Vidám csütörtök is lehetett volna: Petra, Cornerstone Club - 2011. 05. 05. Budapest, Petőfi Csarnok

írta szakáts tibor | 2011.05.09.

Írói pályafutásom újabb igen nehéz pontjához értem. Meg kell írnom egy koncertbeszámolót úgy, hogy azzal ne sértsem meg a rám is vonatkozó, a Hard Rock Magazin által meghatározott szabályokat, ezért annak szövegét többször tanulmányozva, keskeny határmezsgyén mozogva mégis élnem kell a kritika adta lehetőségekkel, megpróbálva kizárólag a tényekre támaszkodni és azokat kiemelni a gondolataimból…

…Na, az egyszeri olvasó ennek a bevezető szövegnek az olvasásánál két dolgot gondolhat; ez vagy valami nagyon hangzatos beetető szöveg egy viszonylag érdektelen írás előtt, vagy valami nagy szenzáció következik most. Meg kell nyugtassak, vagy el kell keserítsek mindenkit, egyik sem. Pusztán arról van szó, hogy kis hazánkban igen ritka az úgynevezett keresztény rockbandák fellépése és amikor eljön a világ egyik legsikeresebb és leghíresebb ilyen csapata, akkor mindenki felfokozott várakozással tekint az este elé. Én is így voltam ezzel, hiszen a Petra hosszú évtizedek óta az egyik nagy kedvencem és legszebb álmaiban sem gondoltam volna, hogy ezzel a felállással valaha láthatom Őket. És láss csodát, abból a kevés európai dátumból az egyik pont Budapest lett. Jöhet a következő olvasói kérdés; akkor mi itt a hiba? Elmondom!

A Petra 2005-ben egy búcsúkoncerttel járta végig a világot, akkor úgy döntöttek, hogy 33 év együttzenélés és szintén ennyi nagylemez után elég volt. Ezen év decemberének első napján a magyar közönség is volt oly szerencsés, hogy kaphatott a „viszlátból”. Egy viszonylag amatőrnek mondható (a szó jó értelmében) szervezés alapján a Petra a Vasas Folyondár utcai sportcsarnokát megtöltve(!) adott fantasztikus bulit. Hat évvel később kiderült, van még annyi kurázsi a bandában, hogy egy legendás összetételben ismét nekivágjon a nagyvilágnak. Nem is volt kérdéses számomra, hogy mit válaszoljak, amikor a koncert szervezője megkérdezett, érdemes-e elhozni a Petrát Budapestre. Nemcsak azért mondtam hatalmas igent, mert egy nagy kedvencemről van szó, hanem azért is, mert ennek a műfajnak a közönségénél lelkesebb publikumot nehezen lehet elképzelni. Tévedtem! A fantasztikus közösség, akik egy emberként kiállnak minden olyan ügyért, ami a hitüket népszerűsíti, most fülét-farkát behúzva, fejét a homokba dugva, távolmaradásával tett tanúbizonyságot a „hitéről”, vagy annak hiányáról… Pedig a szervezők még arról is gondoskodtak, hogy az estén lehetőséget kapjon egy feltörekvő elsőlemezes csapat is, akik ha ezzel a kifejezéssel élhetek, mégiscsak az Ő kutyájuk kölke.  Ez sem hatotta meg a „mindenkinél mindent jobban tudok és jobban látok” vízfejet, pedig ha másért nem, akkor az életük nagy napját megélő Cornerstone Clubot elkísérhették volna, ezzel is támogatva az „ügyet”. Persze a támogatás ebben az esetben pénzbe került volna, amibe már ne is menjünk bele, mert ezzel eljött az a pont, amikor a véleménynyilvánításommal átlépném azokat a bizonyos határokat...

Cornerstone Club

A napomat úgy szerveztem, hogy még véletlenül se késsek le a bemelegítő csapatról, melyben egy régi kedvenc bandám, a Classica zenekar gitárosa, Fejes Zoli játszott.

Megnéztem néhány felvételüket előzetesen a Youtube-on, ami vegyes érzéseket váltott ki belőlem, de úgy gondoltam, véleményt kizárólag csak a buli után formálhatok. A kiírt kezdés előtt egy kicsivel, minden előzetes felvezetés nélkül, a színpadon termett a négy fiatalemberből álló zenekar és belecsaptak a húrokba. Két kimondottan kellemes hard rock dallal nyitott az előadás, melyeket Zoli egy cseppet sem kopott gitárjátéka és időnként megvillanó egyedi szólói színesítettek. Már éppen kezdtem belelkesedni, amikor az egyébként igen jól éneklő frontember kissé megfeledkezett szerepéről és elkezdte ünnepelni Bin Laden halálát, mint idézem: „egy újabb sátáni fajzat végét”.

