Kultuszkóp: Dalszövegek szóbuborékban - képregények a rockzenében

Jó régen jelentkeztünk már a Kultuszkóp rovattal. Bár ez érthető, hiszen a legutóbbi, középkort taglaló írás kapcsán heveny vita alakult ki afelett, hogy a történelem folyama az általunk ismert mederben folyik-e, vagy a jónépet elvakítják a titkos szervezetek gaz ármánykodásai. Most egy jóval könnyedebb és vidámabb témát veszünk górcső alá, méghozzá a képregények színes világát.

Hol is kezdjük? A kérdés, hogy honnan is származnak a képregények nem is olyan egyszerű (jelen írásunkban a nyugati képregényekről lesz szó, a japán mangák világát most békén hagyjuk). Ha tág értelemben vizsgáljuk a kérdést, azaz képregénynek nevezünk minden olyan információhordozót, ami statikus képek segítségével mesél el számunkra valamilyen történetfolyamot, akkor jó régre visszatekinthetünk a történelemben. Már a legelső ismert írásjelek, azaz az egyiptomi hieroglifák is képírásként szolgáltak. A Királyok Völgyében található sírok falain mítoszokat vagy épp a testből eltávozó lélek útját ábrázoló képsorozatokat találunk. Ilyen formán akár Traianus oszlopát, egyes görög vázákat, a XI. századi, frankok partraszállását ábrázoló faliszőnyeget, a keresztény templomok stációit is képregénynek nevezhetnénk. (Sőt, a fenti definíció alapján akár még az ősember barlangrajzaiig is visszautalhatunk. - szerk.)

Valljuk hát be, igencsak nehéz a műfaj meghatározása és besorolása. Most akkor ez irodalom vagy képzőművészet? A helyzet hasonló, mint anno a filmmel volt. Az akkori vita megoldása ez lett: a film az film. Ennek analógiájára: a képregény az képregény. Igazából tényleg jobb, ha ennyiben maradunk, mert teljesen felesleges jelen esetben bármilyen műfaji besorolás.

Szoros értelemben véve viszont a képregény XX. századi műfaj. Persze, korábbról is vannak nyomai: talán a legközelebb a Raimundus Lullus filozófus kalandjait elmesélő szalagtörténet áll, 1230-ból. Itt a papír teljesen szabályos képkockákra van osztva, és a szereplők által mondott szöveg a szájukból ,,folyik ki”. Az első képregény 1896-ből származik. Joseph Pulitzer, New York World című lapjában jelent meg az ún. „comic strip” műfajába tartozó Yellow Kid (Sárga Kölyök). A comic strip, a mindenki által jól ismert, humoros, néhány képkockából álló, rövid történet. Ez a képregény meglepő módon már az első számtól kezdve színes nyomtatásban látott napvilágot. A nyomortelepen játszódó fiú történetére azonnal megjelent a konkurencia, Buster Brown néven, ami a felső tízezer életvitelét figurázta ki. Ezután elindult a lavina.

1905-ben látott napvilágot a szecessziós és szürrealista jegyeket magán hordozó Little Nemo in Slumberland című alkotás. Nagy változást hozott a képregények megszokott világába a ’20-as évek. Persze ehhez kellett az Első Világháború traumája, és a comic strip-ek monotonná és unalmassá válása. Ekkor vált egyértelművé az igény a történelmi és hősi képregényekre. Ekkor jelent meg a kor két leghíresebb képregény figurája: Tarzan és Buck Rodgers.

A ’30-as évek, ha lehet, még nagyobb változásokat hozott. 1931-ben jelenik meg az első képregényhős, akit kimondottan a műfaj számára teremtettek meg: Dick Tracy. Chester Gould hőse egy magánnyomozó, aki csavaros eszével, fizikai képességeivel és menő kocsijával minden rosszfiút hűvösre tesz. Nemsokára megjelentek Alex Raymond hősei: Jungle Jim, Secret Agent X-9 és Flash Gordon. Őket követték Lee Falk szereplői, Mandrake varázsló, valamint a Fantom, akik már egyre jobban hasonlítottak a klasszikus értelemben vett szuperhősökhöz.

Bár jelen írásunk kifejezetten a szuperhős témát hivatott bejárni (hiszen a rockzenében leginkább ezek jelentek meg), egy rövid kitekintést tegyünk a nyugati képregények USA-n kívüli legnagyobb hazájába, Franciaországba. Először a századelő táján jelentek meg kezdetleges képregények a Petit Francais Illustré című magazin oldalain. A ’30-as években leginkább a Disney ihlette mesevilág tükröződik vissza a francia újságokban is. Hasonló hősök jelennek meg, akik irodalmi és mesés alakok is egyben: Robinson utazásai vagy a tengerentúlon is szereplő Tarzan kalandjai. Dominál a gyermekeknek szóló vonal, és történelmi regények feldolgozása. Rajzstílusuk többségében művészibb, de kevésbé hatásvadász, mint az amerikai rokonaiké. A Pilote című újság próbál kitörni a gyermekmese-skatujából, és próbál önálló, felnőttek számára is szórakoztató történeteket gyártani. Ennek leghíresabb terméke Asterix volt.

