus, ám kissé elfeledett zenekart, valamint a Simon and Garfunkel duó iránti rajongásom is innen fakad, így címéhez hűen igen mély hatást gyakorolt a zenei ízlésemre.

22. Hawkwind: Space Bandits (1990)

Ez a főleg hangulatközpontú zene afféle fapados Pink Floydnak is elmegy néha, ám amikor a nyitónóta, az Images kemény basszusai elkezdenek zakatolni, az ember képtelen arra gondolni, hogy ez pusztán egy bizarr, „agyas” zenekar, itt menthetetlenül elkap a gépszíj. Ez volt az egyetlen soralbumuk, amin Bridget Wishart énekelt, a hölgy földöntúli hangja pedig egy sajátos bájt kölcsönöz a lemez hangzásának. Az atmoszferikus muzsika akkor éri el igazán a hatását, ha az ember kezébe vesz egy Galaktika magazint és keres egy sötétebb tónusú írást – nagyon hamar bele fogunk borzongani az élménybe.

A ’Space Bandits’ holtversenyben került be a mezőnybe, majdnem a ’The Chronicles of the Black Sword’ lett a győztes, arról a lemezről itt olvashattok bővebben.

21. Robert Plant: Manic Nirvana (1990)

Nemrég a kedvenc lemezeim rovatban emlékeztem meg róla. A döntésben főleg az befolyásolt, hogy Plant sokrétű, ám elsőre kissé megtévesztő szólóéletpályájából a lehető legizgalmasabb momentumot látom bele ebbe a lemezbe. Egy érzelmekben gazdag koktélt, dance rockkal, akusztikus elmélkedéssel, néhol felkeményített, modern-Zepes megoldásokkal. Az alkotógárda összetétele is itt a legkedvesebb a számomra, azt pedig el sem kezdem ecsetelni, milyen érzés a nyár közepén, lehúzott ablakkal száguldani a Hurting Kind című dalra… A lemezről itt írtam néhány szót a korábbiakban.

20. David Lee Roth: Skyscraper (1988)

A Van Halenből történő kiválása után Roth olyan szólókarriert épített ki, amit ugyan a blues és a hard rock zene uralt, mégis sikerült belecsempészni annyi könnyedséget, hogy egy szélesebb körben befogadható végeredmény szülessen belőle. A ’Skyscraper’ is egy igazi slágerparádé a maga módján, még ha kevés köze is van a Van Halen keményebb hard rockjához – de Rothnak ez is kegyetlenül jól áll, ha nem egy kicsit jobban, mint a banda nyers zenéje…

19. David Bowie: Ziggy Stardust – The Motion Picture (1982)

Bár nem éppen hard rock, a koncertfelvételen hallható zene szerintem igenis belefér a HRM profiljába, ezt pedig egy kis hallgatózás után az olvasók is beláthatják. Mick Ronson és Trevor Bolder összjátéka félelmetes, ahogy Woody Woodmansey is keményen üti a bőröket végig, Bowie pedig már csak azért is kiemelkedő, mert itt még nem drogozta/szívta el a hangját, így egy tiszta orgánumú, erős kiállású fiatal srác énekét halljuk vissza a lemezről. Nem mellesleg az előadott műsor elképesztően hangulatos és energikus. A félelmetes gitárszólók mellett űrballadák, feldolgozásdalok, és Bowie híres karrierzáró beszéde (ami ugye hamarosan kamunak is bizonyult) is felhangzik. A minőséggel persze tagadhatatlanul vannak gondok, de egy idő után éppen hogy a megszólalás lesz a legnagyobb vonzerő – például Bolder túl hangos basszusaiban képtelenség nem gyönyörködni, elképesztően hangulatos az itt még fiatal, pályakezdő zenész játéka!

18. Ace Frehley: Trouble Walkin’ (1989)

Személy szerint mindig is Ace Frehley-t tartottam a legszimpatikusabb Kiss gitárosnak. Nyilvánvalóan nem egy zseni, technikailag elég messze áll a zenekar többi húrtépőjétől, ugyanakkor a játéka annyira feelinges, laza, megismételhetetlen, hogy attól képtelen vagyok elvonatkoztatni. Legyen szó a Parasite-ról, a Torpedo Girlről, vagy erről a lemezről, Frehley-t nem tudom nem kedvelni, vagy hibáztatni a hiányosságaiért. Ami viszont felteszi a pontot az I-re, az a hangja. Igaz hard rock torok, laza és flegma, elsőre felismerhető. Szerintem briliáns, ahogyan az 1989-es szólólemez is, rajta a valaha volt egyik legjobb himnusszal, a Shot Full of Rockkal.

