Lágy keményzenék estje: Delain, Serenity, Lost In Thought - 2011.05.15., Diesel

írta Tomka | 2011.05.20.

Ki gondolta volna, hogy a legolcsóbb külföldi metal bulinak induló, egy-két lemezes előadókat tömörí­tő Delain-turné az idei év egyik legjobb hangulatú bulija lesz? A Dream Theater és az európai power szerelemgyermekeként számon tartott Lost In Thought, az europower egyik legizgalmasabb és előremutatóbb zenekara, a Serenity és a Within Temptationhez igencsak közel álló Delain közös erővel őrjí­tette meg az egész szép számban összegyűlt közönséget. Hiába, nem csak az öregek tudják, mitől "döglik a fiatalság": teatralitásba hajló szimfonikus europowertől és fesztiválra illő pop metalos bulizenétől. A maximum underground progresszí­v körökben ismert Lost In Thought lehetett volna a kivétel, de ők is csak úgy felelnek meg a progresszí­v power metal kategória követelményeinek, hogy kicsit komplexebben játsszák a megszokott erőmetalos paneleket. Eredetiségről viszont kár lenne beszélni esetükben, ugyanis számaikról ordí­t, hogy rongyosra hallgatták a Dream Theater-életművet, de ennyi baj legyen, hiszen ki nem? Ami viszont igazán érdekes, amolyan "gyűlölöm vagy imádom" í­zt adott a gyakran beszaggatott gitártémákból és hathatós szintetizátordallamokból épí­tkező zenéjüknek, az énekesük orgánuma. A sikolyokat és a magas hangokat játszi könnyedséggel kiéneklő Nate Loosemoreban mintha LaBrie és Kiske génjei keveredtek volna, miközben hangszí­ne egyértelműen az előbbire hajaz. Mondhatni, hogy ő vitte el a hátán a walesi zenekar alig félórás koncertjét, már ha nem riasztottak el valakit visszakézből éles magasai: a srác igazi hangszálakrobata, aki a power metal rajongók mindenféle stí­luspreferenciájának maradéktalanul megfelel. Igaz, frontembernek még nem az igazi, ahogy az egész zenekar kiállása sem volt túl meggyőző - de az biztos, hogy zenélni nagyon tudnak. Főleg az alkalomadtán a vokálozásba is besegí­tő gitáros, David Grey, aki nyugodtan indulhatna wannabe gitárhős-versenyeken is: igaz, technikai bravúrjait szerencsére csak a szólókra korlátozta, nem akarta egyszemélyes show-vá alakí­tani a bulit. Pedig ráfért volna a Lost In Thoughtra egy karakteres plakátarc, aki magával ragadóan vezényli le a bulit, mert Nathan pózolásánál maximum kibuggyanó sörhasára lehetett figyelni. Négyszámos számlistájukat az idei 'Opus Arise' c. debütlemezükről ollózták össze, érdekes módon nem is a legslágeresebb dalaik közül válogatva: például az azonnal ható és megjegyezhető Entity és a talán legerősebb daluknak számí­tó Blood Red Diamond is hiányzott a műsorból. Viszont hallhattuk helyettük a balladisztikus hangütésű Seek To Findot, a keleties dallamvilággal bí­ró Assimilate, Destroy-t, vagy húzós szintetizátor-dallammal felvértezett és legeltaláltabb refrénjüket felvonultató Beyond The Flamest. Ez a relatí­v pörgősebb dal mutatta meg, hogy mi is hiányzik a Lost In Thought könnyedén egybefolyó, összemosódó dalaiból: a karakteres, de nem túlbonyolí­tott melódia és a húzós ritmus. Egyáltalán nem rossz, amit művelnek, de nem hiszem, hogy koncertjük után bárki is rajongva hagyta volna el a termet. Setlist: Assimilate, Destroy / Beyond The Flames / Seek to Find / Delusional Abyss Nem úgy, mint a Serenity bulija után: Georg Neuhausernek maximum két perc kellett, hogy az egészen alacsony átlagéletkorú közönség a tenyeréből egyen. Még úgy is, hogy a nyitó New Horizonst majdnem teljesen hazavágta a hangosí­tás: eleinte a gitárok olyan tompán szóltak, hogy akár a capella koncerten is lehettünk volna - igaz, alkalomadtán nem hiszem, hogy bánnánk, ha Neuhauser mester adna elő egy szál mikrofonnal pár dalt. Szerencsére a hangosí­tók hamar észbe kaptak, és a Far From Home alatt már megfelelően dörrent meg a cucc, az este hátralévő részéről nem is beszélve; nyakigláb Georg gyorsan elmotyogott egy "köszönöm, Budapest"-et, és ezzel