1938-ban jött el a képregény történetének egyik legnagyobb fordulata: megjelent az első igazi szuperhős. Jerry Siegel (író) és Joe Schuster (rajzoló) alkotta meg a máig is hódító Supermant. Kezdetben nehéz volt kiadót találniuk, de végül első történetük megjelent a National Comics Action című kiadványban. A hatás döbbenetes volt. 1941-re a Superman a világ legnépszerűbb képregényévé vált (gondolom az acélember történetét senkinek sem kell bemutatnom). Befolyása olyan mértékű volt a képregény-iparra, hogy egészen a ’60-as évekig a Superman-koncepció határozta meg a szuperhősök arculatát. Időközben kitört a Második Világháború, ami a képregényekre is kihatott. Állandó ellenségként jelentek meg a nácik, és a történetek protagonistái pedig az amerikai nemzetet képviselő hősök voltak, mint Captain Marvel, Amerika Kapitány vagy a Bob Kane által megalkotott Batman. Közkatonákról szóló történetek is napvilágot láttak (pl. Captain Flagg, Major Victory). Ekkor a képregények célja a fronton harcoló katonák moráljának növelése volt. Ennek folyományként a Pentagon megrendelte a G.I. Joe sorozatot.

A Második Világháború befejezése új fejezetet nyitott a képregények történetében. A náci veszély elmúlásával senki sem volt kíváncsi többé a szuperhősökre, az emberek valós problémákra, életszagú történetekre vágytak. Az igényesnek mondott képregény-piac válsága miatt előtérbe került a horror, az erőszak és a pornó. A legüdébb színfoltot Charles M. Schultz Peanuts című comic stripjei nyújtották. A szereplői az átlagemberek problémáival szembesültek, sőt néha teljesen elveszettnek tűntek a világban, éppen ezért szerethetőek voltak. A Peanuts főszereplője, Charlie Brown az a fajta fiú volt, aki nagyon nehezen birkózott meg a gyermekkor által okozott traumákkal. Persze a sorozat szereplőin túlnőtt a klausztrofóbiás kutya, Snoopy figurája, aki egyre jelentősebb szerepet kapott a történetben az évek során.

Az ’50-es évekbeli szuperhősök kifulladása miatt vált be talán a leggyökeresebb fordulat a képregény-iparban. Történt ugyanis, hogy egy Stan Lee nevű fiatalembernek kellett megírnia a Marvel Comics egy éppen megbukni készülő sorozatának, az Amazing Fantasy-nak az utolsó részét. Stan úgy döntött, hogy minden mindegy alapon betesz egy olyan szuperhőst, aki merőben különbözik az eddig megszokottaktól, de biztosan nem lesz népszerű. Így született meg a Pókember. Ahogy azt sejthetjük, a falmászó debütálása óriási sikert aratott. A Marvel kiadó főszerkesztője azonnal önálló sorozatot adott az új szuperhősnek, Amazing Spider-Man (A Csodálatos Pókember) címen.

Miért jelentette a Pókember megjelenése az egyik legnagyobb fordulatot a szuperhősök történetében? Nos, a válasz roppant egyszerű: teljesen más volt mint, amit az emberek megszoktak Superman-től és a többiektől. Egy szuperhősnek egészen eddig magasnak, jóképűnek, hallatlanul izmosnak, eltökéltnek, morálisan megingathatatlannak, a nők számára ellenállhatatlannak kellett lennie. A Pókember meg… nem volt se magas, se jóképű (Stan Lee anno külön kikötötte, hogy nem lehet hordó-mellkasú izompacsirta, sármos arccal), állandó pénzügyi és magánéleti gondokkal küszködött, nőügyei sem voltak mindig rendben, ráadásul folyton szembe kellett néznie a kettős élet problémáival. Stan Lee úgy írta le a Pókembert, mint aki mellett maszk nélkül simán elsétálnánk egy nagyobb tömegben. Azt próbálta bemutatni, hogy milyen lehet egy átlagembernek a szuperhős élet, nem pedig emberfeletti földönkívülinek (Superman) vagy dúsgazdag milliárdosnak (Batman). Ezután indult meg az olyan karakterek megalkotása, akik amellett, hogy szupererővel bírnak, valós problémákkal küszködnek. Így született meg az X-Men csapat, a Hihetetlen Hulk, a Fenegyerek (Daredevil)…stb. A változás kihatott a már meglévő szuperhősökre és más kiadókra is. A steril, kvázi jellem nélküli szereplők ideje lejárt. A kiadóknak a Pókember zajos sikere nyomán rá kellett ébredniük, hogy a nézők ,,három dimenziós” karakterekre vágynak.