17. Treat: Coup De Grace (2010)

A 2010-es évben ez volt számomra „A melodikus rock” album. Korábban a csapat munkásságát csak felszínesen ismertem, ami igazán megfogott az első pillanatokban, az a lemez borítója volt. Amikor aztán lement vagy kétszer a korong, tudtam, mi történt, megszületett egy szerelem, abszolút az első látásra. Az elmúlt majd egy évben nem is találkoztam ehhez hasonló erejű, tisztaságú, vonzó anyaggal, bár sok lemez lepörgött idehaza. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a ’Coup De Grace’ egyszer még a klasszikusok között fog tanyázni, de nálam biztosan egy all time favorit lesz.

16. Pride of Lions: The Roaring of Dreams (2007)

Amikor bekerültem a HRM csapatába, határozottan az volt a véleményem, hogy a Pride of Lions effektíve supergroupja lesz az a gárda, amelyik feltámasztja a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének nagy AOR hullámát, de a számításaim nem váltak be. Másfél év alatt nem sok minden történt a csapattal, de a lemezeik legalább megmaradtak nekünk…

Hogy pontosan mi is fogott meg a maga idejében az Oroszlánokban, azt nehéz megmondani. Nosztalgikus érzés volt hallgatni egy olyan modern bandát, ami hitelesen vitte tovább a Survivor és a Foreigner által képviselt AOR zenét, így még az sem zavart, hogy a hatalmas hangszeres teljesítmények mögött talán a kelleténél kevesebb önálló elképzelés állt. Azonban, ha az ember sokáig hallgat valamit jó érzéssel, azt valamiért mégis a magáénak fogja érezni, annak minden hiányosságával együtt… szóval a középmezőnybe muszáj bepréselnem az albumot, különben magamat is becsapnám.

15. Kansas: Drastic Measures (1983)

A korai Kansas lemezeinek meghallgatása után a véletlen műve volt, hogy a nyolcvanas évek eleji, talán egy fokkal kevésbé klasszikus érájának egyik lemeze is hozzám került, amikor pedig megszólalt a Fight Fire with Fire című dal, egyből tudtam, hogy inkább ez kell nekem, mint a progosabb korai munkák – bár azok zsenialitását sem vitattam el soha. A Kansas ezzel a hatásvadász sláger dallal, és a mögötte lévő többi nótával abszolút belopta magát a szívembe, ilyen mélyre pedig egyetlen egyszer jutott még el a zenekar, a ’Somewhere To Elsewhere’ című lemezükkel, de az már egy másik történet…

14. Honeymoon Suite: Dreamland (2002)

A kanadai melodikus rockot játszó zenekar rettentően kimaradt az európai zenei életből, pedig meglehetősen attraktív zenét játszottak a nyolcvanas években. Részemről azonban a 2002-ben megjelent, nagy visszatérésnek titulált ’Dreamland’, és annak édestestvére, a ’Lemon Tongue’ (a két album dalai félig fedik egymást) maradt a legemlékezetesebb anyag részükről. Ez a nyugodt AOR zene nagyon sokszor oldotta fel a bennem lévő feszültséget, kifejezetten imádtam hallgatni a lemezt a hosszabb utazásokon. Manapság is sűrűn előkerül, talán egy kicsit ritkábban, mint egy-két évvel ezelőtt, de az élmény még mindig olyan, mintha először forogna a korong…

13. Def Leppard: Pyromania (1983)

Azok közé tartozom, akiknek a ’Hysteria’ egy kicsit gyomormegfekvősre sikerült. Egyáltalán, sosem tudtam igazán bedőlni a Leppardnak, szerintem sokkal jobban sikerült alkotás lett a korai ’Pyromania’, mint a nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első felének pop metalos, szándékosan a szélesebb közönségnek szánt, ebből adódóan kissé műanyag lemezei. Itt viszont minden működik. A hangzás már megelőlegezi a klasszikus lemezt, ugyanakkor egy fokkal természetesebb, hogy úgy mondja, őszintébb tőle. Az mondjuk kétségtelen, hogy a ’Hysteria’ olyan bombasiker volt, amihez hasonló a metal világban nem született több (maximum a Guns ’n Rosestól egy-két korong), de személy szerint inkább hajlok a korai korszakhoz… Szóval, ha Def Leppard, akkor részemről ’Pyromania’.