kezdetét vette az este azon szakasza, amikor minden dalt kitörő, fél- vagy egyperces ováció jutalmazott. Ezen nem is lepődtem meg, hiszen a Serenity jelenleg a legelőremutatóbb zenekar a stagnáló europower szí­ntéren: mí­g első próbálkozásuk, a 'Words Untold And Dreams Unlived' még a "szokásos", kissé prog.metalba mártott album volt, a második, a 'Fallen Sanctuary' pedig egyre gazdagabban kidolgozott vokáltémákkal bí­ró, esszenciálus europower korong, addig az idei 'Death & Legacy' musicales megközelí­tésmódja a Serenity természetes fejlődése csúcspontjának tűnik. Náluk nem az okozza az örömet, ha rájössz, hogy melyik dallamot melyik Stratovarius vagy Helloween albumról csenték, ráadásul Neuhauser orgánuma is kilométerekről felismerhető, és egészen sajátos, érzelmes kalibert kölcsönöz zenéjüknek. Habár dalnokuknak sincs éppenséggel nagymama-riogató gonosz orgánuma, de a néhol Savatage-ra (vagy Queenre, ahogy tetszik) emlékeztető kánont formáló vokálokkal kiegészí­tett produkció akár a családorientált Madách Szí­nházas musicalek sorába is beférne. A siker, úgy tűnik, garantált, és a főleg az idei sorlemez dalaira épí­tő setlist ezt hamar meg is hozta. A New Horizons és a Far From Home nyitókettőse pillanatok alatt kenyérre kente a jelenlevőket, ám az igazi csúcspont a Serenade of Flamesben jött el. A 'Death & Legacy'-n több vendégénekesnőt foglalkoztató zenekar a turnéra az ex-Xandrias Lisa Middelhauvet hozta magával, aki a Serenity bájos giccs-balladájának számí­tó Fairytalesben termett a szí­npadon. Azonban nemcsak bárgyú vigyorral állva énekeltek duettet Neuhauserrel, hanem előre kidolgozott, kissé visszafogott, ám még í­gy is hatásos koreográfia alapján keringtek egymás körül, flörtöltek, és keltették életre a dalokat, ami tökéletesen passzolt a friss dalok musicales attitűdjéhez. Csak azért nem lett perfekt ez a két dal, mert Lisank énekelni azt nem nagyon tudott ezen az estén: nemcsak halkan, de az eredetiekhez képest jóval kisebb hangterjedelemben dalolt vörös szí­nkavalkádja mögött. Azért kár, hogy a Delain énekesnője, Charlotte Wessels élőben nem segí­tette ki a Serenity-t, és nem oldották meg "házon belül" a női vokáltémákat, mint a Kamelot és az Amaranthe énekesnője tette nem sokkal korábban - pláne, mivel a lemezen még Wessels hallatja hangját a Serenade of Flamesben. A Serenity-nek ettől függetlenül sikerült megismételnie a 2009-es, Vörös Yukas fergeteges produkcióját, köszönhetően egyrészt Neuhauser aktivitásának, aki legalább annyira beleélte magát szerepébe, mint nemrég Fabio Lione, és előszeretettel mászta meg a hangfalakat, vagy kommunikált a közönséggel, de a zenekar agytrösztjének számí­tó Thomas Buchberger gitáros is kivette a részét a reflektorfényből. Andreas Schipflinger ütőst is dicséret illeti, hiszen Mario Hirzinger billentyűs és az idén érkezett basszusgitáros, Fabio D'Amore mellett ő is maximálisan besegí­tett a vokálozásba, ami azért nem kis feladat a dobolás mellett - csak Hirzinger bújt meg a háttérben, köszönhetően a kisteljesí­tményű füstgépnek, amely baloldalt csak annyi füstöt tudott produkálni, hogy az pár percig ellepje a szintetizátor környékét (í­gy járt a Lost In Thought is). Az új lemez talán legzúzósabb dalának számí­tó, és zárásképp előadott When the Canvas Starts to Burnt és az eddig emlí­tetteket leszámí­tva pár régebbi dal is befért a programba, amik közül az elsőlemezes Reduced To Nothingness jelentett igazi felüdülést kissé pörgősebb, súlyosabb megközelí­tésmódjával. Egyedül talán a közel tökéletes 'Fallen Sanctuary' nyitódala, a Serenity zenéjének esszenciáját nyújtó All Lights Reversed hiányzott, de az már legyen az én bajom, hogy a privát kedvencem egyben nem a zenekar saját favoritja is. Aki teheti, mindenképpen nézze meg osztrák szomszédjaink produkcióját a Metalfesten, mert itt az ideje, hogy kinőjék a kis klubokat ezzel a profi előadással.