Ez volt az a pont, ami kiverte nálam a biztosítékot, mert függetlenül attól, hogy mi a véleményem erről a témáról, azt gondolom, ez annyira nem tartozott ide, hogy megfelelő hasonlatot se találok rá. De, ha már itt tartunk és egy ilyen jellegű rendezvényen vagyunk, engedtessék meg felhívnom a figyelmét a tisztelt előadónak, hogy egy a Bíró, aki ítélkezik… Ezzel az intermezzóval és az utána következő, rocknak még csak jóindulattal sem nevezhető dalokkal kellőképpen elvették a kedvemet, arról nem is beszélve, hogy az egyébként külön-külön mind kiváló zenésznek mondható muzsikusok együtt nem voltak túl acélosak.

Különösen Szende Gáboron – aki talán a legismertebb és legképzettebb hangszeres a csapatban – látszott többször, nem tudja a dalokat. Nekem a Cornerstone Club koncertjéből néhány pillanat marad meg emlékül, méghozzá Fejes Zoli gitárfutamai, melyek még mindig zseniálisak. Kár, hogy nem kapunk belőlük többet.

Petra

Ki hitte volna, hogy a Petra csaknem hat évvel a búcsúja után még egyszer útnak indul, hogy meghódítsa a világot? Az örökmozgó Bob Hartmann tulajdonképpen 1973 óta nem tette le a lantot, hiszen az ominózus’ Farewell Tour’ után nem sokkal, John Schlitt énekessel karöltve tovább rótták a színpadokat a II Guys from Petra nevű akusztikus műsorral.

Úgy látszik, Bob nem tudja magát nyugdíjazni, aminek azt hiszem, sokan örülnek. Hogy mi volt az oka annak, hogy John Schlitt nem szeretett volna már a továbbiakban Petra énekes lenni, lehet, soha nem tudjuk meg, de egy biztos, az eddig szólólemezekkel és templomi énekléssel foglalkozó eredeti pacsirta megkeresése kézenfekvővé vált. Ha pedig lúd, akkor legyen kövér, jöjjön az egész egykori banda.

Egy kis csavarral odatették a Petra név elé a classic kifejezést, aminek nem tudom, hogy jogi okai voltak e, vagy pusztán jelezni szerették volna, a 2011-ben turnézó csapat kizárólag a 80-as évek közepének gyümölcseiből szakit és ad át egy nagy kosárral az arra éhezőknek. Hozzáteszem, én nem is számítottam másra. Titkon reméltem, talán a ’This Means War’, vagy az ’Unseen Power’ egy-egy dala terítékre kerül, de természetesen nem így lett.

Nem hinném, hogy Greg X. Volz szándékosan ne énekelte volna el utódának bármelyik nótáját, de akkora a repertoárja a bandának, hogy bőven lehet slágereket válogatni a korai időszakból. Viszont az is kétségtelen, hogy a Petra első időszakát meghatározó dalok lényegesen eltérnek a Schlitt által fémjelzett korszaktól. A koncert után néhány emberrel beszélgetve ez a tény megerősödött bennem, hiszen a korai dalok aor stílusa messze nem annyira kemény, mint a későbbi hard rock művek és ezt többen nehezményezték. Én egyáltalán nem. Tudtam mire készülhetek és maximálisan elégedett voltam a végeredménnyel. 

A zenekar minden tagja kimondottan jól teljesített, de egy embert ki kell emelnem. Greg X. Volz amellett, hogy nagyon jó frontember, kellemes kisugárzásával, jó humorával és előadásával, valami olyan szinten énekelt, amit csak nagyon kevesen tudnak. Ahogy mondani szokták, leénekelte a csillagokat égről! Elképesztő nagy hang! Még szerencse, hogy a magukat énekeseknek nevező magyar pacsirtáink nem voltak jelen ezen a bulin, mert másnap tele lettek volna az apróhirdetési oldalak eladó mikrofonokkal.

A Petra másfél órányi, időnként személyes sztorikkal és biztató szavakkal teletűzdelt, nagyon feszes műsort játszott, majd egy ráadás után eltűnt a színfalak mögött, pedig a tömegnek éppen nem mondható, viszont nagyon lelkes közönség kitartóan hívta vissza őket. Helyettük a Cornerstone Club énekese jelent meg, aki tolmácsolta a zenekar köszönetét, hogy nagyon jól érezték magukat, de azonnal indulniuk kell Svájcba, hogy odaérjenek a másnapi előadásra.

Talán mondhatom, hogy úgy ötszázad magammal fantasztikus estével és ismét egy maradandó élménnyel lettem gazdagabb ezen a koncerten. Köszönöm a szervezőknek és a zenekarnak egyaránt. És engedjék meg azok is, hogy „megköszönjem” nekik, akiknek volt rá lehetősége, hogy berkeiken belül népszerűsítsék ezt a koncertet, de valamilyen oknál fogva nem tették. A szegénységi bizonyítványt ismét kiállították magukról, de persze erről is biztos megvan már a hivatalos központi magyarázat…

Szakáts Tibor

Képek: Szakáts Tibor

Köszönet a Livesoundnak!