12. Poison: Look What The Cat Dragged In (1986)

A sokak szerint már túlságosan is cukormázas, kellemetlen és idegesítő Poison számomra mindig is a nyolcvanas évek második felének legfontosabb glam zenekara volt, hiszen ebben az időszakban a feltörekvő újabb generációnak egyértelműen ők voltak a példaképei. Míg a Mötley Crüe inkább az első lemezével hatott erre a friss hullámra, addig a Poison egy, a szemük láttára felnövő példa volt, megaslágerekkel, transzvesztita öltözettel, csajozós dalszövegekkel és minden mással. Amúgy meg a zene valami hihetetlenül jó, néhány pohár után mindenki megadja magát neki, még az is, akinek a Poison egyébként nem játszik semmilyen ligában.

11. Boston: Third Stage (1986)

A maga idejében nagyon sokat kellett várni erre a lemezre, de abban majdnem mindenki egyetértett, hogy megérte. A banda munkásságának effektíve csúcsa volt ez az alkotás, megalkuvásoktól mentes, az idő által megérlelt dalokkal. A sors fintoraként az elmúlt harminc évre mindösszesen három Boston lemez jutott, amiből az utolsó kettőnél nyomokban már kilógott a lóláb – itt viszont minden rendben van. Nem hinném, hogy a stílus kedvelői közül bárkinek is be kéne mutatnom akár a zenekart, akár a lemezt, hiszen alapműről van szó. Nehéz nem szeretni a Bostont, nekem sem sikerült elkerülni őket, ámbár a rövidre sikerült életmű mindenképpen szúrja az ember szemét, valahányszor végighallgatja a mindössze öt albumból összeálló diszkográfiát. A zenekar nagyságát azonban éppen az adja, hogy még ebből a rövidke listából is kegyetlen nehéz kiválasztani egy adott favoritot… De talán a ’Third Stage’ az, ami nálam vitt mindent.

10. Dream Theater: Images and Words (1992)

Első találkozásom a zenekarral meglehetősen érdekes élmény volt, hiszen miközben egy ismerősöm bizonygatta, hogy Petrucci a világ legjobb gitárosa, a lelkemre kötötte, hogy hallgassak meg tőlük egy lemezt, és majd meglátom, milyen igaza van. Hát jó, az ő lelki üdvéért, miért ne? Aztán lám-lám, a Surrounded című dal szólója annyira levett a lábamról, hogy estéken keresztül pörgött a lemez újra és újra, megállás nélkül. Később, a zenekar szélesebb körű megismerése után is megmaradt ez a lemez kedvencnek (bár, ha fél évvel korábban írom ezt a listát, talán az ’Awake’ megszorongatja), és azt hiszem, mindenképpen vinném magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre…

9. Journey: Escape (1981)

AOR kedvelő ezt a lemezt nem hagyhatja le a listájáról, elvégre 1981-es megjelenésekor ez az anyag röpítette az abszolút csúcsra a zenekart – nem is véletlen, hogy az az év a stílus kedvelőinek főleg az ’Escape’-’Paradise Theater’-’Asia’ albumtrió miatt emlékezetes. A Journey ezzel az albummal a tökélyre fejlesztette a zeneiségét. Lemezről lemezre jutottak el a korai, progos jazz-rocktól a végső formuláig, a közel hibátlan, érzelmes, hatásvadász stadion rockig. Az ’Escape’ pedig annak ellenére vált igazi klasszikussá rock körökben, hogy igen nagy számban kerültek rá balladák és lassú dalok, klasszikus rock indulóból is igazából csak kettő van rajta. Egy zenekar csúcsteljesítménye ez, amit véleményem szerint azóta sem sikerült felülmúlniuk, bár kétségtelen, mindig nagyon közel jártak.