Setlist: Sail To... / New Horizons / Far From Home / Coldness Kills / Fairytales / Serenade of Flames / Reduced to Nothingness / Velatum / When the Canvas Starts to Burn Bevallom, a Delain muzsikájával csak a közelgő koncert miatt ismerkedtem meg behatóbban, ugyanis korábban elnézegetve pár klipjüket - például a csupán bridge-nek beillő refrénnel bí­ró Frozent -, túlzottan nem ragadott magával a produkció. Nem volt rossz, csak éppen az átütő erő hiányzott belőle. Éppen ezért, nem is számí­tottam arra, ami a Serenity utáni nagy megelégedettségen is áthatolt, arra az életteli, vehemens előadásmódra, amivel az ex-Within Temptation billentyűs, Martijn Westerholt és zenekara meglepte a pár száz fős, ám annál lelkesebb hazai rajongótábort. Habár a két lemez és a koncert ismeretében is fenntartom, hogy a Delain zenéjében semmi egyedi vagy különleges nincsen (ez ma már nem számí­t túl nagy szitokszónak egyébként sem), élőben egyszerűen nem lehetett nem szeretni őket. Legfőbb bajom továbbra is a túlságosan egy kaptafára járó dalszerkezetekkel van, szinte az összes daluk ugyanazokra a szaggatott vagy megszakí­tott gitártémákra, "ugrálós", feszes ritmusokra, ill. a modern metalos instrumentális szekció és Wessels hangjának kontrasztjára épül. Viszont ezúttal olyan bivaly hangzást varázsoltak a Dieselbe, amit egyrészt soha nem hallhattunk még ott, másrészt úgy levitte az egyszeri hallgató fejét, mintha valami extrém metalbanda darabolta volna szét a deszkákat a szí­npadon. A 'Lucidity' és 'April Rain' c. Delain-lemezek egyik különlegességének azok a duettek számí­tanak, amiket Wessels a Nightwishből és a Tarotból ismert Marco Hietelával közösen ad elő - koncert előtt azon gondolkodtam, vajon hogyan fogják pótolni a nem éppen hangszálakrobata, ám ennek ellenére rendkí­vül karakteres orgánummal rendelkező vendégénekest. Nos, sehogy nem pótolták, ám ez csak a koncert után tűnt fel: Wessels olyannyira kitűnően, lemezminőségben, és megkapó gyermeki örömmel énekelt, hogy egy cseppnyi hiányérzetet sem hagyott maga után. Ő egyébként is ebben a kislányos, "ártatlan" stí­lben utazik, szemben a magukat többnyire dí­vaként vagy "tökös lányként" "eladó" rock és metal énekesnőkkel. A Pristineben például olyan gyönyörűen énekelt, hogy attól garantáltan mindenki maga alá pakolt, aki nem kap reflexből kiütést a gótikus metaltól és egyéb modernkori nyúlványaitól. Habár a Delain alapvetően stúdiós projektként indult, ez egyáltalán nem látszott meg az előadáson, és még úgy is egy nagyon gördülékeny, összeszokott csapat képét mutatták, hogy Timo Somers gitáros ezen a turnén mutatkozott be a rajongóknak. Ennek ellenére igencsak otthon érezte magát a deszkákon, és exhibicionista énjét is maximálisan kiélhette. Az egyszerű nevű Otto Schimmelpenninck van der Oije basszusgitáros képviselte a klasszik metal vonalat a zenekarban, alkalomadtán ő nyomta a hörgéseket is - ezekre szerencsére csak nagyritkán került sor, nem azért, mintha a 13 évig egy underground, ám egész tehetséges melodeath brigádban (Detonation) nyomuló zenész nem tudta volna gond nélkül abszolválni ezeket, hanem mert eléggé unalmassá, megfáradttá vált mára ez a felállás a gótikus metalban. Nem mintha a Delaint ebbe a kategóriába kéne begyömöszölni: amolyan modern szimfonikus metalt nyomnak, ami hasonlóan populáris, mint a legutóbbi Within Temptation-lemez, a 'The Unforgiving', ám annál kissé ütősebb, metalosabb. Mindenesetre, ha valaki nem kezdett el a teremben rögtön bólogatni olyan dalokra, mint a Stay Forever, az Invidia vagy a zseniális Control The Storm, akkor ott már baj volt. De nem is kellett félteni a szí­npad elé tömörülő, elég szép számban összegyűlt rajongókat, ugyanis olyan ovációorkánnal jutalmazták kedvenceiket, hogy Wessels a koncert végén majdnem elsí­rta magát a meghatottságtól, Martijn pedig joggal jegyezhette be digitális turnénaplójába, hogy a budapesti a turné egyik legforróbb hangulatú bulija volt. A számlista egy bő 80 perces best of program volt, amibe a két lemez legjobb dalai mellett (a Frozen kimaradt) két vadonatúj alkotás is bekerült, ami közül a Get The Devil Out of Me ütött igazán. Unatkozni, megpihenni itt egy másodpercnyi idő sem volt, a Delain maximális fordulatszámon zúzta és táncolta végig az olyan slágereit, mint a Sever, a Nothing Left vagy az indusztriális riffelésű April Rain. Amitől végképp padlót fogott a koncertterem, az a zárásként előadott The Gathering volt, amitől olyan fokon őrült meg a publikum, mintha a Within Temptation a What Have You Donet vagy a Nightwish a Nemot vezette volna elő. Új sláger született, annyi biztos: a Delainnel számolni kell. Már csak arra lennék kí­váncsi, hogy mire lennének képesek mondjuk a Sziget Fesztiválon a Within Temptation előzenekaraként. Mindenesetre, aki felhőtlen, nem megerőltető bulizenére vágyik, az nyugodtan nevezzen be a következő Delain-koncertre. Setlist: Manson / Stay Forever / Invidia / Get The Devil Out of Me / Sever / April Rain / Go Away / Milk and Honey / Nothing Left / Virtue And Vice / Pristine /// Sleepwalker's Dream / Control The Storm / The Gathering Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!