Természetesen nem vállalkozom arra, hogy az összes szuperhőst és fő sztorit bemutassam a ’60-as évektől napjainkig, de azt jeleznem kell, hogy a mai napig ez a fenti tendencia tart. A képregényben egyre nagyobb teret nyert a mögöttes mondanivaló. Egyre nagyobb teret hódítottak az igazán ,,minőségi” kiadványok, mint Frank Miller Sin City-je, Neil Gaiman Sandman-je, vagy Alan Moore Watchman-je, amit a világ legjobb „egysztoris” képregényének tartanak. Igazából két nagy cég tartja markában az amerikai képregénypiacot (együtt 80%-os a részesedésük): a DC Comics (Supermenék) és a nemrégiben a Disney által felvásárolt Marvel Comics (Pókemberék). Hogy ki melyik cég hőseit szereti jobban, döntse el maga (az én szívem inkább a Marvel felé húz).

Ezek után nézzünk meg néhány példát, hogy hol jelentek meg az alsógatyájukat kívül hordó alakok a rockzenében (és most nem a NWOBHM tagjaira gondolok). Hogyan is feledhetnénk el az 1966-os Batman sorozat zenéjét a The Who előadásában. Remélem mindenki emlékszik a sorozatra. Batman joviális, 40-es, pocakos úriember volt benne, aki sokszor nem átallott életvezetési tanácsokat osztogatni Robinnak (pl. kösse be a biztonsági övet a Batmobilban). 1975-ben jelent meg a ’Spider-Man: Rock Reflection of a Superhero’ címet viselő konceptalbum, ami a klasszikus rock jegyeit jelenítette meg, kissé musicales stílusban. Ha már Pókembernél tartunk az Aerosmith és a Ramones is feldolgozta az eredeti televíziós sorozat betétdalát.

Külön említést érdemel a Queen Flash’s Theme című dala, amit a Flash Gordon ihletett. Talán máig ez az egyik leghíresebb szuperhős-szám. A Superman képregények alapján is készültek alkotások. Ide sorolható a Crash Test Dummies Superman’s Song és a Spin Doctors The Jimmy Olsen Blues című számai. A kevésbé ismert Judge Dredd képregény (sajnos csak a csapnivaló Stallone filmadaptációról hallottak a legtöbben) nyomán készítette el az Anthrax az I Am The Law című számát, de említhetjük Henry Rollins Ghost Rider címet viselő dalát is, amely az azonos című Marvel képregény alapján készült.

A Marvel kiadó egyik híres űr-szuperhőse az Ezüst Utazó (Silver Surfer) két előadót is megihletett. Bruce Dickinson az ’Accident Of Birth’ lemez, The Darkside of Aquarius című számában említi, míg Joe Satriani egy teljes albumot szentelt kedvenc hősének (akire valljuk meg hasonlít is), ’Surfing With The Alien’ címmel. A borítón maga az Ezüst Utazó látható, aki először a Fantasztikus Négyes képregényekben szerepelt.

Az ezredforduló után megindult a képregényfilmek dömpingje, amit számos zenész lovagolt meg. A Nickelback Hero című számát a Pókember filmek első részéhez írták, míg az AC/DC Shoot To Thrillje és a Black Sabbath Iron Man-je a Vasember filmadaptációiban szerepelt. A legújabb őrület pedig a U2 által megzenésített Pókember broadway-musical.

Valljuk be, nem a legbőbb termésű téma a képregény a rockzene számára, de a fentiekből is látszik, hogy voltak anno érdekes próbálkozások (nem feledkezhetünk meg az azonos címet viselő rajzfilmsorozat által ihletett Heavy Metal című képregényről sem). Maga a műfaj szemmel láthatóan megosztja a közönséget. Vannak, akik imádják, az önkifejezés egy új formájának tartják, sokan viszont nem tekintik másnak, csak gyermekek szórakoztatására való ponyvának. A szuperhősök világát joggal mondják néhányan Amerika mítoszkeresésének, amelyben a hellén és germán héroszok kultúráját próbálják a saját módjukon interpretálni. Így vagy úgy, mára a szélesebb közönség is kénytelen szembesülni a szuperhősökkel, hiszen évente több hollywoodi produkció is napvilágot lát e témában, hála a XXI. század adta technikai lehetőségeknek.