8. Queen: The Miracle (1989)

A nyolcvanas évek Queenjének sajátos, pop-rockos stílusa az évtized alatt hosszú evolúciós utat járt be. A rock által enyhén befolyásolt popból néha átléptek a rockba, metalba, tiszta popba, de 1989-ben elértek a tökéletes kombinációhoz. A ’Miracle’ egy slágerparádé, hibátlan, queenes dalokkal, korszerű hangzással, időtálló üzenetekkel. Komoly és megfontolt, megalkuvásoktól mentes anyag ez, mely egyesíti magában a Queen összes éráját. Az ’Innuendo’ sötétebb tónusa miatt talán egy kicsivel nagyobb hatást gyakorol a hallgatóra, és valóban összetettebb, komolyabb tematikájú lemez, de ha mindenhez passzoló zenére van szükségem, a ’Miracle’-t veszem elő. Megjegyzem, nagy volt a kísértés a ’Queen II.’ berakására is, de elálltam a dologtól.

7. Kiss: Music From The Elder (1981)

A valaha volt legfurcsább Kiss lemez, nem számítva a furcsa és szerintem rossz ’Carnival of Souls’-t. Idegen tőlük, ámbár bármennyire is anti-Kiss, működik az új képlet. A maga korában persze kiakasztó album volt, hiszen elveszett belőle a partifeeling, és megpróbált komolyabb üzenetet sugározni, vagy legalábbis más módon szórakoztatni, ám a kísérlet nem vált be. De ettől csak unikálisabb lett az összkép… Ace Frehley valami elképesztően dögöset gitározik ezen az albumon. Kisujjában a rock and roll, az általa írt két dal a mai napig is a két legdögösebb Kiss nóta, amit valaha a hátán hordott a Föld. Nem mellesleg Stanley is itt lövi magát először operai magasságokba, bár ekkor erre még senki sem figyel fel igazán.

6. Mötley Crüe: Too Fast For Love (1981)

A glam metal zene alapköve. Sokak szerint az egyetlen erénye a dögössége, egyébként rettentően buta anyag, de a glam metaltól és magától a Crüe-től nem is kell többet, mást várni. Ilyesféle zenét akkoriban nem csináltak, manapság sem nagyon, mert a glam punk nem erről szól, ahogyan sajnos a glam metal sem egy ideje… Ami viszont megkérdőjelezhetetlenül attraktív, az Mick Mars játéka, ami ezen a lemezen került leginkább az előtérbe. Félelmetest játszik a fazon, itt még sem az alkohol, sem a betegsége nem fogja vissza a zseniális, bluesos szabadság és a glames lazaság párosításától. Ami pedig Nikki Sixx-et illeti, ide még mindenféle elvárás és bizonyítási kényszer nélkül írt dalokat, és ez meg is látszik a végeredményen.

5. Eric Johnson: Tones (1986)

Az instrumentális gitározás számomra koronázatlan királya Johnson, aki ugyan nem fog sebességi rekordokat döntögetni, de a dalai mögé bújtatott érzelmek, a könnyedség mindig előre fogja őt helyezni az örök rangsorban. Neki van talán a legnagyobb tehetsége ahhoz, hogy gitáros létére klasszikus értelemben vett dalokat írjon, szöveggel, mutatós ritmikával, és a kellő pontokon a háttérbe rakott gitárokkal. Ebből a szempontból ez egy tökéletes album, melyen mind a szöveges, mind a tisztán zenei alkotások kivétel nélkül sláger kaliberben kerülnek tálalásra. Mondhatnánk persze, hogy a néhány évvel későbbi ’Ah Via Musicom’ sokkal előnyösebb választás lenne tőle, ámbár úgy érzem, nem csak előnyösebb, de túlontúl kézenfekvő is volna az a lemez. Figyelmesen hallgatva nyilvánvaló, hogy a ’Tones’ is képes megadni mindazt, amiért az ’Ah Via…’-t oly sokan kedvelik, viszont az ide beszűrődő egyéb hatások – világzene, Frank Zappa – csak tovább növelik a nívót. Nagyon magasra.

4. Cheap Trick: Cheap Trick (1977)

Ne lepődjön meg senki, a power pop egy kamu műfaj, ami a CT esetében nem mást takar, mint a Beatles melódiáinak találkozását a punkok lendületével és erejével, ami társulván a hard rockhoz szükséges technikai tudással, kiad valami egészen elképesztő, besorolhatatlan zenét, ami megérint mindenkit, aki szereti az AOR-t, hard rockot, soft rockot.

