Lengyel progresszió: Riverside, Tides From Nebula - 2011. május 6., Diesel

írta Bigfoot | 2011.05.10.

Remélhetőleg megdőlni látszik az a kőbe vésett törvény, hogy első osztályú rockbandák csak Európa nyugati feléből vagy Amerikából származhatnak. 2011. május hatodikán a Diesel Klubban egyértelmű bizonyí­tékot láthatott-halhatott a mélyen tisztelt publikum, hogy ez tényleg nem állja meg a helyét. Mielőtt a Riverside foglalta el a szí­npadot, egy szintén lengyel illetőségű társulat, a Tides From Nebula vezette fel az estét. Nem mondom, hogy felmelegí­tette, mert lassú, melankolikus, sok esetben depresszí­v zenéjük öngyilkos gondolatokat plántált el bennem. Őszintén szólva, az egy kaptafára í­rt instrumentális darabok engem nem kápráztattak el, még a három gitáros által bemutatott gimnasztikai gyakorlatok sem, amiket akkor végeztek, ha szerzeményen belüli dinamikai váltáshoz értek. A koncert számomra legfájdalmasabb pontját a túlvezérelt mélydob képezte. Nem tudom mit szólt hozzá a tőlünk nem messze álló Riverside egyik fele, Mariusz Duda és Piotr GrudziĹ„ski, Nem sokkal később megjelent az a négy fickó, akikre nagyon vártunk. A hangulat is azonnal emelkedett, nem csak azzal, hogy a szí­npadon történő eseményeket láthatóvá tették a reflektorok. A zene azonnal elkapta a szí­npad előtt kagylózó publikumot, egységesen végigmozogva az egy és háromnegyed órát. A Riverside zenéje sem száz százalék napfény, szörf és pálmafák elegye, viszont elgondolkodtató. Csak kapkodtuk a fejünket a szemünk előtt a hangszerek által inspirált elsuhanó képektől, gondolatoktól. Zenéjükben sokszor halljuk a Pink Floydot, de inkább hangulatban, mint zenei elemekben. Mariusz Duda határozottabban nyúl a basszusgitárhoz, énekhangja sem olyan fátyolos, s bár Piotr GrudziĹ„ski néhány David Gilmourra emlékezető futamot is tálalt, ezek is inkább a hangulatot idézték, mert Piotr gitárja sokkal karcosabban szólalt meg. És akkor a metálos riffekről még nem is szóltam, melyek egyértelművé tették a zene hovatartozását. Michal Lapaj rendesen körbebástyázta magát a billentyűs arzenállal (annyira azért nem, mint Keith Emerson vagy Rick Wakeman szokta), ki is használta tárháza lehetőséget, ahogy a rá eső részek milyen bőkezű változatossággal szólaltak meg, frekventáltan használva a Hammond sort. Michallal hol az űrben kalandoztunk, hol az emberi lélek zegzugos rejtelmeiben, hol leszálltunk a földre egy kicsit pihenni, hogy aztán újult erővel vágjunk neki egy újabb kalandnak/dalnak. És ez a zene nem lenne olyan, amilyen, ha nem Piotr Kozieradzki ülne a számtalan cintányérral feldí­szí­tett dobszerkó mögött, akinek a témái nem négynegyedben í­ródtak, szóval Phil Rudd megnyugodhat. Tí­z esztendő, négy lemez - ezt kí­nálta a Riverside, sőt valami kis pluszt, hiszen erre turnéra raktak össze egy három dalból álló, harminchárom perces minialbumot, í­gy ebből is kaptunk némi í­zelí­tőt, hogy aztán a buli után rohanjunk megvenni az előtérben felállí­tott standon. A 'Memories In My Head' egy kicsit nyugodtabb, kevésbé felkorbácsoló, mint a korábbi lemezeik, de í­gy is egy mestermű, egy nótán belül ezúttal is pazarlóan bőkezűen váltogatják az izgalmasabbnál izgalmasabb futamokat. No, jött egy "Tisztelet a Mestereknek" rész is, és előadtak egy Rush feldolgozást, méghozzá a 93-ban megjelent 'Counterparts' album instrumentális fantáziáját, a Leave That Thing Alonet, rendesen "elriversideosí­tva". A koncert után elgondolkodtam, hogy tí­z év ide vagy oda, ezek a srácok még igencsak a pályafutásuk korai szakaszában vannak, ha néhány őskövület klasszikusra gondolunk. Mariusz is emlí­tette a vele készült interjúban, hogy még nem í­rta meg a legjobb lemezét, szóval joggal várhatunk még nagy dobásokat tőlük, és nagyon reméljük, hogy még hosszú-hosszú éveken keresztül hallgathatjuk a Riverside semmivel sem összetéveszthető, hard rockba oltott progresszí­v rockzenéjét, mellyel szí­nvonalban manapság kevés zenekar emlí­thető egy lapon. A bulit követő dedikáláson pedig négy teljesen hétköznapi, kedves, közvetlen sráccal cseveghettünk, közösen fényképezkedtünk, akik nem tudom, tisztában vannak-e a ténnyel, hogy momentán ők a prog. műfaj talán legjobb bandája. Búcsúzóul talán nem tartjátok túlzásnak Einstein szavait: Figyeld a csillagokat és tanulj belőlük. Számlista: Beyond The Eyelids / Out Of Myself / Reality Dream III / Egoist Hedonist / Living In The Past / Conceiving You / Ultimate Trip / Leave That Thing Alone / Left Out / Second Life Syndrome / Loose Heart / 02 Panic Room /// The Curtain Falls Bigfoot Fotók: Nagybandi Köszönet a Livesoundnak!