Amikor 2010 közepén először hallottam őket, sok idő után először belém hasított a villám, azonnal jött a libabőr effektus. Soha korábban nem gondoltam volna, hogy létezik ilyesféle muzsika, de most már örülök, hogy a birtokomban tudhatom. Nem mellesleg a CT legénység kifejezetten szimpatikus és egyedi is, erre pedig mindig is sokat adtam. Az már csak a hab a tortán, hogy a valamirevaló glam metal előadók egytől-egyig a legfontosabb hatásaik között sorolják fel őket, különösen Robin Zandert, elképesztő vokális teljesítményei miatt. És, hogy miért éppen az első album? A sötét, néha bizarr tónus végett, ami azonnal ható gigaslágerek helyett inkább elgondolkodtató, összetett és kibontásra váró témákat eredményez. Bár elsőre nem nyilvánvaló, ez is egy tipikusan idővel beérő album.

3. Night Ranger: Dawn Patrol (1982)

Amikor először hallottam a Night Ranger zenéjét, rögtön tudtam, hogy számomra ez lesz a rock történetének egyik legfontosabb zenekara. Szerelem volt ez első hallásra, ez vitathatatlan. Ha a Mötley Crüe a bombázó szőke, akkor a Ranger a konszolidált, vörös, vállig érő hajú, akinek a fülében sorakozó több tucat fülbevalót jótékonyan takarják el a gondosan fésült tincsek. A glam metal fiatalos lendülete találkozik itt a Dokken-féle hard rockkal és a NWOBHM ikergitáros párbajaival. Ezt támogatja meg a nyomokban talán a pop zenéből táplálkozó billentyűs háttér, majd az egészre jön még két eszelős énekhang, Kelly Keagy és Jack Blades személyében.

Hogy miért éppen a ’Dawn Patrol’? Nem tudom, talán ezt hallgattam a legtöbbet az idők folyamán, és talán ezt egy picivel nehezebb rutinból hallgatni több év távlatából. A ’Big Life’ még esélyes album lett volna, de úgy érzem, ott már túlságosan is dominál a mainstream popzene felé való eltolódás, így maradt a debüt nyersessége. A remek zeneiség egyébként a mai napig is a csapat sajátja, kétségkívül fognak még születni ehhez hasonló klasszikusok. Még bővebben egyszer már ittírtam az albumról.

2. Led Zeppelin: In Through The Out Door (1979)

Szentségtörés lehet ezt az albumot kiválasztani a Zeptől, ám jómagam rengeteg személyes emléket tudok kötni az album dalaihoz. Ezzel a koronggal ismertem meg a Zepet, és a mai napig is kedvenc nótám, a Carouselambra is itt lelhető fel. Nem mellesleg az album a maga idejében rettentően kellemesen elevenítette fel a ’Houses of the Holy’ lemez zenei sokrétűségét, fejlődőképességét és a Zep mindent befogadó stílusát. Világzenétől a bluesig minden van itt, immáron kiegészülve az újhullámmal, ráadásul John Paul Jones billentyűsei elsőre ugyan mintha elnyomnák Paget, valójában a gitárosok lordmajorja ide is félelmetes témákat hoz magával. Afféle rejtett kincs ez az album… ha valakinek megnyílik, nagyszerű élményben lehet része.

1. Styx: Crystal Ball (1976)

Bár vitathatatlanul nem a legnagyobb slágerparádés Styx album (mindössze két dal lett róla ismertebb, a Crystal Ball, valamint a Mademoiselle), azonban klasszikus értelemben vett, kerek egészet alkotó lemezként mégis ezt helyezném legelőre a sorban. Tommy Shaw első lemeze ez a zenekarral, melyen rögtön átvette a vezető szerepet (amiért aztán elindul majd a harc közte és Dennis DeYoung közt), a csapat pedig megalkotta a stadion rock, az AOR és a progressive rock határmezsgyéjén egyensúlyozó addigi legjobb munkáját. A hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji, gigasikerű Styx lemezeknek vitathatatlanul ez az album a prototípusa – az ’Equinox’ is igényt tarthatna erre a titulusra, de ott még nem Shaw tépi a húrokat, tehát kiesik az egyenletből egy fontos szereplő. Nem mellesleg itt foglal helyet az egyik titkos favoritom, a Mademoiselle is, így a koronás első hely mindenképpen ennek az albumnak jár…